Lorna
Kora délutáni pihenőmet öt hangos, határozott kopogás
szakítja félbe. Ujjaimmal beletúrok rövid, sötétbarna hajamba, majd kelletlenül
felkelek a régi, de kényelmes kanapéról és az ajtóhoz baktatok.
Fogalmam sincs, ki lehet az, ma nem várok vendéget. Nem
mintha sokan járnának át hozzám. Ami azt illeti, egyetlen rendszeres vendégem
van, ám őt nem mára várom.
– Ki az? – címzem a kérdést hangosan a kint állónak.
– Lorna – válaszolja. Lorna… Ismerős a neve, de
hirtelen nem tudom mihez kötni. – Fölötted lakom – teszi hozzá, amikor túl
hosszúnak véli a csendet.
Így már emlékszem rá. A lány, aki már az első
találkozásunkkor a lábaim előtt hevert. Elmosolyodok a gondolatra, majd elfordítom
a kulcsot a zárban és szélesre tárom az ajtót.
– Mit tehetek érted? – kérdem tőle vidáman az
ajtófélfának támaszkodva.
– Tegnap jártam itt tojást kölcsönkérni. Te nem voltál
itthon, de a talpig feketébe öltözött csajszi adott – magyarázza a nálam
nagyjából egy fejjel alacsonyabb lány. – Most visszahoztam
palacsinta formájában. Igaz, tegnap sütöttem, szóval nem friss, de melegítés
után is finom. Európai recept. Remélem, ízleni fog.
Nem értem. Itthon voltam tegnap. Hallanom kellett
volna, ha jön valaki. Habár lehet, hogy éppen akkor zuhanyoztam. Ilyen melegben
naponta többször is szoktam.
Ekkor hangos gyomorkorgást hallok. Nem tőlem jön.
– Gyere be, együk meg együtt! – nevetek, és elállok az
ajtóból.
– Ha nem zavarok… – lép beljebb bizonytalanul.
– A könyv nem szalad el – biztosítom, majd becsukom
mögötte az ajtót. – A konyha-étkező egyből balra van – irányítom. – De ezt
nyilván tudod, hiszen a fenti lakás is ugyanilyen elrendezésű – vakarom meg a
tarkóm zavaromban.
– Akkor megyek, megmelegítem. Bízom benne, hogy te sem
ebédeltél még – mondja csilingelő hangon, ahogy a mikróba rakja az ételt.
– Még nem, és ha nem jössz, valószínűleg eszembe sem
jutott volna az evés – válaszolom, majd leülök a kis asztalhoz az egyik székre.
– Mit szokás rakni a külföldi palacsintára? – érdeklődöm.
– Lekvárt, édesített kakaóport, cukorral elkevert
fahéjat, illetve túrót szoktak leggyakrabban tenni rá, aztán feltekerve eszik
meg.
– Feltekerve? – kérdezek vissza csodálkozva. Hogyan
tekerik fel a palacsintát?
– Igen. Ez nagyon vékony tésztájú, nézd csak!
Az orromba szökő finom illat alapján előttem tarthatja
a tányért.
– Megtennéd, hogy leteszed az asztalra? – kérem
továbbra is előre fordítva a fejem.
Szó nélkül lerakja elém, hallom, ahogyan a porcelántányér
halk koppanással a terítővel borított faasztalhoz ér. Kezemmel kitapogatom a
palacsintát, majd megkeresem a szélét. Tényleg vékony, akár a papírlap. És
olajos, ahogyan most már a kezem is. A lány felől érkező döbbent csendet vágni
lehetne.
– Meglepődtél? – kérdezem halkan.
– Igen. Nem – mondja nem túl határozottan. – Mármint,
mostanra rájöhettem volna. Ne haragudj.
– Ugyan! Nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni.
Csak jó volt egy rövid időre átlagos embernek érezni magam.
Felkelek a székről, majd a mosogatóhoz lépve nyomok a
folyékony szappanból és kezet mosok. Megtörlöm a kezem a csap alatti ajtóra
akasztott törölközőben. Kettőt jobbra lépek, felnyúlok a szekrényhez, kinyitom
és kiveszem belőle a zacskó porcukrot és a pultra rakom. Becsukom, aztán a mellette
lévő polcról leemelem a fűszeres kosarat. Sorra kinyitom a dobozokat, egyik
után a másikba szagolok bele, majd az imént levett cukorral és a harmadik kis
dobozkával a kezemben megfordulok, és Lorna vélt irányába tartom.
– Tessék, a fahéj és a cukor. A mögötted lévő alsó
szekrényben találsz tányérokat, a fiókban pedig evőeszközöket.
– Köszi, odateszem ezeket az asztalra, és előveszem,
amiket mondtál – jelzi, majd kiveszi a tárgyakat a kezemből.
– A hűtőben pedig kell lennie baracklekvárnak.
Mindjárt hozom – teszem hozzá.
Sarkon fordulok, és a mosogató mellett balra lévő, nem
túl nagy hűtő ajtajában keresni kezdem a lekvárt. Két üveget találok, de az
üveg formájából már tudom, melyik kell nekem. A szögletes. A kerekben mustár
van. Az asztalhoz viszem és falhoz közeli szélére helyezem. Leülök a jobb
oldali székre, a korábbi helyemre. Lorna éppen a fahéjat keveri el a cukorral.
– Kész a fahéjas cukor – szólal meg pár másodperccel
később. – Benne hagyom a kanalat. A bal kezed felől van az asztal közepén. Van előtte
egy másik kanál, az mehetne a lekvárba. A palacsintát pedig most rakom
közvetlenül eléd. És magam elé. Jó étvágyat! – Kihúzza a másik széket és helyet
foglal mellettem.
– Köszönöm! – mondom kis meglepettséggel a hangomban.
– Neked is jó étvágyat! Egyébként nem semmi, hogy ennyire tudod, hogyan kell
hatékonyan segíteni nekem. – Bal kezemmel megkeresem az említett kanalat és a
kibontott lekvárba nyúlok vele. Két kanállal teszek a palacsintára, majd
elkenem és feltekerem azt. – Ezt kézzel kell enni? – kérdezem, amikor nem
találok villát a tányér mellett.
– Általános iskolás koromban, éppen pályaválasztás
előtt, eljött az osztályunkhoz egy végtelenül kedves vak hölgy a segítő
kutyájával és beszélt magáról, az életútjáról, mindennapi praktikáiról és arról
is, hogyan tudnak a látók jól segíteni a hétköznapokban. Nagyon tartalmas
beszélgetés volt, amiből sokat tanultam – emlékszik vissza. – Ő adott célt az
életemnek – teszi hozzá, majd kisvártatva a kérdésemre is választ kapok. –
Általában villával szokás enni, de neten azt írták, a gyerekek kézzel szeretik,
szóval én mindig kézzel eszem – húzza végig a kanál alját a palacsintán. Lorna
minden bizonnyal fahéjasat eszik először.
Ezen felbuzdulva a tekercsemet kissé megemelem és nagyot
harapok belőle.
– Ez valami mennyei! – mondom ki az első gondolatomat,
majd szép csendben elfogyasztom az egészet, és már nyúlok is a fahéjért. –
Tőlem is nyugodtan kérdezhetsz, ha szeretnél – ajánlom fel, mialatt készítem a
második tekercset.
– Örülök, hogy ennyire ízlik! Így
nem hiába készült – sóhajtja. – Nem szeretnék
tolakodni. Inkább arra kérlek, hogy mesélj magadról! Azt és annyit, amennyit
jónak látsz – kéri, majd a kanál az üveghez érve csilingelve érkezik vissza a
lekvárba.
– Akkor kezdem az elején – harapok bele a fahéjasba.
Ez a lekvárosnál is finomabb. – Születésem óta gondok voltak a látásommal. A
szüleim tudták, milyen jelei vannak annak, ha nem lát jól a gyerek, így az első
években még remélték, hogy a romlás megállítható. Néhány hónap leforgása alatt
rohamos romlás következett be. Három éves koromra már csak a fényt tudtam
megkülönböztetni a sötétségtől. Azóta nem lett rosszabb a helyzet, bár innen
már nem nagyon van lejjebb – vonom meg a vállam tettetett mosoly kíséretében.
– Tudod az okot? – Tetszik, hogy érdeklődik és mer
kérdezni.
– Persze. Genetika. Édesanyám vak. Benne volt a
pakliban, hogy ez lesz – szorítom össze a számat egy pillanatra. – Kezdetben úgy
hittük, műtéttel jelentős javulás érhető el, aztán egy másik orvosnál kiderült,
hogy ilyen szintű károsodással szemben az orvostudomány egyszerűen tehetetlen.
Fölösleges lett volna az egész procedúra.
– Szörnyű, hogy pénzért milyen aljas húzásra
hajlandóak egyesek – mondja keserűséggel a hangjában.
– Alkalmazkodtam. – Az ízeket kiélvezve pusztítok el egy
újabb lekváros palacsintát.
Csend telepszik ránk, amíg eszünk, de ez a csend jó.
Békés. Nem kínos, nem fojtogató.
Amikor tányérjainkról az összes palacsinta elfogy,
Lorna mindent a helyére rak: lekvárt a hűtőbe, tányérokat és kanalakat a
mosogatóba. Neki akar állni mosogatni, de nem hagyom. Elkérem tőle a szivacsot,
és mosogatás közben folytatom a mesélést.
– A családom rengeteget segített. Nekik köszönhető,
hogy nem veszítettem el a józan eszemet. Most teljes életet élek, el tudom
látni magam, van munkám. Diszpécserként dolgozom napi négy órában – teszem
hozzá, mert tudom, hogy meg akarja kérdezni. Mindenki meg akarná kérdezni. –
Nagyon ritkán kell bemennem, általában itthonról dolgozom. Ez a jó a
telefonálásban. Bárhonnan működik – teszem a csöpögtetőbe a második tányért. –
Azt az egyet sajnálom, hogy sokat vagyok egyedül. Akiket barátaimnak hittem,
idővel mind elkoptak mellőlem. Most a szüleim és a húgom, Vanda van csak nekem.
Ő gyakran látogat, jön minden csütörtökön, néha hétvégén is. Vele már
találkoztál – jut eszembe.
– Ő a szótlan lány, aki kishíján felnyársalt a
tekintetével? Nem is hasonlít rád – hallom hitetlenkedő hangját és kellemes
nevetését.
– Ha tudnád, mennyit tud beszélni! Bárcsak néha
csendben maradna, de komolyan! – Már csupán egy kiskanál árválkodik a
mosogatótálca alján. – Valójában csak aggódik miattam, és az istennek sem tudom
megértetni vele, hogy a látássérülésem nem korlátoz az életben. Annyira nem,
amennyire ő hiszi. – A kanalat a többi tiszta edény mellé helyezem. – Makacs,
de jót akar.
Elzárom a csapot, szárazra törlöm a kezem, majd az
evőeszközös fiók fölötti szekrény alsó polcáról leveszek két poharat és az
asztalra rakom. Megszomjaztam, ezért a hűtőből hideg gyümölcslevet veszek elő.
Nem tudom, melyiket, mert az alma és a narancslé is ugyanolyan dobozban van. Az
asztal mellé érve felrázom, kibontom, majd öntök mindkét pohárba.
– Tessék. Gondolom, te is szomjas vagy.
– Valóban. Köszönöm – kortyol bele. – Az almalé a
kedvencem.
Néhány másodperccel később hallom, ahogyan az
üvegpohár ismét az asztalra kerül.
– Akkor én megyek, nem zavarok tovább. Említetted,
hogy olvastál éppen – húzza hátra a széket. Felkel és beemeli. – Köszönöm a
meghívást.
– Én köszönöm a finom palacsintát. Egyébként igen,
tényleg olvastam, habár kis csalással. Hangoskönyvről van szó. A könyvtáros
ajánlotta, és meglepődtem, mennyire jó, pedig nem igazán szoktam fantasyt
olvasni. Csak a jó öreg klasszikusokat. Sajnos újabb kiadású regényekhez
nehezebb hozzájutnom.
– Melyik könyvről van szó? – tudakolja. Könyvmoly
lehet a lány. Ez tetszik.
– Andrzej
Sapkowski írta, a címe The Witcher. Állítólag nemrég sorozat is
készült belőle.
Lorna nagyot sóhajt.
– Az az egyik kedvencem a műfajban. Ott van a polcomon
is, kitüntetett helyen. Egyébként a főszerepet Henry Cavill kapta. Telitalálat
a pasi erre a szerepre. – Itt elmereng kicsit, aztán észbe kap. – Hagylak
elmerülni a történetben.
Mielőtt elköszönhetne, a szavába vágok.
– Várj! Ha nem bánod és nincs más dolgod, szívesen
venném, ha csatlakoznál hozzám. Olvasnál fel nekem? – kérem halkan. – Ha nem
veszed tolakodásnak.
– Van egy kis időm. Várj egy picit, mindjárt jövök! –
fogadni mernék, hogy vigyorog.
Elsiet. Az ajtó nyílik, majd csukódik. Hitetlenkedve
megrázom a fejem. Felkapom Lorna poharát az étkezőasztalról, és a sarokkanapéra
telepszem a konyha melletti világos nappaliban. A poharat a kanapé előtti tömör
fa dohányzóasztalra helyezem.
Nagyjából két perc múlva ér vissza: öt halk kopogás
után benyit.
– Meghoztam az első könyvet – jelenti ki Lorna és
beteszi maga mögött a bejárati ajtót.
Onnan pont rám lát, így egyből a nappaliba jön utánam.
Leül mellém és hátát a párnának dönti.
– Hol tartottál? – tudakolja.
– Még az elején. Ahol Geralt találkozik a brukszával –
válaszolom azonnal.
Fellapozza a regényt és megkeresi az adott részt.
– Meg is van! Az elejétől kezdem a fejezetet, jó? –
kérdi. – Így könnyebb felvenni a fonalat – teszi hozzá magyarázkodva.
– Rendben, jó lesz így – egyezek bele, majd
kényelmesen elhelyezkedek az ülőalkalmatosság sarkában.
És akkor olvasni kezd.
A legtöbb nőhöz képest Lornának mély, mégis kellemesen
lágy hangja van. Olvasási tempója tökéletes: nem gyors, így minden szót értek,
de nem is túl lassú, hogy unatkozzam vagy elálmosodjak miatta. Belesimulok a
felőle érkező rezgésekbe. Hagyom, hogy játsszon a hangjával, s ezáltal magával
ragadjon a történet. A harc hevessége. Geralt érzékei mintha a sajátjaim
volnának. Úgy érzem, engem vágott a vámpír a kőfalhoz: az én testemen cikázik
keresztül a fájdalom.
Ahogyan az írott betűk egymásutániságát hallható
szavakká, mondatokká alakítja, légzése átveszi a küzdelem izgalmát. Akaratlanul
is megjelennek előttem a mozdulatok, arckifejezések, még a kard suhintását és a
lény testébe fúródó éles karó hangját is hallani vélem.
A fejezetek között néha belekortyol a kapott almalébe,
de ezt leszámítva szakadatlanul olvas fel nekem. Olyan megnyugtató. Eszembe jut
a gyerekkorom, amikor apa olvasott fel nekem. Gyűlöltem, hogy nem láthattam a
mesekönyvekbe rajzolt képeket. Hosszú évek munkájának eredményképpen mára nem
hiányzik a képi támogatás. Amennyiben jól meg van írva egy könyv, nem maradok
le semmiről. Habár a színekkel kapcsolatos emlékeim már jócskán megfakultak. A
hó fehérségét, a vér vörösét, az ég kékjét és a fű zöldjét ezidáig képes voltam
valamelyest megőrizni, de ezeket sem láthatom már többé. Ha becsukom a szemem,
csak a sötétség, a feketeség köszönt engem régi ismerősként.
– Jason! – szólít erélyesen Lorna, miközben
határozottan, de nem erősen megrázza a vállam. Azonnal kipattannak a szemeim.
Hülye, fölösleges reflex ez.
– Mi baj? Mi történt? – kérdezem ijedten. Ekkor
realizálom, hogy már nincs annyira világos.
– Elaludtál, Jason – kuncogja. – Már többször
szólongattalak, de meg sem moccantál – mondja visszafojtott mosollyal.
Legalábbis úgy képzelem, mosolyog. – Ne haragudj, hogy felébresztettelek, de
elég késő és sötét is van, a betűk teljesen összefolynak már előttem.
– Ne haragudj! Nem tudom, mi ütött belém. A látszattal
ellentétben igenis figyeltem rád – mondom magabiztosan, aztán azonnal rájövök,
mennyire félreérthetően hangzott ez így. – Vagyis arra, amit olvastál – javítom
ki magam gyorsan, így mentve a menthetőt. – Habár ez igazából egy és ugyanaz –
csóválom meg a fejem. – Annyira örülök, hogy olvastál nekem! – Hálám jeléül széles
mosolyra húzom a számat.
– Örömmel tettem. Ha szeretnéd, megismételhetnénk
valamikor – áll elő a javaslattal.
– Az nagyszerű lenne – jelentem ki visszafogva kitörő
lelkesedésemet. Belül férfihoz méltatlan módon ujjongok. – Fontosnak tartom
megjegyezni, hogy csodálatos hangod van. Mindenkit szeretek hallgatni beszéd
közben, de a te hangod különleges. Kellemes és megnyugtató. Egyszer azt is szívesen
meghallgatnám, ahogyan énekelsz.
– Ez kedves. De miből gondolod, hogy jó hangom van? –
Úgy képzelem, hitetlenkedve rázza meg a fejét. – Lehet, hogy úgy kornyikálok,
ahogyan egy macska nyávog, amikor véletlenül a farkára lépnek.
– Megérzés. A szép lányoknak általában az énekhangja
is szép – vonom meg a vállam. És ekkor kapcsolódik be az agyam a párbeszédbe.
Pillanatnyi csend áll be. Ez már nem a korábbihoz
hasonló, békés csend. Ez várakozással van telve. Feszültséggel.
Meg kell törnöm. Helyre kell hoznom, amit elrontottam.
– Tudom, mit gondolsz – kezdek bele a tervezett
monológomba, de Lorna félbeszakít.
– Mire gondolok? – kérdezi semlegesnek szánt
hangszínnel. Beszédtempója azonban elárulja őt: gyorsabban beszélt, mint eddig,
egybefolytak szavai. Zavarban van.
– Arra, hogy hazudok – jelentem ki határozottan. –
Bebizonyíthatom, hogy nagyon is igazam van? – fordulok felé teljes testemmel.
Jobb kezemet arca felé nyújtom. – Láthatlak? – suttogom vágyakozva, mielőtt
győzhetne a józan eszem.
Kecses, finom tapintású kezeivel gyengéden megragadja
mindkét kezemet és közelebb ül hozzám. Érzem meleg bőrét a sajátomon. Arcához
vezeti tenyereimet. Lelassul a légzésem. Felgyorsul a szívverésem. Megállnak
száguldó gondolataim.
Vigyázva simítok végig arcán, enyhén kiálló
arccsontján, fel a homlokán. Végig a szemöldökén. Le a szemhéján. Hosszú
szempilláin. Rövid, keskeny orrán. Ajkai előtt megremegnek ujjaim, ám azokat is
meg akarom ismerni. Érezni akarom azokat az ajkakat, amelyek ilyen elképesztő
módon képesek szavakat kiejteni és teljesen elvarázsolni. Elaltatni. Felső ajka
vékonyabb, mint az alsó. Olyan puhák, mint a selyem. Résnyire nyitja azokat,
ezért azonnal elhúzom róluk tapogatózó ujjaimat. Végighaladok lágy vonalú
állán, majd nyakán vezetem végig a kezem. Megállok a mozdulat közben, s
visszatérek arcához, halántékához, homlokához. Még feljebb merészkedem, míg
megtalálom hosszú, dús haját. Füle magasságában lefelé haladok, egészen
kulcscsontjáig. Bal kezemet elszakítom róla, de jobbommal ott megállok, s
mellkasát takaró tincseit átdobom válla felett. Csupasz vállától felkarjáig
haladok, s annál lejjebb már nem haladok. Így is túllőttem a célon. Ezt már nem
illik. Nem ismerem még Lornát kellőképpen.
Ölembe ejtem kezeimet, s továbbra is arca irányába
fordulva szólok hozzá:
– Nem fogsz tudni meggyőzni a saját igazadról.
Gyönyörű vagy – mosolygok rá enyhén oldalra döntött fejjel. – Köszönöm a mai
napot, igazán jól éreztem magam veled – folytatom mondandómat, hogy ne hozzam ennél
is kínosabb helyzetbe. – Remélem, áll még a korábbi ajánlatod – teszem hozzá
bizakodva.
– Hasonlóképpen – mondja, és tudom,
hogy nem csak udvariasságból. – Az ajánlat pedig áll, igen – biztosít. –
Viszont most már mennem kell. Nagyon késő van, és valószínűleg várnak rám.
Köszönök mindent.
Felkel
mellőlem, s kinyújtóztatja elzsibbadt tagjait.
–
Jó éjszakát, Jason. Ne felejtsd el bezárni az ajtót – búcsúzik.
– Köszönöm. Szép álmokat, Lorna – köszönök el tőle.
Léptei egyre távolodnak. A kilincs lenyomódik. Az ajtó
tárul, majd csukódik.
Ismét egyedül maradtam sötét világomban. De valamiért
a szívem csordultig van telve boldogsággal.
Másnap reggelig eszembe sem jut, hogy fogalmam sincs, melyik fejezetnél
tartok a regényben.
---> Következő fejezet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése