Őszintén

Miután kicsengettek az utolsó óráról, a szekrényemhez mentem a kabátomért. Amint levettem azt a fogasról, valaki karon ragadott, maga felé fordított és - mielőtt bármit mondhattam volna - megcsókolt. Kikerekedett szemekkel néztem rá. Rá, Rick-re, a suli legnépszerűbb fiújára. Szőke haj, kék szem… úgy nézett ki, ahogy a nagykönyvben meg van írva. "Hát ő meg...? Összekevert volna valakivel? Biztosan. Elvégre senki nem mozdulna rá egy hozzám hasonló rakás szerencsétlenségre."

- Ez meg mégis mi...? - de nem tudtam befejezni a kérdést, mert belém fojtotta a szót:

- Ne beszélj! És ne ellenkezz, kérlek. Később megmagyarázom.

Bólintottam, ezzel jelezve beleegyezésem.

- Rick, te normális vagy?! Mi a fenét művelsz? - csak most vettem észre Sharont.

A pletykák szerint ő volt Rick akkori barátnője, mellesleg az osztálytársam. Ő is az engem utáló és lenéző emberek táborát gyarapította.

- Nem láttad jól? Akarod, hogy megismételjük? - kérdezte gonosz vigyorral.

Sharon toporzékolt egyet, majd közölte Rick-kel, hogy még nem végeztek. Utána pedig fogta magát, és elsétált. Én meg ott maradtam Rick-kel kettesben.

- Sajnálom az előbbit - mondta. - Sharon nagyon kiakasztott az elmúlt pár napban, már nagyon elegem van belőle. De bármit csináltam, nem tudtam levakarni magamról. Segíts nekem, légy szí'!

- Én? Hogyan? - néztem rá értetlenül.

- Játsszuk el, hogy járunk - úgy mondta, mintha teljesen magától értetődő lett volna.

- Tisztában vagy vele, hogy fiú vagyok?

- Persze. Megtennéd? Kérlek! - fogta könyörgőre a dolgot.

"Nem értem ezt a srácot. Miért pont én? De jó, legyen! Kell valami izgalom a mindennapjaimba."

- Rendben, benne vagyok.

- Tényleg? Köszönöm! - azzal megölelt, amit nem tudtam mire vélni. - A látszat kedvéért elmehetnék ma hozzátok?

- Persze. - "Nekem mindegy." - De nem lesz gond abból, hogy velem mutatkozol?

- Miért lenne?

- Nem is ismersz. Nem tudod, hogy mindenki utál, strébernek tart és ok nélkül piszkál.

- Ha nincs okuk rá, az azt jelenti, hogy ők sem ismernek. De én szeretnélek megismerni, ha hagyod. Nem csak a kialakult helyzet miatt. Lehet?

"Ez a srác! Mit csináljak vele? Olyan aranyosan néz, nem lehet neki nemet mondani…"

- Lehet - sóhajtottam. - Amúgy Will vagyok.

Annyira látszott rajta, hogy eszébe sem jutott megkérdezni a nevem. Mégsem tudtam neheztelni rá emiatt.

- Én pedig…

- Rick. Tudom. Népszerű vagy, téged mindenki ismer. Még ha csak látásból is - csuktam be a szekrényajtót. - Jössz?

- Naná! - kapott észbe. - Messze laksz?

- Nem, tíz perc séta - válaszoltam.

Ricknek egész úton be nem állt a szája. Csak mondta és mondta a magáét. Kifecsegte a fél életét alig negyed óra alatt.

- Egyedül laksz itt? - kérdezte, miután feltérképezte a fél lakást.

- Igen.

- Szüleid?

- Két éve meghaltak.

- Sajnálom - szégyellte el magát. - Nem tudtam.

- Nem gond. Elvégre azért jöttél, hogy megtudj rólam pár dolgot, nem? - mosolyogtam rá és lehuppantam mellé az ágyra. Valamin nagyon meglepődhetett, mert csak bámult és meg sem moccant. - Minden oké? - lóbáltam meg a kezem a szeme előtt. - Elbambultál - közöltem vele.

- Jaj, bocsi. Csak… olyan szép vagy, amikor mosolyogsz.

"Na, ez meglepett. Fene se hitte volna, hogy a nagy Rick, a lányok ideálja, egyszer nekem, egy fiúnak mond ilyet."

- Akkor mesélnél magadról? - tért egyből a tárgyra.

"Hát, úgy látszik, tényleg nem úszom meg a dolgot." Nagy levegőt vettem, és belekezdtem. Elmondtam neki néhány dolgot - például, hogy az osztályom a külsőm miatt szekál, hogy azt hiszik, stréber vagyok, pedig bőven vannak rossz jegyeim -, de a javát, a személyes részeket - a titkokat - megtartottam magamnak. Öt perc múlva nem volt több mondanivalóm a számára.

- Ennyi? - nézett rám csodálkozva. - Miért érzem azt, hogy valamit nem mondasz el?

- Nem tudom. Mindent elmondtam - válaszoltam neki rezzenéstelen arccal. "Ne faggass már!"- gondoltam.

- Hát, pedig valamit határozottan titkolsz. Nekem elmondhatod, nem adom tovább. Becs' szó - szegezte rám kék szemeit.

- Nem szeretném elmondani. Legalábbis még nem. Sajnálom.

- Semmi gond. Ha készen állsz rá, majd elmondod - borzolta össze a hajam.

"Rick tényleg rendes. Már értem miért szereti őt mindenki."

- Kösz - mosolyogtam rá hálásan.

"Vajon mikor volt velem valaki ilyen kedves utoljára? Nem is emlékszem."

- Ugyan! Hé, van valami jó filmed? - kérdezte belelkesülve.

- Akad néhány… - Azzal elkezdtünk válogatni a polcnyi DVD közül. Én már szinte mindet láttam, így Rickre bíztam a választást.

- Legyen ez! - mutatott rá egyre.

- Romantikus film? Biztos ezt szeretnéd? - néztem rá kétkedve.

- Aha! - mondta határozottan. - Fogadni mernék, hogy most hülyének nézel. Nem gondoltad volna, hogy szeretem az ilyen filmeket, ugye? - szomorodott el. - Csak tudod, hiába akaszkodnak rám tucatjával a lányok, úgyis tisztában vagyok vele, hogy nem önmagam miatt közelednek hozzám. Ezért még sosem voltam úgy igazából szerelmes - magyarázta.

- Tehát népszerűnek sem könnyű lenni, mi?

- Nem fenékig tejfel.

- Értem. Kérsz valami nassolnivalót a filmhez?

- Pattogatott kukorica?

- Rögtön hozom - indultam el.

Mire visszaértem a teli tállal a kezemben, Rick már betette a filmet és kényelembe helyezte magát az ágyamon.

- Köszi! - vette el tőlem a tálat. - Na, csüccs! - paskolta meg a mellette lévő helyet.

Leültem mellé, és már indította is a filmet. Csak ritkán szólalt meg, hogy röviden kommentálja az adott jelenetet. A film még csak a közepénél járhatott - a lány bevallotta a srácnak érzéseit, de vissza lett utasítva -, amikor bejelentette, hogy neki valószínűleg nem lenne bátorsága csak úgy kimondani valakinek azokat a szavakat.

- Ha meg sem próbálod, honnan tudnád, mit gondol rólad az illető? Én megmondanám neki, amint nyílik rá alkalmam. Ha elutasít, legalább könnyebben el tudom felejteni őt.

- Engem, ha el is utasítana az a valaki, akkor is mellette akarnék maradni! Próbálkoznék, amíg el nem fogad.

- Igen, próbálkozni lehet. De nincs garancia arra, hogy idővel tényleg összejössz vele.

- Miért vagy ilyen pesszimista?

- Realista vagyok.

- Miért? Talán tetszik valaki, de kikosarazott? Te meg feladtad? - kezdett faggatni.

- Az előtt feladtam, hogy kikosarazhatott volna. Így nem fáj annyira - feleltem.

- Ki az? Beszéljek vele az érdekedben?

- Nem kell! - vágtam rá.

- De azért elmondod, kiről van szó? - nézett rám kíváncsian. - Ismerem?

- Igen. Épp ezért nem mondom el.

- Na, kérlek!

- Nem. Nézd a filmet.

- De te most jobban érdekelsz! Mármint… kíváncsi vagyok ki keltette fel a figyelmed.

- Miért érdekel ez téged? Úgysem lesz belőle semmi.

- Ne így állj hozzá! Miért ne lenne?

- Miért lenne? Kinek kellenék én, mint pasi?!

Erre valószínűleg nem tudott mit mondani, mert csak bámult rám.

- Biztosan akadna jelentkező - nyögte ki végül.

- Igen, biztosan! Melyik világban?

- Fejezd már be! Nyisd ki a szemed! Mit látsz? - hajolt közel hozzám.

- Téged. Félig… - tettem hozzá halkan.

- Ezt hogy érted? - nézett rám kíváncsian.

- Nem fontos, hagyjuk! - zártam volna le a témát, de ő csak nem hagyta annyiban.

- De, fontos! Hadd halljam! - mondta parancsoló hangon.

- Jól van. A bal szememre nem látok. Most boldog vagy? - néztem rá mérgesen.

Látnia kellett volna azt a meglepett arckifejezését. Látszott rajta, hogy erre nem számított.

- Sajnálom.

- Ne sajnáld, nem tehetsz róla. Így születtem.

Kis hallgatást követően megszólalt:

- Ezért gondolod úgy, hogy nem kellenél senkinek?

- Ezért is. Biztos van még valami, mert egy igaz barátom se volt még soha. Valami nagyon nincs rendben velem, csak nem tudom mi. Vagyis tudom, de annak szerintem semmi köze hozzá… Á, mindegy - fúrtam az arcom egy párnába.

Nem sokkal később azon kaptam magam, hogy Rick keze a hátamat simogatja. Mi tagadás, jól esett.

- Átgondoltam a dolgokat - jelentette ki.

- És? Mire jutottál? - néztem rá.

Erre kinyújtotta a kezét, végigsimította az arcomat és addig hajolt egyre közelebb és közelebb hozzám, míg ajkai meg nem érintették az enyéimet. Mindent vártam tőle, de ezt álmomban sem hittem volna. Bizsergető érzés volt. Magával ragadott, ezért én is beszálltam a játékba. Reméltem, hogy ez a csók sosem ér véget. Persze, minden jónak vége szakad egyszer, így mi is kénytelenek voltunk abbahagyni egymás ajkainak ostromlását. Pirulva néztem Rick-re.

- Arra jutottam, hogy szeretlek, Will.

Ezt hallva nagyot dobbant a szívem, de próbáltam figyelmen kívül hagyni.

- Szánalomból nem kell velem lenned.

- Honnan veszed, hogy szánalomból tettem? Figyeltelek a suliban, már hetek óta. Mindig egyedül voltál, mégsem látszottál szomorúnak. Sőt, sokszor segítettél másoknak. Kedvesnek tűntél. Kiderítettem a neved, és mikor megláttalak ma órák után, tudtam: itt az esély, hogy közelebb kerülhessek hozzád. Megpróbálhatnánk?

- Nem gondoltam volna, hogy egyszer eljön ez a nap.

- Ezt hogy érted?

- Úgy, hogy én is szeretlek - mondtam. - Fogalmam sem volt, miért dobod sorra a lányokat. De valamiért örültem neki. Megijedtem. Tudtam, hogy úgysem kellenék senkinek, neked meg pláne nem; ezért eldöntöttem, hogy magamban tartom. De örülök, hogy végül mégis elmondhattam.

- Butus - ölelt magához. - Látod, ezért mondtam, hogy meg kell próbálni. Semmi sem lehetetlen - mosolygott rám.

- Tényleg én kellek neked? Bárki mást megkaphatnál…

- Ez meg milyen kérdés? Nem minden nap vallok szerelmet egy fiúnak. Van fogalmad róla, mennyi bátorság kellett nekem ehhez? - játszotta a sértődöttet.

Elnevettem magam, mire az ölébe ültetett és újra megcsókolt. Isteni érzés volt. Nem csak a csók, hanem a tudat, hogy valakinek fontos vagyok.

- Én is szeretlek. Őszintén - bújtam hozzá.

Ő pedig elmosolyodott és adott egy puszit a homlokomra.

VÉGE

Változás - 3. fejezet

<--- Vissza az előző fejezethez

Örökké?

Néhány hónappal az után, hogy bevallották egymásnak érzéseiket, valami megváltozott. Scott egyre későbbi időpontokban ért haza az egyetemről, így lecsökkent az az idő, amit együtt tölthettek. S mintha kezdtek volna eltávolodni egymástól...

Dan napról napra jobban aggódott barátja miatt, hiszen sosem tudta meg, miért késik Scott olyan sokat. Semmit nem tudott, s ez kezdte nagyon zavarni. "Megpróbálom még egyszer telefonon elérni, remélem, ezúttal felveszi." Megnyomta Scott gyorshívó gombját. Amikor már azt hitte, erre a hívásra sem kap választ, valaki beleszólt - pontosabban belekiabált - a készülékbe.

- Ne hívogasd már folyton szerencsétlent, nem kíváncsi rád! - s letette.

"Férfihang volt" - eszmélt rá Dan. A legrosszabbtól tartva indult az egyetemre, s csak remélni tudta, hogy szerelme tényleg ott van.

Scott valóban az egyetemen volt - Martinnal, a matek tanárral együtt. Nem először...

Az a vén kéjenc hetek óta látta, ahogy kedvenc diákját, Scott-ot egy számára ismeretlen fiú kísérgeti az iskolához. Néhányszor látta őket csókolózni is. Egyszer aztán megelégelte. Egyik délután behívatta a mit sem sejtő fiút a tanáriba, ahol nyíltan megfenyegette őt.

"Ha nem szeretnéd, hogy néhány pletyka szárnyra keljen, szakíts vele!" - mondta.

"Eszemben sincs! Azt terjeszt el, amit akar, nem érdekel!"

"Valóban? Akkor mit szólnál ahhoz, ha kiiktatnám a szóban forgó személyt?" - vigyorgott gúnyosan. Scottnak a vér is meghűlt az ereiben.

"Meg ne próbálja!" - szorította ökölbe kezeit.

"Ha nem akarod, hogy a kis barátodnak baja essen, itt maradsz velem néhány alkalommal tanítás után "korrepetálás" céljából. Megegyeztünk?" - Scott legszívesebben letörölte volna azt az önelégült vigyort a tanár képéről. Átgondolta a lehetőségeit. "Ha azt teszem, amit akar, Dan ép bőrrel megússza. El sem akarom képzelni, mit művelne vele ez a szemétláda! Nincs más választásom..."

"Hát legyen. De esküdjön meg, hogy egy ujjal sem ér hozzá!"

"Tudd, hol a helyed! Itt én parancsolok! Most pedig... próbálj felizgatni. Szopj le!" - Scott egész testében megborzongott a gondolatra. Nem akarta. - "Mire vársz még? Nem hallottál? Azt mondtam, szopj le!" - tolta le nadrágját.

A fiú hezitált, végül megadta magát. Letérdelt, majd leplezetlen undorral szájába vette. Közben próbálta elterelni gondolatait, de nem járt sikerrel. Kelletlenül kezdett hozzá a parancs végrehajtásának...

Scott azóta sokszor lett hasonló dolgokra kényszerítve, nem egyszer esett meg, hogy Martin megerőszakolta. Óvszert sosem használt. Borzasztó élmény volt; de amikor végre elmehetett haza, Danhez, nem mutatta fájdalmát és elkeseredettségét. Hiszen bármit megtett volna szerelme biztonságáért...

Dan lélekszakadva rohant a kivilágított utcákon. Már látta az iskola épületét. Odaérve egyből ki tudta nyitni az ajtót, nem volt bezárva. Nem tudta, örüljön-e ennek vagy se. Fogalma sem volt róla, merre induljon; nem ismerte a járást, így elindult az első útjába eső folyosón. Miután ott nem talált senkit, a másik utat kezdte bejárni. A harmadik ajtó mögül hangok szűrődtek ki. Megállt a helyiség előtt. "Tanári... Milyen munkamániás tanárok lehetnek itt még ilyen későn is?" Kopogás nélkül benyitott. Bár ne tette volna. Az a látvány, ami elé tárult, örök életére az emlékezetébe vésődött.

Szerelme az egyik asztalon feküdt, miközben egy idősebb pasi éppen beléhatolt, nem túl óvatosan. Dan csak állt az ajtóban, mozdulni sem bírt. Scott nem vette észre őt, ám a tanárnak tippelt egyénnek szemet szúrt. Már majdnem szóvá tette, de látta a fiú megrökönyödöttségét, így csendben maradt. Továbbra is kíméletlenül folytatta Scott kínzását... Dan - amikor már nagyjából feldolgozta az agya, mit lát -, elrohant. Vissza se nézett.

Martin egy idő után - mint aki jól végezte dolgát - kisétált a teremből. Scott pedig ott maradt a gondolataiba feledkezve, s azt kívánta, bárcsak Dan ott lenne vele. Alig egy perc múlva újra résnyire nyílt az ajtó. "Ki lehet az? Ugye nem... Martin jött vissza?!" Ekkor sétált be Dan.

- Hát te meg...? - kérdezte Scott meglepődve. Nem tudta mire vélni szerelme ottlétét, s megijedt, hogy kiderült a titka; hiszen ott állt egy szál semmiben.

- Jöttelek megkeresni. És... láttalak titeket - mondta a tényeket. - Ugye jól vagy? - hangjából kiérződött az aggodalom, a félelem.

- Vagy úgy. Sajnálom, hogy látnod kellett - állt neki öltözködni. - Egyébként semmi bajom, már kezdem megszokni.

Dan közelebb ment hozzá.

- Kezded megszokni?! Scott! Mióta van ez? Miért? És ki az a férfi? Nem tudok semmit... - gördült le arcán az első könnycsepp.

- Sajnálom. Menjünk haza. Aztán elmesélem az egészet.

A fiú bólintott és elindultak. Szó nélkül tették meg az utat. Scott - miután lezuhanyozott - belekezdett a történetbe:

- A dolog azzal kezdődött, hogy Martin, a matektanárom, néhányszor látott minket az iskola előtt. Szerintem féltékeny volt rád, mert veled voltam... Egy nap - nagyjából három vagy négy hete - behívatott a tanáriba. Fogalmam sem volt, mit akarhat tőlem, de hamar megtudtam. Megfenyegetett, hogy elterjeszti a kapcsolatunkat a suliban; ám amikor látta, mennyire hidegen hagy a dolog, téged hozott fel. El akart tenni láb alól... De én nem akartam, hogy bajod essen, ezért jobbnak láttam belemenni a játékába - arcát tenyerébe temette.

"Tehát miattam volt az egész? Értem tette?" - merültek fel a kérdések Dan fejében.

- Sajnálom! Ha én nem lennék, nem kellett volna átélned azt a sok szörnyűséget. Bocsáss meg! - ölelte szorosan magához Scott-ot. Mintha azt remélte volna, hogy ezzel az öleléssel megváltoztathatja a múltat...

- Ne okold magad! Nem a te hibád - vigasztalta.

- Dehogynem! Ráadásul azt sem vettem észre, hogy nem vagy jól... És sosem firtattam, miért érsz haza mostanában olyan későn - fúrta arcát Scott pólójába. - Szörnyű vagyok! Csődöt mondtam! Meg sem érdemlem, hogy veled legyek! - fakadt ki.

- Dan! Ez meg se forduljon a fejedben! Vedd tudomásul, hogy szeretlek! Téged, és senki mást. Ami pedig azt illeti, azért nem vettél észre rajtam semmit, mert nem akartam, hogy észrevedd. Nem akartam, hogy aggódj miattam - simított végig Dan arcán.

- Így még jobban aggódok! Mit fogunk most csinálni? Hogy vethetnénk véget ennek?

- Esetleg eljátszhatnánk a szakításunk...

- Nem, erről szó sem lehet! Először is: Martin meglátott engem, amikor... - akaratlanul is visszagondolt a látottakra. - Amúgy sem hinne nekünk. Ha meg mégis, akkor annak is te innád meg a levét, mert ugyanúgy folytatódna ez az egész. Én ezt nem engedem! - markolta meg szorosan Scott felsőjét.

- Ne aggódj, kitalálunk valamit - csókolta meg gyengéden Dant. - Ígérem.



FEJEZET VÉGE

Következő fejezet --->