LÁToMÁS - 5. fejezet

<-- Vissza az előző fejezethez

Lorna

Patrick az előtérben felveszi a cipőjét, beköti a fűzőt, majd a szemembe nézve a másodperc törtrésze alatt átszeli a kettőnk között lévő néhány lépésnyi távolságot. Mogyoróbarna szemeiben a türelmetlenség fénye csillan.

– Nagyon várom a délutánt – mosolyog rám, én pedig válaszul ajkaira hajolok és rövid csókkal búcsúzom tőle.

Patricknek valószínűleg más definíciója van a búcsúcsókra, mert arcomat kezei közé fogva mélyíti a csókot. Váratlanul ér ez a gesztus, hiszen kérdése óta jóformán alig értünk egymáshoz szerelemmel. Talán jóvá akarja tenni. A gondolataim végére sem érek, amikor arra eszmélek, hogy nyelveink érzéki táncot járnak, a szívem szaporán ver, kezeimmel pedig szorosan felsőjébe kapaszkodom. A testem emlékszik, milyen Patrick által szeretve lenni. Többet akarok belőle. Nem akarom, hogy dolgozni menjen… most nem, miután ilyen nevetségesen könnyedén felizgatott.

Ám a csók véget ér, Patrick kipirosodott ajkai eltávolodnak tőlem. Vajon az én szám is ilyen színű most?

– Muszáj elindulnom, hogy időben odaérjek – mondja bocsánatkérőn, majd jobb hüvelykujjával megsimítja arcomat, aztán lejjebb haladva alsó ajkamat is. – Este innen folytatjuk – kacsint rám, hiszen pontosan tudja, milyen hatással volt rám ez az egy csók. Borzasztóan átlátszó vagyok, de csak Patrick számára, mert az évek alatt alaposan kiismert. Így meg sem kell erőltetnie magát, hogy elérje nálam a kívánt hatást.

– Legyen szép napod! – válaszolom neki utolsó mondatára nem reagálva. Szája sarkában mosoly bujkál, amikor becsukja maga mögött a bejárati ajtót.

Egyre jobban várom a délutánt.

De addig is… ma délelőttre a bevásárláson túl más nem szerepel a terveim között, így muszáj valami program után néznem. Talán felhívom Carole-t; a költözés óta nem beszéltünk egymással. Sarkon fordulok, és a hálószobánkba megyek a telefonomért. Hanyatt fekve elnyúlok a bevetett ágyon, és rákattintok a neve melletti telefon ikonra. Első csörgésre felveszi, és a korai hívás ellenére nagyon élénknek tűnik.

– Szia Lorna! Nem fogod elhinni, de pont te jártál a fejemben – csicsergi egyetlen barátnőm.

– Jó reggelt, Carole! Reméltem, hogy már ébren vagy. Ha nem zavarlak, tudunk beszélni? – kíváncsiskodok.

– Beszélni? Még találkozni is! Ma és holnap szabadságon vagyok, a hétvégére eljöttem meglátogatni anyáékat, gondoltam is rá, hogy beugrom hozzád valamikor.

Úgy örülök, hogy nem felejtett el. Tartottam tőle, hogy Phoenix túl messze van a személyes kapcsolat ápolásához, de amit igazán akar az ember, azt meg tudja oldani.

– De jó! Most mondja valaki, hogy nincsenek véletlenek! – vigyorgok, s közben hasra fordulok az ágyon. – Jól vettem ki a szavaidból, már itt is vagy LA-ben? Mit szólnál egy reggelivel egybekötött kávézáshoz a kedvenc helyünkön? – vetem fel az ötletet. – Egyébként is van egy jó hírem – teszem hozzá izgatottan.

– Naná! Találkozzunk ott egy óra múlva? – kérdezi.

– Tökéletes! – válaszolom, majd a telefont lerakva a gardrób elé lépek.

Laza, piros nyári felsőt és farmersortot veszek fel, aztán a fürdőben, a tükör előtt kifésülöm az éjszaka folyamán kissé összegubancolódott, hátközépig érő hajamat. Rutinos mozdulatokkal vízesésfonást készítek mindkét oldalra, majd tíz perccel később lapostalpú fehér szandálban, vállamon kistáskával indulok a Homegirl Caféba.

A hőséget még éppen megelőzve lépek be a narancssárga épület üvegajtaján. A légkondit már bekapcsolták, kellemes hőmérséklet, finom illatok, és a háttérben szóló halk zene fogad. A nagy belmagasságú helyiséget a plafonról lelógó, meleg fényű lámpák világítják meg. A romantikus hangulatot a falakat díszítő festmények fokozzák. Mélyet szippantok a jól ismert, friss péksüteményillatból.

Tekintetemmel hosszú, szőke hajkoronát keresek a vendégek között, de Carole még nem ért ide. Lehuppanok az egyik ablak melletti asztalhoz, majd újdonságok után kutatva az étlapot kezdem böngészni. El sem merülök benne, amikor valaki megkocogtatja a vállam és mellém lép.

– Carole? – kérdezem felé fordulva, majd miután rájövök, hogy tényleg ő az, ülőhelyemből felpattanva megölelem. – De jó újra látni téged! – üdvözlöm. – Mondjuk a rövid hajadat még meg kell szoknom – teszem hozzá, amit feltűnik, hogy a keresett hosszú labancának nyoma veszett, természetes szőke haja már a válláig sem ér.

– Téged is, Lorna! Hiányoztál! – Szorosan megölel ő is. – Ó, muszáj volt nyárias frizurára váltanom, nagyon melegítette a nyakamat – magyarázza bal kezével hajába túrva. Jegygyűrűjén megtörik a napfény, így fehér fényfoltot varázsolva a mahagóni asztalra.

Mindketten helyet foglalunk a kényelmes, kanapéhoz hasonló ülőalkalmatosságon. Egy-egy étlapot a kezünkbe véve választunk magunknak harapnivalót, majd az érkező, nagyjából velünk egyidős pincérnőnek leadjuk a rendelést. Carole sonkás-zöldséges bagelt kér sajtos mártogatóssal, én pedig grillezett sajtos szendvicset salátával, amelyeket Paulie karamellás lattéjával kívánunk elfogyasztani. Az itt kapható karamellás latte a világ legjobb találmánya. Még ki sem hozták, de már a számban érzem krémes állagát, édes ízét.

– Szóval, hogy tetszik a közös élet álmaid ügyvédjével? – kérdezi kacéran. Mindkét könyökével az asztalra nehezedik, kezeivel állát támasztja. Régi szokása ez, és ilyenkor mindig évekkel fiatalabbnak tűnik. Persze, az is lehet, hogy csak képzelődöm.

Carole a legjobb barátnőm, amióta az eszemet tudom. Ugyanaz az általános iskola, ugyanaz a gimnázium, bár akkor már nem voltunk osztálytársak. Minden apró-cseprő dolgot megosztottunk egymással, és ha bármi gond volt, tartottuk a hátunkat a másikért. A felnőttkor küszöbén együtt jártunk egyetemre is, habár ő teljesen mást tanult, mint én: a gazdaság, a pénzügy világa vonzotta. Jelenleg is könyvelőként dolgozik, miután a gyakorlati helyszínén még a képzés vége előtt munkát ajánlottak neki. A diplomaosztó óta nem találkoztunk személyesen, hiszen a munkáján túl Jack, a férje is Phoenixbe szólította, ezért egyértelmű volt, hogy odaköltözik hozzá. Szerencsére a kapcsolattartáshoz manapság nem feltétel az azonos tartózkodási hely, az internetet kihasználva rendszeresen üzenünk egymásnak.

– Patrick elég sokat dolgozik, gyakran van bent az irodában munkaidőn túl is, emiatt pedig nagyon fáradt, mire hazaesik. Nagyjából a hétvége marad nekünk – vallom be egy sóhaj kíséretében. – Ettől függetlenül próbálunk minél több időt tartalmasan eltölteni együtt.

– Tartalmas időeltöltés, hm? – tűnődik. – Remélem, strapabíró, nem nyikorgó ágyat vettetek! – neveti, mire fejemet rázva széles mosolyra húzom a szám. Ez az én Carole-om! Sosem hazudtolja meg önmagát. – Ha már témánál vagyunk… – Lejjebb veszi a hangerejét, de a mondatát félbehagyja, amikor a korábbi pincérnő az asztalunkhoz ér a rendelésünkkel. Megköszönjük neki, majd jó étvágyat kívánva indul tovább. Egyből beleharapok az egyik szendvicsembe, mert melegen a legjobb, amikor még olvadt benne a sajt. – Szóval – kezd bele újra, tenyereivel aprókat dobolva az asztal szélén –, ez még nem publikus információ, de veled egyszerűen muszáj megosztanom. – Pillanatnyi hatásszünetet tart, hogy húzza az idegeimet. – Jack és én gyereket várunk – jelenti ki izgatottan.

Lenyelem a számban lévő falatot, majd felcsillanó szemekkel, leesett államat a földről felvéve zúdítom Carole-ra minden egyes feltörő gondolatomat.

– Komolyan? Jaj, annyira örülök nektek! – kapom kezeimet a szám elé. Tudom, hogy már vagy fél éve tervezik a családbővítést, és most már ott növekszik benne egy új élet! – Mióta tudjátok? Hányadik hétben vagy? Mi lesz a neve? Egyáltalán fiút vagy lányt szeretnétek jobban? És várj, miért nem mondtátok még el senkinek? – teszem hozzá összevont szemöldökkel.

– Lorna, Lorna, lassíts, nem tudok ennyi mindent megjegyezni. Jobban felpörögtél, mint én a pozitív teszt után – neveti, majd kortyol egyet a kávéjából. – Azért nem mondtuk el eddig senkinek, mert mindössze egy hete derült ki. Te is jól tudod, hogy ilyen kevés idő elteltével egy terhességből még bármi lehet – vonja meg a vállát. – Egyelőre igyekszünk nem túlságosan beleélni magunkat, hátha mégsem úgy végződik, ahogyan terveztük – harap bele ő is a szendvicsébe.

– Jogos – értek egyet vele. – De nem lesz a világon semmi gond a picivel, érzem. Ahogy azt is, hogy lány lesz. Kezdhetsz ruhákat nézni a kis hercegnőnek – vigyorgok vadalma módjára.

– Nos, ha te mondod – rázza a fejét hitetlenkedve, én pedig végtelen boldogságot érzek, amiért Carole számára minden úgy alakul, ahogyan elképzelte.

Egyszerre nyúlunk italunkért, én pedig csak most nézem meg alaposabban a pohár tartalmát. A latte tetején lévő tejszínhabra apró karamellkockákat is szórtak. Amikor legutóbb itt jártunk, nem volt rajta ilyen extra. Lekanalazok róla néhányat egy kevés tejszínhab társaságában. Határozottan tetszik. Egy nagy pohárnyi mennyország. Belekortyolok az italba, majd szememet lehunyva átadom magam az ízélménynek. Verhetetlen.

– Egyébként – szólal meg Carole két falat között –, ha nem tévedek, te is említettél a telefonban valamiféle jó hírt. Ki vele! – Ahogy előre dől, fülében az évekkel ezelőtt tőlem kapott ezüst-kék, lógós fülbevalót pillantom meg. Imádom, hogy azóta is hordja!

– Tényleg! Képzeld, lett munkám! Hétfőn kezdek – látom, hogy Carole mondani akar valamit, de feltartom a mutatóujjam, jelezve, hogy várjon még egy kicsit – a Segítő Kéz Klinikán Dr. Peter Green keze alatt! – fejezem be a mondatot letörölhetetlen vigyorral az arcomon. Szerintem mind a harminckét fogam látszik.

– Az a Dr. Peter Green? A híres neuropszichológus? – kérdezi elkerekedett szemekkel. – Nem vagyok naprakész az orvosi berkekben zajló eseményekkel, de róla még én is hallottam. Sőt! A memóriazavarról szóló tanulmányát olvastam is. Szép fogás, Lorna! – füttyent elismerően.

– Köszi, Carole. – Olyan lelkes, hogy zavaromban a jobb fülem mögé tűröm a hajam. – Komolyan olvastad azt a tanulmányt? Miért? – kérdeztem, hiszen Carole-tól távolabb nem is állhatna az orvoslás.

– Az volt az egyik korai jele a babának, hogy a néhány perce, órája történt dolgok teljesen kiestek. Megijedtem, rákerestem a memóriazavarra, és ezt a tanulmányt dobta fel a kereső. Végigolvastam. Biztosan a hormonok, vagy mit szoktak ilyenkor mondani – rázta a fejét hitetlenkedve. – Szóval drukkolok neked, adj bele mindent!

– Ez természetes! Amit egyszer elkezdek, azt szívvel-lélekkel csinálom. Remélem, hamar belerázódok a dolgokba, iszonyú lenne, ha csalódna bennem – öntöm szavakba egyik legnagyobb félelmem,

– Ugyan már, a doki is ember. Pontosan tudja, hogy friss diplomásként még nem fogod megváltani a világot. Ahhoz idő kell – mondja bátorító mosollyal, majd nagyot kortyol a lattéból. – Ez valami isteni – emeli az ég felé a tekintetét. – Mindenképp írj vagy hívj majd, ha túl vagy az első napodon! Mindent tudni akarok!

– Úgy lesz – biztosítom, majd kevésbé komoly témákra evezve folytatjuk a reggelit.

A latte mindkettőnknek előbb elfogy, mint a szendvicsek a tányérról. Én rendelek még egyet, Carole a baba miatt csínján bánik a koffeinnel, így mangólevet kér. Rekordidő alatt elfogynak.

A percek csak úgy repülnek, szinte észrevétlenül. Ám hirtelen megszólal Carole telefonja, ami kizökkent minket a moziban aktuálisan vetített filmekről való beszélgetésből.

– Ne haragudj, az emlékeztetőm az – pillant rá a kijelzőre. – Indulnom kell haza, várnak a szüleim.

Táskája mélyéről előtúrja rikító rózsaszín pénztárcáját, kivesz belőle néhány bankjegyet és a kezembe nyomja. Vállára veszi mindent elnyelő táskáját, belecsúsztatja a telefonját, majd feláll.

Én is összeszedem magamat és a táskámat, majd szoros baráti öleléssel búcsúzunk egymástól.

– Vigyázz magadra! Üdvözlöm Jacket! És még egyszer gratulálok! – mondom őszinte örömmel.

– Én is Patrickot! – Az ölelés véget ér, ő pedig kilép a kávézóból. – Aztán kellemes rosszalkodást! – szól vissza az ajtóból jó hangosan, hogy az időközben benépesedett kávézó minden dolgozója és vendége hallja.

Fejcsóválva a pulthoz megyek a két pohárral, kifizetem a számlát, majd köszönés után kilépek a szokatlanul meleg, kora nyári levegőre. Szinte arcul csap a hőség, kell egy kis idő, amíg sikerül megszoknom a hőmérséklet-különbséget.

Egy nagyobb üzletlánc felé veszem az irányt, ahol minden szükséges dolgot beszerezhetek. Nem sokkal később két jól megpakolt szatyorral sétálok egy forgalmas főút melletti járdán. A lakásig vezető utat a legközelebbi buszmegállótól már tömegközlekedéssel teszem meg a hőség, a vásárolt romlandó ételek, és a fölösleges cipekedés elkerülésének okán.

A zsúfolt buszról még épp időben sikerül leverekednem magam. Ekkora tömegben sajnos nem igazán érződik a légkondi áldásos hatása: pólóm kényelmetlenül tapad a hátamra, és a melltartóm is mosásérett már.

A városnak ebben a részében valamiért rendszeresen jóval kevesebb a leszálló; olyan, mintha nem lakna itt senki. Holott a környék minden nap gyerekzsivajtól, járművektől és kutyaugatástól hangos. Úgy vélem, az eltérő életritmusunk lehet az oka ennek. Arról lehet szó, hogy más időpontban megyek ki az utcára, mint a dolgozó emberek.

Alig tíz perccel később már a jól ismert, kopott lépcsőkön lépdelek felfelé. Az ötödik emeletre érve minden erő elszáll a lábaimból. Edzenem kellene.

Hazaérve elpakolom a vásárolt ételeket és háztartási eszközöket a helyükre, majd egy gyors zuhany mellett döntök. Minden átizzadt ruhámat a szennyestartóba dobom, felcsatolom a hajamat, aztán a zuhanykabinba lépve megnyitom a hideg vizet. Az apró, hideg cseppek éles tűknek hatnak, ahogyan a bőrömre csapódnak. Engedek hozzá egy kevés meleget is, majd alapos tisztálkodás után a törölközőért nyúlok. Puszta megszokás. Ilyen döglesztő melegben törölközés nélkül is megszáradnék két percen belül. Felsejlik bennem egy légkondi gondolata, de elhessegetem. Nincs rá keret. És ez csak egy albérlet, tehát azon túl, hogy nem érné meg beruházni rá – hiszen ki tudja, meddig maradunk itt –, valószínűleg a tulajnak sem tetszene, ha szétfúrnánk a lakása falait. Egy ventilátor viszont jó befektetésnek tűnik.

Patrick reggeli ígéretét szem előtt tartva felveszem a legszexibb, fekete melltartómat, rá egy nem túl szűk, minta nélküli lila ujjatlant, fekete tangámra pedig egyszerű, rövid, fekete vászonnadrágot húzok.

Ebédet keresve konyha sarkában lévő hűtőhöz lépek. Kinyitva azt megakad a szemem a palacsintahegyen, ami még mindig érintetlenül várja sorsát.

Még van néhány órám Patrick érkezéséig. Itt a kitűnő alkalom a kapott tojásokat visszaszolgáltatni, ha már vettem frisseket. De három tojással nincs az a pénz, hogy bohóckodjak. Jobb ötletem van.

Kiveszem a palacsintákat a polcról, a felét egy nagy lapostányérra pakolom, a másik felét visszarakom a hűtő hűvösébe. Papucsba bújok, kulcsot ragadok és az ajtót magam mögött gondosan bezárva elindulok lefelé a lépcsőkön. A kulcsot a bal nadrágzsebembe süllyesztem.

A huszonegyes lakás ajtaja előtt állva gyors egymásutánban ötöt kopogok. Sosem számolom, mégis mindig ötöt sikerül. Nekem egyszerűen így hangzik befejezettnek egy kopogás.

Ismét várom, hogy Jason ajtót nyisson.

Remélhetőleg ma nem a szűkszavú, barátságtalan leányzóval találom szembe magam.

Következő fejezet -->

LÁToMÁS - 4. fejezet

<-- Vissza az előző fejezethez

Patrick

Végtelenül hálátlan dolog az ügyvédi pálya. Az egyetemi évek alatt senki nem szólt arról, mennyit kell túlóráznia egy gyakornoknak. Amit, jobb helyeken, szerencsére kifizetnek, de azért bosszant a dolog. Mi lesz, ha ennél is nagyobb lesz a felelősségem? Csak aludni mehetek haza? Vagy arra a néhány órára sem?

Már sötétedik, mire szinte szó szerint beesek a jobb napokat is megélt lépcsőházba. Szerencsére sikerül megkapaszkodnom a korlátban, így nem bukok orra. Teljesen kikészültem, és még nincs vége a hétnek. Nagyot sóhajtok és újfent átkozom a ház egykori tervezőjét, aki valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag úgy gondolta, e ház lakóinak soha az életben nem lesz igénye liftre. Ő biztos nem lakott itt.

Erőtlenül vonszolom fel magam a ház megviselt lépcsőin. Most viszont végre volt annyi eszem, hogy minden munkahelyi iratot otthagytam az irodában, így ha csak egy kicsit is, de kevesebb súlyt kell cipelnem.

Mire – negatív gyorsasági rekordot döntve – felérek az ötödikre, borzasztóan laposakat pislogok. Szívem szerint egyszerűen ruhástól bezuhannék az ágyba és reggelig meg sem mozdulnék.

Nem meglepő módon a lakás ajtaja nincs kulcsra zárva: egyből lenyomódik a kilincs. Lorna folyton nyitva felejti, pedig ezerszer elmondtam neki, hogy mindig zárja be. Kóddal védett bejárati ajtó vagy sem, sosem lehet tudni, miféle alakok fordulnak meg ebben az ősöreg épületben.

A lakásba lépve igazi illatkavalkád csapja meg az orrom. Kilazítom kényelmetlen nyakkendőmet, miközben lerúgom a cipőmet. Elfordítom a kulcsot a zárban, majd a finom illatokat követve a konyha felé veszem az irányt. Ebben a félhomályban nem vagyok biztos benne, de úgy sejtem, Lorna az ebédlőasztalnál ül, szándékosan szó nélkül, hogy meglepjen.

Habár mindössze szűk két hete lakom itt, ösztönösen nyúlok a kapcsoló felé és felkapcsolom a lámpát. Amint észreveszem Lornát az asztalnál, elmosolyodom. Odamegyek hozzá, kisimítom a szokásosan levendulaillatú haját az arcából, majd gyengéd csókot nyomok a feje búbjára. Olyan gyönyörű. Még most is, ahogyan az asztalra borulva alszik. Az asztalon sorakozó ételeket elnézve az egész délutánját azzal töltötte, hogy ezt a rengeteg finomságot elkészítse. Különösen a vékony palacsintát, és mellette a cukorral kikevert kakaóport. Kétségtelenül jól ismer, az a palacsinta díjat érdemelne, annyira tökéletes.

Már csak azt nem értem, miért bíbelődött ennyit egy vacsorával? És mire véljem az asztal sarkában mosolygó bort?

Puhán simogatni kezdem arcának sápadt bőrét, így próbálva felébreszteni őt. Nagyon kimerült lehet, ha a kaputelefon csipogására sem ébredt fel.

– Lorna – szólítom meg. – Lorna, megjöttem – keltegetem, továbbra is érintve puha arcbőrét.

Lassan megmozdítja a karjait, felemeli a fejét, és kinyújtózik. Álmos tekintetéről hamar elvonja a figyelmem a homlokán keletkezett piros folt. Régóta feküdhetett már az alkarján. Amikor az agya feldolgozza azt az információt, hogy hazaértem, meglepően gyors mozdulattal ölel magához engem a derekamnál.

– Sokat vártam rád, kihűlt a vacsora – közli csalódottan köszönés helyett, egy csipetnyi szemrehányással a hangjában. De amikor felnéz rám, a tekintetében csak álmosságot vélek felfedezni.

– Ne haragudj, Lorna. Elhúzódott a munka – simogatom meg a fejét.

– Nem baj, a lényeg, hogy itt vagy – mondja a hasamnak. – Tényleg, a tojás elfogyott, a szomszédtól kértem kölcsön. A csaj mintha másik bolygóról jött volna, alig beszél. Majd vissza kell adni neki a tojást.

Egyre erőtlenebb hangok jönnek ki a torkán, az utolsó néhány szót már csak kikövetkeztetni tudom. Kezei elengedik a derekamat és ernyedten lógnak a lábaim mellett. Elaludt.

– El fog zsibbadni mindened, ha továbbra is itt alszol. Gyere, menjünk az ágyba – súgom a fülébe.

Felnyalábolom őt a székről, és a karjaimban viszem az ágyig. Lefektetem és a nyári melegre való tekintettel csak a derekát takarom be a vékony takaróval. Homlokon csókolom, aztán visszamegyek a konyhába, ahol a nagy fazék levesre tetőt keresek, a csirkét és a palacsintát pedig egy-egy mélytányérral takarom le. Minden ételt elpakolok a hűtőbe, nehogy megromoljanak.

Következő utam az aprócska, kék csempékkel kirakott fürdőszobába vezet. Minden ruhámat a szennyestartóba dobom, majd amilyen gyorsan csak tudok, lezuhanyozom. A víz kissé felélénkít, ám fájó hátam továbbra is érzi a hosszú távú ülőmunka utóhatását. Elzárom az időközben már talán túlságosan is meleggé vált vizet, majd kilépek a kabinból. Szárazra törlöm magam, bár a tarkómnál a hajam nedvesen tapad össze. Felveszem az előzőleg odakészített, csak alváshoz használt kinyúlt kék pólómat és egy alsónadrágot, majd a fogkeféért nyúlok.

Amíg a fogkrém felhabzik, pillantásom a csap feletti tükörre siklik. Teljesen bepárásodott, a körvonalaim is alig felismerhetők.

Nem bánom. Amúgy sem lennék képes a mai nap után tükörbe nézni. Lorna a legjobbat érdemli, és a mai énem kilométerekre van a legjobb énemtől.

Indokolatlanul hosszú ideig mosom a fogaimat, majd mosolyt erőltetve magamra a hálószobába megyek és Lorna mellé fekszem az ágyba. Azonnal felém fordul. A mozdulat hatására kis híján lecsúszik a takaró a derekáról. Megigazítom.

– Nem is mondtam még, hogy lett munkám – mondja halkan, csukott szemmel, de hangjában óriási adag büszkeséggel.

Tehát ezért csinált egy hegynyi kaját. Meg akarta ünnepelni. Még nagyobb szemét vagyok, mint hittem.

– Gratulálok, kicsim – adok puszit az arcára. – Holnap, miután hazaértem, elviszlek valahová jutalmul. És elmesélhetsz mindent – mosolygok rá. Ezúttal nem kell erőlködnöm. Ez a mosoly őszinte. Kár, hogy éppen ezt nem látja.

– Ez egy randi? – kérdezi két ásítás között.

– Ez egy randi – erősítem meg átölelve őt. Mélyen beszívom hajának virágillatát.

Nem érkezik válasz percekkel később sem. Már csak az egyenletes légvételei miatt is biztosan tudom, hogy elaludt.

– Sajnálom – suttogom a szoba csendjének.

Következő fejezet -->

LÁToMÁS - 3. fejezet

<-- Vissza az előző fejezethez

Lorna

Patrick ominózus esti kérdése óta már eltelt több mint egy hét. Azóta mintha elvágták volna a kapcsolatunkat. Már csak egymás mellett élünk, nem együtt. Az egyetlen, ami változatlan maradt, az a köszönést kiváltó futó csók, amit Patrick kap tőlem mindig, amikor dolgozni indul és hazaér. Ez pedig nem állapot, sürgősen tennünk kell valamit, hogy a párkapcsolatunk ne a kukában kössön ki, mint holmi penészes kenyér. Három éve alkotunk egy párt, ő az első partnerem, vele veszítettem el a szüzességem és még mindig szerelmes vagyok belé, szóval harcolni fogok. Egy olyan pasit, mint Patrick, nem fogok csak úgy elengedni.

Valószínűleg introvertált személyiségem az oka annak, hogy Patrick előtt beszélni is alig mertem másokkal, nemhogy romantikus kapcsolatot kezdeményezni.

Még mindig a lila pizsamámban vagyok, holott lassan tizenegyet üt az óra. Hanyatt dőlök az új fenyőkeretes ágyon a puha paplanokra, s közben az egyik kispárnát az arcom elé emelem, majd magamhoz ölelem. Elbújok mögé és lehunyom a szemem.

Amikor találkoztam Patrickkel, az engem körülvevő állóvíz felkavarodott. Megértettem, miről beszéltek annak idején az osztálytársaim: hangosan dübörgött a szívem, ahányszor megpillantottam a szerelmemet. Vagy csupán gondoltam rá. Vagy megláttam a nevét a telefonom kijelzőjén.

Jaj, mennyire gyűlöltem telefonálni néhány évvel ezelőtt! Izzadt a tenyerem, ha telefonon kellett ügyeket intéznem vagy a szüleimen kívül bárki emberfiával beszélnem. Magamban legalább ötvenszer elpróbáltam, mit fogok mondani, nehogy nevetség tárgyává váljak. Rettegtem, hogy zakatoló szívemet a vonal másik végén lévő személy is meghallja. Szerencsére mára a telefonomat már nem csak a divat kedvéért veszem kézbe. Hasznos eszközzé vált, amint Patrick segítségével megtanultam nem esküdt ellenségemként tekinteni rá.

Patricknek pszichológusnak kellett volna mennie, nem ügyvédnek.

Elmosolyodok a gondolatra és kibújok a párna alól. Itt az ideje cselekedni! Ledobom magamról a vékony pizsamát, hanyagul a nagypárnám alá gyűröm, és a kedvenc Superwoman feliratú pólómba – ezt a szüleimtől kaptam a diplomaosztómra – illetve kényelmes rövidnadrágba bújok.

A tervem az, hogy csinálok egy fenséges vacsorát Patricknek, amire hazaér. Leemelem a konyhaszekrény bal felső széléről a sárga dossziét és bal kézzel magamhoz szorítom. Átvágok a szobán, majd kinyitom az erkélyre nyíló ajtót, lehuppanok az egyik párnázott cseresznyefaszékre és nyálazni kezdem az elmúlt évek során összegyűjtött receptgyűjteményt, ami mindkettőnk kedvenceit tartalmazza, kezdve felmenőink bevált receptjeivel. Szemem sebesen siklik a sorokon, keresve a tökéletes fogásokat.

Patrick péntekenként csak délután két óráig dolgozik. Hat órát, reggel nyolctól. Mindig mondogatja, mennyivel szívesebben maradna inkább négyig minden nap, ha cserébe a hét többi munkanapján nem kellene fél hatig a problémás ügyfelek siránkozásait hallgatnia. Csütörtök van, szóval bőven van időm a vacsora elkészítésére.

Azért én így is egy hangyányit irigylem Patricket. Van munkája, tehát velem ellentétben nem azon a bizonyos estén fog kattogni egész nap, mert valami folyton leköti őt. Mivel még csak gyakornok, minden apró-cseprő dolgot az ő nyakába varrnak. Cserébe betonbiztos helye van annál a híres ügyvédi irodánál, a ranglétrán pedig lassan, de biztosan lépked felfelé.

Nekem is küzdenem kell, hogy egyenrangú félként állhassak mellette.

Ennek első lépése az, hogy találok munkát. Igazán jelezhetnének már valamelyik helyről, ahová jelentkeztem. Mi értelme volt négy évet lehúznom az egyetemen, és végre megszerezni a hőn áhított ergoterapeuta diplomát, ha aztán nem találok munkát? Ez Los Angeles, a fenébe is, nem egy isten háta mögötti kis falu, biztosan szükség van rám valahol!

Addig is, Patrick fizet mindent. A viszonylag jó áron szerzett albérletet, a reményeink szerint nem túl drága rezsit, az ételeket és a hiányzó berendezéseket. Eközben én a nap nagy részében próbálok nem arra gondolni, mekkora kolonc vagyok a vőlegényem nyakán.

Egy idióta voltam aznap este. Nem lett volna szabad, hogy ennyire meglepjen a kérdése. Patrick huszonnyolc éves, a legtöbb kortársának már óvodáskorú gyerekei vannak. Nyilván neki is megfordult már a fejében a családalapítás gondolata. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szeretnék gyereket, főleg vele, mert dehogynem, egyértelműen szerepel ez a terveim között. De én még csak huszonhárom vagyok. Alig száradt meg a tinta a diplomámon. Még nem is éltem igazán. Egész eddigi életemet tanulással töltöttem, a hosszabb szünetekben pedig diákmunkát vállaltam.

A borzasztóan hosszúra nyúlt hallgatásom kárpótolva végül beleegyeztem Patrick kérésébe, de ő is érzi, hogy nem komolyan mondtam. Kihallotta a hangomból a kétséget, a vonakodást, a tiltakozást. Alaposan át kell beszélnünk a dolgot, mielőtt végleg éket üt közénk. Ehhez lesz nagyszerű alkalom a közös, itthon elfogyasztott vacsora. Leves és második, egy kis félédes vörösborral, ahogy illik.

A konyhába sétálok, és szemügyre veszem a hűtő tartalmát. Jól emlékeztem. Minden adott egy jó nagy adag cukorborsóleveshez és sajtos-tejszínes rakott csirkéhez. Amint nagy lendülettel pakolom ki a pultra a hozzávalókat a hűtőből, meghallom a Cradled in Love dallamát a hálószobából. Becsukom a hűtő ajtaját és csapot-papot otthagyva rohanok a telefonomért.

Magánszám. Lehetséges…? Fülem mögé tűröm hullámos hajam és torkomban dobogó szívvel húzom végig az ujjam a kijelzőn, teszem a mobilt a fülemhez, majd szinte remegő hangon szólalok meg:

– Tessék, Lorna Madden. – Minden levegő a tüdőmben reked, amíg a válaszra várok. Érzem, ahogy a vér pulzálva száguld az ereimben. Papírzörgést hallok a vonal másik végéről. Olyan erővel szorítom a készüléket, hogy biztosan elfehéredtek már az ujjaim.

– Jó napot kívánok, Peter Green vagyok a Segítő Kéz Klinikáról. – Emlékszem rá, a múlt héten voltam nála állásinterjún. Kopaszodó, ötvenes férfi, akinek puha és meleg a keze, és szájával együtt a szeme is mosolyog. – Múlt hét kedden járt nálam állásinterjún. A tucatnyi jelentkező közül önre esett a választásunk. Amennyiben ezidáig nem kötelezte el magát máshol, örömmel venném, ha nálunk dolgozna. A fizetése annyi lenne, amennyiről az interjún szó volt. – Itt egy pillanatra elhallgat, én pedig, mint a lassított felvétel, csúszok össze a szőnyeggel borított parkettán, az ágy mellett. Kővé dermedve kezdem feldolgozni a hallottakat. A telefont sem szorítom már annyira. – Hétfőn már kezdhetne is – teszi hozzá. A nyakamat rá, hogy mosolyog, a szeme sarkában pedig erre a rövid időre elmélyülnek a ráncok.

– Kö-köszönöm, hogy hívott – találom meg végre a hangomat, de a gondolataim őrült módjára száguldoznak. Jól hallottam, amit mondott? Enyém az állás? – Más helyről még nem kaptam pozitív visszajelzést. Megtiszteltetés lenne a Klinikán dolgozni és öntől tanulni. – Dr. Peter Green az ország egyik legelismertebb neuropszichológusa. Álmomban sem hittem volna, hogy lesz idő, amikor munkatársamnak tudhatom őt. Elképesztő!

– Ez esetben szeretettel várom hétfőn reggel fél nyolckor. – Ez a hét legszebb nekem szóló mondata. Szinte nem is kell más a boldogsághoz. Szinte. – A helyszínt már tudja.

– Ott leszek! – mondom a kelleténél kissé hangosabban. – Köszönöm szépen még egyszer – teszem hozzá.

– Én is köszönöm. Viszonthallásra! – köszön el.

– Viszonthallásra! – búcsúzom magam is.

A telefon kicsúszik a kezemből a krémszínű szőnyegre. A szívverésem nem lassul. Magamban újra lejátszom az előbbi párbeszédet, majd megcsípem az alkarom. Megpaskolom az arcom mindkét tenyeremmel. És már elhiszem.

A vacsora mellé desszert is dukál, hiszen van munkám!

– Van munkám! – kiáltok fel örömömben feltartott karral, majd hátra dőlök és kinyújtóztatom a végtagjaimat. Van munkám! Este ünneplünk!

Nem tudom letörölni a vigyort az arcomról. Mikor örültem utoljára így valaminek?

Kitapogatom a telefont magam mellett, és még mindig hanyatt fekve villámgyorsan írok egy e-mailt a szüleimnek, amelyben elújságolom nekik a jó hírt, megemlítve leendő főnökömet.  Pontosan tudják, kicsoda Dr. Peter Green, ezért a nap jó hírét egész biztosan én hozom nekik. Két perc sem telik el, már érkezik is a válasz anyától: „Ügyes vagy, kicsim! Látod, megérte várni néhány hónapot! Mindent bele!!!”. Újabb néhány perccel később apa is ír. „Ez az én kislányom! Nagyon büszke vagyok rád!” – áll az e-mailben.

Legyen már este hat óra, hogy Patricknek is elújságolhassam a jó hírt! Legszívesebben azonnal felhívnám, de a lelkemre kötötte, hogy munkaidőben csak vészhelyzet esetén hívjam. Vissza is teszem a párnám alá a mobilt, hogy ne kísértsen a látványa. Egyébként is ideje nekiállni a vacsora elkészítésének.

***

Nem sokkal később a zöldborsóleves csendes magányában fő a fazékban, míg a sütőben a csirke mosolyog még eléggé sápadtan. Mivel ezekre elég ritkán rápillantani, előkészítek mindent a palacsintához. Vékony palacsintát készítek, aminek a receptjét egy magyar lány kétnyelvű blogján találtam néhány évvel ezelőtt. Kipróbáltam annak idején, és azonnal beleszerettem.

A hűtőbe nyúlva a tojásnak csak a helyét találom. Biztosan elfogyott a múltkori omlett készítésekor. Miért nem vett azóta egyikünk sem? Talán mégis mást kellene választani desszertnek.

Vagy… kérhetnék néhány tojást valamelyik szomszédtól. Boltba menni nincs idő, nem hagyhatom sokáig magukra a készülő ételeket. Mivel eddigi rövid ittlétünk ideje alatt finoman szólva sem vittük túlzásba az ismerkedést, összesen egy ember van az egész házban, akinek a nevét tudom archoz kötni.

Felkapom a papucsomat és egy emelettel lejjebb sétálok. Bekopogok a Metz feliratú ajtón és várom, hogy a férfi, akivel szó szerint egymásba botlottunk a beköltözésünkkor, ajtót nyisson.

Nem sokkal később hallom, ahogy a kulcs elfordul a zárban. A kilincs lenyomódik, és szemben találom magam egy hollófekete hajú, talpig feketébe öltözött, összevont szemöldökű lánnyal. Néhány másodpercig némán pásztázzuk egymást, aztán megtöröm a közénk telepedő csöndet, mielőtt az kezdene kínossá válni:

– Szia! Lorna vagyok egy emelettel feljebbről – mutatkozom be a nagyjából velem egyidős lánynak. Ugyanazzal a kétkedő tekintettel fürkész, mintha várná, hogy térjek a lényegre. Úgy látszik, ő nem óhajtja elárulni a nevét. Sebaj. – Jasont keresem – teszek eleget ki nem mondott kérésének.

– Nincs itthon – válaszolja tárgyilagosan, és már csukná is be az ajtót az orrom előtt, de kezemmel megállítom a mozdulatot.

– Akkor hozzád fordulnék. – Ismét kitárja az ajtót, karba teszi a kezét és türelmetlenül pillant rám. Sötétbarna szemei már-már feketének tetszenek. Eszében sincs fölöslegesen kiejteni akár egyetlen szót is. Furcsa szerzet. Jason barátnője lenne? – Éppen palacsintát készültem sütni, de elfogyott a tojásom. Készülőben van a vacsorának való, és ha a boltig mennék, szénné égne. Tudnál kölcsönadni egyet?

– Hogy te mennyit beszélsz… – azzal sarkon fordul, ám az ajtót nyitva hagyja. Fél perccel később megjelenik a kért tojással és a kezembe nyomja.

– Köszi, majd mega… – kezdek bele, de a szavamba vág.

– Nem szükséges. – Azzal becsukja az ajtót. Én meg itt maradok a csukott ajtó előtt három tojással a kezemben.

Nincs is szükségem háromra.

Következő fejezet -->