LÁToMÁS - 6. fejezet

<--- Vissza az előző fejezethez

Lorna

Kora délutáni pihenőmet öt hangos, határozott kopogás szakítja félbe. Ujjaimmal beletúrok rövid, sötétbarna hajamba, majd kelletlenül felkelek a régi, de kényelmes kanapéról és az ajtóhoz baktatok.

Fogalmam sincs, ki lehet az, ma nem várok vendéget. Nem mintha sokan járnának át hozzám. Ami azt illeti, egyetlen rendszeres vendégem van, ám őt nem mára várom.

– Ki az? – címzem a kérdést hangosan a kint állónak.

– Lorna – válaszolja. Lorna… Ismerős a neve, de hirtelen nem tudom mihez kötni. – Fölötted lakom – teszi hozzá, amikor túl hosszúnak véli a csendet.

Így már emlékszem rá. A lány, aki már az első találkozásunkkor a lábaim előtt hevert. Elmosolyodok a gondolatra, majd elfordítom a kulcsot a zárban és szélesre tárom az ajtót.

– Mit tehetek érted? – kérdem tőle vidáman az ajtófélfának támaszkodva.

– Tegnap jártam itt tojást kölcsönkérni. Te nem voltál itthon, de a talpig feketébe öltözött csajszi adott – magyarázza a nálam nagyjából egy fejjel alacsonyabb lány. – Most visszahoztam palacsinta formájában. Igaz, tegnap sütöttem, szóval nem friss, de melegítés után is finom. Európai recept. Remélem, ízleni fog.

Nem értem. Itthon voltam tegnap. Hallanom kellett volna, ha jön valaki. Habár lehet, hogy éppen akkor zuhanyoztam. Ilyen melegben naponta többször is szoktam.

Ekkor hangos gyomorkorgást hallok. Nem tőlem jön.

– Gyere be, együk meg együtt! – nevetek, és elállok az ajtóból.

– Ha nem zavarok… – lép beljebb bizonytalanul.

– A könyv nem szalad el – biztosítom, majd becsukom mögötte az ajtót. – A konyha-étkező egyből balra van – irányítom. – De ezt nyilván tudod, hiszen a fenti lakás is ugyanilyen elrendezésű – vakarom meg a tarkóm zavaromban.

– Akkor megyek, megmelegítem. Bízom benne, hogy te sem ebédeltél még – mondja csilingelő hangon, ahogy a mikróba rakja az ételt.

– Még nem, és ha nem jössz, valószínűleg eszembe sem jutott volna az evés – válaszolom, majd leülök a kis asztalhoz az egyik székre. – Mit szokás rakni a külföldi palacsintára? – érdeklődöm.

– Lekvárt, édesített kakaóport, cukorral elkevert fahéjat, illetve túrót szoktak leggyakrabban tenni rá, aztán feltekerve eszik meg.

– Feltekerve? – kérdezek vissza csodálkozva. Hogyan tekerik fel a palacsintát?

– Igen. Ez nagyon vékony tésztájú, nézd csak!

Az orromba szökő finom illat alapján előttem tarthatja a tányért.

– Megtennéd, hogy leteszed az asztalra? – kérem továbbra is előre fordítva a fejem.

Szó nélkül lerakja elém, hallom, ahogyan a porcelántányér halk koppanással a terítővel borított faasztalhoz ér. Kezemmel kitapogatom a palacsintát, majd megkeresem a szélét. Tényleg vékony, akár a papírlap. És olajos, ahogyan most már a kezem is. A lány felől érkező döbbent csendet vágni lehetne.

– Meglepődtél? – kérdezem halkan.

– Igen. Nem – mondja nem túl határozottan. – Mármint, mostanra rájöhettem volna. Ne haragudj.

– Ugyan! Nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni. Csak jó volt egy rövid időre átlagos embernek érezni magam.

Felkelek a székről, majd a mosogatóhoz lépve nyomok a folyékony szappanból és kezet mosok. Megtörlöm a kezem a csap alatti ajtóra akasztott törölközőben. Kettőt jobbra lépek, felnyúlok a szekrényhez, kinyitom és kiveszem belőle a zacskó porcukrot és a pultra rakom. Becsukom, aztán a mellette lévő polcról leemelem a fűszeres kosarat. Sorra kinyitom a dobozokat, egyik után a másikba szagolok bele, majd az imént levett cukorral és a harmadik kis dobozkával a kezemben megfordulok, és Lorna vélt irányába tartom.

– Tessék, a fahéj és a cukor. A mögötted lévő alsó szekrényben találsz tányérokat, a fiókban pedig evőeszközöket.

– Köszi, odateszem ezeket az asztalra, és előveszem, amiket mondtál – jelzi, majd kiveszi a tárgyakat a kezemből.

– A hűtőben pedig kell lennie baracklekvárnak. Mindjárt hozom – teszem hozzá.

Sarkon fordulok, és a mosogató mellett balra lévő, nem túl nagy hűtő ajtajában keresni kezdem a lekvárt. Két üveget találok, de az üveg formájából már tudom, melyik kell nekem. A szögletes. A kerekben mustár van. Az asztalhoz viszem és falhoz közeli szélére helyezem. Leülök a jobb oldali székre, a korábbi helyemre. Lorna éppen a fahéjat keveri el a cukorral.

– Kész a fahéjas cukor – szólal meg pár másodperccel később. – Benne hagyom a kanalat. A bal kezed felől van az asztal közepén. Van előtte egy másik kanál, az mehetne a lekvárba. A palacsintát pedig most rakom közvetlenül eléd. És magam elé. Jó étvágyat! – Kihúzza a másik széket és helyet foglal mellettem.

– Köszönöm! – mondom kis meglepettséggel a hangomban. – Neked is jó étvágyat! Egyébként nem semmi, hogy ennyire tudod, hogyan kell hatékonyan segíteni nekem. – Bal kezemmel megkeresem az említett kanalat és a kibontott lekvárba nyúlok vele. Két kanállal teszek a palacsintára, majd elkenem és feltekerem azt. – Ezt kézzel kell enni? – kérdezem, amikor nem találok villát a tányér mellett.

– Általános iskolás koromban, éppen pályaválasztás előtt, eljött az osztályunkhoz egy végtelenül kedves vak hölgy a segítő kutyájával és beszélt magáról, az életútjáról, mindennapi praktikáiról és arról is, hogyan tudnak a látók jól segíteni a hétköznapokban. Nagyon tartalmas beszélgetés volt, amiből sokat tanultam – emlékszik vissza. – Ő adott célt az életemnek – teszi hozzá, majd kisvártatva a kérdésemre is választ kapok. – Általában villával szokás enni, de neten azt írták, a gyerekek kézzel szeretik, szóval én mindig kézzel eszem – húzza végig a kanál alját a palacsintán. Lorna minden bizonnyal fahéjasat eszik először.

Ezen felbuzdulva a tekercsemet kissé megemelem és nagyot harapok belőle.

– Ez valami mennyei! – mondom ki az első gondolatomat, majd szép csendben elfogyasztom az egészet, és már nyúlok is a fahéjért. – Tőlem is nyugodtan kérdezhetsz, ha szeretnél – ajánlom fel, mialatt készítem a második tekercset.

– Örülök, hogy ennyire ízlik! Így nem hiába készült – sóhajtja. – Nem szeretnék tolakodni. Inkább arra kérlek, hogy mesélj magadról! Azt és annyit, amennyit jónak látsz – kéri, majd a kanál az üveghez érve csilingelve érkezik vissza a lekvárba.

– Akkor kezdem az elején – harapok bele a fahéjasba. Ez a lekvárosnál is finomabb. – Születésem óta gondok voltak a látásommal. A szüleim tudták, milyen jelei vannak annak, ha nem lát jól a gyerek, így az első években még remélték, hogy a romlás megállítható. Néhány hónap leforgása alatt rohamos romlás következett be. Három éves koromra már csak a fényt tudtam megkülönböztetni a sötétségtől. Azóta nem lett rosszabb a helyzet, bár innen már nem nagyon van lejjebb – vonom meg a vállam tettetett mosoly kíséretében.

– Tudod az okot? – Tetszik, hogy érdeklődik és mer kérdezni.

– Persze. Genetika. Édesanyám vak. Benne volt a pakliban, hogy ez lesz – szorítom össze a számat egy pillanatra. – Kezdetben úgy hittük, műtéttel jelentős javulás érhető el, aztán egy másik orvosnál kiderült, hogy ilyen szintű károsodással szemben az orvostudomány egyszerűen tehetetlen. Fölösleges lett volna az egész procedúra.

– Szörnyű, hogy pénzért milyen aljas húzásra hajlandóak egyesek – mondja keserűséggel a hangjában.

– Alkalmazkodtam. – Az ízeket kiélvezve pusztítok el egy újabb lekváros palacsintát.

Csend telepszik ránk, amíg eszünk, de ez a csend jó. Békés. Nem kínos, nem fojtogató.

Amikor tányérjainkról az összes palacsinta elfogy, Lorna mindent a helyére rak: lekvárt a hűtőbe, tányérokat és kanalakat a mosogatóba. Neki akar állni mosogatni, de nem hagyom. Elkérem tőle a szivacsot, és mosogatás közben folytatom a mesélést.

– A családom rengeteget segített. Nekik köszönhető, hogy nem veszítettem el a józan eszemet. Most teljes életet élek, el tudom látni magam, van munkám. Diszpécserként dolgozom napi négy órában – teszem hozzá, mert tudom, hogy meg akarja kérdezni. Mindenki meg akarná kérdezni. – Nagyon ritkán kell bemennem, általában itthonról dolgozom. Ez a jó a telefonálásban. Bárhonnan működik – teszem a csöpögtetőbe a második tányért. – Azt az egyet sajnálom, hogy sokat vagyok egyedül. Akiket barátaimnak hittem, idővel mind elkoptak mellőlem. Most a szüleim és a húgom, Vanda van csak nekem. Ő gyakran látogat, jön minden csütörtökön, néha hétvégén is. Vele már találkoztál – jut eszembe.

– Ő a szótlan lány, aki kishíján felnyársalt a tekintetével? Nem is hasonlít rád – hallom hitetlenkedő hangját és kellemes nevetését.

– Ha tudnád, mennyit tud beszélni! Bárcsak néha csendben maradna, de komolyan! – Már csupán egy kiskanál árválkodik a mosogatótálca alján. – Valójában csak aggódik miattam, és az istennek sem tudom megértetni vele, hogy a látássérülésem nem korlátoz az életben. Annyira nem, amennyire ő hiszi. – A kanalat a többi tiszta edény mellé helyezem. – Makacs, de jót akar.

Elzárom a csapot, szárazra törlöm a kezem, majd az evőeszközös fiók fölötti szekrény alsó polcáról leveszek két poharat és az asztalra rakom. Megszomjaztam, ezért a hűtőből hideg gyümölcslevet veszek elő. Nem tudom, melyiket, mert az alma és a narancslé is ugyanolyan dobozban van. Az asztal mellé érve felrázom, kibontom, majd öntök mindkét pohárba.

– Tessék. Gondolom, te is szomjas vagy.

– Valóban. Köszönöm – kortyol bele. – Az almalé a kedvencem.

Néhány másodperccel később hallom, ahogyan az üvegpohár ismét az asztalra kerül.

– Akkor én megyek, nem zavarok tovább. Említetted, hogy olvastál éppen – húzza hátra a széket. Felkel és beemeli. – Köszönöm a meghívást.

– Én köszönöm a finom palacsintát. Egyébként igen, tényleg olvastam, habár kis csalással. Hangoskönyvről van szó. A könyvtáros ajánlotta, és meglepődtem, mennyire jó, pedig nem igazán szoktam fantasyt olvasni. Csak a jó öreg klasszikusokat. Sajnos újabb kiadású regényekhez nehezebb hozzájutnom.

– Melyik könyvről van szó? – tudakolja. Könyvmoly lehet a lány. Ez tetszik.

– Andrzej Sapkowski írta, a címe The Witcher. Állítólag nemrég sorozat is készült belőle.

Lorna nagyot sóhajt.

– Az az egyik kedvencem a műfajban. Ott van a polcomon is, kitüntetett helyen. Egyébként a főszerepet Henry Cavill kapta. Telitalálat a pasi erre a szerepre. – Itt elmereng kicsit, aztán észbe kap. – Hagylak elmerülni a történetben.

Mielőtt elköszönhetne, a szavába vágok.

– Várj! Ha nem bánod és nincs más dolgod, szívesen venném, ha csatlakoznál hozzám. Olvasnál fel nekem? – kérem halkan. – Ha nem veszed tolakodásnak.

– Van egy kis időm. Várj egy picit, mindjárt jövök! – fogadni mernék, hogy vigyorog.

Elsiet. Az ajtó nyílik, majd csukódik. Hitetlenkedve megrázom a fejem. Felkapom Lorna poharát az étkezőasztalról, és a sarokkanapéra telepszem a konyha melletti világos nappaliban. A poharat a kanapé előtti tömör fa dohányzóasztalra helyezem.

Nagyjából két perc múlva ér vissza: öt halk kopogás után benyit.

– Meghoztam az első könyvet – jelenti ki Lorna és beteszi maga mögött a bejárati ajtót.

Onnan pont rám lát, így egyből a nappaliba jön utánam. Leül mellém és hátát a párnának dönti.

– Hol tartottál? – tudakolja.

– Még az elején. Ahol Geralt találkozik a brukszával – válaszolom azonnal.

Fellapozza a regényt és megkeresi az adott részt.

– Meg is van! Az elejétől kezdem a fejezetet, jó? – kérdi. – Így könnyebb felvenni a fonalat – teszi hozzá magyarázkodva.

– Rendben, jó lesz így – egyezek bele, majd kényelmesen elhelyezkedek az ülőalkalmatosság sarkában.

És akkor olvasni kezd.

A legtöbb nőhöz képest Lornának mély, mégis kellemesen lágy hangja van. Olvasási tempója tökéletes: nem gyors, így minden szót értek, de nem is túl lassú, hogy unatkozzam vagy elálmosodjak miatta. Belesimulok a felőle érkező rezgésekbe. Hagyom, hogy játsszon a hangjával, s ezáltal magával ragadjon a történet. A harc hevessége. Geralt érzékei mintha a sajátjaim volnának. Úgy érzem, engem vágott a vámpír a kőfalhoz: az én testemen cikázik keresztül a fájdalom.

Ahogyan az írott betűk egymásutániságát hallható szavakká, mondatokká alakítja, légzése átveszi a küzdelem izgalmát. Akaratlanul is megjelennek előttem a mozdulatok, arckifejezések, még a kard suhintását és a lény testébe fúródó éles karó hangját is hallani vélem.

A fejezetek között néha belekortyol a kapott almalébe, de ezt leszámítva szakadatlanul olvas fel nekem. Olyan megnyugtató. Eszembe jut a gyerekkorom, amikor apa olvasott fel nekem. Gyűlöltem, hogy nem láthattam a mesekönyvekbe rajzolt képeket. Hosszú évek munkájának eredményképpen mára nem hiányzik a képi támogatás. Amennyiben jól meg van írva egy könyv, nem maradok le semmiről. Habár a színekkel kapcsolatos emlékeim már jócskán megfakultak. A hó fehérségét, a vér vörösét, az ég kékjét és a fű zöldjét ezidáig képes voltam valamelyest megőrizni, de ezeket sem láthatom már többé. Ha becsukom a szemem, csak a sötétség, a feketeség köszönt engem régi ismerősként.

– Jason! – szólít erélyesen Lorna, miközben határozottan, de nem erősen megrázza a vállam. Azonnal kipattannak a szemeim. Hülye, fölösleges reflex ez.

– Mi baj? Mi történt? – kérdezem ijedten. Ekkor realizálom, hogy már nincs annyira világos.

– Elaludtál, Jason – kuncogja. – Már többször szólongattalak, de meg sem moccantál – mondja visszafojtott mosollyal. Legalábbis úgy képzelem, mosolyog. – Ne haragudj, hogy felébresztettelek, de elég késő és sötét is van, a betűk teljesen összefolynak már előttem.

– Ne haragudj! Nem tudom, mi ütött belém. A látszattal ellentétben igenis figyeltem rád – mondom magabiztosan, aztán azonnal rájövök, mennyire félreérthetően hangzott ez így. – Vagyis arra, amit olvastál – javítom ki magam gyorsan, így mentve a menthetőt. – Habár ez igazából egy és ugyanaz – csóválom meg a fejem. – Annyira örülök, hogy olvastál nekem! – Hálám jeléül széles mosolyra húzom a számat.

– Örömmel tettem. Ha szeretnéd, megismételhetnénk valamikor – áll elő a javaslattal.

– Az nagyszerű lenne – jelentem ki visszafogva kitörő lelkesedésemet. Belül férfihoz méltatlan módon ujjongok. – Fontosnak tartom megjegyezni, hogy csodálatos hangod van. Mindenkit szeretek hallgatni beszéd közben, de a te hangod különleges. Kellemes és megnyugtató. Egyszer azt is szívesen meghallgatnám, ahogyan énekelsz.

– Ez kedves. De miből gondolod, hogy jó hangom van? – Úgy képzelem, hitetlenkedve rázza meg a fejét. – Lehet, hogy úgy kornyikálok, ahogyan egy macska nyávog, amikor véletlenül a farkára lépnek.

– Megérzés. A szép lányoknak általában az énekhangja is szép – vonom meg a vállam. És ekkor kapcsolódik be az agyam a párbeszédbe.

Pillanatnyi csend áll be. Ez már nem a korábbihoz hasonló, békés csend. Ez várakozással van telve. Feszültséggel.

Meg kell törnöm. Helyre kell hoznom, amit elrontottam.

– Tudom, mit gondolsz – kezdek bele a tervezett monológomba, de Lorna félbeszakít.

– Mire gondolok? – kérdezi semlegesnek szánt hangszínnel. Beszédtempója azonban elárulja őt: gyorsabban beszélt, mint eddig, egybefolytak szavai. Zavarban van.

– Arra, hogy hazudok – jelentem ki határozottan. – Bebizonyíthatom, hogy nagyon is igazam van? – fordulok felé teljes testemmel. Jobb kezemet arca felé nyújtom. – Láthatlak? – suttogom vágyakozva, mielőtt győzhetne a józan eszem.

Kecses, finom tapintású kezeivel gyengéden megragadja mindkét kezemet és közelebb ül hozzám. Érzem meleg bőrét a sajátomon. Arcához vezeti tenyereimet. Lelassul a légzésem. Felgyorsul a szívverésem. Megállnak száguldó gondolataim.

Vigyázva simítok végig arcán, enyhén kiálló arccsontján, fel a homlokán. Végig a szemöldökén. Le a szemhéján. Hosszú szempilláin. Rövid, keskeny orrán. Ajkai előtt megremegnek ujjaim, ám azokat is meg akarom ismerni. Érezni akarom azokat az ajkakat, amelyek ilyen elképesztő módon képesek szavakat kiejteni és teljesen elvarázsolni. Elaltatni. Felső ajka vékonyabb, mint az alsó. Olyan puhák, mint a selyem. Résnyire nyitja azokat, ezért azonnal elhúzom róluk tapogatózó ujjaimat. Végighaladok lágy vonalú állán, majd nyakán vezetem végig a kezem. Megállok a mozdulat közben, s visszatérek arcához, halántékához, homlokához. Még feljebb merészkedem, míg megtalálom hosszú, dús haját. Füle magasságában lefelé haladok, egészen kulcscsontjáig. Bal kezemet elszakítom róla, de jobbommal ott megállok, s mellkasát takaró tincseit átdobom válla felett. Csupasz vállától felkarjáig haladok, s annál lejjebb már nem haladok. Így is túllőttem a célon. Ezt már nem illik. Nem ismerem még Lornát kellőképpen.

Ölembe ejtem kezeimet, s továbbra is arca irányába fordulva szólok hozzá:

– Nem fogsz tudni meggyőzni a saját igazadról. Gyönyörű vagy – mosolygok rá enyhén oldalra döntött fejjel. – Köszönöm a mai napot, igazán jól éreztem magam veled – folytatom mondandómat, hogy ne hozzam ennél is kínosabb helyzetbe. – Remélem, áll még a korábbi ajánlatod – teszem hozzá bizakodva.

– Hasonlóképpen – mondja, és tudom, hogy nem csak udvariasságból. – Az ajánlat pedig áll, igen – biztosít. – Viszont most már mennem kell. Nagyon késő van, és valószínűleg várnak rám. Köszönök mindent.

Felkel mellőlem, s kinyújtóztatja elzsibbadt tagjait.

– Jó éjszakát, Jason. Ne felejtsd el bezárni az ajtót – búcsúzik.

– Köszönöm. Szép álmokat, Lorna – köszönök el tőle.

Léptei egyre távolodnak. A kilincs lenyomódik. Az ajtó tárul, majd csukódik.

Ismét egyedül maradtam sötét világomban. De valamiért a szívem csordultig van telve boldogsággal.

Másnap reggelig eszembe sem jut, hogy fogalmam sincs, melyik fejezetnél tartok a regényben.

---> Következő fejezet

LÁToMÁS - 5. fejezet

<-- Vissza az előző fejezethez

Lorna

Patrick az előtérben felveszi a cipőjét, beköti a fűzőt, majd a szemembe nézve a másodperc törtrésze alatt átszeli a kettőnk között lévő néhány lépésnyi távolságot. Mogyoróbarna szemeiben a türelmetlenség fénye csillan.

– Nagyon várom a délutánt – mosolyog rám, én pedig válaszul ajkaira hajolok és rövid csókkal búcsúzom tőle.

Patricknek valószínűleg más definíciója van a búcsúcsókra, mert arcomat kezei közé fogva mélyíti a csókot. Váratlanul ér ez a gesztus, hiszen kérdése óta jóformán alig értünk egymáshoz szerelemmel. Talán jóvá akarja tenni. A gondolataim végére sem érek, amikor arra eszmélek, hogy nyelveink érzéki táncot járnak, a szívem szaporán ver, kezeimmel pedig szorosan felsőjébe kapaszkodom. A testem emlékszik, milyen Patrick által szeretve lenni. Többet akarok belőle. Nem akarom, hogy dolgozni menjen… most nem, miután ilyen nevetségesen könnyedén felizgatott.

Ám a csók véget ér, Patrick kipirosodott ajkai eltávolodnak tőlem. Vajon az én szám is ilyen színű most?

– Muszáj elindulnom, hogy időben odaérjek – mondja bocsánatkérőn, majd jobb hüvelykujjával megsimítja arcomat, aztán lejjebb haladva alsó ajkamat is. – Este innen folytatjuk – kacsint rám, hiszen pontosan tudja, milyen hatással volt rám ez az egy csók. Borzasztóan átlátszó vagyok, de csak Patrick számára, mert az évek alatt alaposan kiismert. Így meg sem kell erőltetnie magát, hogy elérje nálam a kívánt hatást.

– Legyen szép napod! – válaszolom neki utolsó mondatára nem reagálva. Szája sarkában mosoly bujkál, amikor becsukja maga mögött a bejárati ajtót.

Egyre jobban várom a délutánt.

De addig is… ma délelőttre a bevásárláson túl más nem szerepel a terveim között, így muszáj valami program után néznem. Talán felhívom Carole-t; a költözés óta nem beszéltünk egymással. Sarkon fordulok, és a hálószobánkba megyek a telefonomért. Hanyatt fekve elnyúlok a bevetett ágyon, és rákattintok a neve melletti telefon ikonra. Első csörgésre felveszi, és a korai hívás ellenére nagyon élénknek tűnik.

– Szia Lorna! Nem fogod elhinni, de pont te jártál a fejemben – csicsergi egyetlen barátnőm.

– Jó reggelt, Carole! Reméltem, hogy már ébren vagy. Ha nem zavarlak, tudunk beszélni? – kíváncsiskodok.

– Beszélni? Még találkozni is! Ma és holnap szabadságon vagyok, a hétvégére eljöttem meglátogatni anyáékat, gondoltam is rá, hogy beugrom hozzád valamikor.

Úgy örülök, hogy nem felejtett el. Tartottam tőle, hogy Phoenix túl messze van a személyes kapcsolat ápolásához, de amit igazán akar az ember, azt meg tudja oldani.

– De jó! Most mondja valaki, hogy nincsenek véletlenek! – vigyorgok, s közben hasra fordulok az ágyon. – Jól vettem ki a szavaidból, már itt is vagy LA-ben? Mit szólnál egy reggelivel egybekötött kávézáshoz a kedvenc helyünkön? – vetem fel az ötletet. – Egyébként is van egy jó hírem – teszem hozzá izgatottan.

– Naná! Találkozzunk ott egy óra múlva? – kérdezi.

– Tökéletes! – válaszolom, majd a telefont lerakva a gardrób elé lépek.

Laza, piros nyári felsőt és farmersortot veszek fel, aztán a fürdőben, a tükör előtt kifésülöm az éjszaka folyamán kissé összegubancolódott, hátközépig érő hajamat. Rutinos mozdulatokkal vízesésfonást készítek mindkét oldalra, majd tíz perccel később lapostalpú fehér szandálban, vállamon kistáskával indulok a Homegirl Caféba.

A hőséget még éppen megelőzve lépek be a narancssárga épület üvegajtaján. A légkondit már bekapcsolták, kellemes hőmérséklet, finom illatok, és a háttérben szóló halk zene fogad. A nagy belmagasságú helyiséget a plafonról lelógó, meleg fényű lámpák világítják meg. A romantikus hangulatot a falakat díszítő festmények fokozzák. Mélyet szippantok a jól ismert, friss péksüteményillatból.

Tekintetemmel hosszú, szőke hajkoronát keresek a vendégek között, de Carole még nem ért ide. Lehuppanok az egyik ablak melletti asztalhoz, majd újdonságok után kutatva az étlapot kezdem böngészni. El sem merülök benne, amikor valaki megkocogtatja a vállam és mellém lép.

– Carole? – kérdezem felé fordulva, majd miután rájövök, hogy tényleg ő az, ülőhelyemből felpattanva megölelem. – De jó újra látni téged! – üdvözlöm. – Mondjuk a rövid hajadat még meg kell szoknom – teszem hozzá, amit feltűnik, hogy a keresett hosszú labancának nyoma veszett, természetes szőke haja már a válláig sem ér.

– Téged is, Lorna! Hiányoztál! – Szorosan megölel ő is. – Ó, muszáj volt nyárias frizurára váltanom, nagyon melegítette a nyakamat – magyarázza bal kezével hajába túrva. Jegygyűrűjén megtörik a napfény, így fehér fényfoltot varázsolva a mahagóni asztalra.

Mindketten helyet foglalunk a kényelmes, kanapéhoz hasonló ülőalkalmatosságon. Egy-egy étlapot a kezünkbe véve választunk magunknak harapnivalót, majd az érkező, nagyjából velünk egyidős pincérnőnek leadjuk a rendelést. Carole sonkás-zöldséges bagelt kér sajtos mártogatóssal, én pedig grillezett sajtos szendvicset salátával, amelyeket Paulie karamellás lattéjával kívánunk elfogyasztani. Az itt kapható karamellás latte a világ legjobb találmánya. Még ki sem hozták, de már a számban érzem krémes állagát, édes ízét.

– Szóval, hogy tetszik a közös élet álmaid ügyvédjével? – kérdezi kacéran. Mindkét könyökével az asztalra nehezedik, kezeivel állát támasztja. Régi szokása ez, és ilyenkor mindig évekkel fiatalabbnak tűnik. Persze, az is lehet, hogy csak képzelődöm.

Carole a legjobb barátnőm, amióta az eszemet tudom. Ugyanaz az általános iskola, ugyanaz a gimnázium, bár akkor már nem voltunk osztálytársak. Minden apró-cseprő dolgot megosztottunk egymással, és ha bármi gond volt, tartottuk a hátunkat a másikért. A felnőttkor küszöbén együtt jártunk egyetemre is, habár ő teljesen mást tanult, mint én: a gazdaság, a pénzügy világa vonzotta. Jelenleg is könyvelőként dolgozik, miután a gyakorlati helyszínén még a képzés vége előtt munkát ajánlottak neki. A diplomaosztó óta nem találkoztunk személyesen, hiszen a munkáján túl Jack, a férje is Phoenixbe szólította, ezért egyértelmű volt, hogy odaköltözik hozzá. Szerencsére a kapcsolattartáshoz manapság nem feltétel az azonos tartózkodási hely, az internetet kihasználva rendszeresen üzenünk egymásnak.

– Patrick elég sokat dolgozik, gyakran van bent az irodában munkaidőn túl is, emiatt pedig nagyon fáradt, mire hazaesik. Nagyjából a hétvége marad nekünk – vallom be egy sóhaj kíséretében. – Ettől függetlenül próbálunk minél több időt tartalmasan eltölteni együtt.

– Tartalmas időeltöltés, hm? – tűnődik. – Remélem, strapabíró, nem nyikorgó ágyat vettetek! – neveti, mire fejemet rázva széles mosolyra húzom a szám. Ez az én Carole-om! Sosem hazudtolja meg önmagát. – Ha már témánál vagyunk… – Lejjebb veszi a hangerejét, de a mondatát félbehagyja, amikor a korábbi pincérnő az asztalunkhoz ér a rendelésünkkel. Megköszönjük neki, majd jó étvágyat kívánva indul tovább. Egyből beleharapok az egyik szendvicsembe, mert melegen a legjobb, amikor még olvadt benne a sajt. – Szóval – kezd bele újra, tenyereivel aprókat dobolva az asztal szélén –, ez még nem publikus információ, de veled egyszerűen muszáj megosztanom. – Pillanatnyi hatásszünetet tart, hogy húzza az idegeimet. – Jack és én gyereket várunk – jelenti ki izgatottan.

Lenyelem a számban lévő falatot, majd felcsillanó szemekkel, leesett államat a földről felvéve zúdítom Carole-ra minden egyes feltörő gondolatomat.

– Komolyan? Jaj, annyira örülök nektek! – kapom kezeimet a szám elé. Tudom, hogy már vagy fél éve tervezik a családbővítést, és most már ott növekszik benne egy új élet! – Mióta tudjátok? Hányadik hétben vagy? Mi lesz a neve? Egyáltalán fiút vagy lányt szeretnétek jobban? És várj, miért nem mondtátok még el senkinek? – teszem hozzá összevont szemöldökkel.

– Lorna, Lorna, lassíts, nem tudok ennyi mindent megjegyezni. Jobban felpörögtél, mint én a pozitív teszt után – neveti, majd kortyol egyet a kávéjából. – Azért nem mondtuk el eddig senkinek, mert mindössze egy hete derült ki. Te is jól tudod, hogy ilyen kevés idő elteltével egy terhességből még bármi lehet – vonja meg a vállát. – Egyelőre igyekszünk nem túlságosan beleélni magunkat, hátha mégsem úgy végződik, ahogyan terveztük – harap bele ő is a szendvicsébe.

– Jogos – értek egyet vele. – De nem lesz a világon semmi gond a picivel, érzem. Ahogy azt is, hogy lány lesz. Kezdhetsz ruhákat nézni a kis hercegnőnek – vigyorgok vadalma módjára.

– Nos, ha te mondod – rázza a fejét hitetlenkedve, én pedig végtelen boldogságot érzek, amiért Carole számára minden úgy alakul, ahogyan elképzelte.

Egyszerre nyúlunk italunkért, én pedig csak most nézem meg alaposabban a pohár tartalmát. A latte tetején lévő tejszínhabra apró karamellkockákat is szórtak. Amikor legutóbb itt jártunk, nem volt rajta ilyen extra. Lekanalazok róla néhányat egy kevés tejszínhab társaságában. Határozottan tetszik. Egy nagy pohárnyi mennyország. Belekortyolok az italba, majd szememet lehunyva átadom magam az ízélménynek. Verhetetlen.

– Egyébként – szólal meg Carole két falat között –, ha nem tévedek, te is említettél a telefonban valamiféle jó hírt. Ki vele! – Ahogy előre dől, fülében az évekkel ezelőtt tőlem kapott ezüst-kék, lógós fülbevalót pillantom meg. Imádom, hogy azóta is hordja!

– Tényleg! Képzeld, lett munkám! Hétfőn kezdek – látom, hogy Carole mondani akar valamit, de feltartom a mutatóujjam, jelezve, hogy várjon még egy kicsit – a Segítő Kéz Klinikán Dr. Peter Green keze alatt! – fejezem be a mondatot letörölhetetlen vigyorral az arcomon. Szerintem mind a harminckét fogam látszik.

– Az a Dr. Peter Green? A híres neuropszichológus? – kérdezi elkerekedett szemekkel. – Nem vagyok naprakész az orvosi berkekben zajló eseményekkel, de róla még én is hallottam. Sőt! A memóriazavarról szóló tanulmányát olvastam is. Szép fogás, Lorna! – füttyent elismerően.

– Köszi, Carole. – Olyan lelkes, hogy zavaromban a jobb fülem mögé tűröm a hajam. – Komolyan olvastad azt a tanulmányt? Miért? – kérdeztem, hiszen Carole-tól távolabb nem is állhatna az orvoslás.

– Az volt az egyik korai jele a babának, hogy a néhány perce, órája történt dolgok teljesen kiestek. Megijedtem, rákerestem a memóriazavarra, és ezt a tanulmányt dobta fel a kereső. Végigolvastam. Biztosan a hormonok, vagy mit szoktak ilyenkor mondani – rázta a fejét hitetlenkedve. – Szóval drukkolok neked, adj bele mindent!

– Ez természetes! Amit egyszer elkezdek, azt szívvel-lélekkel csinálom. Remélem, hamar belerázódok a dolgokba, iszonyú lenne, ha csalódna bennem – öntöm szavakba egyik legnagyobb félelmem,

– Ugyan már, a doki is ember. Pontosan tudja, hogy friss diplomásként még nem fogod megváltani a világot. Ahhoz idő kell – mondja bátorító mosollyal, majd nagyot kortyol a lattéból. – Ez valami isteni – emeli az ég felé a tekintetét. – Mindenképp írj vagy hívj majd, ha túl vagy az első napodon! Mindent tudni akarok!

– Úgy lesz – biztosítom, majd kevésbé komoly témákra evezve folytatjuk a reggelit.

A latte mindkettőnknek előbb elfogy, mint a szendvicsek a tányérról. Én rendelek még egyet, Carole a baba miatt csínján bánik a koffeinnel, így mangólevet kér. Rekordidő alatt elfogynak.

A percek csak úgy repülnek, szinte észrevétlenül. Ám hirtelen megszólal Carole telefonja, ami kizökkent minket a moziban aktuálisan vetített filmekről való beszélgetésből.

– Ne haragudj, az emlékeztetőm az – pillant rá a kijelzőre. – Indulnom kell haza, várnak a szüleim.

Táskája mélyéről előtúrja rikító rózsaszín pénztárcáját, kivesz belőle néhány bankjegyet és a kezembe nyomja. Vállára veszi mindent elnyelő táskáját, belecsúsztatja a telefonját, majd feláll.

Én is összeszedem magamat és a táskámat, majd szoros baráti öleléssel búcsúzunk egymástól.

– Vigyázz magadra! Üdvözlöm Jacket! És még egyszer gratulálok! – mondom őszinte örömmel.

– Én is Patrickot! – Az ölelés véget ér, ő pedig kilép a kávézóból. – Aztán kellemes rosszalkodást! – szól vissza az ajtóból jó hangosan, hogy az időközben benépesedett kávézó minden dolgozója és vendége hallja.

Fejcsóválva a pulthoz megyek a két pohárral, kifizetem a számlát, majd köszönés után kilépek a szokatlanul meleg, kora nyári levegőre. Szinte arcul csap a hőség, kell egy kis idő, amíg sikerül megszoknom a hőmérséklet-különbséget.

Egy nagyobb üzletlánc felé veszem az irányt, ahol minden szükséges dolgot beszerezhetek. Nem sokkal később két jól megpakolt szatyorral sétálok egy forgalmas főút melletti járdán. A lakásig vezető utat a legközelebbi buszmegállótól már tömegközlekedéssel teszem meg a hőség, a vásárolt romlandó ételek, és a fölösleges cipekedés elkerülésének okán.

A zsúfolt buszról még épp időben sikerül leverekednem magam. Ekkora tömegben sajnos nem igazán érződik a légkondi áldásos hatása: pólóm kényelmetlenül tapad a hátamra, és a melltartóm is mosásérett már.

A városnak ebben a részében valamiért rendszeresen jóval kevesebb a leszálló; olyan, mintha nem lakna itt senki. Holott a környék minden nap gyerekzsivajtól, járművektől és kutyaugatástól hangos. Úgy vélem, az eltérő életritmusunk lehet az oka ennek. Arról lehet szó, hogy más időpontban megyek ki az utcára, mint a dolgozó emberek.

Alig tíz perccel később már a jól ismert, kopott lépcsőkön lépdelek felfelé. Az ötödik emeletre érve minden erő elszáll a lábaimból. Edzenem kellene.

Hazaérve elpakolom a vásárolt ételeket és háztartási eszközöket a helyükre, majd egy gyors zuhany mellett döntök. Minden átizzadt ruhámat a szennyestartóba dobom, felcsatolom a hajamat, aztán a zuhanykabinba lépve megnyitom a hideg vizet. Az apró, hideg cseppek éles tűknek hatnak, ahogyan a bőrömre csapódnak. Engedek hozzá egy kevés meleget is, majd alapos tisztálkodás után a törölközőért nyúlok. Puszta megszokás. Ilyen döglesztő melegben törölközés nélkül is megszáradnék két percen belül. Felsejlik bennem egy légkondi gondolata, de elhessegetem. Nincs rá keret. És ez csak egy albérlet, tehát azon túl, hogy nem érné meg beruházni rá – hiszen ki tudja, meddig maradunk itt –, valószínűleg a tulajnak sem tetszene, ha szétfúrnánk a lakása falait. Egy ventilátor viszont jó befektetésnek tűnik.

Patrick reggeli ígéretét szem előtt tartva felveszem a legszexibb, fekete melltartómat, rá egy nem túl szűk, minta nélküli lila ujjatlant, fekete tangámra pedig egyszerű, rövid, fekete vászonnadrágot húzok.

Ebédet keresve konyha sarkában lévő hűtőhöz lépek. Kinyitva azt megakad a szemem a palacsintahegyen, ami még mindig érintetlenül várja sorsát.

Még van néhány órám Patrick érkezéséig. Itt a kitűnő alkalom a kapott tojásokat visszaszolgáltatni, ha már vettem frisseket. De három tojással nincs az a pénz, hogy bohóckodjak. Jobb ötletem van.

Kiveszem a palacsintákat a polcról, a felét egy nagy lapostányérra pakolom, a másik felét visszarakom a hűtő hűvösébe. Papucsba bújok, kulcsot ragadok és az ajtót magam mögött gondosan bezárva elindulok lefelé a lépcsőkön. A kulcsot a bal nadrágzsebembe süllyesztem.

A huszonegyes lakás ajtaja előtt állva gyors egymásutánban ötöt kopogok. Sosem számolom, mégis mindig ötöt sikerül. Nekem egyszerűen így hangzik befejezettnek egy kopogás.

Ismét várom, hogy Jason ajtót nyisson.

Remélhetőleg ma nem a szűkszavú, barátságtalan leányzóval találom szembe magam.

Következő fejezet -->