2056-ot írunk. Egy meteor becsapódás következtében az emberiség változásnak indult. A 2031 óta született gyermekek különös képességgel rendelkeznek: mindent vissza tudnak állítani eredeti állapotukba, pusztán az akaratukkal és az érintésükkel. Elszakad a ruhájuk? Megjavítják. Eltörik egy tányér? Helyrehozzák. Míg ilyen és ehhez hasonló dolgokra használták erejüket, semmi baj nem volt. Ám egy ideje megpróbálják befolyásolni a természet törvényeit. A szabályszegőkre azonban komoly büntetés vár, hála az igazságszolgáltatásnak.
2047
2047
Adam Devour épp a nap utolsó tanóráján vett részt sok másik, vele egykorú gyerekkel. Ő mégsem illett egészen közéjük. Harminc emberből csak neki nem volt meg a képessége, s ezt felettébb bosszantónak találta.
Értette és elfogadta, hogy kivételek mindig vannak. Azt azonban, hogy egyedül ő különbözzön, ő lógjon ki a sorból, ő legyen kevesebb a többieknél: nem akarta. Úgy gondolta, azok az emberek nincsenek egy szinten vele. Meg volt győződve róla, hogy lenézik őt, mert átlagos; mármint a szó régi értelmében. Ugyanis ebben a korban már különlegesnek lenni a normális.
Az ország vezetői természetesen úgy tettek, mintha mi sem változott volna, s nem rohangálnának az utcákon olyanok, akik a feje tetejére tudnák állítani a világot.
Adam azonban eldöntötte, hogy változtatni fog a helyzeten. Élete eddigi tizennégy évében sosem voltak barátai, mert rajta kívül minden egyes gyerek más volt. Kezdetben persze megpróbált közelebb kerülni hozzájuk; hiába. Ezért ígéretet tett magának: egy nap eléri, hogy az emberek úgy tekintsenek ezekre a képességgel rendelkezőkre, mint szörnyekre...
2056
Hatalmas zajjal vágódott ki Devour ügynök irodájának ajtaja.
- Főnök, találtunk egy nyilvántartásban még nem szereplő egyedet - közölte Ruby, Adam jobb keze.
- Hozd be. Ő is kap egy helyes kis karperecet - húzódott gúnyos mosolyra a parancsnok szája.
Ruby gyorsan teljesítette feladatát, majd távozott.
Devour parancsnok előtt - aki immár két éve az MNH, vagyis a Monsters, Not Humans vezetője - most ott állt egy vézna, tinédzserkorú szőke fiúcska. Egyáltalán nem tűnt veszélyesnek; de, mint tudjuk, valakit a megjelenése alapján megítélni nagy hiba. Ezzel a parancsnok is tisztában volt. Még egyszer végigsiklott a tekintete a megszeppent fiún, majd feltette az ilyenkor szokásos kérdéseket:
- Neved?
- Misha Corelli, uram - válaszolta félve.
- Korod?
- Tizennyolc év, uram. - A parancsnok most, hogy kiderült: a fiúcska bizony nagykorú, kicsit nyugodtabb szívvel folytatta a procedúrát.
- M. C. Férfi - mondta, mire a háta mögött lévő gravírozógép működésbe lendült. Gyorsan végzett, aztán leállt. - Az azonosítód M.C. 2375M. Add a kezed.
Misha lassan kinyújtotta a bal kezét, mire egy fémkarika kattant a csuklóján. A fiút bilincsre emlékeztette, holott ez jóval vékonyabb volt annál.
- Most már hazamehetek, uram? - érdeklődött.
- Amennyiben nem vagy kíváncsi az imént részeddé vált kis dísszel kapcsolatos tájékoztatóra, igen. Vagy már tudod, hogy működik?
- Nem, uram. Nem tudom - vallotta be halkan.
- Jól figyelj, mert csak egyszer mondom el. - A fiú bólintott. - Amíg az erődet a megengedett keretek között használod, minden rendben lesz. De ha átléped a határt bármilyen mértékben, megrázó élményben részesülsz. Szó szerint. Világos? - Újabb bólintás. - Van kérdés?
- Megkérdezhetem a nevét, uram? - suttogta.
A parancsnokot meglepte a kérdés. Nem hitte volna, hogy van olyan, aki nem hallott még róla. Készségesen válaszolt hát.
- Adam Devour vagyok, az MNH vezetője. - Misha csodálattal nézett a nálánál sokkal erősebb, magabiztosabb, s kicsit ijesztőbb férfira. Adam olyan ember volt, akire egy Mishához hasonló fiú felnézhetett. Akire példaképként tekinthetett.
- Egy nap szeretnék olyan lenni, mint maga - csúszott ki a száján. - Úgy értem, köszönöm, uram! Viszontlátásra - köszönt el, majd futásnak eredt.
Akadálytalanul kijutott a többemeletes épületből; pedig félt, hogy valamelyik őr - hiszen szigorúan őrzött terület volt ez - megálljt parancsol neki. Így Misha elindult a szegényebb körzet felé, ahol kishúgával és nagybeteg édesanyjával élt.
- Ruby! Mit is mondtál, hol találtad ezt a szerencsétlent? - nézett fel Adam a papírjaiból.
- A P körzeti piacon árult zöldségeket. Nem vonzott túl nagy vásárlótömeget, úgyhogy senkinek nem tűnt fel, hogy elvittem.
Bevett módszer: ha keresgélni mennek, álruhát öltenek. Így lehet a legjobban kerülni a feltűnést, ráadásul senki nem rohan el fejvesztve, ha meglátnak egy MNH-st.
- P körzet, hm? Nem valami gazdag ficsúrral van dolgunk. Mondjuk ez a beszédstílusán is érződött.
- Aki kérés nélkül uramnak hív téged, annak van egy íratlan piros pontja - mosolyodott el a lány. - Egyébként, ha gazdag lenne, akkor sem lenne más a helyzete, nincs igazam?
- De, igazad van, mint mindig. Ezért vagy te a legjobb emberem. A szörnyek szörnyek, nincs köztük különbség.
- Misha, Misha! Üdv itthon! - ugrott Miranda bátyja nyakába. - Képzeld, anyu megígérte, hogy ha jobban lesz, elvisz a vidámparkba!
- Szia Mira! Ezek szerint anya jobban van? - kérdezte reménykedve.
- Igen! Azt mondta, olyan, mintha újjászületett volna!
- Ez remek! - sóhajtott fel megkönnyebbülten.
- Ma is hoztál nekem valamit? - szuggerálta Mishát csillogó szemekkel.
- Sajnálom, de ezúttal nem volt szerencsém.
- Nem baj, holnap biztos sikerülni fog! - húzta széles mosolyra a száját.
Misha nagyon büszke volt a húgára. A rossz életkörülmények miatt viszont sajnos rákényszerült, hogy hamar felnőjön. Egy tíz éves kislánynak még gyereknek kéne lennie. Nem azon kellene aggódnia, hogy lesz-e mit enni vacsorára. Az a felnőttek dolga. Jelen esetben az enyém - gondolta.
- Misha drágám, hazajöttél? - hallatszott anyjuk hangja.
- Igen anya, megjöttem. Hallom, jobban vagy - lépett be a kis szobácskába.
Misha elszörnyedt, mikor meglátta anyját az ágyán. Olyan sápadt volt, mint még soha.
- Anya... Hazudtál, ugye? Nem is vagy jobban...
- Sajnálom kicsim. Nincs tovább.
- Anya, ne! Mi lesz így Mirával?
- Veled biztonságban lesz. Boldog és jobb élete lesz. Engedd, hadd legyen gyerek! Rám pedig nem kell több pénzt fordítanod. A gyógyszerek nem használnak.
- Anya...
- Ne hullajts könnyeket értem, nem érdemlem meg. Azt sem tudtam megakadályozni, hogy rád tegyék azt a vackot. - Misha lejjebb húzta a pulóvere ujját. - Nem tudod elrejteni, már láttam. De most, hogy rajtad van, remélem tudod, mit szabad és mit nem. Ne használd meggondolatlanul az erőd...! - halt el a hangja.
Szeme lecsukódott, s teste sem mozdult többé. Mishának pedig az járt a fejében: Az én hibám. Miattam történt.
- Bátyó, itt vagy? - nézett be Mira a szobába.
- Hugi, sajnálom. Nagyon sajnálom - ölelte magához szorosan a kislányt.
- Anyu... meghalt, igaz? - remegett meg a hangja. Tekintetével anyját kereste. Remélte: kiderül, hogy Misha csak képzelte az egészet. Hogy anyja rámosolyog, ha...
Néma bólintás volt a válasz. Aztán hosszú percekig keserves sírás hallatszott a kis házból.
FEJEZET VÉGE
- Adam Devour vagyok, az MNH vezetője. - Misha csodálattal nézett a nálánál sokkal erősebb, magabiztosabb, s kicsit ijesztőbb férfira. Adam olyan ember volt, akire egy Mishához hasonló fiú felnézhetett. Akire példaképként tekinthetett.
- Egy nap szeretnék olyan lenni, mint maga - csúszott ki a száján. - Úgy értem, köszönöm, uram! Viszontlátásra - köszönt el, majd futásnak eredt.
Akadálytalanul kijutott a többemeletes épületből; pedig félt, hogy valamelyik őr - hiszen szigorúan őrzött terület volt ez - megálljt parancsol neki. Így Misha elindult a szegényebb körzet felé, ahol kishúgával és nagybeteg édesanyjával élt.
- Ruby! Mit is mondtál, hol találtad ezt a szerencsétlent? - nézett fel Adam a papírjaiból.
- A P körzeti piacon árult zöldségeket. Nem vonzott túl nagy vásárlótömeget, úgyhogy senkinek nem tűnt fel, hogy elvittem.
Bevett módszer: ha keresgélni mennek, álruhát öltenek. Így lehet a legjobban kerülni a feltűnést, ráadásul senki nem rohan el fejvesztve, ha meglátnak egy MNH-st.
- P körzet, hm? Nem valami gazdag ficsúrral van dolgunk. Mondjuk ez a beszédstílusán is érződött.
- Aki kérés nélkül uramnak hív téged, annak van egy íratlan piros pontja - mosolyodott el a lány. - Egyébként, ha gazdag lenne, akkor sem lenne más a helyzete, nincs igazam?
- De, igazad van, mint mindig. Ezért vagy te a legjobb emberem. A szörnyek szörnyek, nincs köztük különbség.
- Misha, Misha! Üdv itthon! - ugrott Miranda bátyja nyakába. - Képzeld, anyu megígérte, hogy ha jobban lesz, elvisz a vidámparkba!
- Szia Mira! Ezek szerint anya jobban van? - kérdezte reménykedve.
- Igen! Azt mondta, olyan, mintha újjászületett volna!
- Ez remek! - sóhajtott fel megkönnyebbülten.
- Ma is hoztál nekem valamit? - szuggerálta Mishát csillogó szemekkel.
- Sajnálom, de ezúttal nem volt szerencsém.
- Nem baj, holnap biztos sikerülni fog! - húzta széles mosolyra a száját.
Misha nagyon büszke volt a húgára. A rossz életkörülmények miatt viszont sajnos rákényszerült, hogy hamar felnőjön. Egy tíz éves kislánynak még gyereknek kéne lennie. Nem azon kellene aggódnia, hogy lesz-e mit enni vacsorára. Az a felnőttek dolga. Jelen esetben az enyém - gondolta.
- Misha drágám, hazajöttél? - hallatszott anyjuk hangja.
- Igen anya, megjöttem. Hallom, jobban vagy - lépett be a kis szobácskába.
Misha elszörnyedt, mikor meglátta anyját az ágyán. Olyan sápadt volt, mint még soha.
- Anya... Hazudtál, ugye? Nem is vagy jobban...
- Sajnálom kicsim. Nincs tovább.
- Anya, ne! Mi lesz így Mirával?
- Veled biztonságban lesz. Boldog és jobb élete lesz. Engedd, hadd legyen gyerek! Rám pedig nem kell több pénzt fordítanod. A gyógyszerek nem használnak.
- Anya...
- Ne hullajts könnyeket értem, nem érdemlem meg. Azt sem tudtam megakadályozni, hogy rád tegyék azt a vackot. - Misha lejjebb húzta a pulóvere ujját. - Nem tudod elrejteni, már láttam. De most, hogy rajtad van, remélem tudod, mit szabad és mit nem. Ne használd meggondolatlanul az erőd...! - halt el a hangja.
Szeme lecsukódott, s teste sem mozdult többé. Mishának pedig az járt a fejében: Az én hibám. Miattam történt.
- Bátyó, itt vagy? - nézett be Mira a szobába.
- Hugi, sajnálom. Nagyon sajnálom - ölelte magához szorosan a kislányt.
- Anyu... meghalt, igaz? - remegett meg a hangja. Tekintetével anyját kereste. Remélte: kiderül, hogy Misha csak képzelte az egészet. Hogy anyja rámosolyog, ha...
Néma bólintás volt a válasz. Aztán hosszú percekig keserves sírás hallatszott a kis házból.
FEJEZET VÉGE
