Változás - 2. fejezet

<--- Vissza az előző fejezethez

Érzelmek?

Dan már fél hatkor felébredt. Visszaaludni, ha akart se tudott volna. Idegen helyeken sosem tudta kipihenni magát. Úgy gondolta, ha már nem alszik, legalább töltse hasznosan az idejét. Így kikászálódott az ágyból, ahol Scott még békésen szunyókált. Vetett rá egy utolsó pillantást, aztán elindult lefürdeni, hiszen ez az előző este elmaradt. Miután végzett, a konyha felé vette az irányt, hogy reggelit készítsen.

Nagyjából két óra múlva Scott is kezdett ébredezni. Első útja a fürdőbe vezetett, mert ott lent... hát, nem stimmelt minden. "El sem hiszem, hogy egy olyan rémálom után álmodhat az ember ilyet. És annyi ember közül miért pont Dan volt az egyik főszereplő?! Ráadásul... miket műveltünk? Te jó ég! Hogy nézzek így a szemébe?" - tépelődött.

Amint könnyített magán, átöltözött, majd Dan keresésére indult. A konyhában bukkant rá, épp bundás kenyeret készített.

- Jó reggelt! - köszönt neki. - Te mikor keltél? Nem is vettem észre, hogy eltűntél.

- Neked is jó reggelt! - mosolygott Scottra. - Hm, úgy két órája. Nem vagyok valami jó alvó - magyarázkodott. A szőke srác egy biccentéssel nyugtázta a dolgot. - Egyébként remélem nem baj, hogy elfoglaltam a konyhát...

- Dehogy baj, sőt! Hálás vagyok. A bundás kenyér pedig az egyik kedvencem.

- Ezt örömmel hallom - azzal folytatta a sütögetést.

- Meg is terítettél? - kerekedtek ki Scott szemei. - Nem is tudtam, hogy ilyen házias vagy. Most megleptél - ült le az asztalhoz.

- Na, azért nem olyan nagy dolog összeütni valami reggelit - villantotta meg mosolyát újra.

- Neked talán nem, de nekem igen! - Dan értetlen arckifejezését látva belekezdett a magyarázatba. - Tudod, az anyámnak csak teher voltam. Elhagyta apát és engem már nagyon régen. Apa őszintén szerette anyámat, ezért nagyon fájt neki az árulása. Azóta a munkájába van temetkezve, velem pedig csak nagyon ritkán beszél. Ettől függetlenül gondoskodik rólam, úgyhogy nincs okom panaszra. Csak néha úgy érzem, nincs is családom... Szóval arra akartam kilyukadni, hogy nem volt, aki megtanította volna a sütés-főzés fortélyait.

- Ne haragudj, nem tudtam! Én csak...

- Semmi baj. Örülök, hogy most itt vagy. Nem is emlékszem, mikor csinált nekem valaki reggelit... Mondd, megtanítanál engem néhány egyszerűbb étel elkészítésére? - vetette be kiskutya szemeit.

- Persze, szívesen! De előtte együnk, mielőtt kihűl.

- Igaz is... Jó étvágyat! - állt is neki az első "áldozatnak", amit később még négy követett. - Ez isteni volt! - állapította meg az utolsó falat eltüntetése után. - Köszönöm!

- Ugyan, semmiség! Örülök, hogy ízlett.

Néhány óra múlva, amikor Scott már könyékig maszatos volt a konyhában való ténykedés miatt, megszólalt a csengő.

- Hagyd csak, majd én kinyitom! - szólt rögtön Dan. Nem akarta kizökkenteni Scottot a ritmusból, már egészen belejött a fasírtkészítésbe.

Az ajtót kitárva egy ősz hajú, idős asszonyt pillantott meg. Dan felismerte a látogatót: ő volt Margaret néni, a szomszédja a másik oldalról. Hogy miért jött? Elmagyarázta a fiúnak, hogy tegnap késő délután, mikor hazafelé sétált, megpillantotta a kulcslyukából kiálló kulcsot. A biztonság kedvéért eltette, mielőtt rossz kezekbe kerül. Csakhogy a néninek fogalma sem volt arról, hogy Dan hová ment, vagy hogy mikor ér haza, így jobb híján magánál tartotta a kis tárgyat. Ma pedig első gondolata az volt, hogy talán idejött... és a sejtése beigazolódott. Dan megköszönte Margaret néni fáradozásait, majd elköszönve tőle visszament Scotthoz a konyhába.

- Na, ki volt az? - kérdezte az utolsó fasírttal bíbelődő srác Dantől.

- Gondolom, ismered Margaret nénit. - Scott bólintott. - Ő hozta vissza a lakáskulcsom, amit sikeresen bent felejtettem a zárban. Ne kérdezd, hogy jött össze, mert én sem tudom - vakarta meg zavartan a tarkóját.

- A lényeg, hogy megvan. Már nem vagy kizárva a lakásodból - mondta. Közben vegyes érzések kavarogtak benne: öröm, hogy a kulcs megkerült; szomorúság, hogy Dan már bármikor hazamehet, s ki tudja, mikor jön át újra; és bizonytalanság, mert nem tudta pontosan, miként viszonyul szomszédjához. Barátként? Az ember nem szokott ilyet álmodni egy barátjáról! Akkor ők csak ismerősök? Nem, annál már többek.

- Igen, szerencsére. Egyébként milyenek lettek a fasírtok? Hadd nézzem! - állt közvetlen Scott mellé. - Hm, egész ügyes. Sőt, szinte teljesen egyformák lettek! Nehéz elhinni, hogy először csináltad. Az én első próbálkozásom elég siralmas lett... - halkította le a hangját. - Akkor kezdjük is el kisütni! A borsófőzelék is mindjárt elkészül.

- Kösz a dicséretet! - örült meg neki. - Mellesleg ha hiszed, ha nem, tényleg most próbáltam először. De azért ne kiabáld el, még nem kóstoltad - mosolyodott el.

- Kíváncsi leszek! Bár szerintem csak jó lehet, rejtett képességeid vannak - mondta bátorításként.

"Na igen, jó mélyen elrejtve." - gondolta Scott. De csak annyit mondott:

- Majd meglátjuk!
Miután elkészült a komplett ebéd, asztalhoz ültek és nekiláttak. Dan kóstolta meg elsőként.

- Azt a'! Nagyon finom lett! Mondtam, hogy így lesz - öltötte ki a nyelvét. - Legközelebb segítség nélkül is menni fog - húzta széles mosolyra száját.

Időközben Scott is letesztelte a közösen készített ételt.
- Tényleg egész jó lett! Ezer hála a közreműködésért.

- Ugyan, semmiség. Ha bármi ilyesmiben tudok segíteni, csak szólj!

"Szólni fogok, arra mérget vehetsz!" - mosolygott magában Scott.

Miután elfogyasztották az ebédjüket, Dan megköszönte a vendéglátást; indulni készült. Scott hirtelen ötlettől vezérelve odaállt szomszédja elé és szorosan magához ölelte. Dan nem tudta mire vélni újdonsült barátja viselkedését, de azért viszonozta az ölelését. Ezen felbátorodva Scott egy gyors csókot nyomott Dan ajkaira. Amilyen váratlanul érte őt ez a letámadás, olyan hamar lett vége a csóknak.

- Sajnálom, nem tudom mi ütött belém... - magyarázkodott a szőke srác. - Egyszerűen úgy éreztem, meg kell tennem. Ne haragudj! - nézett Danre esdeklő tekintettel.

- Á, semmiség! Nem haragszom - mondta őszintén. Tekintete azonban zavarodottságról árulkodott.

- Tudom, mire gondolsz, de kérlek, ne utálj meg! Tényleg nem értem magam... fogalmam sincs miért csináltam...

- Ne aggódj, nem utállak! És ez miatt nem is foglak! Egyébként... nem is tudom, hogy mondjam... jól esett - húzta apró mosolyra a száját.

Scott alig hitt a fülének. "Ezt úgy értette, ahogy gondolom? Talán mégsem reménytelen az ügy!"

- Ezt hogy érted? Érzel irántam... valamit? - tette fel félve a kérdést.

Dannek csak ennél a pontnál esett le, mit mondott. És mit hallott...

- Nem vagyok benne biztos. Azt viszont tudom, hogy nem vagy közömbös számomra - mondta lassan.

- Ez esetben lehetne szó...? - kérdését nem fejezte be: ajkaik megint találkoztak, s ezúttal hosszú percekig csókolóztak. Scott keze közben levándorolt Dan fenekéig, s belemarkolt. A srác meglepetten nyitotta ki szemeit, így közvetlen közelről láthatta Scott elhomályosult tekintetét.

- Nem gyors ez egy kicsit? - kérdezte Dan néhány pillanatra elválva partnerétől.

- Dehogyis! - jött a válasz, és Scott újra lecsapott Dan ajkaira, feltérképezve szájüregének minden négyzetcentiméterét.

Ez a nap mindkettejük életét gyökeresen megváltoztatta. Rájöttek, mennyit jelent más embereknek egy mosoly, egy önzetlen tett vagy néhány kedves szó. Boldogok voltak, mert - habár egy kulccsal kezdődött az egész -, közelebb kerültek egymáshoz; s nem féltek kimutatni érzéseiket. Egészen addig, míg meg nem történt a baj...


FEJEZET VÉGE

Következő fejezet --->

Változás - 1. fejezet

Kezdet

- Ezt egyszerűen nem hiszem el... - füstölgött magában Dan. Legalább tíz perce állt már a lakása előtt, de bármelyik zsebében és szatyrában kereste is a kulcsát, nem járt sikerrel. - Egy órája még a kezemben volt! Nem tűnhetett csak úgy el! - mondta fennhangon. Aztán elhallgatott. Megpróbált visszaemlékezni, hol járt a nap folyamán. Délelőtt ki se dugta az orrát otthonról, a délután nagy részét tévézéssel töltötte, s csak sötétedéskor indult el a vegyesboltba, hogy megvegye a szükséges hozzávalókat a vacsorájához. Amikor kilépett az ajtón, nála volt a kulcsa. Be is zárta az ajtót. A kulcs holléte azonban még mindig rejtély. Dan tehetetlenségében már az ajtót verte. Aztán nem sokkal később feladta és leült a lábtörlőre. Arcát tenyerébe temette. "Azt hiszem, kénytelen leszek valami melegebb hely után nézni... Elég hűvösek az éjszakák. Pontosabban röpködnek a mínuszok... Á, ilyen nincs! Hová mehetnék? Igaz barátok híján, egyedül, húsz éves fejjel, pénz nélkül, mégis hogy kaphatnék szállást éjszakára? Reménytelen..." - sóhajtott.

Ekkor nyílt ki a szomszéd lakás ajtaja, s az ott lakó egyetemista, Scott lépett ki rajta. Sötétszőke hajáról Dan bárhol felismerte volna őt, pedig nem voltak olyan közeli barátok. A jelek szerint a srác menni készült valahová, de amikor megakadt a szeme a lábtörlőn kuporgó szomszédján, felé vette az irányt.

- Helló! Hát veled meg mi történt? Kizártak? - nézett értetlenül Danre.

- Üdv. Hogy kizártak-e? Majdnem. Én zártam ki magamat, bár nem volt szándékos.

- Ezt nem egészen értem...

- Áh, csak annyi történt, hogy elhagytam a kulcsom, így nem tudok bejutni - dörzsölte meg orrnyergét.

- Ejha! - fejtette ki véleményét Scott. - És most mi tévő leszel? - tette fel a költői kérdést.

- Gondoltam, ez a lábtörlő úgyis kényelmes, majd alszok ezen. Ha-ha, nagyon vicces. Miért, te mit tennél a helyemben? - húzta fel az egyik szemöldökét Dan.

- A helyedben? Segítséget, vagyis szállást kérnék a szomszédomtól, aki egész véletlenül előttem ácsorog! - tette karba kezeit.

Dan fontolóra vette ezt a lehetőséget. Szeretne az éjjel szétfagyni egy karnyújtásnyira a saját lakásától? Dehogy szeretne! Scottnak igaza van, kapni kell az alkalmon.

- Akkor... lehetne szó arról, hogy ezt az egy éjszakát nálad töltsem? - nézett a srácra esdeklő tekintettel. - Csinálok vacsit is, ha kell! - mutatott a két televásárolt szatyrára.

- Persze, gyere csak! Nem szeretném, ha az éjjel idefagynál... - nyújtotta felé a kezét, hogy felsegítse.

Dan elfogadta a segítséget, s nagy nehezen feltápászkodott. Besétáltak Scott lakásába, aki jó vendéglátó módjára megkínálta forró teával átfagyott szomszédját.

- Szeretném, ha tudnál róla, hogy az apám itthon van, de bele van feledkezve a munkájába... úgyhogy kérlek, ne zavard őt. Előreláthatóan két óra múlva úgyis elmegy itthonról, akkor az egész lakás a miénk lesz - húzta félmosolyra a száját.

- Rendben, észben tartom - bólintott rá Dan.

- Egyébként... kérsz valamit enni?

- Naná! - pattant fel a kanapéról, ahova időközben leült elkortyolni a teáját. - Úgy értem - köszörülte meg a torkát -, igen, kérek szépen...

Scott csak mosolygott, s felajánlotta a lasagnát, mint lehetséges vacsorát. Dan gondolkodás nélkül elfogadta.

Miután megvacsoráztak, birtokba vették Scott szobáját. Leültek az ágyra, és közös megegyezés alapján belekezdtek egy vígjátékba, amit még egyikük sem látott. A film már a végéhez közeledett, amikor Scott szeme megakadt alvó vendégén. Megmosolyogtatta a látvány. Dan összegömbölyödve, kismacska módjára aludt az ágy sarkán. "Szólnom kéne neki, hogy helyezkedjen el kényelmesebben... sőt, akár le is zuhanyozhatna; de nem akarom felébreszteni." - gondolta Scott. - "Hát jó, akkor megpróbálom óvatosan elfektetni..." - jutott döntésre. Így aztán vigyázva feljebb húzta Dant az ágyon, végtagjait pedig látszólag kényelmes helyzetbe rendezte. Erre a fiú nyöszörgött kicsit, majd ösztönösen közelebb húzódott a már mellette fekvőhöz. Scottnak az érzés, hogy valaki hozzábújjon, nem volt szokatlan - csupán a tudat, hogy ezúttal ki bújt hozzá, furcsa érzést váltott ki belőle. Hirtelen ötlettől vezérelve szájon puszilta Dant. Csak percekkel később jött rá, mit csinált. "Nem értem magamat! Ha nő lenne, azt mondanám, rendben. De ez nincs rendben! Ő itt egy férfi, az isten szerelmére! Minek kellett ezt csinálnom...?"

Dan, mikor megérezte az ajkait csiklandozó valamit, felébredt. Szemeit nem nyitotta ki, de ébren volt. Továbbra is alvást színlelt, s "véletlenül" olyan közel vergődte magát Scotthoz, hogy már érezte a lélegzetvételét. A srác finoman szólva kővé dermedt, majd pár másodperc múlva felengedett és magához ölelte Dant. Így aludtak el.

Órákkal később Scott zihálva ébredt. A rémálom, ami már hetek óta kínozta, ezen az éjszakán sem hagyta nyugodtan aludni.

Álomvilágában álruhát öltve, felfegyverkezve irtotta az embereket. Lelki szemeivel látta magát, ahogy kegyetlenül végzett mindenkivel, válogatás nélkül. Látta mit tett, mégsem tudta kontrollálni álombeli énje tetteit.

Scott heves lélegzetvételére Dan is felébredt. Aggódva ült fel az ágyon.

- Minden rendben? - nézett sötétbarna, csaknem fekete szemeivel Scottra.

A szőke srác meglepődött, hogy Dant az ágyában találta, aztán eszébe jutott a tegnapi nap.

- Persze, csak egy álom volt - nyugtatta meg valamelyest magát is.

- Akkor jó - ásított egyet, majd magára húzta a takarót. Befészkelte magát Scott mellé, aki időközben szintén visszafeküdt és felé fordult.

"Nem értem, miért ilyen közvetlen velem... eddig csak néhányszor beszéltünk, nem is ismerjük egymást annyira. Most mégis itt van velem, az ágyamban fekszünk, ráadásul szemmel láthatóan közeledni próbál hozzám... talán nem csak fizikai értelemben. Áh, miket gondolok! Nem szabad beleképzelnem semmit!" - gondolta Scott.

- Mondd, miért csinálod ezt? - kérdezett rá.

- Micsodát? - nézett értetlenül a szőkére.

- Hát azt, hogy... ilyen közel húzódsz hozzám... - magyarázta. - Vagy ez nálad berögzült szokás?

"Vajon a barátnőjéhez is így hozzá szokott bújni?"

- Jaj, ne haragudj! Nem tudtam, hogy zavar... Berögzült szokás? Nem nevezném annak. Csak olyan jól esik... - nyögte ki. - Áh, ne is figyelj rám, összevissza beszélek...!

- Egy szóval sem mondtam, hogy zavar - ennek bizonyítékaként átölelte Dant. - Egyébként... hogy állsz barátnő-ügyileg? "Na, ezt jól megcsináltam. Bele a közepébe. Mindjárt közli velem, hogy x ideje milyen boldog..."

- Őszintén? Sehogy. Valamiért egy lány se bír elviselni néhány hétnél tovább... pedig tényleg mindent megtettem, hogy jól érezzék magukat. Odafigyeltem rájuk... megpróbáltam mindent tökéletessé tenni. Úgy látszik, valamit mégis rosszul csináltam... - nevetett kényszeredetten.

- Talán épp ez volt a baj. Túlságosan meg akartál felelni nekik...

- Valószínűleg igazad van. De már mindegy. Hanyagolhatnánk a témát?

- Persze, sajnálom, hogy felhoztam. Jó éjt - adott egy puszit Dan homlokára.

- Ezt... miért kaptam? - kérdezte megilletődve.

- N-nem tudom. Ne haragudj.

- Semmi baj - mondta. - Köszönöm... - suttogta, aztán elnyomta az álom.



FEJEZET VÉGE

Következő fejezet --->

Igazán boldog

David a csillagtalan, éjszakai égboltot bámulta szobája ablakából, s minden gondolata Matt, a barátja körül forgott. Most is épp itt volt vele, az ágyában szundított már több, mint fél órája. Az alvó fiú arca mosolyra húzódott. Álmában újra átélte a Daviddel való első találkozását...

Egy szerdai nap volt, amikor Matt beiratkozott Treston város gimnáziumának második osztályába. A fél délelőttöt az igazgató irodájában töltötte: ki kellett töltenie minden szükséges nyomtatványt, hogy hivatalosan is az iskola tanulójává válhasson. Ezen a hosszadalmas procedúrán egyedül volt kénytelen átesni, hiszen szülei nem lehettek vele. Egy éve mindketten meghaltak. Anyjával a rák végzett, apja pedig repülőgép-szerencsétlenségben vesztette életét. A tényeket Matt viszonylag hamar elfogadta és saját lábára állt. Munkát szerzett, s minden szabadidejében dolgozott. Tudta, hogy szülei büszkék lennének rá.

Amikor az utolsó papír is aláírásra került, az igazgató az irodájába hivatott egy problémás tanulót, aki azt a feladatot kapta, hogy vezesse körbe az új tanulót az intézményben. Mattnek akkor még fogalma sem volt róla, miért titulálta az igazgató rossz magaviseletűnek az ismeretlen fiút. Út közben beszédbe elegyedtek, s ismerkedni kezdtek. Az általános dolgokkal kezdték: név, osztály, kedvenc film és együttes... A nap végére már egészen összemelegedtek és - bár nem egy osztályba jártak -, minden szünetet együtt töltöttek. Élvezték egymás társaságát.

Idővel fény derült David állítólagos rossz magatartásának okára. Néhány felsőbb éves rá volt szállva, s nem egyszer verekedésbe torkollt a dolog. Természetesen David nem hagyta magát, szinte minden ütést visszaadott. Sajnos az ő ökle erősebbnek bizonyult, és minden egyes verekedésért őt tartották felelősnek. Folyton kiszabtak neki valamilyen büntetést, ezzel szemben a valódi bűnösök szárazon megúszták. Amikor Matt rákérdezett, miért utálják őt ennyire a felsősök, David egy legyintéssel válaszolt: "Előbb vagy utóbb úgyis megtudod." Matt annyiban hagyta a dolgot.

A tanév vége előtti utolsó hónapban az akkorra már szokássá vált közös filmnézést kezdték meg Davidéknél. Mint mindig, hamar eldöntötték, mit nézzenek. Természetesen gondoskodtak az alkoholról is. Csakhogy David többet ivott a megszokottnál... Matt hiába figyelmeztette, akkor már késő volt. A film a felénél járhatott, amikor David váratlanul közölte Matt-tel, hogy szereti. A címzett a száját is tátva felejtette a meglepettségtől. David azonban kapott az alkalmon: mielőtt a srác megszólalhatott volna, határozott, de cseppet sem erőszakos csókot nyomott Matt ajkaira. A fiú szemei kikerekedtek a váratlan fordulat hatására, mégsem szakította meg a csókot. Nem akarta. Inkább viszonozta azt. Maga sem tudta miért, de nem is érdekelte. Egyszerűen átadta magát az érzésnek.

Hosszú perceknek tűnő nyelvjátékuknak a levegőhiány vetett véget. Matt elpirulva nézett Davidre, aki ugyan az alkohol miatt, de szintén pirosas színben pompázott. Szerette volna megkérdezni részeg barátjától, komolyan gondolta-e, de nem látta értelmét. Ha őszinte volt, azt a csókkal bizonyította. Ha nem, hát nincs mit tenni. Aki sokat iszik, nem mindig van tisztában tetteivel. Ráadásul, ami történt, megtörtént. Nem lehet változtatni rajta.

A csendet végül David törte meg. Bocsánatot kért, aztán perceken belül elaludt. Matt jobbnak látta, ha hazamegy. Hagyott egy üzenetet Davidnek, hogy köszöni az együtt töltött délutánt.

Út közben Daviden és a tőle kapott csókon járt az esze. Magában megállapította, hogy a srác istenien csókol. Még részegen is. Boldogsággal kevert félelemmel bújt ágyba.

Másnap korán kelt, a felkelő nap sugarai ébresztették. Egy laktató reggeli - elvégre ez a nap legfontosabb étkezése, nem lehet kihagyni - után elindult az iskolába. Lassan sétált, hiszem bőven volt ideje. Az iskola kapuján befordulva észrevette Davidet. Odament hozzá. Kipuhatolózta, mennyire emlékszik a tegnap délutánból. Nos, a jelek szerint David korántsem volt annyira részeg, mint amennyire látszott. Mindenre emlékezett. Elmondta Mattnek, hogy sajnálja, ha megijesztette, de csak így merte elmondani neki az érzéseit. Az alkoholhoz fordult bátorságért. Megkérte a fiút, hogy bocsássa meg neki a történteket, mire Matt csak megrázta a fejét, ezzel jelezve: nem haragszik. "Ez az ok, amiért a felsősök neheztelnek rád?" - kérdezte. "Igen." - felelte David kis szünet után. - "Kérlek, ne kezelj másként, mint eddig!" - kérte. "Ezt nem tudom megígérni..." - hangzott a válasz. David elszomorodott, és valószínűleg újra bocsánatkérésre nyitotta száját, amikor Matt halkan folytatta: "Mert beléd szerettem." Ennek bizonyítékaként elpirult. David szíve ezt hallva és látva kihagyott egy ütemet. "Akkor... ha nincs ellenedre, lennél a szeretőm?" - tette fel reménykedve a kérdést. "Nem látom akadályát." - nézett rá Matt félénk mosollyal. David arca felragyogott, s karon ragadta Mattet. Egészen a hátsó udvarig futottak, ahol ilyenkor még nem lézengtek diákok. Itt váltották második, talán az elsőnél is hosszabb, érzelemdúsabb csókjukat.

Matt boldogan, kipihenten ébredt. Jó volt újra átélni egymásra találásuk történetét. Oldalra nézett: maga mellett a még mindig alvó Davidet látta, s ez még inkább megnyugtatta. Immár négy éve vannak együtt mint szeretők, és azóta is ugyanúgy szeretik egymást. Ennél jobb, boldogabb életet nem is kívánhatna magának.

David kinyitotta a szemeit és tekintetét Mattre emelte.

- Jó reggelt drágám! - nyomott egy puszit kedvese homlokára. - Jól aludtál?

- Neked is jó reggelt! Köszi, remekül - mosolygott Davidre.

- Ezt jó hallani. Mi szépet álmodtál? - támaszkodott az alkarjára.

- Legyen elég annyi, hogy neked köszönhetően remek éjszakám volt - villantotta meg Matt pajkos mosolyát szerelme felé.

- Meghiszem azt! - hangzott a válasz. - Azért te sem voltál ám semmi! - tette hozzá David elmerengve a tegnapi estén.

Matt pironkodva gondolt vissza a történtekre, aztán zavarában visszabújt a jó meleg takaró alá. Ezt a szokását az évek múlásával sem sikerült levetkőznie. Davidet megmosolyogtatta Matt reakciója, és nevetve magához ölelte kedvesét.

 

VÉGE

Szeretni

- Chris! - hallottam a nevem a nyomomban lévő srác szájából. - Várj, beszéljük meg!

Megálltam és felé fordultam.

- Ezen már nincs mit beszélni. Vége, értsd meg.

- De... de miért? Ne mondd hogy...!

- Alex - fojtottam belé a szót -, fogd fel. Jó volt veled szórakozni, de ennyi volt! - indultam el újra.

- Én ezt nem fogadom el! Nem ilyennek ismertelek meg, ez nem te vagy! Hiszen azt mondtad, szeretsz! - megremegett a hangja. Lassan ráemeltem a tekintetem, szinte belefúrtam az övébe.

- Hazudtam - ezzel megadtam neki a kegyelemdöfést; Alex hangtalan, fájdalmas zokogásban tört ki. Nézni is rossz volt. Úgy éreztem magam, mint egy kígyó, ami most engedte bele mérgét áldozatába.

Elfordultam tőle és újra útnak indultam. Nem jött utánam. A házunk előtt megálltam a kertben. E kései időpontban a tücskök elkezdték éjjeli koncertjüket. Pillantásom az egyetlen vörös rózsára esett, amit Valentin napra még Tőle kaptam. Tudta, hogy nem szeretem a vágott virágot, így nem azt adott. Ez a kölyök mindenre gondolt. Elfogadott engem minden furcsaságom ellenére. A nagy korkülönbség ellenére. "Jobbat érdemel Ő nálam." - Ezzel a gondolattal indultam zuhanyozni. A meleg víz hatására a tükör bepárásodott. Nem bántam. Úgysem lettem volna képes ezek után tükörbe nézni. Nem akartam látni azt az arcot, ami ennyit hazudott Neki. Lelkiismeret-furdalástól gyötörve zuhantam az ágyba, a takarót magamra sem húztam. Amikor végre sikerült álomba merülnöm, Alexet láttam. Idősebb volt a valós koránál, legalább öt évvel. És sokkal szexibb. "Öt év... ha a valóságban várnék ennyit, kisebb bűntudattal lehetnék Vele. Öt év ha eltelne, Alex bőven leérettségizhetne. Felnőtt lehetne. Szép is lenne..."

 

Reggel az egyik kedvenc zenémre, a You suck at love- ra ébredtem. Korábban rengetegszer meghallgattam, a szöveget azonban csak most értettem meg igazán. "Így érezheti magát Alex..." - futott át az agyamon a gondolat. Ekkor megszólalt a csengő. Gyorsan magamra kaptam néhány ruhát és ajtót nyitottam. Nem kicsit lepődtem meg. Alex állt előttem, pedig azt hittem, többé látni sem akar. - Te meg... hogyhogy itt vagy...? - néztem rá csodálkozva.

- Szeretnék elmondani neked pár dolgot. Bemehetek?

- Persze, gyere csak. Helyet foglaltunk a kanapén. Messzebb ültünk egymástól a szokásosnál... Néhány másodperc csend - ami nekem óráknak tűnt - után Alex megszólalt:

- Tudom hogy a társadalom nem támogatja, sőt, inkább ellenzi a kapcsolatunkat, de én akkor is szeretlek! Soha nem fogok mást szeretni rajtad kívül! Tényleg nem szeretsz már? Nem lehetek veled többé?

Ez meg... hogy lehet? Hisz' gyakorlatilag elüldöztem Őt magamtól, mégis szinte könyörög, hogy visszajöhessen hozzám... - Köszönöm. Nem is tudod, milyen jól esik ezt hallani - mosolyogtam rá halványan, Ő meg csak értetlenül bámult rám. - De biztos vagy benne, hogy velem boldog lennél? Hogy akár tíz év múlva is tudnád szeretni ezt a vén szivart?

- Természetesen! - jött a gyors és határozott válasz. - A koromon nem tudok változtatni, de megígérem, hogy egész életemben melletted leszek! Melletted lehetek?

Szavak helyett egy gyengéd, de forró csókot nyomtam ajkaira. A kezdeti meglepettségét felváltotta a megkönnyebbülés és az öröm. - Ez elég egyértelmű válasz volt? Alex azonnal a nyakamba ugrott és ezúttal Ő kezdeményezett csókot.




Utójáték:


- Te tényleg azért akartál szakítani velem, mert néhány évvel idősebb vagy nálam!?

- Részben. A másik ok az volt, hogy nem akartalak megrontani. Elvégre még kiskorú vagy...

- Ezzel egy kicsit elkéstél, nem? - nézett rám azzal a huncut mosolyával.

- Meglehet... Mit szólsz még egy menethez? - nyaltam meg a szám szélét.

- Na de Chris...!

VÉGE