Új esélyek - 3. és 4. esély

<--- Vissza az előző fejezethez


Jessica Harris lenyomta a kilincset, s belépett a lakásba. Unokaöccsének hűlt helyét találta. Elfojtott magában egy káromkodást, majd tehetetlenségében leült a kanapéra és azon kezdett el gondolkozni, hogyan tegye el Seant láb alól. Elvégre az ő köreiben köztudott, hogy Sean igazi lázadó, aki bármilyen eszközt képes bevetni célja elérése érdekében. Már csak az volt kérdéses, miként tudna megálljt parancsolni annak az önfejű kölyöknek.

Eközben az említett óra és segítőtársa a tengerparton múlatták idejüket. Mint kiderült, Sean képtelen visszaküldeni Elliotot a jelenbe anélkül, hogy ő maga is visszakerüljön. Ezt meghallva Elliot kezdett kétségbeesni. Válaszokat követelt Seantől:

- Nos, ha már ilyen ügyesen rávettél, hogy idehozzalak, és ezzel megmentsem a hátsód, igazán meghálálhatnád az ígért válaszok megadásával. Ez a minimum, miután hazudtál a hazajuttatásomat illetően! - emelte meg a hangját.

- Nézd, beismerem, igazad van. Nem volt szép tőlem, hogy hazudtam. De meg kell értened: nem volt más választásom!

- Nem tudom megérteni, ha nem mondasz el nekem semmit!

- A jelenleginél is nagyobb bajba kerülnék, ha mindent elfecsegnék neked!

- Vagyis nem bízol bennem?!

- Nem ezt mondtam!

- De gondoltad!

Sean elhallgatott. Fejét lehajtva gondolkodott a helyzeten. Ha most kitálal Elliotnak, lehet, hogy örökre búcsút mondhat neki és a támogatásának. Viszont ha továbbra sem mond neki semmi konkrétumot, lényegében ugyanoda fog kilyukadni, csak korábban. Mit tegyen?

- Sajnálom - bökte ki.

- Mégis mit? - kérdezett vissza Elliot. - Azt, hogy kihasználsz? Hogy a saját céljaid lebegnek a szemed előtt és nem bízol az egyetlen emberben, aki melletted áll és segíteni próbál? - mondta egy szuszra. - Sajnáld is - adta meg a kegyelemdöfést. - Most pedig beszélj, különben hazamegyünk - mondta. - Gyerünk! Mindent tudni akarok.

- Legyen - sóhajtott megadóan. - Idővel mindent elmondok, ígérem. De most csak a legfontosabbakat emelem ki. Rendben?

- Hallgatlak - ült le egy közeli padra. Seant a kezében tartotta és várta, hogy mesélni kezdjen.

- Tíz éve kezdődött. Csakúgy, mint te, én is ráakadtam erre a varázsórára. Sosem voltam valami türelmes és takarékos, így hát hamar elszállt mind a tizenhárom lehetőségem. Nem sokat értem el vele. Vagyis... nem sok jót. Elkövettem egy hatalmas hibát, amit talán sosem fogok tudni kijavítani. Sokáig nem tartottam hibának a dolgot, hiszen segítettem valakinek. Nem értettem, miért volt ez rossz. A büntetésemet azonban természetesen megkaptam. - Néhány másodpercre elhallgatott, majd folytatta. - Most kicsit áttérek a történet téged érintő részére. Tehát, amikor az utolsó esélyemnek is búcsút mondtam, feltűnt előttem egy furcsa idegen: egy harmincas évei elején járó nő. A nagynénéd. Azt mondta, viselnem kell tettem következményeit. Majd hozzátette: nem hitte, hogy sikerrel járok. Magával vitt valami furcsa helyre; ott ítéltek el - fejezte be mondandóját.

Elliot átgondolta a hallottakat.

- Tudod, hiába mondtad el ezeket, a fejemben lévő kérdőjelek száma kicsit sem csökkent. Épp ellenkezőleg... - sóhajtott. Még mindig nem értette, hogyan került a képbe a nagynénje. Nem tudta, mit követett el Sean. Ráadásul egy másik érdekfeszítő kérdés is szöget ütött a fejében... - De a te kedvedért egy ideig megpróbálom megállni, hogy faggassalak. Remélem, hamar beavatsz majd a részletekbe, mert kíváncsibb lettem, mint voltam.

- Gondolhattam volna. Sajnálom, de egyelőre tényleg nem mondhatok többet.

- Oké, nem baj. Egyébként mennyi idő maradt az egy órából?

- Szűk tíz perc.

- Értem. Meg kell várnunk, míg lenullázódik?

- Nem kötelező. Miért? Már mehetnéked van?

- Hát, az a tíz perc nem oszt, nem szoroz... Menjünk - kérte, aztán meggondolta magát. - Várj csak! Hová megyünk?

- Hm, jogos kérdés. A lakásba nem mehetünk... Ötlet?

- Nekem kéne tudnom? - háborodott fel. - Rád bízom - sóhajtotta. - Ha már a te segged kell menteni az én rovásomra, legalább találd fel magad.

- Kösz, ez rendes tőled. Remélem azzal is tisztában vagy, hogy ezzel az "utazzunk máshová" dologgal búcsút mondhatsz még egy esélynek. Gondoltam, szólok, ha már ilyen bőkezű vagy.

- Igen, valahogy sejtettem. Lehet róla szó. Csak zárjuk le ezt az ügyet.

- Rendben, te mondtad. Akkor menjünk, mondjuk... Hová menjünk? Nem jut eszembe semmi.

- Sean...! - csapta homlokon magát Elliot. - Mit szólsz a két hónappal ezelőtti fesztiválhoz? A belvárosban volt. Nagy volt a tömeg, könnyű lenne ott elvegyülni.

- Remek! Mehetünk?

Elliot bólintott, majd megnyomta a gombot és várt. Egy szempillantással később már egy felvonulókkal teli, árusokkal körülvett forgatag közepén találta magát.

- Jó lesz? - suttogta Seannek.

- Naná! Feltéve, hogy nem volt itt veled a nagynénéd.

- Dehogy volt! Ennyire ne nézz idiótának, légy oly' kedves.

- Ne haragudj. Még szoknom kell, hogy van, aki segíteni akar...

- Nem gond. Hé, oda nézz! Az ott... nem Jess néni? - hunyorított.

- Ne szívass! Azt mondtad, nem volt itt!

- Akkor nem! Most miért van mégis itt? Ő is tud utazni a múltban?

- Nem lehet! Hogyan? Ki? Miért? - sorolta a kérdéseket. Aztán szép lassan kezdett összeállni a fejében a kép. - A francba! Elliot! Most utálni fogsz, de úgy tűnik, szükségem lenne még egy fuvarra, mielőtt kiszúr téged.

- Úgy tudtam... De előbb találd ki hamar, hova nem tud követni! Nem szeretnék minden esélyt ilyen könnyen elveszíteni.

- Persze, értem. Nem is ez a célom. Rejtőzz el valahová! Gyorsan!

Kis keresgélés után két kivilágítatlan épület között, egy szűk utcában találtak búvóhelyet. Jessica Harris eltűnt a szemük elől és már kezdték nyeregben érezni magukat, amikor Elliot vállát valaki megkopogtatta. Ijedten fordult hátra. Nagynénje már készült karon ragadni őt. És a szemei... szinte villámokat szórtak. Azt hitte, ennyi volt, vége; de a következő pillanatban már suttogta a helyet és az időpontot Seannek és egy gyors gombnyomás után már ott is termettek a lakás padlásán. Hevesen dobogó szívvel ült le a koszos padlóra.

- Hatalmas szerencse, hogy eszedbe jutott! Azt hiszem, jövök egy köszönetnyilvánítással - mondta Sean.

- Majd később hálálkodsz. Most gondolkodj, mi legyen.

- Azon vagyok...

- Nem bánod, ha közben kérdezek valamit? Hogyan tud követni minket? És nem kérek kibúvókat. Időd is van bőven, itt eszébe se jut keresni téged. Vagy már minket? Hé, ezzel az egész hóbelevanccal magamra haragítottam a nagynéném? - Csak úgy záporoztak a kérdései, Sean győzte észben tartani őket.

- Lassabban, hé! Először is nyugodj meg! Itt egyelőre én vagyok nagy szarban, te csak később leszel, ha a gyanúm beigazolódik. Másodszor, még nem vagyok biztos benne, ki segít neki. Ugyanis a nagynénéd erre egyedül nem képes. Amint okosabb leszek, beavatlak. Addig foglalkozz a saját feladatoddal.

- Bujtassalak téged? Ejha, de önálló valaki...

- Már megbocsáss, de ha nem tűnt fel, egymagam képtelen vagyok mozogni! És ha nem lenne nyilvánvaló, elmondom, hogy nem önszántamból könyörgök neked! - A végén már szinte kiabált, de lejjebb vette a hangerőt. - Itt én vagyok a jófiú, kell legalább egy segítőtárs, mint minden hősnek.

- Hős? Te? Mivel érdemelted ki ezt a rangot?

- Nem számít - próbálta lezárni a témát.

- Kezd nagyon elegem lenni a folytonos titkolózásodból. Itt a remek alkalom, hogy mindent elmondj, de nem, neked ez meg sem fordul a fejedben!

- Azért nem mondok még el mindent, mert bármilyen furcsa, épp menekülünk.

- Hidd már el, itt biztonságban vagyunk!

- Igen? Az egy dolog, hogy régen takarítottatok itt és sok a pókháló, de ez nem jelenti azt, hogy neki nem jut eszébe ez a hely. Elvégre ismer téged és a gondolkodásmódodat, talán jobban, mint hinnéd.

- Nem értelek. Mi bajod van? Ha félsz, mondd a szemembe! Mondd ki, hogy félsz a nagynénémtől, mondd, hogy rettegsz, mi lesz, ha megtalál! Gyerünk!

- Nem félek! Nekem már vajmi kevés vesztenivalóm van. Egyedül téged féltelek! A segítőm vagy, az isten szerelmére! Ebből nem fogsz könnyen kikeveredni! Már nyakig benne vagy...

Még sokáig vitatkoztak volna, ha nem lettek volna annyira fáradtak, hogy elaludjanak. Sean Elliot kezében pihent, a fiú pedig hanyatt feküdve a vastag porréteg lepte padlón mély álomba merült. Arról azonban elfeledkeztek, mi lesz, ha letelik a padláson töltött egy órájuk...



FEJEZET VÉGE

Következő fejezet --->

Tiara egy napja

Az óra eszeveszett csörgésére ébredtem, majd - miután lemondóan nyugtáztam magamban, hogy képtelen vagyok visszaaludni - kinyújtóztattam elgémberedett végtagjaim. Láttam, hogy családom már öltözködik, végzi a reggeli rutint. Ez, mint mindig, elszomorított. Hiszen ez egy jel! Annak a jele, hogy ma is teljesen egyedül maradok. Nem szeretek egyedül lenni. Társaságkedvelő lény vagyok, mint mindenki más. Nehezen viselem a magányt.

Néhány hónapja még más volt az itthoni rendszer. Senki nem ébredt hangos, idegesítő zajra. Nem állították be a vekkert, hogy jelezzen, ideje felkelni. Ennek oka egyszerű: rengeteg idejük volt, nem siettek sehová. Akkoriban nyugodt, kellemes légkör uralkodott a házban. Gyerekek boldog kacagása töltötte be a levegőt. Alkalomadtán engem is bevontak a játékba, s én minden percét élveztem. Délben kivétel nélkül minden áldott nap mennyei ételek sokasága illatozott a nappaliban elhelyezett faasztalon. A kora délután csendes pihenéssel - szunyókálással vagy olvasással - telt. Esténként gyakran ültünk össze a nappaliban filmet nézni. Olyan időszak volt ez, amikor senki nem aggódott semmi miatt és gyakori látványnak számított, ha valaki mosolygott.

Ez a kényelmes életmód két okból szakadt meg: a két gyermek nagymamája, aki azokat az isteni étkeket készítette, szívinfarktusban életét vesztette. A nyár utolsó napján volt a temetés. Sajnos ez a váratlan haláleset erőteljesen rányomta bélyegét Lucas és Marina iskolai teljesítményére is. Lucas harmadikos általános iskolás, húga tavaly ballagott az óvodából.

Naponta voltak kisebb-nagyobb viták. Mi értelme az iskolába járásnak, ha úgyis csak veszekedés van miatta? Egyáltalán tanulnak a gyerekek ott bármi hasznosat? Nem hiszem.

Most, három hónappal később kezdett csak helyreállni a látszólagos rend. Ritkán ugyan, de újra lehetett őket mosollyal az arcukon látni.

A mai nap is így indult. Szüleik sürgették a két lurkót - akik kezdetben ugyan nem nagyon akartak együttműködni, de belátták végül: ma is menniük kell -, hogy egy gyors reggelit követően buszra pattanjanak és induljanak a tudás megszerzésének zsúfolt helyszínére. Pár perccel ez után már be is zárták maguk mögött a bejárati ajtót, majd kiálltak a kocsival a garázsból és elindultak. A rohanásban valószínűleg észre sem vették, hogy nagy pelyhekben szállingózni kezdett a hó.

Ezen a hideg, hószállingózással induló reggelen döntöttem el, hogy nem fogom ezt a napot is itt bent, a négy fal között tölteni. A tél még csak most kezdődik igazán, de én a hátam közepére sem kívánom. Mindenütt hó és jég, ráadásul éjjel-nappal hideg van. Ki szereti ezt? Én mindenesetre nem, de pontosan tudom, hogy ennél már csak rosszabb lesz, tehát addig kell kimennem, míg nem lep be mindent ez a vattaszerű anyag.

Kikukucskáltam a külön nekem fenntartott bejárón. Alig dugtam ki az orrom, máris megcsapott a hideg levegő. Vajon ha később indulok, tűrhetőbb lesz az idő? - merült fel bennem a kérdés. Végül erőt vettem magamon és kiléptem a jó meleg helyiségből a fogcsikorgató hidegbe. Egy szerencsém volt: hogy nem ért még térdig a hó, így csak a talpam volt kénytelen elviselni a hideg talajt. Lassan indultam el; nehezen akaródzott otthagyni a jó meleg helyemet.

Első és egyetlen dolgom volt meglátogatni a szomszédban lakó barátomat, Samet. Bemásztam a kerítésen, és rögtön felé vettem az irányt. A normál esetben hangtalan lépéseim most számára jól hallhatóak voltak, így nem sikerült kellőképp meglepnem őt. Mikor észrevett, csodálkozva kérdezte:

- Tiara? - csillant fel a szeme. - Te hogyhogy itt vagy? - kezdett vad farkcsóválásba. - Nem számítottam rád. Emlékszem, legutóbb említetted, hogy a tél beköszöntével ritkábban látogatsz majd meg - tett hozzá szomorkásan.

- Gondoltam, eljövök addig, míg nincs méteres hó. Miért, talán zavarok? - érdeklődtem.

- Ugyan, te sosem zavarsz. - Ezt a mondatát úgy értelmeztem, hogy egész nyugodtan bemehetek hozzá, így kecsesen becsusszantam a számomra épp elég nagy lyukak egyikén.

- Mondd csak, nem gond, ha hozzád bújok? Fázom...

- Dehogy gond! Helyezd magad kényelembe!

- Köszi - gömbölyödtem össze hasánál, mire mellém rakta mellső lábát, ezzel is melegítve engem. - Ilyenkor gondolok mindig arra, milyen jó is lenne, ha perzsa macska lennék. Ők biztosan nem fáznak.

- Igazad van. Tudod, ismertem egy perzsa macskát. Molly-nak hívták. Régen ő is gyakran átjött hozzám. Ám ez szűk egy évig tartott csupán. Amikor utoljára jött, azt mondta, nem szeretné mindig bepiszkolni hófehér bundáját. A gazdái nagyon szigorúak voltak, és ha egy kis folt is volt rajta, mindig rohantak fürdetni őt. Nem csoda, hogy hamar belefáradt - csóválta meg a fejét. - Sajnálom, hogy az óta sem hallottam felőle. - Pillanatnyi csend állt be, nem mondtam erre semmit. Vártam, mert úgy hittem, még nem ért mondandója végére. Igazam lett. - Arra akartam kilyukadni, hogy nem szeretném, ha te is perzsa lennél, és idővel te is abbahagyd az említett ok miatt a velem való beszélgetést. Hiszen tudod, hogy engem nem engednek el egyedül. Szerintem te így vagy önmagad, abesszinként.

- Remélem, ezt vehetem bóknak - vigyorogtam rá. - Egyébként ne aggódj, érted a legnagyobb hófúvásban is kijönnék. De remélem, nem szeretnéd, ha emiatt megfáznék - tettem hozzá gyorsan. - Csak akkor jövök majd hófúvásban, hogyha már nagyon vágyom a társaságodra. Illetve ha szépen megkérsz - somolyogtam.

- Ez igazán nemes gesztus tőled, cicám - nevetett.

- Kérdezhetek valamit? - vettem komolyra a szót.

- Persze, hallgatlak. - Észrevette hirtelen hangulatváltásomat; erősen koncentrált a mondanivalómra.

- Benned felmerült már, hogy jobb lenne, ha más fajta lennél?

- Igen. Minden egyes nap - merengett el. - Gondolj bele, ha nem német juhász, hanem például spániel lennék. A gazdáim nem tartanának itt, a ketrecbe zárva éjjel-nappal, télen-nyáron. Szabadon futkározhatnék a kertben, sőt, a lakásba is beengednének. Te ilyen szempontból szerencsésebb vagy.

- Ez még nem is jutott eszembe - mondtam ki az első gondolatom. - Sajnálom, hogy felhoztam a témát - hajtottam le a fejem bűnbánóan. - Mától kezdve nem fogok panaszkodni! - határoztam el.

- Jaj, Tiara. Senkinek nem tökéletes az élete. Mindannyian szeretnénk jobbá tenni azt. Mi is, és az emberek is. A különbség csupán annyi, hogy nekik nagyobb erre az esélyük. Ők több dolgot megengedhetnek maguknak. Dolgozhatnak; és időt és energiát nem kímélve dolgoznak is. Ezzel keresik a kenyerüket.

- Milyen bölcs vagy öt éves létedre! - ámultam.

- Dehogy is, csak sokat hallom beszélgetni az embereket - magyarázta meg.

- Én nem sok figyelmet szentelek nekik. Már megszoktam, hogy csak akkor keresnek, ha olyanjuk van. Persze ha én ott sündörgök körülöttük, mindig figyelmen kívül hagynak - biggyesztettem le a szám.

- Nem sokáig bírtad ki panaszkodás nélkül, cicus! - hahotázott.

- Bocsi, nem direkt volt...

- Tudom, és nem baj. Ami a szíveden, az a szádon. Ez is csak aranyossá tesz - simított végig a hátamon mancsával.

Teljesen hozzásimultam; élveztem, hogy kellemes meleg áramlik belém. Órákig voltunk így, egymást melegítve; közben beszélgettünk mindenféléről. Sam volt az első és legjobb barátom; szeretem, hogy bármit is csinálunk, remekül szórakozunk. Ha csak fekszünk egymás mellett, akkor is nyugodtnak, elégedettnek érzem magam. Ez lenne a boldogság? Ha igen, akkor azt kívánom, bár sose múlna el.

Ám, mint azt tudjuk, egyszer minden jónak vége szakad; még ha ideiglenesen is.

Sam megbökött az orrával, jelezve, hogy figyeljek. Odafordultam az általa mutatott irányba. Maxet, Sam gazdájának tizenkét éves fiát pillantottam meg. Róla tudni kell, hogy világéletében allergiás volt a macskaszőrre. Igaz, kezdetben szerette, ha itt vagyok; de mostanában mindig elüldöz, nehogy rájöjjön a köhögési roham. Kicsit sajnálom is szegényt.

- Már megint itt vagy, Tiara? - Időtlen idők óta tudja, hogy a szomszédban lakom. - Menj innen! Sicc! - próbált megszabadulni tőlem. Kelletlenül kimásztam ott, ahol bejöttem Samhez, és egy gyors elköszönést követően elfutottam. Ismeritek a mondást: megszoksz vagy megszöksz. Most az utóbbit választottam. Tehát gyorsan szedtem a lábaim. Sietségem másik oka a szűnni nem akaró hideg volt. Már jóval a fagypont alatt lehetett a hőmérséklet. Míg haza nem értem és be nem fészkeltem magam a puha vackomba, észre sem vettem, mennyire fáztam ott kint.

Elhatároztam, hogy akármilyen hideg is lesz holnap, ki fogok menni Samhez. Újra látni akarom őt, újra beszélgetni szeretnék vele! Már az első alkalommal is, amikor találkoztunk, jól kijöttünk és nagyon gyorsan megtaláltuk a közös hangot. Kellemes meglepetés volt, hogy velem egyetemben ő sem ellenzi a kutya-macska barátságot. Ezt a hónapok óta tartó szoros köteléket bűn lenne ilyen apróság miatt meglazítani. Nem engedem, hogy az időjárás közbeszóljon!

Elvégre a barátság áldozatokkal jár. És néha bizony te vagy az, akinek ezt a bizonyos áldozatot meg kell hoznod. Közben viszont biztosan tudod, hogy ha úgy adódik a helyzet, a másik fél is megtenne érted minden tőle telhetőt.

Késő délután értek haza a gyerekek szüleikkel. Megosztották egymással a nap fontosabb eseményeit, majd megvacsoráztak. Örültem, hogy engem sem felejtettek el és a kedvencemet rakták elém. Miután jóllaktam, összegömbölyödtem a helyemen és nem törődve tovább semmivel és senkivel, mosollyal az arcomon, elégedetten hajtottam álomra a fejem.

VÉGE

Tehetetlen - 2. fejezet

<--- Vissza az előző fejezethez

 

 

Az óra utáni beszélgetés nem sok újdonságot tartogatott, hiszen már mindenre rájöttem. Mondjuk az még mindig rejtély számomra, hogyan csavarta Steph az ujjai köré Jasont. (Igen, Jasont, ugyanis megengedte, hogy tanórán kívül tegezzem!) Igaz, a nővérem nem csúnya, és esze is van, elvégre tavaly sikeresen elvégezte az egyetemet és lediplomázott. Oké, beismerem: mindenben jobb nálam. Ettől eltekintve mégis egész jól kijöttünk, míg nálunk lakott. Még a másoktól sokat hallott testvérutálat is kimaradt. Sőt, szinte legjobb barátnők voltunk. De akkor miért nem mutatta be nekem ezt a főnyereményt? Ja, már tudom: túlságosan egyforma az ízlésünk. Mindent értek.

Jut eszembe, Jason annyi újat azért tudott mondani - azon a szexi, mély hangján -, hogy hétvégén jönnek meglátogatni minket. Ha jól tudom, anya se találkozott még vele.

Hétvége... Vajon hány osztálytársam mondhatja el magáról, hogy akkor is találkozhat Jasonnel, amikor nem iskolában van? Szerintem egy se. Ilyenkor gondolok arra, milyen piszok mázlista vagyok. Jó, bevallom, ezt nem gyakran gondolom.

Péntek délelőtt olyan voltam, mint egy élőhalott. A suli alig három napja tartott, mégis teljesen le lett csapolva az energiakészletem. Az utolsó óra matek volt, így - amennyire tőlem telt - összeszedtem magam. (Gyors fésülködés-hajfonás és leheletnyi smink feltétele a lánymosdóban.) Fogadni mernék, hogy ha bárkit megkérdeznétek, hogy örülne-e egy matek hetedik órának, összeráncolná a szemöldökét és nemleges választ adna. A helyzet az, hogy én bizony örültem neki! (Másik huszonhat lánnyal együtt.) Nem ok nélkül: ugyanis akkor volt az idei első "igazi" matek óránk; amit tanulással töltöttünk. Szinte hihetetlen, de ugyanolyan jó hangulatban telt, mint Mrs. Lenally órái a múlt évben. Lehet, hogy csak az év eleje miatt van, de úgy érzem, minden fontos dolog megragadt a fejemben. Remélem, ez így is marad a hátralévő száznyolcvankét tanítási napon.

A délután gyorsan elrepült; s én a szombati napot nagy reményekkel várva hajtottam álomra a fejem.

Utólag belegondolva nagy hiba volt. Miben is reménykedtem? Hiszen Jason nyilván nem azért jegyezte el a nővérem, mert épp olyan kedve volt, hanem mondjuk azért, mert tényleg szereti. És ha így van, akkor hogy jövök én ahhoz, hogy belepiszkáljak a szerelmi életükbe? Persze, nem az volt a tervem, hogy egyik napról a másikra elcsaklizzam Jasont Steph orra elől, de lássuk be, ha akartam se jött volna össze.

Arra viszont nagyon is jó alkalom - vagy ürügy? - volt a szombat, hogy többet megtudjak a pasiról. Elmondása szerint nagy sportrajongó, többek között a labdajátékokat kedveli; szereti a sci-fi regényeket és filmeket, de a thrillert és a romantikusakat se veti meg; ráadásul odáig van a rockzenéért. Hát nem tökéletes? Amikor megemlítettem neki, hogy az én érdeklődési köröm eléggé hasonlít az övére, azt mondta: "Hát ez remek! Örülök, hogy a fiatalok is értékelik az igazán jó dolgokat.", majd összeborzolta a hajam, mint a kislányokét szokás. Kicsit rosszul esett, hogy nem tekint felnőttnek - hiszen már betöltöttem a tizennyolcat! -, de hamar túltettem magam rajta: arra koncentráltam, hogy még nincs minden veszve. Még nem házas, még megmásíthatja a döntését, akár még én is lehetek a felesége.

Na de ne szaladjunk annyira előre, hosszú még az út odáig.

Aznap este úgy határoztam, elmegyek egy közeli szórakozóhelyre. Anyával előre megbeszéltem, hogy megyek, nehogy rosszul süljön el a dolog. Természetesen az indulást úgy időzítettem, hogy Jason - meg persze a nővérem - ott legyen még. Kicsíptem magam az alkalomra: magamhoz képest erősen kisminkeltem magam; fehér ujjatlant és fekete miniszoknyát vettem fel egy szintén fekete magas sarkúval; a hajamat pedig kivasaltam, pedig szeretem, hogy természetes göndör. Egyébként nem szokásom ilyen bulikba eljárkálni, de akkor az volt a célom, hogy tetsszek Jasonnek. A látszat kedvéért még egy évfolyamtársam is megkértem, hogy jöjjön el velem kísérőnek. Direkt olyan embert kerestem, akit Jason nem tanít. David el is jött a megbeszélt időpontra. Csengetett. Megvártam, míg valaki más beengedi. Amikor közölte a nővéremmel, hogy értem jött és együtt mennénk el bulizni, felszedte a leesett állát a földről és kinyögte: "Ó. Rendben. Menjetek csak."

Ja, igen. Azt az apróságot majdnem kihagytam, hogy David szívdöglesztően nézett ki. Aki csak ránéz, eláll a szava. Jó látni, milyen hatékony módszer ez Steph megpuhítására. Kár, hogy rajtam sosem használt David igéző pillantása, különben lehet, hogy nem Jasont, hanem őt próbálnám meg behálózni.Aztán, mikor anyának eszébe jutott, hogy engem vagy fél órája nem látott, bekiabált a szobám irányába. "Mel! Érted jöttek!" Nos, én ennél a pontnál szambáztam be anyám, a nővérem, David és persze Jason elé. Szerintem mondanom sem kell, hogy négy pár szem dülledt ki a meglepettségtől. Anyámé, akinek fogalma sem volt róla, honnan szedtem azokat a göncöket; Steph-é, mert nem hitte volna, hogy ilyen jól áll nekem a néhány hete közösen vásárolt szett; Davidé, akinek az orra vére is majdnem eleredt, mikor meglátott; és Jasoné, akinek első kérdése volt, hogy "Ki ez a lány?", utána viszont megdicsért, milyen jól nézek ki.

Ezt a magam részéről teljes sikernek könyveltem el, úgyhogy egy izgatottan odadobott "Köszi" után Daviddel becsuktuk magunk után a bejárati ajtót és elindultunk a pubba.



FEJEZET VÉGE

Következő fejezet --->

Tehetetlen - 1. fejezet

Vajon milyen érzés lehet, ha hosszú idő után végre találsz valakit, akit kedvelsz, de az illető már rég boldog valaki más oldalán? Hogyan tudnád elviselni a gondolatát is, hogy akihez te szeretnél a legközelebb állni, más mellett ébred reggelente és nagyon is tisztában vagy vele, hogy alig jutsz az eszébe? Magadba roskadnál? Összetörnél? Feladnád?

Én nem. Én harcolnék, hogy a kiszemeltem is úgy érezzen irántam, mint én iránta! Egyszerűen el kell érnem, hogy én legyek számára a legfontosabb. Ennyi. Miért kell ezt túlkomplikálni?

Néhány hónapja ezt gondoltam. De most, hogy pontosan ebbe a helyzetbe kerültem, megváltozott a véleményem. Illetve néhány tényező is rásegített, hogy más szögből lássam a dolgokat.

Szeptember elején kezdődött minden: az évnyitón. Akkor mutatták be őt a diákseregnek. Őt, Jason Terrát, az új matematika tanárt. Először kicsit csalódott voltam, mert a régi tanárunkat - Maria Lenally-t - személy szerint nagyon kedveltem; a sokak számára bonyolult és legkevésbé sem érdekes tárgyat teljesen új színben tüntette fel. De a nyugdíj neki is jár, és egyébként is, eleget dolgozott már, biztosan el tudja tölteni az idejét kicsit nyugodtabb körülmények között is. Mindenesetre hiányozni fog, ebben biztos voltam.

Ám elég volt várni az idei első matek óráig. Mr. Terra halálpontosan becsengetésre ért a terembe.

- Szervusztok! Jason Terra vagyok. Mint azt már hallottátok a tegnapi évnyitón, ettől az évtől én veszem át Mrs. Lenally óráit - ült le a használatba nem vett első padra. - Gondolom nem repestek, amiért az utolsó évetekben kaptok új tanárt, de erről egyikünk sem tehet, így alakult. - Végignézett az osztályon, majd folytatta. - Mit szólnátok hozzá, ha a mai első óránkat arra fordítanánk, hogy megismerjük egymást?

Az ajánlatát meghallva teljes káosz uralkodott el az alig harmincfős osztályon. Mi más is történhetett volna? Hiszen előttünk állt - na, jó, akkor épp ült - egy tanárhoz képest talán túlságosan is fiatal, jóképű, kedves... Egyszóval első látásra tökéletesnek tűnő férfi. Hozzá kell tennem, hogy az osztályunkban mindössze három hímnemű egyed volt, de hát az ő véleményüket ugyebár senki nem kérdezte.

- Akkor kezdjük is. Mondjuk veled - mutatott rám. Igen, a szélső padsor legelső sorában ültem, a tanári asztaltól balra. Miután megtaláltam a hangom, belekezdtem a bemutatkozásba: név, lakhely, kedvenc tantárgy, hobbi. Szép lassan mindenki sorra került.

- Akkor, azt hiszem, én jövök - vette át a szót Mr. Terra. - A nevemet tudjátok... Mondjátok csak, mire vagytok kíváncsiak?

Ennél a pontnál ordította be a lánysereg egyik fele, hogy "a tanár úr korát!", míg a másik felét az érdekelte, "hogy facér-e a tanár úr". Én egyébként az első félbe tartoztam; egyelőre beértem volna a korával is. A kérdezett próbált rendet teremteni, ami tekintettel a várva-várt információáradatra, hamar sikerült is.

- Nos, nem szokásom a munkahelyemen személyes dolgokat megosztani ilyen sok emberrel, de mivel látom rajtatok, mennyire kíváncsiak vagytok, ez egyszer tehetek kivételt. Huszonnégy éves vagyok - itt újabb bekiabálások és sikítások következtek, például, hogy "milyen fiatal a tanár úr!", és hogy: "nem is tűnik annyinak, diáknak is simán beillene" -, és van egy menyasszonyom.

Na, ez után a kijelentés után mindenkinek tátva maradt a szája. Igen, mind letettünk arról, hogy például tegezzük őt, elvégre nem illik; és arról is, hogy bármi nem helyén való gondolatunk - vagy kapcsolatunk - legyen vele.

- Ennyire meglepődtetek? - nézett végig rajtunk szelíd mosollyal.

- Tanár úr - tettem fel a kezem -, megkérdezhetem, mióta vannak együtt?

- Nos, az egyetemen ismerkedtünk meg. Ugyanarra a szakra jártunk, de kezdetben semmit nem kommunikáltunk. Ám, mint kiderült, rengeteg olyan dolog van, amit mindketten szeretünk, így hamar megtaláltuk a közös hangot. A többi jött magától - zárta le egy vállrándítással.

- Elárulná a menyasszonya nevét? Legyen szíves! Utána nem kérdezek többet, ígérem! - hadartam.

- Ha ennyire szeretnéd, hát legyen. Stephanie Lee.

- Köszönöm... - Várjunk csak. Jól hallottam? - szépen - fejeztem be a mondatot. Stephanie Lee? Komolyan? De hát ő a nővérem! Nem! Nem lehet ő! Valami névrokon lehet... Nem. Egész biztos, hogy ugyanarra a Stephanie Lee-re gondolunk. Hiszen pár napja említette, hogy valami jóképű fickó eljegyezte. Na, most már bánom, hogy elköltözött anno. Csak félórányi autóútra lakik, mégis alig látjuk...

- Linda, kérlek, maradj itt egy kicsit óra után.

- Rendben - bólintottam bambán.

Utána esett csak le, hogy egyedül a nővérem hív Lindának, mindenki más Mel-nek becéz. Ezek szerint... már hallott rólam? Hm, mégiscsak nekem van a legjobb nővérem a világon!


FEJEZET VÉGE

Következő fejezet --->

Ha a feje tetejére áll a világ

Az erdőben ébredt, a feje hasogatott. Hajnalodott. Egyre több és több napsugár tört át a fák sűrű lombján. Felült. Próbálta összeszedni a gondolatait és azon agyalt, hogy került ide. Legutóbbi emléke az volt, hogy felrobbant az a részecskegyorsító, ahol az apja dolgozott, s ahol ő is hónapok óta megfigyelt és segédkezett. Fogalma sem volt, mi lehet most az apjával meg a többiekkel, akik ott dolgoztak. Túlélték vajon a robbanást? Csak remélni tudta.

Körülnézett. Szomorúan állapította meg, hogy egy teremtett lélek sincs a közelében. Semmi nyoma bárminemű civilizációnak. Jobb ötlet híján fogta magát, s nekivágott az ismeretlennek.

Egy idő után vízcsobogásra lett figyelmes. Követte a hangot, végül megpillantotta a forrást. Hatalmas sziklák mögül tört elő a kristálytiszta, éltető víz, ami egy nagyobb tóba ömlött. Ám ha az ember alaposabban átgondolta, rá kellett jönnie, hogy a víztömegnek valahova el kell folynia, egy tó se tudja a végtelenségig elnyelni a sok vizet. S valóban: több mint fél méter széles patak folydogált keresztül az erdőn. De ő ezt nem látta. Arra a helyre koncentrált, ahol a víz előbukkan a sziklák mögül. Lassan, komótosan ballagott oda, majd - mint akitől évek óta megvonták a folyadékot - mohón inni kezdte. Szörnyen hideg volt, a torka már fájt, mégse vette tudomásul. Miután csillapította szomját, megmosta arcát a tó hűs vízben. Ekkor vette észre a fölé magasodó ismeretlen alakot. Ijedten fordult hátra. A nagy lendület miatt könyökével nekiütközött a jövevénynek, aki azonnal odakapott az orrához. Vérzett.

- Sajnálom, nem akartalak megijeszteni - kezdte. - Csak tudod, nagyon ritka erre a látogató. Gondoltam, illene köszönnöm neked - fogta fájó szaglószervét.

Egy ideig csak nézte a furcsa szerzetet, aztán rájött, hogy szerencsétlen miatta sérült meg.

- Bocs, amiért megütöttelek. Nagyon fáj?

- Áh, nem vészes. Mellesleg Zane vagyok - mutatkozott be.

- Sasha. Üdv.

A lány az ő részéről befejezte a társalgást és indult volna útjára, amikor Zane mögött egy sárkányt vélt látni. Egy nagyjából öt méteres, kék színű sárkányt, pikkelyekkel és szárnyakkal, mint a mesékben. Megdörzsölte a szemét. A sárkány még mindig ott volt. Pedig száz százalék, hogy csak képzelődik. Sárkányok nem léteznek! Míg győzködte magát, Zane-nek is szemet szúrt a teremtmény. Odament hozzá.

- Szia, kishaver! Rég láttalak - köszönt neki. - Hé, Sasha! Minden oké? Gyere és köszönj Keziah-nak!

Sasha úgy nézett Zane-re, ahogy az őrültekhez szokás. Hiszen mégiscsak egy sárkánnyal beszélget. Egy sárkánnyal! Megrázta a fejét, hátha elmúlik a vízió.

- Nem kell félni tőlem - hallotta meg az ismeretlen hangot. - Nem bántalak.

- Nem mondod komolyan, hogy még beszél is? - mutatott rá hitetlenkedve, de Zane-hez intézte a kérdést. - Egy beszélő sárkány. Biztosan csak álmodom...

- Na, szép dolog - méltatlankodott Keziah.

- Ne haragudj rá, még új itt - védte Zane. - Nézd - fordult a lányhoz -, el tudom képzelni, mennyire meglepődtél. Az átlagember nem találkozik sárkánnyal és egy hozzám hasonló menő íjász csávóval egy napon. Érezd magad megtisztelve.

- Örülök, hogy ilyen könnyen bele tudod képzelni magad más helyzetébe. De van egy rossz hírem: még gyakorlásra szorulsz. És mi az, hogy íjász? Annak hiszed magad? Sajnálom, de el kell, hogy keserítselek: én csak egy egyszerű vándort látok, aki bohóc módjára öltözött, és akinél egy darab nyíl, annyi sincs. Íj meg végképp nem.

- Nem tanították meg neked, hogy senkit ne ítélj meg az első benyomás alapján?

- Azt mondod, tévedek?

- Pontosan.

- Bizonyítsd.

- Elég szomorú, hogy Keziah mivoltát elfogadod, de az íjászlétemet kétségbe vonod. De jó, legyen. Figyelj - mondta, s csizmája szárából elővett egy tőrt. Egy kétpengéjű tőrt, aminek a markolatán egy villám volt látható. Két keze közé fogta a fegyvert, míg a pengék fokozatosan el nem tűntek a tenyerében. Sasha elborzadva várta, mi fog történni. A fiú összezárta a kezeit, majd kisvártatva szétválasztotta azokat. Jobb tenyeréből előhúzott egy íjat, baljából pedig egymás után szedegetett ki nyilakat. - Most már hiszel nekem? - kérdezte.

- Azt hiszem - válaszolta a lány halálsápadtan. Kezdett besokallni, pedig még korán sincs vége a napnak.

- Remek. És? Mihez fogsz itt kezdeni?

- Itt? Semmihez. Hazamegyek - jelentette ki, majd eszébe jutott, hogy fogalma sincs, merre és miként jut ki innen. - Előbb-utóbb - tette hozzá.

- Honnan jöttél?

- Kanadából.

Keziah és Zane összenéztek.

- Az merre van? - kérdezték egyszerre.

A lány furcsán méregette újdonsült barátait. Igen, már most annak tartotta őket.

- Nem fontos. Most én kérdezek: hol vagyok?

- Az Enigma erdőben - vágták rá.

Sasha megállapította magában, hogy nem lett okosabb.

- Kivezetnétek innen?

- Nem mennél vele sokra - közölte Zane.

- Ezt hogy érted? - kérdezett vissza a legrosszabbtól tartva.

- Ez egy sziget - vette át a szót Keziah. - Itt csak ez az erdő van, benne pedig mindenféle lény.

- Vagy úgy - sóhajtott csalódottan. - Hé - mutatott Zane felé -, világít az íjad. Ez normális?

- Már megint? Sasha, most el kell mennem. Keziah majd segít neked! - azzal kilőtt egy nyilat egy távolabbi fa törzsére. - Jut eszembe, ezt tedd el - nyomott a lány kezébe egy láncot. - Varázsnyaklánc - magyarázta. - Kívánj bármit, ez megcsinálja. De a "Vigyázz, mit kívánsz" most is érvényes - kacsintott, majd eltűnt szem elől.

- Varázsnyaklánc, hm? - vette szemügyre. - Külsőre semmiben nem különbözik egy hétköznapi ékszertől. Tényleg különleges? - kérdezte kétkedve, de azért a nyakába akasztotta.

- Persze, hogy az! Próbáld csak ki - biztatta őt Keziah.

- Próbáljam ki? Csak úgy? Biztos? - a sárkány bólintott, így Sasha felbátorodott. - Akkor - gondolkodott el - szeretnék találkozni egy törpével!

Alig fejezte be a mondatát, kis füstfelhőt vett észre maga előtt.

- Miért pont törpe? - suttogta Keziah.

- Mindig is látni akartam egy igazit - vont vállat a lány.

Néhány másodperc elteltével a kis füstfelhő eloszlott, így láthatóvá vált a kis lény. Érdeklődve nézett körbe. Amikor megpillantotta Sashát, ijedtében hátratántorodott. Így vette észre Keziah-t. Bár meg sem szólalt, a sárkány - mintha értette volna a törpe kérését - közelebb lépett hozzá. Mire elé ért, alig volt nagyobb nála. Egyszerűen összement! Sasha próbálta megérteni, mit látott az imént, de nem volt ideje gondolkodni, mert Keziah hirtelen egy métert nőtt, a törpe felmászott rá, majd súgott valamit a fülébe. A sárkány arca elkomorult, majd kinyitotta a száját, mire lángcsóvák törtek elő belőle. A lány alig tudott félreugrani. Újabb és újabb támadások érték őt. Kezdte feladni a szüntelen menekülést, amikor megpillantott egy odvas fatörzset. A tökéletes búvóhely! Befészkelte magát, s meglapulva várta, hogy végre újra csend és nyugalom legyen. Aztán eszébe jutott, mit kapott Zane-től. Azt mondta neki, bármit kívánhat! Ha ide tudta hozni neki a törpét, el is viheti, nemde? Dehogynem! Ötletét tett követte.

- Tűnjön el a törpe a szemem elől! - mondta, majd kimerészkedett rejtekhelyéről. Csak Keziah-t látta, így óvatosan közelített felé. - Már nem akarsz bántani, ugye?

Keziah fújt egyet; orrán füst jött ki. Aztán lecsapott. Sasha elterült a földön. Elvesztette az eszméletét.

Egy kisebb barlangban tért magához. Maga mellett meglátta az összezsugorodott sárkányt. Azonnal eszébe jutott minden. Nem tudta, bízhat-e még benne, azok után, hogy rátámadt.

- Ne félj, nem bántalak. És sajnálom a korábbit. A törpe miatt volt. Ő irányított.

- Értem. Nem gond. Tehát a törpék nem tartoznak a jófiúk közé, mi? Ki tudunk jutni valahogy? - vette szemügyre a rácsot. Úgy érezte magát mögötte, mint egy csapdába esett vad.

- Jelenleg nem. Innen pont ránk lát.

- Ki?

- Hogyhogy ki? Hát a törpe.

- Nem látom.

- Mi az, hogy nem látod? Hiszen ott van veled szemben...

Aztán egyszerre mondták:

- A nyaklánc - Keziah kérdőn, Sasha megvilágosodottan.

- A fenébe. Tényleg vigyázni kellett volna azzal a kívánsággal - sóhajtotta. - Nincs ezen az izén valami "visszavonás" gomb?

- Nincs. De ha ügyesen kívánsz, egyúttal kiszabadulhatunk és meg is lóghatunk a törpe elől.

- Nem megy...

- Zane neked adta a nyakláncot. Jelenleg csak a te kívánságaidat teljesíti.

- Hadd gondolkozzam - dörzsölte meg halántékát. Néhány perc múlva Keziah már szólt volna, hogy ne bonyolítsa túl a dolgot, amikor a lány a homlokára csapott. - Hát persze! Miért is nem jutott előbb eszembe? - Szeme elé emelte a nyakláncot. - Azt kívánom, hogy a törpe cseréljen helyet Keziah-val és velem!

Abban a pillanatban meg is történt a csere. A dolog ezúttal jól sült el, Sasha és a kissárkány szabadon távozhattak. Alig tették ki a lábukat a barlangból, Zane-t pillantották meg.

- Hol a fenében kóvályogtatok? - indult el feléjük széttárt karokkal.

- Nem fontos - szólt Sasha. - Az a fő, hogy már tudom, milyen természettel vannak megáldva a törpék. Többet nem akarok látni - mosolyodott el.

­

- Sejtettem, hogy ez lesz - kuncogott Keziah.

- Beavatnátok? - nézett Zane a lányokra.

- Nem - vágták rá egyszerre.

- De ne aggódj, nem maradtál le semmi eget rengetőről - biztosította Keziah, aki időközben fokozatosan visszanyerte eredeti, öt méteres magasságát.

Zane kíváncsisága ugyan ezek után sem hagyott alább mégis annyiban hagyta a dolgot. Nők, gondolta magában. Alig egy napja ismerik egymást, máris egy húron pendülnek.

- Tényleg, te merre jártál? - érdeklődött Sasha.

- Hivatott a főnök, úgyhogy rohantam, hogy a szolgálatára legyek.

- Főnök? Van itt még ember rajtam kívül?

- Nem tudom, hogy nem tűnt fel neked, de én is ember vagyok - tűnődött Zane félhangosan.

- Bocsi, kicsúszott. A kérdés lényegét érted, nem? - mutatott rá a lány a lényegre.

- Persze. Nos, mielőtt beleélnéd magad, a főnök csak félig ember.

Sasha tűkön ülve várta a folytatást, de úgy vette észre, Zane nem tervez többet elárulni róla.

- És? - adott hangot türelmetlenségének. Utálta, ha valakiből harapófogóval kell kihúzni az információkat.

- Mit és? Nem tartozom neked részletes beszámolóval. Egyébként hadd emlékeztesselek, hogy te sem árultál el semmit arról, mivel ütöttétek el az időt - kacsintott a lányra. - Kvittek vagyunk.

Keziah eközben szárnycsapkodást vélt hallani. Amint felemelte a fejét, megpillantotta a hang forrását. A ragadozó madár méltóságteljesen landolt a kis csapat mellett. Ám mivel sem Zane, sem Sasha nem reagált, megköszörülte a torkát. Zane rögtön felismerte a jellegzetes köhécselést, azonnal odafordult, s vigyázzállásba vágta magát.

- Hello, főnök! - üdvözölte.

- Főnök? - nézett rá bambán Sasha. - Egy sólyom? Egy sólyom a főnököd? - tátotta el a száját.

- Marco nem sólyom... - kezdett bele Keziah, de Zane közbeszólt.

- Legközelebb, ha nem tudsz különbséget tenni két ragadozó madár faja között, tégy egy szívességet, és ne nyisd ki a szád, jó? - sziszegte.

- Miért, mi rosszat mondtam?

A főnöknek nevezett madár megrázta magát, majd másodperceken belül emberré változott. Mondani sem kell, hogy Sasha az ájulás határán volt.

- Üdvözletem, kishölgy - köszöntötte a meglepett lányt -, a nevem Marco. A madárformám pedig sas, nem sólyom - közölte alig látható mosollyal. - De közel jártál - borzolta össze a haját.

- Elnézést - nyögte ki Sasha.

- Semmi gond - nyugtatta meg. - Még új vagy itt, bele kell rázódnod az itteni dolgokba.

- De én nem akarok itt maradni! - kelt ki magából a lány. - Haza akarok menni apához, Victorhoz és a többiekhez!

- Sasha... - hajtotta le a fejét Keziah.

- Kicsi lány - vette át a szót Marco -, mi mind pontosan tudjuk, hogy érzel. Mi is átéltük azt, amit te. Egyszer csak ezen az ismeretlen helyen ébredtünk. Semmit és senkit nem ismertünk itt. Egyedül kellett boldogulnunk. Te ilyen szempontból szerencsés vagy, hiszen hamar belefutottál Zane-be és Keziah-ba. Azonban nekünk és sok más balsorsúnak nem adatott meg semmilyen segítség. Önmagunk voltunk kénytelenek rádöbbenni a szomorú igazságra. - Szomorúan, együtt érzőn nézte az összezavarodott lányt. Utálta ezt csinálni.

- Miféle igazságra? - tette fel a kérdést bátortalanul Sasha.

- Arra, hogy meghaltunk, kicsi lány. Ahogy te is - simított végig a hátán. A meglepett lány kikerekedett szemei lassan megteltek könnyel. Ezer meg ezer emlék és gondolat suhant át az agyán. Térdre esett. A szomorúság és a tehetetlenség keserű könnyei szántották végig az arcát. Kezeit ökölbe szorította. Az egyikkel kétségbeesetten ütni kezdte a talajt. Hamar abbahagyta ugyan, de kicsit sem érezte jobban magát. Felnézett Marcóra.

- Soha többé nem mehetek haza? Örökre itt ragadtam, igaz? - kérdezte még mindig sírva.

Marco bólintott, majd magához ölelte az összetört lányt.

- Nem olyan rossz ám itt - vigasztalta. - Itt is sokakkal ismerkedhetsz meg, köthetsz barátságokat, találhatsz szerelmet.

- De semmi nem lesz már ugyanolyan, mint volt - fejezte be a gondolatmenetet.

- Senki nem kéri, hogy felejts el mindent a régi életedből. Próbáld úgy felfogni ezt az egészet, mint egy második esélyt. Ez is lehet legalább olyan szép és tartalmas, mint a valódi. Hidd el - mosolygott rá Marco biztatóan.

- Köszi - próbált visszamosolyogni. Nem sikerült valami jól, de legalább mindent beleadott. - Egyébként - törölte le könnyeit - a nyaklánc még mindig használható?

- Igen, használható - jelentett ki Zane. - De...

- Nem vihet vissza, igaz? - Az íjász bólintott. - Semmi baj, sejtettem. Kikísérnétek az erdő szélére?

- Semmi akadálya - mondta Marco. Csettintett egyet, mire mindannyian a sziget fák nélküli részén termettek.

- Hű. Gyorsabb, mintha gyalogoltunk volna, gondolom. Köszi - kísérelte meg Sasha újra a mosolyt. - Most jut eszembe, még be se mutatkoztam. Mármint, már ügyesen lejárattam magam előtted... na, mindegy. Sasha vagyok.

- Örvendek - válaszolt Marco, s kezet csókolt a lánynak. Sasha elpirult.

- Öhm... ha nem veszed tolakodásnak, mesélnél magadról?

- Szívesen. Mire vagy kíváncsi? - telepedtek le a homokba. A szigetet körülvevő végtelen óceánt nézték.

- Például arra, hogyan tudsz sassá változni. Lehet, hogy butaság itt bármilyen logikát keresni...

- El sem tudod képzelni, milyen régóta keresem a választ erre a kérdésre. Mióta idekerültem, egyszerűen képes vagyok rá.

- Én szintén az óta létezem sárkányként - szólalt meg mögülük Keziah. Zane nekidőlve pihent. - Míg éltem, én is mindössze egy egyszerű ember voltam.

- Vagyis az sincs kizárva, hogy előbb-utóbb te is képes leszel valami különlegesre - pillantott fel fél szemmel az íjász.

- Ha például egy gyönyörű szirén lennék varázslatos hanggal, egész kibírható lenne itt - gondolt bele Sasha.

- Nem kell a szépség és a kellemes hang végett szirénné válnod - jegyezte meg Marco -, ezeknek most is a birtokában vagy.

Zane és Keziah egyszerre pillantottak barátaik felé, majd összenéztek és bólintottak. Egyetértettek abban, hogy azok ketten tökéletes párt fognak alkotni. Marcóra úgyis ráfér már a boldogság. Ráadásul itt még az idő vasfoga sem fog senkin, ergo örök ifjak az itteniek.

Keziah a távolba révedt. Arra gondolt, milyen jó is volt, míg élt. Mennyit játszott, nevetett a barátaival! Sülve-főve együtt voltak, elválaszthatatlanok voltak ők öten. Mindannyian nagyon szerették a labdajátékokat, volt idő, mikor hetekig csak dobálták a gumilabdát a fára erősített kosárba Samantháék kertjében. Az igazi kosárlabdával való játék még váratott magára.  Egyik szülinapjára Karen - aki a legfiatalabb volt köztük -, röplabdát kapott. Még aznap kipróbálták és mondani sem kell, a szüleik megérték hazacsalogatni csemetéiket. Éjszakába nyúlóan is képesek voltak játszani az utcai lámpa gyér fényénél. Régi szép idők - futott át Keziah agyán a gondolat, s legszívesebben újra visszatért volna azokhoz a boldog, gondtalan időkhöz.

Ekkor pillantott meg valamit a távolban. Egy hajó lenne? Hosszú évek óta nem látott már egyet sem. Várt egy kicsit, hogy biztos legyen a dolgában, majd elkiáltotta magát:

- Odanézzetek! Egy hajó!

A váratlan kiáltás miatt Sasha és Marco ijedten rebbent szét. Zane-t megmosolyogtatta a látvány. Marco oldalán Sasha is hamar hozzá fog szokni az ittléthez. Sőt, élvezni is fogja.

- Biztosan csak képzelődsz - mondta Zane mindenféle lelkesedés nélkül. Hiszen ameddig a szem ellát, mindenhol végtelen óceán van, semmi több. - Ha pedig mégsem, az a legvalószínűbb, hogy valaki a sziget másik oldaláról indult el és egész egyszerűen hajókázott egy kicsit. Mind tudjátok, hogy ez nem az igazi világ, aki itt van, már halott.

- Ez ám a pozitív felfogás - suttogta Sasha.

- Nem szívesen mondom, de szerintem igaza van. Ide élő ember nem kerülhet. De azért várjuk meg azt a hajót, ahogy elnézem, pont erre tart.

S valóban: alig fél óra múlva az ismeretlen helyről jött vízi jármű partot ért nem messze tőlük. A nem túl nagy, de barátságos hajó oldalára a Freedom szó volt írva.

- De örülök, hogy még naplemente előtt ki tudtam kötni - hallatszott egy megkönnyebbült sóhaj, majd a hajócska takarásából egy alig tízévesnek látszó, szőke kislány lépett elő.

- Charlotte? Te vagy az? - pattant fel ültéből Zane. Keziah is kíváncsian szemlélte a jövevényt. Ő lenne...? A szőke fürtökkel megáldott lányka jobbra-balra kapkodta a fejét, míg észre nem vette a kis csapatot. Alaposan megfigyelte őket, majd kikerekedett szemekkel rámutatott az íjászra és azonnal odafutott hozzá.

- Zane bácsi! - fúrta arcát boldogan a könnyeivel küzdő férfi felsőjébe.

- Charlotte - ölelte magához a kislányt -, úgy örülök, hogy látlak!

Keziah széles mosollyal, Marco összeráncolt szemöldökkel, Sasha pedig kíváncsian figyelte a jelenetet.

- Srácok - szólalt meg Zane -, szeretném bemutatni nektek az unokahúgomat, Charlotte-ot.

Hamar túlestek a bemutatkozáson és az élménycserén. A kislány elmesélte, mivel múlatta az időt az elmúl nyolc évben. Egy kedves varázslóval való találkozás után szert tett egy Sasháéhoz hasonló (kívánságokat valóra váltó) medálra és az által a hajóra, s azóta a végtelen vizeket járta, csupán egy-két napra szokott visszatérni a szárazföldre.

Mikor a hirtelen jött örömmámor kezdett kicsit alábbhagyni, Marcón volt a sor, hogy feltegyen néhány kérdést Charlotte-nak és Zane-nek.

- Tudjátok, ez előtt én még sosem láttam, hogy rokonok vagy akár ismerősök a haláluk után megtalálják egymást. Hiszen olyan hatalmas ez a sziget! A találkozás esélye gyakorlatilag semmi. Hihetetlenek vagytok - csóválta meg a fejét mosolyogva.

- Ha nem veszitek tolakodásnak - szólalt meg Sasha -, szeretnék kérdezni valamit.

- Csak nyugodtan - mondta Zane. Charlotte kíváncsian nézte őt nagy, kék szemeivel.

- Mi történt veled? - nézett félig szomorú, félig együtt érző tekintettel a kislányra, akinek arca a kérdést meghallva kicsit elkomorult. - Ne haragudj, én csak...!

- Semmi baj, már úgysem tehetjük meg nem történtté, nem igaz? - mosolygott Charlotte. De mosolya nem volt valódi. Valójában mindig a sírás határán volt, ha a haláláról kérdezték. Zane óvón átkarolta a lányt.

- Baleset volt - vette át a szót. - Kilenc éve történt. Nálunk volt vendégségben. Nekem kellett volna vigyáznom rá. Csak egy percre nem figyeltem...! Mire visszafordultam felé, már nem láttam őt sehol. Kiesett a lakásunk erkélyéről! A hatodik emeletről! Esélye sem volt túlélni - szomorodott el. Szemét újra csípték a ki nem sírt könnyek.

- És akkor te...?

- Nem lettem öngyilkos, ha erre célzol, Sasha.

- Akkor hogyan…?

- Sasha, ne faggasd szegényt - szólt rá Marco, de Zane leintette.

- Öt évvel ezelőtt tűz ütött ki a lakásban. Emily, a feleségem, és Danny, a kisfiam akkor épp bevásárolni mentek, így nem voltak otthon. Remélem, azóta sincs semmi bajuk! Vajon mi lehet velük? Gondolnak még rám néha? - bámulta a csillagokat az égen.

- Zane bácsi....

- Szerintem mindenkiben merültek már fel ezekhez hasonló kérdések - mondta Marco. - De az idő begyógyítja a sebeket. A holnap jó reményekkel kecsegtet. Élvezzük az itt töltött időnket is, és újra boldogok lehetünk! Nem kell és nem is szabad elfeledkeznünk a múltunkról és a szeretteinkről. Régi szép emlékeink mellé itt is szerezhetünk még számtalan újat és hasonló jót. Ha valaminek vége szakad, valami új is kezdődik. Álljunk elébe mosollyal az arcunkon!

Elismerő szavak és helyeslő bólintások követték Marco lelkesítő beszédét. A világuk ugyan elérhetetlen az élők számára, mégis biztonságot adhat nekik a tudat, hogy van valahol egy hely, ahova, ha haláluk után kerülnek, újrakezdhetnek mindent és boldogok lehetnek. Akár örökké.

VÉGE