Leisha
Amikor belépünk a lakásba, Blake óvatosan lerak a
fenyő ebédlőasztalra, majd felkapcsolja a lámpát. Kint már sötétedik.
Amíg leveszi a kabátját és kipakol a táskájából, én néhány másodperc alatt felveszem emberi magasságomat. Sokkal kényelmesebb így. Habár az is sokat segít, hogy nem vagyok egy zseb rabja.
Teljes testemmel Blake felé fordulok, így amint tesz egy száznyolcvan fokos fordulatot, szemben találja magát velem. Zavartan, kicsit kíváncsian néz rám, én pedig várok. Szeretném, ha ő szólalna meg először.
Egy szempillantásnyi idővel szólal meg hamarabb annál, hogy a csend kínossá válna. Mindig nagyszerűen tudott időzíteni.
- Tudom, mire gondolsz - kezdi lassan, miközben a szemembe néz. - Tudom, hogy haragszol rám.
Haragudni? Nem. Csalódott vagyok. Alig láthatóan megcsóválom a fejem, de ő nem veszi észre. Vagy nem foglalkozik vele. Várom, hogy folytassa, amit elkezdett.
- Victoria miatt voltál ma olyan szokatlanul csendes, igaz?
Ezt komolyan meg kell kérdeznie? Annyira nyilvánvalóak a csaj szándékai, Blake pedig minden egyes trükkjének bedőlt.
- Üljünk le a nappaliba, jó? - kéri. Felém nyújtja a kezét, remélve, hogy megfogom azt. Bólintok, majd ellépve előle a kisebb, kétszemélyes kanapé felé veszem az irányt. Lehuppanok a bézs ülőalkalmatosságra, s lábaimat keresztbe teszem.
Mivel Blake hosszú másodpercek múlva sem ér mellém, vállam fölött hátranézek, keresve őt. Pillantásunk egy szívdobbanásnyi időre találkozik. Apró, szomorú mosolyra húzza a száját, majd tétova léptekkel végre elindul felém.
Lassan ül le, nem szorosan mellém, ahogy szokott. Rám emeli a tekintetét, és megszólal:
- Nem akartam ezt. Beszélni sem akartam vele, a nevét sem akartam tudni. Ő jött hozzám, és én nem tudtam lerázni. Tudom, nem vagyok ártatlan, de nem hiszem, hogy egyedül bennem van a hiba.
Először nem tudok megszólalni a döbbenettől. Egy rövid időre megszakítom a szemkontaktust.
- Tehát én is hibás vagyok? - kérdezem sértetten. - Mert rosszul esik nekem, hogy egy másik lánnyal flörtölsz?
- Ez nem volt flört! - vágja rá a kelleténél kicsit hangosabban. Amikor rájön, hogy elvetette a sulykot, vesz egy mély lélegzetet és halkan folytatja. - Ez nem volt flört. Csak egy határozott lány határozott kérése. - Valószínűleg látja rajtam, hogy vitatkozni szándékozom ezzel az állítással, mert bal kezét hirtelen, néhány pillanatra tenyérrel felém fordítva felemeli, és kézfejemre rakja a jobb kezét, így kérve, hogy maradjak csendben. - Megbeszélhetjük ezt holnap? - kéri meggyötört arckifejezéssel.
- Mitől nem jó a mai... - a kérdés befejezése előtt bevillan. Ma van az évforduló. Hogy felejthettem el? Mekkora idióta vagyok! Lehunyom a szemem, hátradőlök a kanapén és kinyújtom a lábaimat.
Blake beletúr kiengedett hajamba és végigsimít az arcomon. Amikor megérzem a kezét magamon, kinyitom a szemem és bocsánatkérőn nézek rá.
- A hűtőben találsz vacsorának valót. Melegíts magadnak és egyél - kéri gyengéden. - Én majd eszem, amikor megjöttem - teszi hozzá, majd egy puha csókot nyom a homlokomra. Úgysem fog enni. Ennyire ismerem már.
Felkel és elindul, hogy felvegye a kabátját.
Gyorsan megfordulok a kanapén és feltérdelek rá.
- Blake...! - szólok utána aggodalmasan, mire megáll és visszanéz rám. - Vezess óvatosan - kérem, miközben mindkét kezemmel erősen markolom a márkás bútordarab háttámláját.
Aprót bólint, majd kabátját be sem cipzárazva kimegy a csípős, késő őszi estébe.
A vacsorámnak szánt spagetti elfogyasztása után - még mindig az ebédlőasztalnál ülve - Blake szülein jár az eszem. Sosem találkozhattam velük, de azt hiszem, az ő haláluk tette lehetővé, hogy találkozzam a fiukkal.
Szörnyű, hogy az élet néha mennyire igazságtalan. Elragadja az ember számára legfontosabb, pótolhatatlan dolgokat, majd az ölébe pottyant egy teljesen hasznavehetetlent. Nem lehetne valahogy visszacserélni? Blake nem ezt érdemli. Nem egy olyan együttérzésre képtelen, féltékenykedő fruskára van szüksége, mint én. Neki egy olyan személy jelentené a megváltást, aki megérti őt, aki a jelenjén kívül a múltját is ismeri, és akivel az utcán is bátran mutatkozhat.
Aki úgy szereti őt, ahogyan én nem tudom.
FEJEZET VÉGE
Amíg leveszi a kabátját és kipakol a táskájából, én néhány másodperc alatt felveszem emberi magasságomat. Sokkal kényelmesebb így. Habár az is sokat segít, hogy nem vagyok egy zseb rabja.
Teljes testemmel Blake felé fordulok, így amint tesz egy száznyolcvan fokos fordulatot, szemben találja magát velem. Zavartan, kicsit kíváncsian néz rám, én pedig várok. Szeretném, ha ő szólalna meg először.
Egy szempillantásnyi idővel szólal meg hamarabb annál, hogy a csend kínossá válna. Mindig nagyszerűen tudott időzíteni.
- Tudom, mire gondolsz - kezdi lassan, miközben a szemembe néz. - Tudom, hogy haragszol rám.
Haragudni? Nem. Csalódott vagyok. Alig láthatóan megcsóválom a fejem, de ő nem veszi észre. Vagy nem foglalkozik vele. Várom, hogy folytassa, amit elkezdett.
- Victoria miatt voltál ma olyan szokatlanul csendes, igaz?
Ezt komolyan meg kell kérdeznie? Annyira nyilvánvalóak a csaj szándékai, Blake pedig minden egyes trükkjének bedőlt.
- Üljünk le a nappaliba, jó? - kéri. Felém nyújtja a kezét, remélve, hogy megfogom azt. Bólintok, majd ellépve előle a kisebb, kétszemélyes kanapé felé veszem az irányt. Lehuppanok a bézs ülőalkalmatosságra, s lábaimat keresztbe teszem.
Mivel Blake hosszú másodpercek múlva sem ér mellém, vállam fölött hátranézek, keresve őt. Pillantásunk egy szívdobbanásnyi időre találkozik. Apró, szomorú mosolyra húzza a száját, majd tétova léptekkel végre elindul felém.
Lassan ül le, nem szorosan mellém, ahogy szokott. Rám emeli a tekintetét, és megszólal:
- Nem akartam ezt. Beszélni sem akartam vele, a nevét sem akartam tudni. Ő jött hozzám, és én nem tudtam lerázni. Tudom, nem vagyok ártatlan, de nem hiszem, hogy egyedül bennem van a hiba.
Először nem tudok megszólalni a döbbenettől. Egy rövid időre megszakítom a szemkontaktust.
- Tehát én is hibás vagyok? - kérdezem sértetten. - Mert rosszul esik nekem, hogy egy másik lánnyal flörtölsz?
- Ez nem volt flört! - vágja rá a kelleténél kicsit hangosabban. Amikor rájön, hogy elvetette a sulykot, vesz egy mély lélegzetet és halkan folytatja. - Ez nem volt flört. Csak egy határozott lány határozott kérése. - Valószínűleg látja rajtam, hogy vitatkozni szándékozom ezzel az állítással, mert bal kezét hirtelen, néhány pillanatra tenyérrel felém fordítva felemeli, és kézfejemre rakja a jobb kezét, így kérve, hogy maradjak csendben. - Megbeszélhetjük ezt holnap? - kéri meggyötört arckifejezéssel.
- Mitől nem jó a mai... - a kérdés befejezése előtt bevillan. Ma van az évforduló. Hogy felejthettem el? Mekkora idióta vagyok! Lehunyom a szemem, hátradőlök a kanapén és kinyújtom a lábaimat.
Blake beletúr kiengedett hajamba és végigsimít az arcomon. Amikor megérzem a kezét magamon, kinyitom a szemem és bocsánatkérőn nézek rá.
- A hűtőben találsz vacsorának valót. Melegíts magadnak és egyél - kéri gyengéden. - Én majd eszem, amikor megjöttem - teszi hozzá, majd egy puha csókot nyom a homlokomra. Úgysem fog enni. Ennyire ismerem már.
Felkel és elindul, hogy felvegye a kabátját.
Gyorsan megfordulok a kanapén és feltérdelek rá.
- Blake...! - szólok utána aggodalmasan, mire megáll és visszanéz rám. - Vezess óvatosan - kérem, miközben mindkét kezemmel erősen markolom a márkás bútordarab háttámláját.
Aprót bólint, majd kabátját be sem cipzárazva kimegy a csípős, késő őszi estébe.
***
A vacsorámnak szánt spagetti elfogyasztása után - még mindig az ebédlőasztalnál ülve - Blake szülein jár az eszem. Sosem találkozhattam velük, de azt hiszem, az ő haláluk tette lehetővé, hogy találkozzam a fiukkal.
Szörnyű, hogy az élet néha mennyire igazságtalan. Elragadja az ember számára legfontosabb, pótolhatatlan dolgokat, majd az ölébe pottyant egy teljesen hasznavehetetlent. Nem lehetne valahogy visszacserélni? Blake nem ezt érdemli. Nem egy olyan együttérzésre képtelen, féltékenykedő fruskára van szüksége, mint én. Neki egy olyan személy jelentené a megváltást, aki megérti őt, aki a jelenjén kívül a múltját is ismeri, és akivel az utcán is bátran mutatkozhat.
Aki úgy szereti őt, ahogyan én nem tudom.
FEJEZET VÉGE
Következő fejezet --->
