Csendes magányodban érzéseid magadba fojtod,
Nem akarod, hogy minden egyes nap ugyanúgy fájjon.
Szíved mégis hangosan megmentőért kiált,
Hogy önmagad árnyéka ne legyél már tovább.
Nem akarod, hogy minden egyes nap ugyanúgy fájjon.
Szíved mégis hangosan megmentőért kiált,
Hogy önmagad árnyéka ne legyél már tovább.
Legyen végre béke körülötted
S annak hangja töltse be a szíved,
Akiért az életedet adnád,
S ne azé, aki folyton megaláz.
Kezdetben hittél mézédes szavainak,
A hívogató ígéretek hadának.
De rájöttél, hogy nem érnek semmit.
Ő csak kihasznál, s nem hagy elmenni.
Kezet emel rád, megüt, már rettegsz
Minden perctől, amit vele töltesz.
Aztán jön valaki, aki számodra a mentsvár.
Lelked túl sokáig volt erős. Nem csoda, ha fáj!
Bízni mégsem mersz benne,
Félsz, hogy nem különb ő se...
Magad sem tudod, meddig tudsz még így élni,
Az erőszakkal karöltve, némán tűrni,
A puszta létet másért elviselni,
Belül mégis jobb életet remélni...
Az elmúlt hónapok, évek
Mélyen megsebeztek téged.
Gyógyult sebeid helyett folyton kapsz újat,
És tetteid, úgy érzed, meghatároznak.
De nem maradtál végleg egyedül, ne félj!
Őrangyalod végig mögötted áll, s megvéd.
Bár nem tűnik másnak, mégis bízni kezdesz benne,
Mert ő az, aki mindig letörli könnyeidet.
Együtt lezárhatjátok a múlt fejezetét,
És lerakhatjátok a jövő alapkövét.
Nem vagy kevés, sem értéktelen.
Tudd: sokkal többet érsz, mint hiszed!
Idővel te magad is beismered.
