E
megtört, leharcolt, elfáradt leány,
Ki a véget várja idejekorán,
Fürkészi az emberek tekintetét,
Keresi másokban saját életét.
Célt ért, átszakította a szalagot,
Befutott és megnyerte a futamot.
Érme csillog a nyakában,
Ám a boldogság elmarad.
Pislant egyet, és újra a start előtt áll,
Hát legyőzve magát folytatja a csatát.
Rohan a messzeségbe, hajtja a makacsság,
De sorra hagyja le őt sokszáz fiú és lány.
Szemébe könnyek gyűlnek,
Szája lefelé biggyed,
De halad a kitaposott úton tovább,
Mert csak így kerülheti el a csalódást.
Rá van írva a vereség, mégis viszi a lába;
El akarja hinni, hogy nem élt eddig hiába.
Hajszolja magát a kimerülésig, végig.
A verseny még tart, sosem ér véget,
Új körök jönnek pihenő helyett.
Elbotlik egy kőben, a lány kiesik.
Kiesik az életnek hívott harcból,
S szégyenbélyegével létezik mától.
Tekintete halott, lelkét kitépték.
Ez volt az ár, éppen elég...
De a lány tálcán kínálja egész életét.
Nincs több fölösleges kör, nincs több harc,
Magányos farkasként a zárt ajtón kopogtat.
Szabad akar lenni, a kulcs a kezében...
Aztán mégis elindul visszafele.
Új utat, egy elágazást keres;
Kutakodva, kíváncsian lépeget.
Vágyja a mást, a változást,
Hogy megtalálja önmagát.
