Változás - 4. fejezet

<--- Vissza az előző fejezethez

Köszönöm

Másnap reggel csalódottan vették tudomásul, hogy péntek lévén Scottnak a héten utoljára szembe kell néznie Martinnal.

- Lesz ma órád vele?

- Sajnos. Második óra matek - sóhajtotta.

- Vigyázz magadra! - ölelte meg Scottot.

Még előző nap megbeszélték, hogy ezentúl nem mennek együtt, nehogy nagyobb baj legyen.

- Ez természetes. Sietek haza! - adott egy puszit Dan homlokára, aki - miután becsukódott az ajtó - aggódva nézett barátja után az ablakon át.

Az osztályterembe érve Scott leült a helyére és remélte, hogy az első óra jó hosszú lesz. Becsengetés előtt öt perccel megszólalt a hangosbemondó. Az igazgatónak fontos bejelentése volt.

- Kedves diákok! Sajnálattal tudatom veletek, hogy Martin Raik tanár úr a tegnapi napon életét vesztette. Bővebb információkat az ötödik óra utáni szünetben osztunk meg veletek. Amíg nem találunk valakit, aki véglegesen átveszi a helyét, helyettes tanárt küldünk azokra az órákra, amiket Martin tanár úr már nem tud megtartani. Továbbá néhány perce kihelyezésre került iskolánk bejárata fölé a gyász fekete zászlaja...

Scott nem tudta, hogy reagáljon a hírre. Az egyik fele örült, mert így megmenekült a régóta tartó erőszaktól, a másik fele egy kicsit sajnálta Martint.

Az első óra gyorsan eltelt, de nem bánta. Kíváncsi volt, ki jön be helyettesíteni matekra. Nem kicsit lepődött meg, amikor egy számára ismeretlen tanár jött órát tartani. Úgy tudta, minden itt dolgozó tanárt és óratartót ismer, vagy legalább látta már néhányszor... De nem. Őt még sosem. A karcsú, fiatal szőkeség kecsesen libegett be szolid öltözékében az előadóterembe. A jelenlévő hallgatók nagy része meredten bámulta a szépséget. Kérdezgették, ki lehet ő?

- Szervusztok! Miriam Raik vagyok... - kezdte, s mindenki itta a szavait. Egy embert leszámítva.

Scott az óra hátralevő részéből semmit nem hallott. Annyira megrökönyödött, és olyan hangosak voltak a gondolatai, hogy a tanárnő egy szava sem jutott el a tudatáig. A kicsengetés térítette magához.

Miriam Raik összepakolta vaskos dossziéját, majd jókedvűen sétált ki a helyiségből. Örült, hogy ilyen jó magaviseletű és tudásra fogékony csoportot taníthat.

Scott csapot-papot ott hagyva indult gyors léptekkel a tanárnő után. Mivel az óra száz százaléka kiesett neki, úgy döntött, valahogy ki kell töltenie az űrt.

- Elnézést tanárnő - kezdte -, lenne rám néhány perce?

A nő hátrafordult, majd mosolyra húzta a száját.

- Természetesen. Miről lenne szó? - kérdezte.

- Önről. Illetve Martin Raik tanár úrról. Ha jól sejtem, nem véletlen, hogy egyezik a vezetéknevük.

Miriam meglepődött.

- Igazad van, nem véletlen. Martin a testvérem volt. Pontosabban a féltestvérem. Apánk volt ugyanaz.

- Értem. Köszönöm...

- Mondd csak, ez minden?

Scott vett egy mély lélegzetet.

- Ez minden.

- Miért érzem úgy, hogy nem mondasz igazat? - fürkészte Scottot kíváncsian.

- Én... - kezdett volna szabadkozni, de Miriam közbevágott.

- Mennem kell előkészülni a következő órámra. Mit szólnál, ha találkoznánk a tanárinál, ha vége az utolsó órádnak? Akkor lesz időnk beszélni - mosolygott biztatóan.

- Utolsó óra után? A tanárinál...? Én...

Győzködte magát, hogy menjen. "Miriam nem Martin! Kedvesnek tűnik, nem lesz baj! És gyors beszélgetés lesz, Dant sem váratom sokáig...! Ráadásul egyszerre kaphatok választ a kérdéseimre."

- ...ott leszek - mondta végül.

- Remek, várni foglak! - kacsintott, majd sarkon fordult és ment a dolgára.

"Nos, akkor már csak ki kell várnom a nap végét. De egyelőre az ötödik óra utáni szünet érdekel..."

A negyedik óra vége előtt egy perccel újra megszólalt a hangosbemondó. Az igazgató megkért mindenkit, hogy ne menjenek ki a termekből, a tájékoztatás ilyen formában lesz. Scott fülelt.

- Kedves diákok! Ahogy már reggel értesülhettetek róla, Martin Raik tanár úr a tegnapi nap folyamán elhunyt. Úgy tudjuk, késő délután hagyta el az iskola épületét, majd autójával indult haza. Néhány utcával messzebb sajnálatos baleset történt: egy kamion hajtott neki fékezés nélkül. A rendőrség szerint a kamion sofőrje elaludhatott a volánnál...

A fiú alig hitt a füleinek. Fordult a kocka? Újra boldog lehet ezek után?

Türelmetlenül várta az utolsó kicsengetést. Amint megszólalt, szinte futott le a tanáriig. Néhány perccel később meg is pillantotta Miriamet. Úgy tűnik, kicsit elhúzódott az órája.

- Hű, gyors voltál! - köszöntötte Scott-ot. - Gyere be - invitálta. - A többi lézengő tanár miatt ne zavartasd magad, néhány perc és már itt sincsenek, figyeld csak meg - súgta oda neki.

Bent Miriam azonnal helyet foglalt. Úgy tűnt, megszokta már a rendszert.

- Tehát, miről szeretnél beszélni? - érdeklődött. - Mondd bátran.

- Magáról. Első körben. Mondja, hogyhogy ennyire otthon érzi itt magát?

- Nem most kezdtem a tanári pályát. Mindössze annyi történt, hogy Martin halála miatt ide küldtek, hogy vegyem át a helyét.

- Furcsa, hogy maga is matekot tanít.

- Egyáltalán nem az. Apánk is tanár volt, miatta szerettük meg mi is.

- Jól kijött Martinnal?

- Folyton veszekedtünk, de melyik testvérpár ne veszekedett volna? Mióta elköltöztünk otthonról, mindketten máshogy viszonyultunk a másikhoz. Érettebbek lettünk. Szegény Martin... Már hiányzik - állapította meg.

- Köszönöm.

- Ugyan mit? - lepődött meg.

- Azt, hogy ezt mind elmondta. Pedig mintha vallatáson lett volna... Elnézést, amiért ilyen kérdésekkel fárasztottam. Viszlát - köszönt el, majd hátat fordított és tett egy lépést.

Igen, csak egyet, mert Miriam a vállára tette a kezét, ezzel megálljt parancsolva a fiúnak.

- Nem csak erről akartál beszélni. Mit titkolsz?

- Semmit. Köszönöm, hogy rám szánta az idejét. De most már mennem kell.

- Hová ilyen sietősen? Csak nem randid lesz? - húzta fel egyik szemöldökét.

- Olyasmi - zárta rövidre.

- Kár. Pedig pont az esetem vagy. Magas, kedves, határozott, titokzatos...

Scottban egy pillanatra megállt az ütő.

- ...szerencsés lány a barátnőd. Menj, nehogy féltékeny legyen rám! - búcsúzott el széles mosollyal.

- Köszönöm. És... részvétem Martin miatt.

Miriam csak mosolygott. Majd, miután Scott elindult hazafelé, elmorzsolt néhány könnycseppet.




Epilógus:

- Ez volt ám a mozgalmas nap! - mondta Dan, miután Scott két levegővétel között az egész napját elmesélte neki. - Ki hitte volna, hogy a fagyi visszanyal...

- Dan!

- Ne haragudj, de nem várhatod el tőlem, hogy a történtek után még sajnálni kezdjem Martint. Szerintem nem érdemli meg. Fogalmam sincs, te hogy tudtál egy szemrebbenés nélkül részvétet nyilvánítani a nőnek.

- Komolyan gondoltam.

- Scott...

- Ha valamit tanultam az esetből, akkor az az, hogy ha másnak rosszat akarsz, ha mással rosszat teszel, veled is megteheti bárki. Fölösleges keresni a bajt és gyűjteni az ellenségeket.

- Jó, ebben van valami. De mondd csak, biztos vagy benne, hogy nem csak azért gondolod így, mert egész véletlenül Miriam nagyon csinos és megpróbált rád mászni? Mellesleg emlékeztet ő engem valakire...

- Ő is megmondta, hogy nem szeretné, ha féltékeny lenne rá a barátnőm.

- Akkor nekem szabad.

- Ne mondd, hogy jobban örültél volna, ha mindent elmondok neki. Szerette a testvérét.

- Velem ellentétben.

- És ő jó ember.

- A testvérével ellentétben.

- Dan!

- Én akkor sem fogok megbocsátani neki. És magamnak sem. Majdnem egy hónapon át szenvedtél miatta... miattam.

- Ezt már megbeszéltük. Ami volt, elmúlt. Rád pedig sosem tudnék haragudni. Érted? - nézett mélyen Dan szemébe.

- Igen.

- Akkor jó. Minden rendben?

- Minden rendben - mondta, mire Scott gyengéden ajkaira tapadt

Aznap este minden rossz emléket kitöröltek az emlékezetükből és csak egymásra koncentráltak. És boldogok voltak egymás oldalán.

VÉGE

Virágnak lenni

Kicsiny magból nőttem én ki kertedben,
S attól kezdve gondomat viselted.
Hálásan fogadtam én el tőled minden csepp vizet,
Az éltető levegőt és a melengető földet.

A Nap sugarai lágyan simogattak;
Ezek a dolgok velem voltak minden nap.
Akkor, amikor kirügyeztem tavasszal,
S mikor első ízben virágot bontottam.

Sok-sok ideig boldog voltam.
Am egyszer csak magamra maradtam.
Szokásodhoz híven Te elmentél reggel,
De nem értél haza estére. Mi végett?

És napokig egyedül hagytál.
Fenyegetett a kiszáradás.
Nem kaptam jóleső napfényt,
Se a vizet, mely szinte élt...

Úgy éreztem, közel a vég.
Hogy életem itt véget ér.
Már kishíján feladtam én a reményt,
De akkor meghallottam a kulcszörgést.

Hazajöttél! Itthon vagy! Végre!
Már nagyon vártalak, tudod-e?
És odalépsz énhozzám, a kezedben
Ott a locsolókanna, vízzel tele!

S akkor végre, hosszú napok után,
Vizet ér a kiszáradt kisvirág.
Újra élek, csörgedezik bennem
A régvárt, kellemesen hűvös nedv.

Felhúzod a redőnyt, s ezzel
Beengeded a kellemes,
A jóleső, meleg levegőt és
A folyamatosan égető fényt.

Pár nap elteltével újra élek,
Pompázok én élénk rózsaszínben,
És köszönetet mondok neked,
Hiszen így tovább élhetek!

Életre keltve - 1. fejezet

Kívánság. Ezzel a szóval hitetik el az emberekkel, hogy amit ők szeretnének, ami nekik jó, az helyes. Lehet, hogy az ő szemükben ez így is van. De mi van azokkal, akik az ilyen kívánságok levét isszák? Mint például én. Ami egyeseknek kívánság, én parancsnak érzem...

Kis üvegcse. Átlátszó. Benne három kívánság. Nem több, nem kevesebb. Felhasználható: bontástól számított egy hétig.

Ismeretlen. Valaki, aki ingyen osztogatja az ilyen kívánságokkal töltött fiolákat. Állítása szerint az emberek életét szeretné jobbá, szebbé, kellemesebbé, örömtelibbé tenni.

Vajon akiknek felajánlják ezt a három kívánságot, elfogadják? S ha igen, élnek is vele?



Damon. Ez vagyok én; ezt a nevet kaptam. Rám van varrva. Senki nem kérdezte, tetszik-e. Ezt nem én döntöttem el.

Tommy, egy öt éves kisfiú kapott ajándékba. Irigyeltem őt. Fiatal, gondtalan, boldog volt. Szülei elkényeztették, mint minden anya és apa elsőszülött gyermekét.

Ám Tommy gondtalan, boldog élete egy viharos, téli éjszakán gyökeresen megváltozott. Emiatt indult változásnak az enyém is...




13 évvel később

Az évek folyamán a szobája más lett. Feketére festette a falakat, melyeket szinte mindenhol valamilyen rock zenekar posztere fed. Sötét függönyökre cserélte a mesefigurásakat, amik mindig takarják az ablakokat, védve a helyiséget a napfénytől. Egy pislákoló lámpa az egyetlen fényforrás. Rossz itt körülnézni. Természetesen nem csak a szoba, Tommy is megváltozott. Elnézést, Tom. Utálja, ha becézik.

Az eltelt tizenhárom év minden napján rettegtem, mi lesz, ha engem is kivág a szemétbe a többi régi játéka mellé. Figyelembe véve, milyen csélcsap fiatalember lett, és milyen gyakran fordulnak meg nála éjszakánként nők és férfiak vegyesen, én mondom, meg sem lepődtem volna, ha tőlem is megszabadul. De nem tette. Gondolom, azért tartott meg, mert én vagyok az utolsó emléke a szüleitől. Tehát azóta itt vagyok nála, vele. Most is őt nézem a polcról. Nézem őt, ahogy énekli az egyik kedvenc számát. Nagyon jó hangja van, énekesként remekül megállná a helyét. Apropó, munka. Mióta felnőttkorba lépett és így nem szorul többé a gyámjára (aki egyébként végül a nagybátyja lett, de Tommy nem sok törődést kapott tőle), azonnal munkába állt: egy szórakozóhelyen lett pincér. Biztos kereset. Igaz, ez néha kiegészül bizonyos személyektől, bizonyos szolgáltatásokért kapott pénzzel... Nos, szerény véleményem szerint nem a legjobb módja ez a pénzszerzésnek. De ez az ő dolga, nem szólhatok bele.

Egyedül azt sajnálom, hogy nem talált még rá a szerelem. Ha ez megtörténne, egész biztosan kiegyensúlyozottabb életet élne.

Hirtelen kikapcsolja a zenét. Felkapja a fekete bőrdzsekijét, és kiviharzik a lakásból. Hallom a zár kattanását. Mint mindig, most is szép lassan, fokozatosan úrrá lesz rajtam az aggodalom. Kérdések tömkelege fogalmazódik meg a fejemben: vajon hová megy, mit fog csinálni, kivel lesz, mikor jön vissza és kit hoz magával? Egyikre sem tudom a választ.



Sötétedéskor ér haza. Ismét van vele valaki. Egy újabb, számomra ismeretlen személy. Szinte rögtön egymásnak esnek. Próbálok nem odafigyelni, de nem megy... A fejemben egy rövid képsor játszódik le. Újra. És újra...



Reggel csak őt látom az ágyban. Az idő lassan vánszorog. Délután aztán munkába indul. Reménykedek, hogy ezúttal nem hoz haza senkit...

Imám, úgy tűnik, végre meghallgattatott. Egyedül jött! De szorongat a kezében valamit. Egy üvegcse? Mi van benne? Morfondírozik, kinyissa-e. Figyelem őt. Próbálok belelátni a gondolataiba...

- Rendben. Gyere csak... - szólal meg.

Felém sétál. Értem nyúl. Engem néz! Úgy örülök, hogy annyi idő elteltével újra eszébe jutottam! Élvezem, ahogy kezében tart; jó érzés. Lerak az ágyára, majd leguggol velem szemben. Szemléli még kicsit az üveget. Egyúttal én is jól megnézem azt magamnak. Ízlésesen díszített az üveg: apró, domború hullámok látszanak rajta. Aprólékos munka, az egyszer biztos. Az átlátszó tárolóban három kis golyószerű valami van. Mik lehetnek?

- Nos, fogalmam sincs, hogy máshogy tudnám tesztelni, tehát marad ez - megvonja vállát, s kinyitja az üveget. Aztán hirtelen az egyik kis golyót beveszi a szájába! Szopogatja, ízlelgeti, végül felbátorodva elrágcsálja. Megnyalja a szája szélét.

- Damon! - szólít meg. Ha ő mondja ki a nevem, egész szépnek hangzik... - Kelj életre!

Hogy tessék? Tommy, mi ez az egész? Hogy érted...? Bizseregni kezd az egész testem. Mi ez? Kétségbeesetten pillantok rá. Várakozón fürkész, szinte bámul. Beleborzongok. Becsukom a szemem, de gyorsan ki is nyitom, amikor megszólal:

- Ilyen nincs...

Amikor ránézek, még mindig engem fixíroz. Sosem nézett még így rám. Mi történt?

Felém dob egy vékony takarót. Elkapom. A kezeimmel. Ekkor jut csak el a tudatomig, mi zajlott le az imént. Hitetlenkedve nézem meg magam: ember lettem. Van két emberi kezem, két emberi lábam, s minden másom! Ember lettem...!

- Tommy...

- Vedd fel ezeket! - nyom a kezembe néhány ruhadarabot. Egytől egyig a sajátja mind. Elmosolyodom.

- Köszönöm.

Legyint, majd magamra hagy. Vidáman, dúdolgatva kezdek felöltözni. Alsónadrág, zokni, farmer, póló. Mind fekete. Vajon hogy áll? Hogy kiderítsem, a fürdő felé veszem az irányt. Meglepetésemre a séta minden gond nélkül sikerült. Mennyivel jobb így! Belenézek a tükörbe. Csak a felsőtestem látszik, mégis hihetetlen, hogy az alak, aki visszanéz rám, én vagyok. Már nem az a játékmaci vagyok, aki voltam! Ember lettem! Sötétbarna, majdnem fekete haj és szemek, szinte falfehér arc, meglepett, de boldog arckifejezés, nevetőgödröcskék a száj sarkában. Tehát ez vagyok én. Így nézek ki. Tetszik. Tulajdonképpen kicsit hasonlítok is Tommyra, főleg ha a testalkatunkat nézzük. Ő is magas és vékony.

- Nem rossz - hallom meg a hangját magam mögül.

Az ajtófélfának dől, egyik talpát is nekitámasztja. Karba tett kezei miatt kicsit idősebbnek tűnik. Találkozik a tekintetünk, mire én gyorsan másfelé nézek. Sosem hittem volna, hogy egy vízcsap ilyen érdekes lehet.

- Milyen érzés élni? - kérdezi.

- Mindenképp jobb, mint mozdulatlanul egy helyben üldögélni - vágtam rá, majd ezt bizonyítva kisétáltam mellette a helyiségből. Hanyatt feküdtem az ágyán. Leült mellém. - Egyébként hogy csináltad?

- Valami fura fickó osztogatta az utcán ezeket a kis golyókat az üvegben. Nem hagyta, hogy csak úgy elmenjek mellette: megkérdezte, vannak-e kívánságaim és szeretném-e, ha azok valóra válnának. Egész eddig azt hittem, át akar verni. Gondoltam, kipróbálom.

- Rajtam?

- Kicsiben akartam kezdeni. Mondjuk nem számítottam arra, hogy ember leszel. Egy beszélő plüssmacit vártam - dörzsölte meg halántékát.

- Megbántad? - tudakoltam kis szünet után.

- Nem is tudom.

Elhallgatunk. Csend van. Ez nem a jófajta csend. Ez feszélyez. Valamit mondanom kell!

- Milyen kívánságokat szeretnél valóra váltani most, hogy meggyőződtél a golyócskák működéséről? - törtem meg a csendet.

- Nem mondom meg - válaszolta kimérten.

- Miért nem? Tudni szeretném! Évekig veled voltam, ismerlek jól, mégsem tudom egy ideje, mi zajlik a fejedben és mire vágysz.

- Ez maradjon is így.

Egy kérdés visszhangzik bennem: miért?

Ásítok. Nem szándékosan... De olyan nehéz visszatartani!

- Álmos vagy? - kérdi rám sem nézve.

- Nem vagyok - mondom.

És nem is hazudok. Nem álmos vagyok, csupán kimerült. Kifárasztott ez a kis idő, pedig alig csináltam valamit.

- Tényleg, azt is el kéne dönteni, hol aszol majd... Mondjuk hálózsákom nincs, a földre meg csak nem küldhetlek! - Felcsillant a remény apró szikrája. Talán...! - Rendben, alhatsz velem az ágyban - úgy mondja, mintha engedélyt adna. Mintha egy kérést teljesítene. Vajon ő tudja, mire gondolok?

- Oké - mondom tárgyilagosan. Belül viszont ujjongok. Hihetetlen! Ma sem hoz ide senkit! Itt vagyok viszont én, immár hús-vér emberként! Ráadásul vele alhatok! Ez az egész olyan, mint egy álom!

Ekkor valahonnan furcsa hang hallatszik. Aztán még egyszer. És már tudom is, honnan. A hasam az oka! Mintha egy sűrű levegővel töltött bögrébe próbálnál rakni valami kézzel foghatót úgy, hogy össze-vissza kevergeted a semmit.

- Már úgyis későre jár, te pedig éhes vagy. Menjünk, együnk valamit - invitál, és már megy is a konyha felé.

- Éhség. Tehát ilyen érzés éhesnek lenni - állapítom meg félhangosan, majd Tommy után iramodok.

- Rántotta jó lesz? Nincs itthon sok minden - szabadkozik.

- Persze. Mindig is meg szerettem volna kóstolni! Biztos finom.

Főleg, ha te csinálod, teszem hozzá gondolatban.

Alig egy perc múlva már rakja is a tányéromra a gőzölgő ételt. Megfogom a villát, de úgy látszik, rosszul. Mögöttem állva mutatja meg az evőeszköz helyes használatát. Jól esik a törődése. Bekapom az első falatot. Milyen különös érzés enni! Ám mindenképpen pozitív élmény. Ahogy lassan szétolvad a számban; az íze; a tudat, hogy Tommy nekem készítette: különlegessé teszi a percet. És az első alkalom, hogy eszek, számomra rendkívül fontos momentum. Még sokszor meg szeretném tapasztalni!

- Ízlik? - teszi fel a kérdést. De mintha tudná a választ, szelíden mosolyog. Fogadni mernék, hogy minden rám van írva.

- Nagyon! - lelkesedem. - Köszönöm!

- Ugyan már, ez csak egy sima rántotta. Ha több időnk lesz, csinálok majd valami sokkal jobbat. Ha ez ízlett, azt egyenesen imádni fogod! - biztosít, majd leül mellém megenni a saját adagját.

Vacsora után elküld a fürdőbe. De egész pontosan mit is kéne csinálnom itt? Esetlenül téblábolok a kis szőnyegen.

- Kell segítség? - jön be a tárt ajtón.

- Nem jönne rosszul... - motyogom.

- Miután levetkőztél, állj be a tusolóba és nyisd meg a csapot - kezdi. - Állítsd be a megfelelő vízhőmérsékletet, aztán kend be magad tusfürdővel. Oda van készítve. Mosd meg mindened. A habot aztán öblítsd le. Fogj egy törölközőt és töröld magad szárazra. Végül vedd fel ezt a pólót és alsót. Ebben kényelmesen alhatsz. Menni fog?

Nos, kicsit sok nekem ez az információáradat, de tartozom neki annyival, hogy legalább megpróbálom.

- Remélem - bólintok lassan.

Tommy rám mosolyog, majd kimegy és becsukja maga mögött az ajtót.

Jó, kezdjük. Azt mondta, vetkőzzek le. Eddig oké. Sorban leveszek magamról mindent, és takaros kis kupacba rendezve ott hagyom a ruhákat a szoba sarkában. Nem tudom, jó helyen vannak-e ott, és ha nincsenek, hova kéne raknom őket. Amint végeztem, megkérdezem tőle. Beállok a tusolókabinba és megnyitom a csapot. A szemembe spriccel a víz. Gyorsan lejjebb tekerem a vízszabályozót és megkeresem a tusfürdőt. Két doboz van itt; egyformának tűnnek. Hm, legyen a jobb oldali, az valamiért szimpatikusabb. Felpattintom a tetejét és fejjel lefelé fordítom, hogy hozzájussak a tartalmához. Megnyomom a tubus közepét, így viszont annak folyékony tartalma lecsorog a tenyeremen... Sokat nyomtam volna? Kétségbeesetten próbálom visszajuttatni a helyére, de nem sikerül. Lépek egyet, hogy visszarakjam a tubust a helyére, de megcsúszok, és nem tudok időben megkapaszkodni. Elesek.

- Mi történt? Jól vagy? - kiált be Tommy az ajtón. Hangjából ítélve olyan, mintha aggódna.


Aggódik... értem?

- Persze, minden oké... - próbálom menteni a menthetőt.

- Nem úgy hallottam. Bemegyek, jó? - s már nyitja is a faajtót.

Vajon mit gondolhat most rólam? Így, hogy itt ülök kifacsart pózban, meztelenül a tusolókabinban... Fejét csóválja, majd felém nyúl és felsegít.

- Látom, ez még túl új neked. Segítsek? - mosolyog rám. Évek óta nem láttam így mosolyogni! Szinte ragyog! Most még az sem érdekel, hogy rajtam kuncog, hiszen miattam lett jó kedve! Hihetetlen...

Óvatosan fürdet. Élvezem, ahogy keze végigsiklik rajtam: szokatlan, de felettébb kellemes.

- Kész is vagy. Már csak annyi van hátra, hogy megtörölközz és felöltözz - mondja.

- Köszi. Azt hiszem, innen egyedül is menni fog - jelentem ki.

Bólint egyet, majd magamra hagy. Villámgyorsan szárazra dörgölöm magam és felöltözök. Vetek egy utolsó pillantást a tükörre: egy kicsit még idegen, de most piros arcú fiú néz vissza rám. Elpirultam?! Remélem Tommy nem vette észre...!

Kicaplattam a fürdőből és megcéloztam a számomra magát az otthont jelentő szobát. Tommy a székén ül, és úgy tűnik, nagyon bele van merülve a gondolataiba.

- Végeztem - szólalok meg óvatosan.

- Ja, rendben - kap észhez. - Akkor én is megyek. - Lendületesen kel fel és már kinn is van. Alig telik el egy perc, már hallom is zubogni a vizet.

Befészkelem magam az ágyba - Tommy ágyába. Abba az ágyba, amiben oly' sok ember volt együtt vele. Furcsa, elgondolkodtató és kicsit abszurd is ez a helyzet. Ma délutánig még csak egy egyszerű plüss voltam; most pedig hús-vér ember vagyok! Kiváltságosnak érzem magam. Mintha valaki csak nekem akart volna jót...

Fokozatosan elnehezednek a szemhéjaim, egyre laposabbakat pislogok. Pedig meg szeretném várni Tommy-t...!

Boldogan alszom el a számomra magát a világot jelentő emberre gondolva.


FEJEZET VÉGE

Következő fejezet --->