2019. december 25., szerda

LÁToMÁS - 5. fejezet


<-- Vissza az előző fejezethez



Lorna


Patrick az előtérben felveszi a cipőjét, beköti a fűzőt, majd a szemembe nézve a másodperc törtrésze alatt átszeli a kettőnk között lévő néhány lépésnyi távolságot. Mogyoróbarna szemeiben a türelmetlenség fénye csillan.

– Nagyon várom a délutánt – mosolyog rám, én pedig válaszul ajkaira hajolok és rövid csókkal búcsúzom tőle.

Patricknek valószínűleg más definíciója van a búcsúcsókra, mert arcomat kezei közé fogva mélyíti a csókot. Váratlanul ér ez a gesztus, hiszen kérdése óta jóformán alig értünk egymáshoz szerelemmel. Talán jóvá akarja tenni. A gondolataim végére sem érek, amikor arra eszmélek, hogy nyelveink érzéki táncot járnak, a szívem szaporán ver, kezeimmel pedig szorosan felsőjébe kapaszkodom. A testem emlékszik, milyen Patrick által szeretve lenni. Többet akarok belőle. Nem akarom, hogy dolgozni menjen… most nem, miután ilyen nevetségesen könnyedén felizgatott.

Ám a csók véget ér, Patrick kipirosodott ajkai eltávolodnak tőlem. Vajon az én szám is ilyen színű most?

– Muszáj elindulnom, hogy időben odaérjek – mondja bocsánatkérőn, majd jobb hüvelykujjával megsimítja arcomat, aztán lejjebb haladva alsó ajkamat is. – Este innen folytatjuk – kacsint rám, hiszen pontosan tudja, milyen hatással volt rám ez az egy csók. Borzasztóan átlátszó vagyok, de csak Patrick számára, mert az évek alatt alaposan kiismert. Így meg sem kell erőltetnie magát, hogy elérje nálam a kívánt hatást.

– Legyen szép napod! – válaszolom neki utolsó mondatára nem reagálva. Szája sarkában mosoly bujkál, amikor becsukja maga mögött a bejárati ajtót.

Egyre jobban várom a délutánt.

De addig is… ma délelőttre a bevásárláson túl más nem szerepel a terveim között, így muszáj valami program után néznem. Talán felhívom Carole-t; a költözés óta nem beszéltünk egymással. Sarkon fordulok, és a hálószobánkba megyek a telefonomért. Hanyatt fekve elnyúlok a bevetett ágyon, és rákattintok a neve melletti telefon ikonra. Első csörgésre felveszi, és a korai hívás ellenére nagyon élénknek tűnik.

– Szia Lorna! Nem fogod elhinni, de pont te jártál a fejemben – csicsergi egyetlen barátnőm.

– Jó reggelt, Carole! Reméltem, hogy már ébren vagy. Ha nem zavarlak, tudunk beszélni? – kíváncsiskodok.

– Beszélni? Még találkozni is! Ma és holnap szabadságon vagyok, a hétvégére eljöttem meglátogatni anyáékat, gondoltam is rá, hogy beugrom hozzád valamikor.

Úgy örülök, hogy nem felejtett el. Tartottam tőle, hogy Phoenix túl messze van a személyes kapcsolat ápolásához, de amit igazán akar az ember, azt meg tudja oldani.

– De jó! Most mondja valaki, hogy nincsenek véletlenek! – vigyorgok, s közben hasra fordulok az ágyon. – Jól vettem ki a szavaidból, már itt is vagy LA-ben? Mit szólnál egy reggelivel egybekötött kávézáshoz a kedvenc helyünkön? – vetem fel az ötletet. – Egyébként is van egy jó hírem – teszem hozzá izgatottan.

– Naná! Találkozzunk ott egy óra múlva? – kérdezi.

– Tökéletes! – válaszolom, majd a telefont lerakva a gardrób elé lépek.

Laza, piros nyári felsőt és farmersortot veszek fel, aztán a fürdőben, a tükör előtt kifésülöm az éjszaka folyamán kissé összegubancolódott, hátközépig érő hajamat. Rutinos mozdulatokkal vízesésfonást készítek mindkét oldalra, majd tíz perccel később lapostalpú fehér szandálban, vállamon kistáskával indulok a Homegirl Caféba.

A hőséget még éppen megelőzve lépek be a narancssárga épület üvegajtaján. A légkondit már bekapcsolták, kellemes hőmérséklet, finom illatok, és a háttérben szóló halk zene fogad. A nagy belmagasságú helyiséget a plafonról lelógó, meleg fényű lámpák világítják meg. A romantikus hangulatot a falakat díszítő festmények fokozzák. Mélyet szippantok a jól ismert, friss péksüteményillatból.

Tekintetemmel hosszú, szőke hajkoronát keresek a vendégek között, de Carole még nem ért ide. Lehuppanok az egyik ablak melletti asztalhoz, majd újdonságok után kutatva az étlapot kezdem böngészni. El sem merülök benne, amikor valaki megkocogtatja a vállam és mellém lép.

– Carole? – kérdezem felé fordulva, majd miután rájövök, hogy tényleg ő az, ülőhelyemből felpattanva megölelem. – De jó újra látni téged! – üdvözlöm. – Mondjuk a rövid hajadat még meg kell szoknom – teszem hozzá, amit feltűnik, hogy a keresett hosszú labancának nyoma veszett, természetes szőke haja már a válláig sem ér.

– Téged is, Lorna! Hiányoztál! – Szorosan megölel ő is. – Ó, muszáj volt nyárias frizurára váltanom, nagyon melegítette a nyakamat – magyarázza bal kezével hajába túrva. Jegygyűrűjén megtörik a napfény, így fehér fényfoltot varázsolva a mahagóni asztalra.

Mindketten helyet foglalunk a kényelmes, kanapéhoz hasonló ülőalkalmatosságon. Egy-egy étlapot a kezünkbe véve választunk magunknak harapnivalót, majd az érkező, nagyjából velünk egyidős pincérnőnek leadjuk a rendelést. Carole sonkás-zöldséges bagelt kér sajtos mártogatóssal, én pedig grillezett sajtos szendvicset salátával, amelyeket Paulie karamellás lattéjával kívánunk elfogyasztani. Az itt kapható karamellás latte a világ legjobb találmánya. Még ki sem hozták, de már a számban érzem krémes állagát, édes ízét.

– Szóval, hogy tetszik a közös élet álmaid ügyvédjével? – kérdezi kacéran. Mindkét könyökével az asztalra nehezedik, kezeivel állát támasztja. Régi szokása ez, és ilyenkor mindig évekkel fiatalabbnak tűnik. Persze, az is lehet, hogy csak képzelődöm.

Carole a legjobb barátnőm, amióta az eszemet tudom. Ugyanaz az általános iskola, ugyanaz a gimnázium, bár akkor már nem voltunk osztálytársak. Minden apró-cseprő dolgot megosztottunk egymással, és ha bármi gond volt, tartottuk a hátunkat a másikért. A felnőttkor küszöbén együtt jártunk egyetemre is, habár ő teljesen mást tanult, mint én: a gazdaság, a pénzügy világa vonzotta. Jelenleg is könyvelőként dolgozik, miután a gyakorlati helyszínén még a képzés vége előtt munkát ajánlottak neki. A diplomaosztó óta nem találkoztunk személyesen, hiszen a munkáján túl Jack, a férje is Phoenixbe szólította, ezért egyértelmű volt, hogy odaköltözik hozzá. Szerencsére a kapcsolattartáshoz manapság nem feltétel az azonos tartózkodási hely, az internetet kihasználva rendszeresen üzenünk egymásnak.

– Patrick elég sokat dolgozik, gyakran van bent az irodában munkaidőn túl is, emiatt pedig nagyon fáradt, mire hazaesik. Nagyjából a hétvége marad nekünk – vallom be egy sóhaj kíséretében. – Ettől függetlenül próbálunk minél több időt tartalmasan eltölteni együtt.

– Tartalmas időeltöltés, hm? – tűnődik. – Remélem, strapabíró, nem nyikorgó ágyat vettetek! – neveti, mire fejemet rázva széles mosolyra húzom a szám. Ez az én Carole-om! Sosem hazudtolja meg önmagát. – Ha már témánál vagyunk… – Lejjebb veszi a hangerejét, de a mondatát félbehagyja, amikor a korábbi pincérnő az asztalunkhoz ér a rendelésünkkel. Megköszönjük neki, majd jó étvágyat kívánva indul tovább. Egyből beleharapok az egyik szendvicsembe, mert melegen a legjobb, amikor még olvadt benne a sajt. – Szóval – kezd bele újra, tenyereivel aprókat dobolva az asztal szélén –, ez még nem publikus információ, de veled egyszerűen muszáj megosztanom. – Pillanatnyi hatásszünetet tart, hogy húzza az idegeimet. – Jack és én gyereket várunk – jelenti ki izgatottan.

Lenyelem a számban lévő falatot, majd felcsillanó szemekkel, leesett államat a földről felvéve zúdítom Carole-ra minden egyes feltörő gondolatomat.

– Komolyan? Jaj, annyira örülök nektek! – kapom kezeimet a szám elé. Tudom, hogy már vagy fél éve tervezik a családbővítést, és most már ott növekszik benne egy új élet! – Mióta tudjátok? Hányadik hétben vagy? Mi lesz a neve? Egyáltalán fiút vagy lányt szeretnétek jobban? És várj, miért nem mondtátok még el senkinek? – teszem hozzá összevont szemöldökkel.

– Lorna, Lorna, lassíts, nem tudok ennyi mindent megjegyezni. Jobban felpörögtél, mint én a pozitív teszt után – neveti, majd kortyol egyet a kávéjából. – Azért nem mondtuk el eddig senkinek, mert mindössze egy hete derült ki. Te is jól tudod, hogy ilyen kevés idő elteltével egy terhességből még bármi lehet – vonja meg a vállát. – Egyelőre igyekszünk nem túlságosan beleélni magunkat, hátha mégsem úgy végződik, ahogyan terveztük – harap bele ő is a szendvicsébe.

– Jogos – értek egyet vele. – De nem lesz a világon semmi gond a picivel, érzem. Ahogy azt is, hogy lány lesz. Kezdhetsz ruhákat nézni a kis hercegnőnek – vigyorgok vadalma módjára.

– Nos, ha te mondod – rázza a fejét hitetlenkedve, én pedig végtelen boldogságot érzek, amiért Carole számára minden úgy alakul, ahogyan elképzelte.

Egyszerre nyúlunk italunkért, én pedig csak most nézem meg alaposabban a pohár tartalmát. A latte tetején lévő tejszínhabra apró karamellkockákat is szórtak. Amikor legutóbb itt jártunk, nem volt rajta ilyen extra. Lekanalazok róla néhányat egy kevés tejszínhab társaságában. Határozottan tetszik. Egy nagy pohárnyi mennyország. Belekortyolok az italba, majd szememet lehunyva átadom magam az ízélménynek. Verhetetlen.

– Egyébként – szólal meg Carole két falat között –, ha nem tévedek, te is említettél a telefonban valamiféle jó hírt. Ki vele! – Ahogy előre dől, fülében az évekkel ezelőtt tőlem kapott ezüst-kék, lógós fülbevalót pillantom meg. Imádom, hogy azóta is hordja!

– Tényleg! Képzeld, lett munkám! Hétfőn kezdek – látom, hogy Carole mondani akar valamit, de feltartom a mutatóujjam, jelezve, hogy várjon még egy kicsit – a Segítő Kéz Klinikán Dr. Peter Green keze alatt! – fejezem be a mondatot letörölhetetlen vigyorral az arcomon. Szerintem mind a harminckét fogam látszik.

– Az a Dr. Peter Green? A híres neuropszichológus? – kérdezi elkerekedett szemekkel. – Nem vagyok naprakész az orvosi berkekben zajló eseményekkel, de róla még én is hallottam. Sőt! A memóriazavarról szóló tanulmányát olvastam is. Szép fogás, Lorna! – füttyent elismerően.

– Köszi, Carole. – Olyan lelkes, hogy zavaromban a jobb fülem mögé tűröm a hajam. – Komolyan olvastad azt a tanulmányt? Miért? – kérdeztem, hiszen Carole-tól távolabb nem is állhatna az orvoslás.

– Az volt az egyik korai jele a babának, hogy a néhány perce, órája történt dolgok teljesen kiestek. Megijedtem, rákerestem a memóriazavarra, és ezt a tanulmányt dobta fel a kereső. Végigolvastam. Biztosan a hormonok, vagy mit szoktak ilyenkor mondani – rázta a fejét hitetlenkedve. – Szóval drukkolok neked, adj bele mindent!

– Ez természetes! Amit egyszer elkezdek, azt szívvel-lélekkel csinálom. Remélem, hamar belerázódok a dolgokba, iszonyú lenne, ha csalódna bennem – öntöm szavakba egyik legnagyobb félelmem,

– Ugyan már, a doki is ember. Pontosan tudja, hogy friss diplomásként még nem fogod megváltani a világot. Ahhoz idő kell – mondja bátorító mosollyal, majd nagyot kortyol a lattéból. – Ez valami isteni – emeli az ég felé a tekintetét. – Mindenképp írj vagy hívj majd, ha túl vagy az első napodon! Mindent tudni akarok!

– Úgy lesz – biztosítom, majd kevésbé komoly témákra evezve folytatjuk a reggelit.

A latte mindkettőnknek előbb elfogy, mint a szendvicsek a tányérról. Én rendelek még egyet, Carole a baba miatt csínján bánik a koffeinnel, így mangólevet kér. Rekordidő alatt elfogynak.

A percek csak úgy repülnek, szinte észrevétlenül. Ám hirtelen megszólal Carole telefonja, ami kizökkent minket a moziban aktuálisan vetített filmekről való beszélgetésből.

– Ne haragudj, az emlékeztetőm az – pillant rá a kijelzőre. – Indulnom kell haza, várnak a szüleim.

Táskája mélyéről előtúrja rikító rózsaszín pénztárcáját, kivesz belőle néhány bankjegyet és a kezembe nyomja. Vállára veszi mindent elnyelő táskáját, belecsúsztatja a telefonját, majd feláll.

Én is összeszedem magamat és a táskámat, majd szoros baráti öleléssel búcsúzunk egymástól.

– Vigyázz magadra! Üdvözlöm Jacket! És még egyszer gratulálok! – mondom őszinte örömmel.

– Én is Patrickot! – Az ölelés véget ér, ő pedig kilép a kávézóból. – Aztán kellemes rosszalkodást! – szól vissza az ajtóból jó hangosan, hogy az időközben benépesedett kávézó minden dolgozója és vendége hallja.

Fejcsóválva a pulthoz megyek a két pohárral, kifizetem a számlát, majd köszönés után kilépek a szokatlanul meleg, kora nyári levegőre. Szinte arcul csap a hőség, kell egy kis idő, amíg sikerül megszoknom a hőmérséklet-különbséget.

Egy nagyobb üzletlánc felé veszem az irányt, ahol minden szükséges dolgot beszerezhetek. Nem sokkal később két jól megpakolt szatyorral sétálok egy forgalmas főút melletti járdán. A lakásig vezető utat a legközelebbi buszmegállótól már tömegközlekedéssel teszem meg a hőség, a vásárolt romlandó ételek, és a fölösleges cipekedés elkerülésének okán.

A zsúfolt buszról még épp időben sikerül leverekednem magam. Ekkora tömegben sajnos nem igazán érződik a légkondi áldásos hatása: pólóm kényelmetlenül tapad a hátamra, és a melltartóm is mosásérett már.

A városnak ebben a részében valamiért rendszeresen jóval kevesebb a leszálló; olyan, mintha nem lakna itt senki. Holott a környék minden nap gyerekzsivajtól, járművektől és kutyaugatástól hangos. Úgy vélem, az eltérő életritmusunk lehet az oka ennek. Arról lehet szó, hogy más időpontban megyek ki az utcára, mint a dolgozó emberek.

Alig tíz perccel később már a jól ismert, kopott lépcsőkön lépdelek felfelé. Az ötödik emeletre érve minden erő elszáll a lábaimból. Edzenem kellene.

Hazaérve elpakolom a vásárolt ételeket és háztartási eszközöket a helyükre, majd egy gyors zuhany mellett döntök. Minden átizzadt ruhámat a szennyestartóba dobom, felcsatolom a hajamat, aztán a zuhanykabinba lépve megnyitom a hideg vizet. Az apró, hideg cseppek éles tűknek hatnak, ahogyan a bőrömre csapódnak. Engedek hozzá egy kevés meleget is, majd alapos tisztálkodás után a törölközőért nyúlok. Puszta megszokás. Ilyen döglesztő melegben törölközés nélkül is megszáradnék két percen belül. Felsejlik bennem egy légkondi gondolata, de elhessegetem. Nincs rá keret. És ez csak egy albérlet, tehát azon túl, hogy nem érné meg beruházni rá – hiszen ki tudja, meddig maradunk itt –, valószínűleg a tulajnak sem tetszene, ha szétfúrnánk a lakása falait. Egy ventilátor viszont jó befektetésnek tűnik.

Patrick reggeli ígéretét szem előtt tartva felveszem a legszexibb, fekete melltartómat, rá egy nem túl szűk, minta nélküli lila ujjatlant, fekete tangámra pedig egyszerű, rövid, fekete vászonnadrágot húzok.

Ebédet keresve konyha sarkában lévő hűtőhöz lépek. Kinyitva azt megakad a szemem a palacsintahegyen, ami még mindig érintetlenül várja sorsát.

Még van néhány órám Patrick érkezéséig. Itt a kitűnő alkalom a kapott tojásokat visszaszolgáltatni, ha már vettem frisseket. De három tojással nincs az a pénz, hogy bohóckodjak. Jobb ötletem van.

Kiveszem a palacsintákat a polcról, a felét egy nagy lapostányérra pakolom, a másik felét visszarakom a hűtő hűvösébe. Papucsba bújok, kulcsot ragadok és az ajtót magam mögött gondosan bezárva elindulok lefelé a lépcsőkön. A kulcsot a bal nadrágzsebembe süllyesztem.

A huszonegyes lakás ajtaja előtt állva gyors egymásutánban ötöt kopogok. Sosem számolom, mégis mindig ötöt sikerül. Nekem egyszerűen így hangzik befejezettnek egy kopogás.

Ismét várom, hogy Jason ajtót nyisson.

Remélhetőleg ma nem a szűkszavú, barátságtalan leányzóval találom szembe magam.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése