LÁToMÁS - 4. fejezet

<-- Vissza az előző fejezethez

Patrick

Végtelenül hálátlan dolog az ügyvédi pálya. Az egyetemi évek alatt senki nem szólt arról, mennyit kell túlóráznia egy gyakornoknak. Amit, jobb helyeken, szerencsére kifizetnek, de azért bosszant a dolog. Mi lesz, ha ennél is nagyobb lesz a felelősségem? Csak aludni mehetek haza? Vagy arra a néhány órára sem?

Már sötétedik, mire szinte szó szerint beesek a jobb napokat is megélt lépcsőházba. Szerencsére sikerül megkapaszkodnom a korlátban, így nem bukok orra. Teljesen kikészültem, és még nincs vége a hétnek. Nagyot sóhajtok és újfent átkozom a ház egykori tervezőjét, aki valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag úgy gondolta, e ház lakóinak soha az életben nem lesz igénye liftre. Ő biztos nem lakott itt.

Erőtlenül vonszolom fel magam a ház megviselt lépcsőin. Most viszont végre volt annyi eszem, hogy minden munkahelyi iratot otthagytam az irodában, így ha csak egy kicsit is, de kevesebb súlyt kell cipelnem.

Mire – negatív gyorsasági rekordot döntve – felérek az ötödikre, borzasztóan laposakat pislogok. Szívem szerint egyszerűen ruhástól bezuhannék az ágyba és reggelig meg sem mozdulnék.

Nem meglepő módon a lakás ajtaja nincs kulcsra zárva: egyből lenyomódik a kilincs. Lorna folyton nyitva felejti, pedig ezerszer elmondtam neki, hogy mindig zárja be. Kóddal védett bejárati ajtó vagy sem, sosem lehet tudni, miféle alakok fordulnak meg ebben az ősöreg épületben.

A lakásba lépve igazi illatkavalkád csapja meg az orrom. Kilazítom kényelmetlen nyakkendőmet, miközben lerúgom a cipőmet. Elfordítom a kulcsot a zárban, majd a finom illatokat követve a konyha felé veszem az irányt. Ebben a félhomályban nem vagyok biztos benne, de úgy sejtem, Lorna az ebédlőasztalnál ül, szándékosan szó nélkül, hogy meglepjen.

Habár mindössze szűk két hete lakom itt, ösztönösen nyúlok a kapcsoló felé és felkapcsolom a lámpát. Amint észreveszem Lornát az asztalnál, elmosolyodom. Odamegyek hozzá, kisimítom a szokásosan levendulaillatú haját az arcából, majd gyengéd csókot nyomok a feje búbjára. Olyan gyönyörű. Még most is, ahogyan az asztalra borulva alszik. Az asztalon sorakozó ételeket elnézve az egész délutánját azzal töltötte, hogy ezt a rengeteg finomságot elkészítse. Különösen a vékony palacsintát, és mellette a cukorral kikevert kakaóport. Kétségtelenül jól ismer, az a palacsinta díjat érdemelne, annyira tökéletes.

Már csak azt nem értem, miért bíbelődött ennyit egy vacsorával? És mire véljem az asztal sarkában mosolygó bort?

Puhán simogatni kezdem arcának sápadt bőrét, így próbálva felébreszteni őt. Nagyon kimerült lehet, ha a kaputelefon csipogására sem ébredt fel.

– Lorna – szólítom meg. – Lorna, megjöttem – keltegetem, továbbra is érintve puha arcbőrét.

Lassan megmozdítja a karjait, felemeli a fejét, és kinyújtózik. Álmos tekintetéről hamar elvonja a figyelmem a homlokán keletkezett piros folt. Régóta feküdhetett már az alkarján. Amikor az agya feldolgozza azt az információt, hogy hazaértem, meglepően gyors mozdulattal ölel magához engem a derekamnál.

– Sokat vártam rád, kihűlt a vacsora – közli csalódottan köszönés helyett, egy csipetnyi szemrehányással a hangjában. De amikor felnéz rám, a tekintetében csak álmosságot vélek felfedezni.

– Ne haragudj, Lorna. Elhúzódott a munka – simogatom meg a fejét.

– Nem baj, a lényeg, hogy itt vagy – mondja a hasamnak. – Tényleg, a tojás elfogyott, a szomszédtól kértem kölcsön. A csaj mintha másik bolygóról jött volna, alig beszél. Majd vissza kell adni neki a tojást.

Egyre erőtlenebb hangok jönnek ki a torkán, az utolsó néhány szót már csak kikövetkeztetni tudom. Kezei elengedik a derekamat és ernyedten lógnak a lábaim mellett. Elaludt.

– El fog zsibbadni mindened, ha továbbra is itt alszol. Gyere, menjünk az ágyba – súgom a fülébe.

Felnyalábolom őt a székről, és a karjaimban viszem az ágyig. Lefektetem és a nyári melegre való tekintettel csak a derekát takarom be a vékony takaróval. Homlokon csókolom, aztán visszamegyek a konyhába, ahol a nagy fazék levesre tetőt keresek, a csirkét és a palacsintát pedig egy-egy mélytányérral takarom le. Minden ételt elpakolok a hűtőbe, nehogy megromoljanak.

Következő utam az aprócska, kék csempékkel kirakott fürdőszobába vezet. Minden ruhámat a szennyestartóba dobom, majd amilyen gyorsan csak tudok, lezuhanyozom. A víz kissé felélénkít, ám fájó hátam továbbra is érzi a hosszú távú ülőmunka utóhatását. Elzárom az időközben már talán túlságosan is meleggé vált vizet, majd kilépek a kabinból. Szárazra törlöm magam, bár a tarkómnál a hajam nedvesen tapad össze. Felveszem az előzőleg odakészített, csak alváshoz használt kinyúlt kék pólómat és egy alsónadrágot, majd a fogkeféért nyúlok.

Amíg a fogkrém felhabzik, pillantásom a csap feletti tükörre siklik. Teljesen bepárásodott, a körvonalaim is alig felismerhetők.

Nem bánom. Amúgy sem lennék képes a mai nap után tükörbe nézni. Lorna a legjobbat érdemli, és a mai énem kilométerekre van a legjobb énemtől.

Indokolatlanul hosszú ideig mosom a fogaimat, majd mosolyt erőltetve magamra a hálószobába megyek és Lorna mellé fekszem az ágyba. Azonnal felém fordul. A mozdulat hatására kis híján lecsúszik a takaró a derekáról. Megigazítom.

– Nem is mondtam még, hogy lett munkám – mondja halkan, csukott szemmel, de hangjában óriási adag büszkeséggel.

Tehát ezért csinált egy hegynyi kaját. Meg akarta ünnepelni. Még nagyobb szemét vagyok, mint hittem.

– Gratulálok, kicsim – adok puszit az arcára. – Holnap, miután hazaértem, elviszlek valahová jutalmul. És elmesélhetsz mindent – mosolygok rá. Ezúttal nem kell erőlködnöm. Ez a mosoly őszinte. Kár, hogy éppen ezt nem látja.

– Ez egy randi? – kérdezi két ásítás között.

– Ez egy randi – erősítem meg átölelve őt. Mélyen beszívom hajának virágillatát.

Nem érkezik válasz percekkel később sem. Már csak az egyenletes légvételei miatt is biztosan tudom, hogy elaludt.

– Sajnálom – suttogom a szoba csendjének.

Következő fejezet -->

LÁToMÁS - 3. fejezet

<-- Vissza az előző fejezethez

Lorna

Patrick ominózus esti kérdése óta már eltelt több mint egy hét. Azóta mintha elvágták volna a kapcsolatunkat. Már csak egymás mellett élünk, nem együtt. Az egyetlen, ami változatlan maradt, az a köszönést kiváltó futó csók, amit Patrick kap tőlem mindig, amikor dolgozni indul és hazaér. Ez pedig nem állapot, sürgősen tennünk kell valamit, hogy a párkapcsolatunk ne a kukában kössön ki, mint holmi penészes kenyér. Három éve alkotunk egy párt, ő az első partnerem, vele veszítettem el a szüzességem és még mindig szerelmes vagyok belé, szóval harcolni fogok. Egy olyan pasit, mint Patrick, nem fogok csak úgy elengedni.

Valószínűleg introvertált személyiségem az oka annak, hogy Patrick előtt beszélni is alig mertem másokkal, nemhogy romantikus kapcsolatot kezdeményezni.

Még mindig a lila pizsamámban vagyok, holott lassan tizenegyet üt az óra. Hanyatt dőlök az új fenyőkeretes ágyon a puha paplanokra, s közben az egyik kispárnát az arcom elé emelem, majd magamhoz ölelem. Elbújok mögé és lehunyom a szemem.

Amikor találkoztam Patrickkel, az engem körülvevő állóvíz felkavarodott. Megértettem, miről beszéltek annak idején az osztálytársaim: hangosan dübörgött a szívem, ahányszor megpillantottam a szerelmemet. Vagy csupán gondoltam rá. Vagy megláttam a nevét a telefonom kijelzőjén.

Jaj, mennyire gyűlöltem telefonálni néhány évvel ezelőtt! Izzadt a tenyerem, ha telefonon kellett ügyeket intéznem vagy a szüleimen kívül bárki emberfiával beszélnem. Magamban legalább ötvenszer elpróbáltam, mit fogok mondani, nehogy nevetség tárgyává váljak. Rettegtem, hogy zakatoló szívemet a vonal másik végén lévő személy is meghallja. Szerencsére mára a telefonomat már nem csak a divat kedvéért veszem kézbe. Hasznos eszközzé vált, amint Patrick segítségével megtanultam nem esküdt ellenségemként tekinteni rá.

Patricknek pszichológusnak kellett volna mennie, nem ügyvédnek.

Elmosolyodok a gondolatra és kibújok a párna alól. Itt az ideje cselekedni! Ledobom magamról a vékony pizsamát, hanyagul a nagypárnám alá gyűröm, és a kedvenc Superwoman feliratú pólómba – ezt a szüleimtől kaptam a diplomaosztómra – illetve kényelmes rövidnadrágba bújok.

A tervem az, hogy csinálok egy fenséges vacsorát Patricknek, amire hazaér. Leemelem a konyhaszekrény bal felső széléről a sárga dossziét és bal kézzel magamhoz szorítom. Átvágok a szobán, majd kinyitom az erkélyre nyíló ajtót, lehuppanok az egyik párnázott cseresznyefaszékre és nyálazni kezdem az elmúlt évek során összegyűjtött receptgyűjteményt, ami mindkettőnk kedvenceit tartalmazza, kezdve felmenőink bevált receptjeivel. Szemem sebesen siklik a sorokon, keresve a tökéletes fogásokat.

Patrick péntekenként csak délután két óráig dolgozik. Hat órát, reggel nyolctól. Mindig mondogatja, mennyivel szívesebben maradna inkább négyig minden nap, ha cserébe a hét többi munkanapján nem kellene fél hatig a problémás ügyfelek siránkozásait hallgatnia. Csütörtök van, szóval bőven van időm a vacsora elkészítésére.

Azért én így is egy hangyányit irigylem Patricket. Van munkája, tehát velem ellentétben nem azon a bizonyos estén fog kattogni egész nap, mert valami folyton leköti őt. Mivel még csak gyakornok, minden apró-cseprő dolgot az ő nyakába varrnak. Cserébe betonbiztos helye van annál a híres ügyvédi irodánál, a ranglétrán pedig lassan, de biztosan lépked felfelé.

Nekem is küzdenem kell, hogy egyenrangú félként állhassak mellette.

Ennek első lépése az, hogy találok munkát. Igazán jelezhetnének már valamelyik helyről, ahová jelentkeztem. Mi értelme volt négy évet lehúznom az egyetemen, és végre megszerezni a hőn áhított ergoterapeuta diplomát, ha aztán nem találok munkát? Ez Los Angeles, a fenébe is, nem egy isten háta mögötti kis falu, biztosan szükség van rám valahol!

Addig is, Patrick fizet mindent. A viszonylag jó áron szerzett albérletet, a reményeink szerint nem túl drága rezsit, az ételeket és a hiányzó berendezéseket. Eközben én a nap nagy részében próbálok nem arra gondolni, mekkora kolonc vagyok a vőlegényem nyakán.

Egy idióta voltam aznap este. Nem lett volna szabad, hogy ennyire meglepjen a kérdése. Patrick huszonnyolc éves, a legtöbb kortársának már óvodáskorú gyerekei vannak. Nyilván neki is megfordult már a fejében a családalapítás gondolata. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szeretnék gyereket, főleg vele, mert dehogynem, egyértelműen szerepel ez a terveim között. De én még csak huszonhárom vagyok. Alig száradt meg a tinta a diplomámon. Még nem is éltem igazán. Egész eddigi életemet tanulással töltöttem, a hosszabb szünetekben pedig diákmunkát vállaltam.

A borzasztóan hosszúra nyúlt hallgatásom kárpótolva végül beleegyeztem Patrick kérésébe, de ő is érzi, hogy nem komolyan mondtam. Kihallotta a hangomból a kétséget, a vonakodást, a tiltakozást. Alaposan át kell beszélnünk a dolgot, mielőtt végleg éket üt közénk. Ehhez lesz nagyszerű alkalom a közös, itthon elfogyasztott vacsora. Leves és második, egy kis félédes vörösborral, ahogy illik.

A konyhába sétálok, és szemügyre veszem a hűtő tartalmát. Jól emlékeztem. Minden adott egy jó nagy adag cukorborsóleveshez és sajtos-tejszínes rakott csirkéhez. Amint nagy lendülettel pakolom ki a pultra a hozzávalókat a hűtőből, meghallom a Cradled in Love dallamát a hálószobából. Becsukom a hűtő ajtaját és csapot-papot otthagyva rohanok a telefonomért.

Magánszám. Lehetséges…? Fülem mögé tűröm hullámos hajam és torkomban dobogó szívvel húzom végig az ujjam a kijelzőn, teszem a mobilt a fülemhez, majd szinte remegő hangon szólalok meg:

– Tessék, Lorna Madden. – Minden levegő a tüdőmben reked, amíg a válaszra várok. Érzem, ahogy a vér pulzálva száguld az ereimben. Papírzörgést hallok a vonal másik végéről. Olyan erővel szorítom a készüléket, hogy biztosan elfehéredtek már az ujjaim.

– Jó napot kívánok, Peter Green vagyok a Segítő Kéz Klinikáról. – Emlékszem rá, a múlt héten voltam nála állásinterjún. Kopaszodó, ötvenes férfi, akinek puha és meleg a keze, és szájával együtt a szeme is mosolyog. – Múlt hét kedden járt nálam állásinterjún. A tucatnyi jelentkező közül önre esett a választásunk. Amennyiben ezidáig nem kötelezte el magát máshol, örömmel venném, ha nálunk dolgozna. A fizetése annyi lenne, amennyiről az interjún szó volt. – Itt egy pillanatra elhallgat, én pedig, mint a lassított felvétel, csúszok össze a szőnyeggel borított parkettán, az ágy mellett. Kővé dermedve kezdem feldolgozni a hallottakat. A telefont sem szorítom már annyira. – Hétfőn már kezdhetne is – teszi hozzá. A nyakamat rá, hogy mosolyog, a szeme sarkában pedig erre a rövid időre elmélyülnek a ráncok.

– Kö-köszönöm, hogy hívott – találom meg végre a hangomat, de a gondolataim őrült módjára száguldoznak. Jól hallottam, amit mondott? Enyém az állás? – Más helyről még nem kaptam pozitív visszajelzést. Megtiszteltetés lenne a Klinikán dolgozni és öntől tanulni. – Dr. Peter Green az ország egyik legelismertebb neuropszichológusa. Álmomban sem hittem volna, hogy lesz idő, amikor munkatársamnak tudhatom őt. Elképesztő!

– Ez esetben szeretettel várom hétfőn reggel fél nyolckor. – Ez a hét legszebb nekem szóló mondata. Szinte nem is kell más a boldogsághoz. Szinte. – A helyszínt már tudja.

– Ott leszek! – mondom a kelleténél kissé hangosabban. – Köszönöm szépen még egyszer – teszem hozzá.

– Én is köszönöm. Viszonthallásra! – köszön el.

– Viszonthallásra! – búcsúzom magam is.

A telefon kicsúszik a kezemből a krémszínű szőnyegre. A szívverésem nem lassul. Magamban újra lejátszom az előbbi párbeszédet, majd megcsípem az alkarom. Megpaskolom az arcom mindkét tenyeremmel. És már elhiszem.

A vacsora mellé desszert is dukál, hiszen van munkám!

– Van munkám! – kiáltok fel örömömben feltartott karral, majd hátra dőlök és kinyújtóztatom a végtagjaimat. Van munkám! Este ünneplünk!

Nem tudom letörölni a vigyort az arcomról. Mikor örültem utoljára így valaminek?

Kitapogatom a telefont magam mellett, és még mindig hanyatt fekve villámgyorsan írok egy e-mailt a szüleimnek, amelyben elújságolom nekik a jó hírt, megemlítve leendő főnökömet.  Pontosan tudják, kicsoda Dr. Peter Green, ezért a nap jó hírét egész biztosan én hozom nekik. Két perc sem telik el, már érkezik is a válasz anyától: „Ügyes vagy, kicsim! Látod, megérte várni néhány hónapot! Mindent bele!!!”. Újabb néhány perccel később apa is ír. „Ez az én kislányom! Nagyon büszke vagyok rád!” – áll az e-mailben.

Legyen már este hat óra, hogy Patricknek is elújságolhassam a jó hírt! Legszívesebben azonnal felhívnám, de a lelkemre kötötte, hogy munkaidőben csak vészhelyzet esetén hívjam. Vissza is teszem a párnám alá a mobilt, hogy ne kísértsen a látványa. Egyébként is ideje nekiállni a vacsora elkészítésének.

***

Nem sokkal később a zöldborsóleves csendes magányában fő a fazékban, míg a sütőben a csirke mosolyog még eléggé sápadtan. Mivel ezekre elég ritkán rápillantani, előkészítek mindent a palacsintához. Vékony palacsintát készítek, aminek a receptjét egy magyar lány kétnyelvű blogján találtam néhány évvel ezelőtt. Kipróbáltam annak idején, és azonnal beleszerettem.

A hűtőbe nyúlva a tojásnak csak a helyét találom. Biztosan elfogyott a múltkori omlett készítésekor. Miért nem vett azóta egyikünk sem? Talán mégis mást kellene választani desszertnek.

Vagy… kérhetnék néhány tojást valamelyik szomszédtól. Boltba menni nincs idő, nem hagyhatom sokáig magukra a készülő ételeket. Mivel eddigi rövid ittlétünk ideje alatt finoman szólva sem vittük túlzásba az ismerkedést, összesen egy ember van az egész házban, akinek a nevét tudom archoz kötni.

Felkapom a papucsomat és egy emelettel lejjebb sétálok. Bekopogok a Metz feliratú ajtón és várom, hogy a férfi, akivel szó szerint egymásba botlottunk a beköltözésünkkor, ajtót nyisson.

Nem sokkal később hallom, ahogy a kulcs elfordul a zárban. A kilincs lenyomódik, és szemben találom magam egy hollófekete hajú, talpig feketébe öltözött, összevont szemöldökű lánnyal. Néhány másodpercig némán pásztázzuk egymást, aztán megtöröm a közénk telepedő csöndet, mielőtt az kezdene kínossá válni:

– Szia! Lorna vagyok egy emelettel feljebbről – mutatkozom be a nagyjából velem egyidős lánynak. Ugyanazzal a kétkedő tekintettel fürkész, mintha várná, hogy térjek a lényegre. Úgy látszik, ő nem óhajtja elárulni a nevét. Sebaj. – Jasont keresem – teszek eleget ki nem mondott kérésének.

– Nincs itthon – válaszolja tárgyilagosan, és már csukná is be az ajtót az orrom előtt, de kezemmel megállítom a mozdulatot.

– Akkor hozzád fordulnék. – Ismét kitárja az ajtót, karba teszi a kezét és türelmetlenül pillant rám. Sötétbarna szemei már-már feketének tetszenek. Eszében sincs fölöslegesen kiejteni akár egyetlen szót is. Furcsa szerzet. Jason barátnője lenne? – Éppen palacsintát készültem sütni, de elfogyott a tojásom. Készülőben van a vacsorának való, és ha a boltig mennék, szénné égne. Tudnál kölcsönadni egyet?

– Hogy te mennyit beszélsz… – azzal sarkon fordul, ám az ajtót nyitva hagyja. Fél perccel később megjelenik a kért tojással és a kezembe nyomja.

– Köszi, majd mega… – kezdek bele, de a szavamba vág.

– Nem szükséges. – Azzal becsukja az ajtót. Én meg itt maradok a csukott ajtó előtt három tojással a kezemben.

Nincs is szükségem háromra.

Következő fejezet -->

Tavaszi csoda

Virágillatos réten
A magas fűben fekszel
Egymagad.

Kezed-lábad kinyújtva
Szemeid lehunyva
Csodát kapsz.

Orrodra szállt egy lepke,
Színpompás és picike,
Ártatlan.

Bőrödet csiklandozza
A kíváncsi kis rovar:
Tapogat.

Kinyitod szemeidet
Hogy megfigyeld vendéged;
Szép, igaz?

Csápjai oly' hosszúak
S kecses lábai, mind a hat...
Varázslat.

Pödörnyelvével ízlel,
Ízlelget hát tégedet:
Tapasztal.

Pontszemével rád pillant,
Tökéletes e pillanat;
El ne hagyd!

Szárnyai a legszebbek
Mint szivárvány esőben:
Fátyol-lap.

Kék virágot szakítasz
S érkezik egy fuvallat
Nem szabad!

Te szinte nem is érzed,
De pillangód elröppen
Magasra.

Kezeddel utána kapsz,
Pedig már most beláttad:
Hiába.

Ígéred a lepkédnek
Orrod az övé lehet
Maholnap.

A csók

Hosszú ideje ébredek veled egyidőben reggelente, mégsem találom unalmasnak, netán kényszernek a közös rutinunkat.

Első utad hozzám vezet, ahol büszkén, türelmetlenül várlak, hogy néhány elmaradhatatlan érintés után csókban forrjunk össze. Hűvös kezeidet én melegítem fel, és örömmel konstatálom, milyen hatással vagyok rád. Beleborzongsz csókunkba, szád kipirosodik, tekinteted kitisztul. Lelkembe látva elmosolyodsz.

Aztán fülemnél fogva beleteszel a mosogatóba, hogy a néhány maradék kávécsepptől is megszabadíts.

Boldogsághozó

Létezésem egyetlen célja boldoggá tenni az embereket. Férfiakat, nőket egyaránt.

Ha szomorúak, vigaszt nyújtok nekik. Néha elég rám nézniük, és felcsillan a szemük.

Bármikor levetkőzöm előttük, bármikor megmutatom tökéletes barna testemet, hiszen magam is azt akarom.

Kinyújtják a nyelvüket, s végignyalják szabályos kockáimat, amitől menten elolvadok.

Utánam pedig jön az endorfin,

ugyanis én voltam a tejcsoki.

Sors

E megtört, leharcolt, elfáradt leány,
Ki a véget várja idejekorán,
Fürkészi az emberek tekintetét,
Keresi másokban saját életét.

Célt ért, átszakította a szalagot,
Befutott és megnyerte a futamot.
Érme csillog a nyakában,
Ám a boldogság elmarad.

Pislant egyet, és újra a start előtt áll,
Hát legyőzve magát folytatja a csatát.
Rohan a messzeségbe, hajtja a makacsság,
De sorra hagyja le őt sokszáz fiú és lány.

Szemébe könnyek gyűlnek,
Szája lefelé biggyed,
De halad a kitaposott úton tovább,
Mert csak így kerülheti el a csalódást.

Rá van írva a vereség, mégis viszi a lába;
El akarja hinni, hogy nem élt eddig hiába.

Hajszolja magát a kimerülésig, végig.
A verseny még tart, sosem ér véget,
Új körök jönnek pihenő helyett.
Elbotlik egy kőben, a lány kiesik.

Kiesik az életnek hívott harcból,
S szégyenbélyegével létezik mától.
Tekintete halott, lelkét kitépték.
Ez volt az ár, éppen elég...

De a lány tálcán kínálja egész életét.

Nincs több fölösleges kör, nincs több harc,
Magányos farkasként a zárt ajtón kopogtat.
Szabad akar lenni, a kulcs a kezében...
Aztán mégis elindul visszafele.

Új utat, egy elágazást keres;
Kutakodva, kíváncsian lépeget.
Vágyja a mást, a változást,
Hogy megtalálja önmagát.

LÁToMÁS - 2. fejezet

<-- Vissza az előző fejezethez

 

Patrick

Teljesen el fogok szédülni, mire felérek az ötödik emeletre. Gyerekként a körhintán is rosszul lettem. Bevallom, elképzelhető, hogy a szénsavas üdítők hada, illetve a temérdek édesség rövid időn belüli elfogyasztása volt az eset kiváltó oka. De mégis miért gondolkodom most ezen? Már egyáltalán nem számít, hiszen olyan régen volt. Csak pihenni akarok.

Nem elég, hogy az egész napom egy értetlenkedő ügyfélnek köszönhetően teljes mértékben haszontalanul, ellenben elképesztően stresszesen telt, még gyalogoljak is öt emeletet. Előre a fordulóig, ott jobbra. Jobbra. Előre, jobbra. Jobbra. Ismétlés további négy alkalommal. Ráadásul minden egyes nap ez vár rám. Kész szerencse, hogy nem a legfelső szinten van a lakásunk.

Liftet akarok. A felvonó hiánya egészen eddig hidegen hagyott, de már most, az első itt töltött éjszaka után hiányzik. Egyáltalán hiányolhat az ember olyasvalamit, amit soha életében nem tapasztalt?

Amikor odaérek az ajtó elé, lenyomom a kilincset. Nem nyílik. A zsebembe nyúlok, de csak a munkahelyi kulcscsomóm akad a kezembe. Ekkor végre bevillan. Még nincs lakáskulcsom, úgy volt, Lorna ma megy másoltatni.

Bekopogok. Pillanatokon belül felkapcsolódik a lámpa fénye, kulcs zörög a zárban, majd kitárul az ajtó. A világ legcsodálatosabb, és nem utolsósorban legszexibb menyasszonya fogad széles mosollyal, és mintha elhessegették volna az esőfelhőket fölülem. A karjaimba zárom Lornát, és beszívom hullámos, frissen mosott hajának illatát. Levendula. Van egyáltalán olyan nő, aki nem szereti a levendula illatát?

– De jó, hogy itt vagy! Összeszereltem az új dohányzóasztalunkat – büszkélkedik. – Gyere, nézd meg! – húzna magával máris. Én azonban még nem akarom elengedni őt. Gondosan becsukom az ajtót magam mögött, s ráfordítom a reteszt. Hihetetlen ez a lány, képes lenne egész éjszakára nyitva hagyni az ajtót. Furcsállom, hogy napközben valamiképpen mégis eszébe jutott használni az egyetlen lakáshoz kapott kulcsot.

– Ne olyan sietősen – mondom, ő pedig kérdőn néz fel rám. – Előbb hadd pakoljak le. – A kezemben lévő laptoptáskát óvatosan a frissen festett falnak döntöm, az aktatáskát pedig nemes egyszerűséggel elengedem. Hadd puffanjon. Hadd dőljön el. Túlságosan sok benne a fölösleges nyomtatvány. Most, hogy belegondolok… miért is kellett hazahoznom? A munka megvár.

Kilazítom a nyakkendőmet, s ingem két felső gombját kigombolom. Máris kapok levegőt. Jó dolog lélegezni. Azonban puszta lélegzéssel ezúttal nem érem be. Többet akarok. Lassan, de határozottan magamhoz húzom Lornát a derekánál fogva. Valószínűleg rájött, mit szeretnék, mert lábujjhegyre áll, és puha csókot nyom a számra. Kellemes érzés, de még mindig egyértelműen kevés. Nyelvemmel utat török a szájába, és úgy csókolom, mint kapcsolatunk hajnalán. Jobb kezemmel a hajába túrok, bal kezem pedig végigsiklik a hátán, fentről lefelé, egészen le, mígnem megtalálom fenekét és megmarkolom azt. A nők nagy százalékára nézve igazságtalanul tökéletes hátsója van. Három év után is ez a legvonzóbb testrésze számomra. Legalábbis az egyik.

Halk sóhajaiból és kipirult arcából világossá válik számomra, hogy sikerült elterelnem a gondolatait holmi összeszerelt bútorról. Jelenleg én töltöm ki minden gondolatát. És ez így van jól.

 – Ágy? – szakítom meg a csókot egy rövid kérdés erejéig.

Válaszul csak bólint, de ez éppen elég. Újabb csókban forrunk össze, változatlan hévvel faljuk egymást. Lassacskán elbotorkálunk a hálószobánkig, de mire odaérünk, Lorna ténykedésének köszönhetően ingemnek minden gombja kiszabadult már, a lánynak pedig a padlón hever szűk, fekete pólója. A melltartója is fekete, csipkés. Ebben a félhomályban talán nem kellene ilyen magabiztosnak lennem a színt illetően, mégis tudom, hogy fekete van rajta, mert reggel azt vette fel. Most pedig én veszem le róla. Amint ő lecsúsztatja az inget a vállamról, megtalálom a kapcsot, a ruhadarabot pedig a pólója irányába hajítom.

Annyira fölöslegesnek tartom a nők melltartó-mániáját. Természetesen vannak igazán szemrevaló darabok, de valamennyi férfitársam nevében mondhatom, hogy a fedetlen női mell minden melltartóba bújtatott mellnél sokkal kívánatosabb.

Elfektetem őt az alig egy hete vásárolt fenyőkeretes ágyon, és megszabadítom falatnyi rövidnadrágjától, illetve alsóneműjétől. Ezeknek a színe a legkevésbé sem érdekel. A függönyön átszűrődő halvány fény szinte csak a körvonalait engedi láttatni, de nem bánom. Kezeimmel és nyelvemmel újra felfedezem a lány – a menyasszonyom – kipirult arcát, formás mellét, a kezem nyomán hullámzó lapos hasát, puha combjait. Hallgatom már nem is olyan halk sóhajait, nyögéseit. Élvezem, ahogyan vékony ujjaival a hajamba túr, s nyakamat nyalogatja.

Addig csigázom, addig érintem és csókolom őt mindenhol, addig pengetem teste húrjait, amíg önnön türelmem utolsó cérnaszála is elszakad. Hosszasan szeretem őt szavak nélkül, míg a kielégüléstől egy csepp energiánk sem marad.

Különös, mennyire értelmét veszíti a beszéd egy olyan partnerrel, akivel tökéletesen összeillünk mind lelkileg, mind testileg. Három évvel ezelőtt, amikor első ízben találkoztunk a főiskolán, Lorna olyan volt, mintha saját magamat láttam volna nőként. Csak a magasságbeli különbségünk volt szembeötlő. De ugyanolyan őszinte, mogyoróbarna szempár nézett vissza rám. Ugyanolyan félszeg mosoly játszott az ajkán. Remegett a hangja, amikor bemutatkozott; épp annyira nehéz volt számára nyitni mások felé, mint akkor nekem.

Ám azóta mindketten változtunk ezen a téren, pozitív irányba, természetesen. Kihoztuk és a mai napig kihozzuk egymásból a legjobbat.

Már nem érdekel, mit gondolnak mások a zsebembe rejtett noteszről. Lorna elfogadott engem azzal együtt. Mert furcsaságaink és szokásaink hozzánk tartoznak. Benne vannak a csomagban. Ezt ő mondta, még régen, hogy felvidítson.

Lornára pillantok. A mellkasomon pihen, kezével borostámat babrálja. Amikor megérzi, hogy őt nézem, rám emeli a tekintetét.

– Mi jár gondolataid középpontjában? – kérdezi, mint minden alkalommal, amikor elgondolkodom valamin.

Kisimítom egy rakoncátlan hajtincsét az arcából. – Rosszul tetted fel a kérdést – somolygok. – Ki jár gondolataim középpontjában? Így helyes. – Puszit nyomok a feje búbjára.

– Rendben, akkor hadd javítsam ki magam. Ki jár gondolataid középpontjában? – kérdezi újra, miközben felkönyököl az ágyon, s úgy néz le rám. Egyértelmű, hogy próbálja visszafojtani a mosolyát, hiszen már tudja a választ. Én akkor is kimondom.

– Te – jelentem ki. Amint kimondom, a lány máris szélesen mosolyog. Olyan tökéletes a mosolya. – Arra gondoltam, mennyire szerencsés vagyok, amiért az enyém vagy. – Kezemmel megkeresem az ő kezét, s rajta a gyűrűt. – Amikor az utca embere a kezedre néz, tudhatja, mennyire szerencsés veled valaki.

Lorna nem mond semmit, csak megcsókol. Nem hosszan, ám annál nagyobb szeretettel.

– Mindketten szerencsések vagyunk, amiért megtaláltuk a másik felünket – súgja. – Szeretlek, Patrick. A világ legjobb dolga veled lenni – fészkelődik egy kicsit, majd elhelyezkedik mellettem.

Valóban kellemes az élet Lornával, de meggyőződésem, hogy ezt is lehet fokozni. Ráadásul egy kicsit sem kell megerőltetnünk hozzá magunkat.

– Lorna? – Nem válaszol. – Lorna? – szólongatom.

– Hm? – kérdez vissza bódultan. Biztosan kimerült az egész napos rendezkedéstől. Én meg az asztalt sem voltam képes megnézni, holott nem két perc munkájába került összeeszkábálni. Reggel pótlom.

– Mit szólnál ahhoz, ha holnap búcsút mondanánk az óvszertől?

Érzem, hogy megfeszül mellettem. Iszonyú lassan telnek a másodpercek, amit csendben, mozdulatlanul töltünk. Beleegyezésre, lelkesedésre, esetleg egy második menet lehetőségére számítottam. Nem efféle feszélyező hallgatásra. Ilyen néma tiltakozásra.

– Tulajdonképpen – szólal meg végre – mire várjunk? – suttogja. Hangjába mintha meglepettség vegyülne.

Habár látszólag egy véleményen vagyunk, annyira szíven üt ez az egy mondat, hogy fáradtságom ellenére legalább fél órába telik, mire elszenderedem.

Következő fejezet -->