Patrick
Végtelenül hálátlan dolog az ügyvédi pálya. Az
egyetemi évek alatt senki nem szólt arról, mennyit kell túlóráznia egy
gyakornoknak. Amit, jobb helyeken, szerencsére kifizetnek, de azért bosszant a
dolog. Mi lesz, ha ennél is nagyobb lesz a felelősségem? Csak aludni mehetek
haza? Vagy arra a néhány órára sem?
Már sötétedik, mire szinte szó szerint beesek a jobb
napokat is megélt lépcsőházba. Szerencsére sikerül megkapaszkodnom a korlátban,
így nem bukok orra. Teljesen kikészültem, és még nincs vége a hétnek. Nagyot
sóhajtok és újfent átkozom a ház egykori tervezőjét, aki valami
megmagyarázhatatlan okból kifolyólag úgy gondolta, e ház lakóinak soha az
életben nem lesz igénye liftre. Ő biztos nem lakott itt.
Erőtlenül vonszolom fel magam a ház megviselt
lépcsőin. Most viszont végre volt annyi eszem, hogy minden munkahelyi iratot
otthagytam az irodában, így ha csak egy kicsit is, de kevesebb súlyt kell
cipelnem.
Mire – negatív gyorsasági rekordot döntve – felérek az
ötödikre, borzasztóan laposakat pislogok. Szívem szerint egyszerűen ruhástól
bezuhannék az ágyba és reggelig meg sem mozdulnék.
Nem meglepő módon a lakás ajtaja nincs kulcsra zárva:
egyből lenyomódik a kilincs. Lorna folyton nyitva felejti, pedig ezerszer
elmondtam neki, hogy mindig zárja be. Kóddal védett bejárati ajtó vagy sem, sosem
lehet tudni, miféle alakok fordulnak meg ebben az ősöreg épületben.
A lakásba lépve igazi illatkavalkád csapja meg az
orrom. Kilazítom kényelmetlen nyakkendőmet, miközben lerúgom a cipőmet.
Elfordítom a kulcsot a zárban, majd a finom illatokat követve a konyha felé
veszem az irányt. Ebben a félhomályban nem vagyok biztos benne, de úgy sejtem,
Lorna az ebédlőasztalnál ül, szándékosan szó nélkül, hogy meglepjen.
Habár mindössze szűk két hete lakom itt, ösztönösen
nyúlok a kapcsoló felé és felkapcsolom a lámpát. Amint észreveszem Lornát az
asztalnál, elmosolyodom. Odamegyek hozzá, kisimítom a szokásosan levendulaillatú
haját az arcából, majd gyengéd csókot nyomok a feje búbjára. Olyan gyönyörű.
Még most is, ahogyan az asztalra borulva alszik. Az asztalon sorakozó ételeket
elnézve az egész délutánját azzal töltötte, hogy ezt a rengeteg finomságot
elkészítse. Különösen a vékony palacsintát, és mellette a cukorral kikevert
kakaóport. Kétségtelenül jól ismer, az a palacsinta díjat érdemelne, annyira
tökéletes.
Már csak azt nem értem, miért bíbelődött ennyit egy
vacsorával? És mire véljem az asztal sarkában mosolygó bort?
Puhán simogatni kezdem arcának sápadt bőrét, így
próbálva felébreszteni őt. Nagyon kimerült lehet, ha a kaputelefon csipogására sem
ébredt fel.
– Lorna – szólítom meg. – Lorna, megjöttem –
keltegetem, továbbra is érintve puha arcbőrét.
Lassan megmozdítja a karjait, felemeli a fejét, és
kinyújtózik. Álmos tekintetéről hamar elvonja a figyelmem a homlokán
keletkezett piros folt. Régóta feküdhetett már az alkarján. Amikor az agya
feldolgozza azt az információt, hogy hazaértem, meglepően gyors mozdulattal
ölel magához engem a derekamnál.
– Sokat vártam rád, kihűlt a vacsora – közli
csalódottan köszönés helyett, egy csipetnyi szemrehányással a hangjában. De
amikor felnéz rám, a tekintetében csak álmosságot vélek felfedezni.
– Ne haragudj, Lorna. Elhúzódott a munka – simogatom
meg a fejét.
– Nem baj, a lényeg, hogy itt vagy – mondja a
hasamnak. – Tényleg, a tojás elfogyott, a szomszédtól kértem kölcsön. A csaj mintha
másik bolygóról jött volna, alig beszél. Majd vissza kell adni neki a tojást.
Egyre erőtlenebb hangok jönnek ki a torkán, az utolsó
néhány szót már csak kikövetkeztetni tudom. Kezei elengedik a derekamat és ernyedten
lógnak a lábaim mellett. Elaludt.
– El fog zsibbadni mindened, ha továbbra is itt alszol.
Gyere, menjünk az ágyba – súgom a fülébe.
Felnyalábolom őt a székről, és a karjaimban viszem az
ágyig. Lefektetem és a nyári melegre való tekintettel csak a derekát takarom be
a vékony takaróval. Homlokon csókolom, aztán visszamegyek a konyhába, ahol a
nagy fazék levesre tetőt keresek, a csirkét és a palacsintát pedig egy-egy
mélytányérral takarom le. Minden ételt elpakolok a hűtőbe, nehogy
megromoljanak.
Következő utam az aprócska, kék csempékkel kirakott
fürdőszobába vezet. Minden ruhámat a szennyestartóba dobom, majd amilyen
gyorsan csak tudok, lezuhanyozom. A víz kissé felélénkít, ám fájó hátam
továbbra is érzi a hosszú távú ülőmunka utóhatását. Elzárom az időközben már talán
túlságosan is meleggé vált vizet, majd kilépek a kabinból. Szárazra törlöm
magam, bár a tarkómnál a hajam nedvesen tapad össze. Felveszem az előzőleg
odakészített, csak alváshoz használt kinyúlt kék pólómat és egy alsónadrágot,
majd a fogkeféért nyúlok.
Amíg a fogkrém felhabzik, pillantásom a csap feletti
tükörre siklik. Teljesen bepárásodott, a körvonalaim is alig felismerhetők.
Nem bánom. Amúgy sem lennék képes a mai nap után
tükörbe nézni. Lorna a legjobbat érdemli, és a mai énem kilométerekre van a
legjobb énemtől.
Indokolatlanul hosszú ideig mosom a fogaimat, majd
mosolyt erőltetve magamra a hálószobába megyek és Lorna mellé fekszem az ágyba.
Azonnal felém fordul. A mozdulat hatására kis híján lecsúszik a takaró a
derekáról. Megigazítom.
– Nem is mondtam még, hogy lett munkám – mondja
halkan, csukott szemmel, de hangjában óriási adag büszkeséggel.
Tehát ezért csinált egy hegynyi kaját. Meg akarta
ünnepelni. Még nagyobb szemét vagyok, mint hittem.
– Gratulálok, kicsim – adok puszit az arcára. – Holnap,
miután hazaértem, elviszlek valahová jutalmul. És elmesélhetsz mindent –
mosolygok rá. Ezúttal nem kell erőlködnöm. Ez a mosoly őszinte. Kár, hogy éppen
ezt nem látja.
– Ez egy randi? – kérdezi két ásítás között.
– Ez egy randi – erősítem meg átölelve őt. Mélyen
beszívom hajának virágillatát.
Nem érkezik válasz percekkel később sem. Már csak az
egyenletes légvételei miatt is biztosan tudom, hogy elaludt.
– Sajnálom – suttogom a szoba csendjének.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése