Patrick
Teljesen el fogok szédülni, mire felérek az ötödik
emeletre. Gyerekként a körhintán is rosszul lettem. Bevallom, elképzelhető,
hogy a szénsavas üdítők hada, illetve a temérdek édesség rövid időn belüli
elfogyasztása volt az eset kiváltó oka. De mégis miért gondolkodom most ezen?
Már egyáltalán nem számít, hiszen olyan régen volt. Csak pihenni akarok.
Nem elég, hogy az egész napom egy értetlenkedő
ügyfélnek köszönhetően teljes mértékben haszontalanul, ellenben elképesztően
stresszesen telt, még gyalogoljak is öt emeletet. Előre a fordulóig, ott jobbra.
Jobbra. Előre, jobbra. Jobbra. Ismétlés további négy alkalommal. Ráadásul
minden egyes nap ez vár rám. Kész szerencse, hogy nem a legfelső szinten van a
lakásunk.
Liftet akarok. A felvonó hiánya egészen eddig hidegen
hagyott, de már most, az első itt töltött éjszaka után hiányzik. Egyáltalán
hiányolhat az ember olyasvalamit, amit soha életében nem tapasztalt?
Amikor odaérek az ajtó elé, lenyomom a kilincset. Nem
nyílik. A zsebembe nyúlok, de csak a munkahelyi kulcscsomóm akad a kezembe.
Ekkor végre bevillan. Még nincs lakáskulcsom, úgy volt, Lorna ma megy
másoltatni.
Bekopogok. Pillanatokon belül felkapcsolódik a lámpa
fénye, kulcs zörög a zárban, majd kitárul az ajtó. A világ legcsodálatosabb, és
nem utolsósorban legszexibb menyasszonya fogad széles mosollyal, és mintha elhessegették
volna az esőfelhőket fölülem. A karjaimba zárom Lornát, és beszívom hullámos, frissen
mosott hajának illatát. Levendula. Van egyáltalán olyan nő, aki nem szereti a
levendula illatát?
– De jó, hogy itt vagy! Összeszereltem az új
dohányzóasztalunkat – büszkélkedik. – Gyere, nézd meg! – húzna magával máris.
Én azonban még nem akarom elengedni őt. Gondosan becsukom az ajtót magam
mögött, s ráfordítom a reteszt. Hihetetlen ez a lány, képes lenne egész
éjszakára nyitva hagyni az ajtót. Furcsállom, hogy napközben valamiképpen mégis
eszébe jutott használni az egyetlen lakáshoz kapott kulcsot.
– Ne olyan sietősen – mondom, ő pedig kérdőn néz fel rám.
– Előbb hadd pakoljak le. – A kezemben lévő laptoptáskát óvatosan a frissen
festett falnak döntöm, az aktatáskát pedig nemes egyszerűséggel elengedem. Hadd
puffanjon. Hadd dőljön el. Túlságosan sok benne a fölösleges nyomtatvány. Most,
hogy belegondolok… miért is kellett hazahoznom? A munka megvár.
Kilazítom a nyakkendőmet, s ingem két felső gombját
kigombolom. Máris kapok levegőt. Jó dolog lélegezni. Azonban puszta lélegzéssel
ezúttal nem érem be. Többet akarok. Lassan, de határozottan magamhoz húzom
Lornát a derekánál fogva. Valószínűleg rájött, mit szeretnék, mert lábujjhegyre
áll, és puha csókot nyom a számra. Kellemes érzés, de még mindig egyértelműen
kevés. Nyelvemmel utat török a szájába, és úgy csókolom, mint kapcsolatunk
hajnalán. Jobb kezemmel a hajába túrok, bal kezem pedig végigsiklik a hátán,
fentről lefelé, egészen le, mígnem megtalálom fenekét és megmarkolom azt. A nők
nagy százalékára nézve igazságtalanul tökéletes hátsója van. Három év után is
ez a legvonzóbb testrésze számomra. Legalábbis az egyik.
Halk sóhajaiból és kipirult arcából világossá válik
számomra, hogy sikerült elterelnem a gondolatait holmi összeszerelt bútorról.
Jelenleg én töltöm ki minden gondolatát. És ez így van jól.
– Ágy? – szakítom meg a csókot egy rövid kérdés
erejéig.
Válaszul csak bólint, de ez éppen elég. Újabb csókban
forrunk össze, változatlan hévvel faljuk egymást. Lassacskán elbotorkálunk a
hálószobánkig, de mire odaérünk, Lorna ténykedésének köszönhetően ingemnek
minden gombja kiszabadult már, a lánynak pedig a padlón hever szűk, fekete
pólója. A melltartója is fekete, csipkés. Ebben a félhomályban talán nem
kellene ilyen magabiztosnak lennem a színt illetően, mégis tudom, hogy fekete
van rajta, mert reggel azt vette fel. Most pedig én veszem le róla. Amint ő
lecsúsztatja az inget a vállamról, megtalálom a kapcsot, a ruhadarabot pedig a
pólója irányába hajítom.
Annyira fölöslegesnek tartom a nők melltartó-mániáját.
Természetesen vannak igazán szemrevaló darabok, de valamennyi férfitársam
nevében mondhatom, hogy a fedetlen női mell minden melltartóba bújtatott
mellnél sokkal kívánatosabb.
Elfektetem őt az alig egy hete vásárolt fenyőkeretes
ágyon, és megszabadítom falatnyi rövidnadrágjától, illetve alsóneműjétől.
Ezeknek a színe a legkevésbé sem érdekel. A függönyön átszűrődő halvány fény
szinte csak a körvonalait engedi láttatni, de nem bánom. Kezeimmel és
nyelvemmel újra felfedezem a lány – a menyasszonyom
– kipirult arcát, formás mellét, a kezem nyomán hullámzó lapos hasát, puha
combjait. Hallgatom már nem is olyan halk sóhajait, nyögéseit. Élvezem, ahogyan
vékony ujjaival a hajamba túr, s nyakamat nyalogatja.
Addig csigázom, addig érintem és csókolom őt
mindenhol, addig pengetem teste húrjait, amíg önnön türelmem utolsó cérnaszála
is elszakad. Hosszasan szeretem őt szavak nélkül, míg a kielégüléstől egy csepp
energiánk sem marad.
Különös, mennyire értelmét veszíti a beszéd egy olyan
partnerrel, akivel tökéletesen összeillünk mind lelkileg, mind testileg. Három
évvel ezelőtt, amikor első ízben találkoztunk a főiskolán, Lorna olyan volt,
mintha saját magamat láttam volna nőként. Csak a magasságbeli különbségünk volt
szembeötlő. De ugyanolyan őszinte, mogyoróbarna szempár nézett vissza rám.
Ugyanolyan félszeg mosoly játszott az ajkán. Remegett a hangja, amikor
bemutatkozott; épp annyira nehéz volt számára nyitni mások felé, mint akkor
nekem.
Ám azóta mindketten változtunk ezen a téren, pozitív
irányba, természetesen. Kihoztuk és a mai napig kihozzuk egymásból a legjobbat.
Már nem érdekel, mit gondolnak mások a zsebembe rejtett
noteszről. Lorna elfogadott engem azzal együtt. Mert furcsaságaink és
szokásaink hozzánk tartoznak. Benne vannak a csomagban. Ezt ő mondta, még
régen, hogy felvidítson.
Lornára pillantok. A mellkasomon pihen, kezével
borostámat babrálja. Amikor megérzi, hogy őt nézem, rám emeli a tekintetét.
– Mi jár gondolataid középpontjában? – kérdezi, mint
minden alkalommal, amikor elgondolkodom valamin.
Kisimítom egy rakoncátlan hajtincsét az arcából. – Rosszul
tetted fel a kérdést – somolygok. – Ki
jár gondolataim középpontjában? Így helyes. – Puszit nyomok a feje búbjára.
– Rendben, akkor hadd javítsam ki magam. Ki jár gondolataid középpontjában? –
kérdezi újra, miközben felkönyököl az ágyon, s úgy néz le rám. Egyértelmű, hogy
próbálja visszafojtani a mosolyát, hiszen már tudja a választ. Én akkor is
kimondom.
– Te – jelentem ki. Amint kimondom, a lány máris
szélesen mosolyog. Olyan tökéletes a mosolya. – Arra gondoltam, mennyire
szerencsés vagyok, amiért az enyém vagy. – Kezemmel megkeresem az ő kezét, s
rajta a gyűrűt. – Amikor az utca embere a kezedre néz, tudhatja, mennyire
szerencsés veled valaki.
Lorna nem mond semmit, csak megcsókol. Nem hosszan, ám
annál nagyobb szeretettel.
– Mindketten szerencsések vagyunk, amiért megtaláltuk
a másik felünket – súgja. – Szeretlek, Patrick. A világ legjobb dolga veled
lenni – fészkelődik egy kicsit, majd elhelyezkedik mellettem.
Valóban kellemes az élet Lornával, de meggyőződésem,
hogy ezt is lehet fokozni. Ráadásul egy kicsit sem kell megerőltetnünk hozzá
magunkat.
– Lorna? – Nem válaszol. – Lorna? – szólongatom.
– Hm? – kérdez vissza bódultan. Biztosan kimerült az
egész napos rendezkedéstől. Én meg az asztalt sem voltam képes megnézni, holott
nem két perc munkájába került összeeszkábálni. Reggel pótlom.
– Mit szólnál ahhoz, ha holnap búcsút mondanánk az
óvszertől?
Érzem, hogy megfeszül mellettem. Iszonyú lassan telnek
a másodpercek, amit csendben, mozdulatlanul töltünk. Beleegyezésre,
lelkesedésre, esetleg egy második menet lehetőségére számítottam. Nem efféle feszélyező
hallgatásra. Ilyen néma tiltakozásra.
– Tulajdonképpen – szólal meg végre – mire várjunk? –
suttogja. Hangjába mintha meglepettség vegyülne.
Habár látszólag egy véleményen vagyunk, annyira szíven
üt ez az egy mondat, hogy fáradtságom ellenére legalább fél órába telik, mire
elszenderedem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése