Lorna
Patrick ominózus esti kérdése óta már eltelt több mint
egy hét. Azóta mintha elvágták volna a kapcsolatunkat. Már csak egymás mellett
élünk, nem együtt. Az egyetlen, ami változatlan maradt, az a köszönést kiváltó
futó csók, amit Patrick kap tőlem mindig, amikor dolgozni indul és hazaér. Ez
pedig nem állapot, sürgősen tennünk kell valamit, hogy a párkapcsolatunk ne a
kukában kössön ki, mint holmi penészes kenyér. Három éve alkotunk egy párt, ő
az első partnerem, vele veszítettem el a szüzességem és még mindig szerelmes
vagyok belé, szóval harcolni fogok. Egy olyan pasit, mint Patrick, nem fogok
csak úgy elengedni.
Valószínűleg introvertált személyiségem az oka annak,
hogy Patrick előtt beszélni is alig mertem másokkal, nemhogy romantikus
kapcsolatot kezdeményezni.
Még mindig a lila pizsamámban vagyok, holott lassan
tizenegyet üt az óra. Hanyatt dőlök az új fenyőkeretes ágyon a puha paplanokra,
s közben az egyik kispárnát az arcom elé emelem, majd magamhoz ölelem. Elbújok
mögé és lehunyom a szemem.
Amikor találkoztam Patrickkel, az engem körülvevő
állóvíz felkavarodott. Megértettem, miről beszéltek annak idején az
osztálytársaim: hangosan dübörgött a szívem, ahányszor megpillantottam a
szerelmemet. Vagy csupán gondoltam rá. Vagy megláttam a nevét a telefonom
kijelzőjén.
Jaj, mennyire gyűlöltem telefonálni néhány évvel
ezelőtt! Izzadt a tenyerem, ha telefonon kellett ügyeket intéznem vagy a szüleimen
kívül bárki emberfiával beszélnem. Magamban legalább ötvenszer elpróbáltam, mit
fogok mondani, nehogy nevetség tárgyává váljak. Rettegtem, hogy zakatoló
szívemet a vonal másik végén lévő személy is meghallja. Szerencsére mára a
telefonomat már nem csak a divat kedvéért veszem kézbe. Hasznos eszközzé vált,
amint Patrick segítségével megtanultam nem esküdt ellenségemként tekinteni rá.
Patricknek pszichológusnak kellett volna mennie, nem
ügyvédnek.
Elmosolyodok a gondolatra és kibújok a párna alól. Itt
az ideje cselekedni! Ledobom magamról a vékony pizsamát, hanyagul a nagypárnám
alá gyűröm, és a kedvenc Superwoman
feliratú pólómba – ezt a szüleimtől kaptam a diplomaosztómra – illetve kényelmes
rövidnadrágba bújok.
A tervem az, hogy csinálok egy fenséges vacsorát
Patricknek, amire hazaér. Leemelem a konyhaszekrény bal felső széléről a sárga
dossziét és bal kézzel magamhoz szorítom. Átvágok a szobán, majd kinyitom az
erkélyre nyíló ajtót, lehuppanok az egyik párnázott cseresznyefaszékre és nyálazni
kezdem az elmúlt évek során összegyűjtött receptgyűjteményt, ami mindkettőnk
kedvenceit tartalmazza, kezdve felmenőink bevált receptjeivel. Szemem sebesen
siklik a sorokon, keresve a tökéletes fogásokat.
Patrick péntekenként csak délután két óráig dolgozik.
Hat órát, reggel nyolctól. Mindig mondogatja, mennyivel szívesebben maradna
inkább négyig minden nap, ha cserébe a hét többi munkanapján nem kellene fél
hatig a problémás ügyfelek siránkozásait hallgatnia. Csütörtök van, szóval
bőven van időm a vacsora elkészítésére.
Azért én így is egy hangyányit irigylem Patricket. Van
munkája, tehát velem ellentétben nem azon a bizonyos estén fog kattogni egész
nap, mert valami folyton leköti őt. Mivel még csak gyakornok, minden
apró-cseprő dolgot az ő nyakába varrnak. Cserébe betonbiztos helye van annál a
híres ügyvédi irodánál, a ranglétrán pedig lassan, de biztosan lépked felfelé.
Nekem is küzdenem kell, hogy egyenrangú félként
állhassak mellette.
Ennek első lépése az, hogy találok munkát. Igazán
jelezhetnének már valamelyik helyről, ahová jelentkeztem. Mi értelme volt négy
évet lehúznom az egyetemen, és végre megszerezni a hőn áhított ergoterapeuta
diplomát, ha aztán nem találok munkát? Ez Los Angeles, a fenébe is, nem egy
isten háta mögötti kis falu, biztosan szükség van rám valahol!
Addig is, Patrick fizet mindent. A viszonylag jó áron
szerzett albérletet, a reményeink szerint nem túl drága rezsit, az ételeket és
a hiányzó berendezéseket. Eközben én a nap nagy részében próbálok nem arra
gondolni, mekkora kolonc vagyok a vőlegényem nyakán.
Egy idióta voltam aznap este. Nem lett volna szabad,
hogy ennyire meglepjen a kérdése. Patrick huszonnyolc éves, a legtöbb kortársának
már óvodáskorú gyerekei vannak. Nyilván neki is megfordult már a fejében a
családalapítás gondolata. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szeretnék
gyereket, főleg vele, mert dehogynem, egyértelműen szerepel ez a terveim
között. De én még csak huszonhárom vagyok. Alig száradt meg a tinta a
diplomámon. Még nem is éltem igazán. Egész eddigi életemet tanulással töltöttem,
a hosszabb szünetekben pedig diákmunkát vállaltam.
A borzasztóan hosszúra nyúlt hallgatásom kárpótolva
végül beleegyeztem Patrick kérésébe, de ő is érzi, hogy nem komolyan mondtam.
Kihallotta a hangomból a kétséget, a vonakodást, a tiltakozást. Alaposan át
kell beszélnünk a dolgot, mielőtt végleg éket üt közénk. Ehhez lesz nagyszerű
alkalom a közös, itthon elfogyasztott vacsora. Leves és második, egy kis
félédes vörösborral, ahogy illik.
A konyhába sétálok, és szemügyre veszem a hűtő
tartalmát. Jól emlékeztem. Minden adott egy jó nagy adag cukorborsóleveshez és
sajtos-tejszínes rakott csirkéhez. Amint nagy lendülettel pakolom ki a pultra a
hozzávalókat a hűtőből, meghallom a Cradled
in Love dallamát a hálószobából. Becsukom a hűtő ajtaját és csapot-papot
otthagyva rohanok a telefonomért.
Magánszám. Lehetséges…? Fülem mögé tűröm hullámos
hajam és torkomban dobogó szívvel húzom végig az ujjam a kijelzőn, teszem a
mobilt a fülemhez, majd szinte remegő hangon szólalok meg:
– Tessék, Lorna Madden. – Minden levegő a tüdőmben
reked, amíg a válaszra várok. Érzem, ahogy a vér pulzálva száguld az ereimben.
Papírzörgést hallok a vonal másik végéről. Olyan erővel szorítom a készüléket,
hogy biztosan elfehéredtek már az ujjaim.
– Jó napot kívánok, Peter Green vagyok a Segítő Kéz
Klinikáról. – Emlékszem rá, a múlt héten voltam nála állásinterjún. Kopaszodó,
ötvenes férfi, akinek puha és meleg a keze, és szájával együtt a szeme is
mosolyog. – Múlt hét kedden járt nálam állásinterjún. A tucatnyi jelentkező
közül önre esett a választásunk. Amennyiben ezidáig nem kötelezte el magát
máshol, örömmel venném, ha nálunk dolgozna. A fizetése annyi lenne, amennyiről
az interjún szó volt. – Itt egy pillanatra elhallgat, én pedig, mint a
lassított felvétel, csúszok össze a szőnyeggel borított parkettán, az ágy
mellett. Kővé dermedve kezdem feldolgozni a hallottakat. A telefont sem
szorítom már annyira. – Hétfőn már kezdhetne is – teszi hozzá. A nyakamat rá,
hogy mosolyog, a szeme sarkában pedig erre a rövid időre elmélyülnek a ráncok.
– Kö-köszönöm, hogy hívott – találom meg végre a
hangomat, de a gondolataim őrült módjára száguldoznak. Jól hallottam, amit
mondott? Enyém az állás? – Más helyről még nem kaptam pozitív visszajelzést.
Megtiszteltetés lenne a Klinikán dolgozni és öntől tanulni. – Dr. Peter Green
az ország egyik legelismertebb neuropszichológusa. Álmomban sem hittem volna,
hogy lesz idő, amikor munkatársamnak tudhatom őt. Elképesztő!
– Ez esetben szeretettel várom hétfőn reggel fél
nyolckor. – Ez a hét legszebb nekem szóló mondata. Szinte nem is kell más a
boldogsághoz. Szinte. – A helyszínt már tudja.
– Ott leszek! – mondom a kelleténél kissé hangosabban.
– Köszönöm szépen még egyszer – teszem hozzá.
– Én is köszönöm. Viszonthallásra! – köszön el.
– Viszonthallásra! – búcsúzom magam is.
A telefon kicsúszik a kezemből a krémszínű szőnyegre.
A szívverésem nem lassul. Magamban újra lejátszom az előbbi párbeszédet, majd
megcsípem az alkarom. Megpaskolom az arcom mindkét tenyeremmel. És már
elhiszem.
A vacsora mellé desszert is dukál, hiszen van munkám!
– Van munkám! – kiáltok fel örömömben feltartott
karral, majd hátra dőlök és kinyújtóztatom a végtagjaimat. Van munkám! Este
ünneplünk!
Nem tudom letörölni a vigyort az arcomról. Mikor
örültem utoljára így valaminek?
Kitapogatom a telefont magam mellett, és még mindig
hanyatt fekve villámgyorsan írok egy e-mailt a szüleimnek, amelyben elújságolom
nekik a jó hírt, megemlítve leendő főnökömet.
Pontosan tudják, kicsoda Dr. Peter Green, ezért a nap jó hírét egész
biztosan én hozom nekik. Két perc sem telik el, már érkezik is a válasz
anyától: „Ügyes vagy, kicsim! Látod, megérte várni néhány hónapot! Mindent
bele!!!”. Újabb néhány perccel később apa is ír. „Ez az én kislányom! Nagyon
büszke vagyok rád!” – áll az e-mailben.
Legyen már este hat óra, hogy Patricknek is
elújságolhassam a jó hírt! Legszívesebben azonnal felhívnám, de a lelkemre
kötötte, hogy munkaidőben csak vészhelyzet esetén hívjam. Vissza is teszem a
párnám alá a mobilt, hogy ne kísértsen a látványa. Egyébként is ideje nekiállni
a vacsora elkészítésének.
***
Nem sokkal később a zöldborsóleves csendes magányában
fő a fazékban, míg a sütőben a csirke mosolyog még eléggé sápadtan. Mivel
ezekre elég ritkán rápillantani, előkészítek mindent a palacsintához. Vékony
palacsintát készítek, aminek a receptjét egy magyar lány kétnyelvű blogján
találtam néhány évvel ezelőtt. Kipróbáltam annak idején, és azonnal
beleszerettem.
A hűtőbe nyúlva a tojásnak csak a helyét találom.
Biztosan elfogyott a múltkori omlett készítésekor. Miért nem vett azóta
egyikünk sem? Talán mégis mást kellene választani desszertnek.
Vagy… kérhetnék néhány tojást valamelyik szomszédtól.
Boltba menni nincs idő, nem hagyhatom sokáig magukra a készülő ételeket. Mivel
eddigi rövid ittlétünk ideje alatt finoman szólva sem vittük túlzásba az
ismerkedést, összesen egy ember van az egész házban, akinek a nevét tudom
archoz kötni.
Felkapom a papucsomat és egy emelettel lejjebb
sétálok. Bekopogok a Metz feliratú ajtón és várom, hogy a férfi, akivel szó
szerint egymásba botlottunk a beköltözésünkkor, ajtót nyisson.
Nem sokkal később hallom, ahogy a kulcs elfordul a
zárban. A kilincs lenyomódik, és szemben találom magam egy hollófekete hajú, talpig
feketébe öltözött, összevont szemöldökű lánnyal. Néhány másodpercig némán
pásztázzuk egymást, aztán megtöröm a közénk telepedő csöndet, mielőtt az kezdene
kínossá válni:
– Szia! Lorna vagyok egy emelettel feljebbről –
mutatkozom be a nagyjából velem egyidős lánynak. Ugyanazzal a kétkedő
tekintettel fürkész, mintha várná, hogy térjek a lényegre. Úgy látszik, ő nem
óhajtja elárulni a nevét. Sebaj. – Jasont keresem – teszek eleget ki nem
mondott kérésének.
– Nincs itthon – válaszolja tárgyilagosan, és már
csukná is be az ajtót az orrom előtt, de kezemmel megállítom a mozdulatot.
– Akkor hozzád fordulnék. – Ismét kitárja az ajtót,
karba teszi a kezét és türelmetlenül pillant rám. Sötétbarna szemei már-már
feketének tetszenek. Eszében sincs fölöslegesen kiejteni akár egyetlen szót is.
Furcsa szerzet. Jason barátnője lenne? – Éppen palacsintát készültem sütni, de
elfogyott a tojásom. Készülőben van a vacsorának való, és ha a boltig mennék,
szénné égne. Tudnál kölcsönadni egyet?
– Hogy te mennyit beszélsz… – azzal sarkon fordul, ám
az ajtót nyitva hagyja. Fél perccel később megjelenik a kért tojással és a
kezembe nyomja.
– Köszi, majd mega… – kezdek bele, de a szavamba vág.
– Nem szükséges. – Azzal becsukja az ajtót. Én meg itt
maradok a csukott ajtó előtt három tojással a kezemben.
Nincs is szükségem háromra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése