Új esélyek - 2. esély

<--- Vissza az előző fejezethez


A szobájában találta magát, kezében az órát szorongatva. Lerogyott a földre. Minden gondolata Stacy körül forgott. Nem akarta elhinni, amit a lány mondott neki. Hogy Seannel jár. Próbálta kizárni a fejéből ezt a képtelenséget. Ő csak egy Seant ismer! Azt a Seant, akit most éppen a kezében tart! Az a Sean egy óra! Hogy lenne lehetséges, hogy...?

Nem akart erre gondolni. Létre akart hozni egy nagy, üres, fehér dobozt az elméjében, hogy oda menekülhessen a valóság elől.

- Nem akarok zavarni - szólalt meg Sean -, de már percek óta csörög a telefonod. Fontos lehet.

Elliot szó nélkül felkelt, s az asztalán hagyott mobilja kijelzőjére meredt. Úgy tűnt, nem akarja felvenni. Végül mégis érte nyúlt, s megnyomta a fogadás gombot.

- Végre! Már kezdtem aggódni. Minden rendben?

- Jess néni? - ráncolta össze Elliot a szemöldökét. Mióta a szomszédos országban dolgozik, nem hívja őt gyakran a nagynénje.

- Ki más lenne? Butus. Figyelj, itt vagyok a városban. Az igazat megvallva, már tegnap óta. Egész véletlenül betévedtem egy kis boltocskába, ahol, mint kiderült, te is megfordultál néhány hete.

- Honnan tudod, merre jártam?

- Nem fontos. Viszont az, hogy mit vettél, nagyon is. Ott van a közeledben?

A fiú rásandított Seanre.

- Nincs - válaszolt reményei szerint elég meggyőzően.

A kis csend miatt, ami következett, Elliot kezdte egyre inkább megbánni, hogy hazudott. Pedig ő csak kíváncsi volt, hova akar kilyukadni rég nem látott rokona.

- Jó - szólalt meg végül a nagynéni a vonal másik végéről -, következő kérdés. Használtad már?

Vacillált. Mi a jó válasz erre? Végül úgy döntött, jobban jár, ha ezúttal igazat mond.

- Igen. De csak egyszer!

- Édesem, teljesen mindegy, hányszor - sóhajtott. - Mennyire kuszák a dolgok?

- Van egy olyan érzésem, hogy ennél csak kuszábbak lesznek. De megoldom, ne aggódj!

- Nem is vártam mást. Viszont ha valami nagyon nem megy, szólj nekem. Tudok segíteni, bár nem tetszene néhány ismerősömnek.

- Köszi, Jess néni.

- Korai még hálálkodni. Mit tudsz egyáltalán arról az óráról? Semmit, igazam van? Akiről pedig semmit nem tudsz, abban általában nem bízol. Te mégis hagytad, hogy befolyásoljon téged és elkótyavetyéltél egy esélyt. Remélem, a többi tizenkettővel ki tudod majd javítani a hibát.

- De hát...!

- Nem, Elliot. Bármit is hiszel, nagy a baj. Talán... Nem, ebbe belegondolni is szörnyű! Figyelj, két órán belül ott leszek nálad, addig ki ne tedd a lábad otthonról! Világos?

- Igen, Jess néni.

- Remek - fejezte be a hívást.

- Ki volt az? - kérdezte Sean. Azt, hogy ismerősnek tűnt a hívó fél hangja, már nem tette hozzá.

- A nagynéném - tette vissza a telefont az asztalra.

- Hogy hívják?

- Miért érdekel ez téged?

- Válaszolj már!

- Jól van, na, nem kell leharapni a fejem - méltatlankodott. - Jessica Harris, most boldog vagy?

Sean, ha lett volna arca, elsápadt volna. Harris? Akkor Elliot... Ezentúl mindig rendesen utána jár a vezetékneveknek is. Miért üldözi őt Jess még mindig? Hogy lehet ez? Mennyi esélye volt, hogy egy rokonához kerül? Szélsebesen gondolkozni kezdett. Valamit tennie kell!

- Segítened kell - motyogta.

- Tessék?

- Mondom, szükségem van a segítségedre! - szólalt meg jóval hangosabban.

- Hallgatlak.

- Ne engedd, hogy Jess megtaláljon. Kérlek! - fogta könyörgőre.

- Az nem fog menni. Két órán belül itt lesz. Egyébként is, miért ne láthatna? Csak egy óra vagy...

- Ne nézz ennyire hülyének, légy' oly' kedves. Ahogy te, ő is tisztában van azzal, hogy nem "csak egy óra" vagyok. Értékelném, ha velem lennél, nem ellenem.

- Mi okom lenne segíteni neked?

- Melletted kell maradnom egészen addig, míg mind a tizenhárom esélyed el nem száll. Ha a te hibádból ez nem sikerül, annak nagyon csúnya vége lesz, hidd el.

- Fenyegetsz?

- A tényeket közlöm.

- Fejtsd ki. Hogy értetted, hogy csúnya vége lesz?

- Nem lehet. Így is sokat mondtam.

- Hát persze - forgatta szemeit.

- Ismered a mondást, miszerint saját kárán tanul az ember? Szerinted poénból könyörgök, hogy segíts nekem? Ezzel magadnak is segítenél! Fogalmad sincs, mennyit! Az életed a tét, nem érted?! - fakadt ki. - Csak egy kicsit próbálj meg bízni bennem...

- Nem megy. Nem is ismerlek. Nem tudok rólad semmit.

- Ó, ha nem segítesz, közelebbről ismersz majd meg, mint szeretnéd...

- Jess néninek igaza van - mondta Elliot szinte magának.

- Mégis miben?

- Mindenben. De tudod mit? Egy esély neked is jár. Elvégre, te is segíteni próbálsz nekem...

- Örülök, hogy belátod. Ha segítesz, mesélek magamról egy keveset. Épp annyit, amiért még nem lesz közvetlen veszélyben az életem. Jó?

- Áll az alku. Mit kell csinálnom?

- Rejts vagy vigyél el valahová, ahol a nénikédnek eszébe sem jut keresni engem.

- Nem fér a fejembe, honnan ismeritek egymást. De ahogy elnézem, nem vagytok valami jóban.

- És még szépen fogalmaztál - jegyezte meg.

- Legyen. Ötlet a rejtekhelyet illetően?

- Van. De nem fog tetszeni.

- Hadd halljam.

- Vigyél vissza a múltba - bökte ki.

- Na, várj egy percet! Azt kéred, hogy a maradék tizenkét alkalmamból szánjak rád egyet? - kérdezett rá.

- Igen. Mondtam, hogy nem fog tetszeni.

- Te nem tudsz magadtól visszamenni?

- Nem, ezért kérlek téged.

- A fenébe! Jó, de csak most az egyszer! Mert megígértem, hogy segítek.

Sean megkönnyebbülten sóhajtott. Nem is áll olyan rosszul a szénája most, hogy Elliotot sikeresen maga mellé állította.

- És? Kivitelezhető az, hogy téged ott hagylak, de én visszajövök? Mert ha elfelejtetted volna, Jess néni hamarosan itt lesz.

- Megoldom.

- Könnyebb lenne, ha szimplán láthatatlanná válnál...

- Sajnálom, de én csak az időutazáshoz értek, a varázsláshoz nem. Az más asztala...

- Vagyis varázslók is léteznek?

- Igen, léteznek. És igen, ismerek közülük nem is keveset. Ám sajnos nem áll módomban hozzájuk fordulni ebben az ügyben.

- Nem mondasz el erről többet, igaz?

- Nem hát. Még élni akarok, már ne is haragudj.

- Oké. Szóval, hova akarsz visszamenni? És mikorra?

- Bár én javíthatnék a múlton. De ez a hajó már rég elúszott - mondta alig hallhatóan. Elliot a második mondatból semmit nem hallott. - Bárhova jó lesz. Mondjuk három héttel ezelőttre.

- Rendben. Akkor vigyél el a tengerpartra, ahol három hete jártam.

Ekkor szólalt meg a csengő. Elliot ijedten kapta oda a felét, és kicsit megnyugodva konstatálta, hogy zárva hagyta az ajtót, sőt, áldotta magát, amiért a kulcsot is a zárban felejtette.

- Siess! - szólt Sean az elbambult fiúra. - Nincs sok időnk.

- Persze, bocsi - azzal megnyomta a gombot.

A következő pillanatban már az említett helyszínen voltak, három héttel korábban a valós dátumnál. Épp időben tűntek el Elliot lakásából, mert időközben Jessica - aki nem a türelméről híres - feloldotta kívülről a zárat, s már a kilincsen volt a keze, hogy meglepje unokaöccsét.



FEJEZET VÉGE

Következő fejezet --->

Új esélyek - 1. esély

Gondoltál már arra, hogy jobb lenne, ha valamit másképp csináltál volna a múltban?

Elliot érdeklődve kémlelt körbe. A sok különös tárgy között - amik állítólag szerencsét hoznak - úgy érezte magát, mint elefánt a porcelánboltban. Vonzotta ugyan néhány furcsa alakú talizmán, de egyik sem tűnt ki lényegesen a sorból. Végül megakadt a szeme egy átlagosnak tűnő zsebórán.

Mikor odaállt a pénztáros elé, úgy érezte, az asszonynak mondanivalója van számára. Ám amint szóra nyitotta a száját a harmincas évei végén járó nő, úgy tűnt, azonnal meg is gondolta magát, s eredeti szándékától eltérően inkább csak egyszerűen elkérte az óráért járó pénzt, eltette azt, majd búcsút vett ifjú vásárlójától. De a díszzacskóba, amibe a nyugtával együtt a kis amulettet rakta, becsúsztatott egy papírdarabot is. Elliot ezt csak akkor vette észre, amikor hazaért.

Leült az ágyára, és olvasni kezdte a pénztáros nő kézzel írott üzenetét. "Ön rábukkant egy nagyon ritka varázstárgyra, s meg is vette azt. Vagy azért, mert pontosan tudja, mire való, vagy csupán azért, mert nincs tisztában bizonyos talizmánok erejével. A szabályok ellen van ugyan, de figyelmeztetem Önt: az órát csupán tizenhárom alkalommal használhatja. Döntsön jól! Csak végszükség esetén nyúljon hozzá, legfőképp a saját érdekében! Ne mondja, hogy nem szóltam előre. Clarissa."

Elliot mérget vett volna rá, hogy Clarissa ezt a néhány sort régóta tartogatja. Világos volt számára, hogy nem a napokban írta, sőt. A papír már kezdett megsárgulni, eszerint évek óta elő lehetett készítve. Ez pedig arra engedte következtetni őt, hogy nem jár minden ott vehető dologhoz ilyen kísérőlevél. Vagyis nagy valószínűség szerint nem viccből kapta meg az óra mellé.

Közelebbről is szemügyre vette újonnan szerzett talizmánját. Kicsi volt; kisebb, mint az átlagos zsebórák. Kívülről gyönyörű, aprólékosan kidolgozott gravírozás díszítette, s olyan tükörfényes, aranyszínűen csillogó volt az egész, hogy öröm volt ránézni. Belül hófehér lapra írt kackiás számok hirdették a pontos időt. Egyszóval semmi rendkívüli nem látszott rajta, normális használati tárgynak tűnt. A fiú úgy döntött, egyelőre nem foglalkozik Clarissa üzenetével, bőven ráér később gondolkozni rajta.

A másnappal elérkezett az az alkalom, amit Elliot kicsit félve, mégis izgatottan várt. Célja volt, hogy még a nyári szünet előtt szerelmet valljon egy osztálytársnőjének, aki hosszú, szőke hajával, világoskék szemeivel, bájos mosolyával mindig megdobogtatta a szívét. Ezért vette meg az órát. Hogy szerencsét hozzon. Egész nap a kezében szorongatta, remélve, hogy a talizmán nem hagyja cserben.

Amikor az utolsó óra után kiürült a terem, odaállt Stacy elé és kipirult arccal, halkan, hogy más véletlenül se hallja meg, bevallotta érzéseit. A szőke szépség meglepetésében szóhoz sem jutott. Egy pillanat erejéig őszinte öröm látszott a tekintetében, de rögtön utána szomorkás mosolyra húzta a száját. Végül kibökte, mi a baj: már jár valakivel, hónapok óta. És, bár értékeli a fiú gesztusát, sajnos nem tudja viszonozni az érzéseit. Elliot lassan bólintott, s elsuttogott egy bocsánatkérést. Azt, hogy legyenek nagyon boldogok, nem volt ereje kimondani.

Elliot csalódottan ballagott haza. Mit is gondolt? Stacy kedves, elbűvölő teremtés, természetes, hogy más is szemet vetett rá. Elkésett, ennyi. Mégis megvetően szemlélte az órát a tenyerében. Haragudott rá. Késztetést érzett, hogy megszabaduljon tőle, de pénzkidobásnak érezte. Hazavitte ugyan, de eltette egy dobozba a többi kacat közé. Hetekig felé se nézett.

Egyik reggel azonban az órát az íróasztalán találta. Nem tudta, hogyan került oda, abban pedig biztos volt, hogy azt a bizonyos dobozt néhány hete ki se nyitotta. Most mégis ott volt előtte egy karnyújtásnyira.

- Még a végén zavarba jövök, ha továbbra is így bámulsz - hallott egy ismeretlen hangot.

Meglepetten fordult hátra, de nem látott ott senkit. Visszasandított az órára, közben pedig arra gondolt, hogy valami nagyon nincs rendben a fejével, ha már hangokat hall.

- Nem, nem diliztél be, és igen, én beszélek - szólalt meg újra a hang. - Mellesleg Sean vagyok, üdv.

- Mi a fene? - nézett Elliot értetlenül.

- Nem volt még dolgod hozzám hasonlóakkal, mi? Kezdő...

- Ezt meg mire véljem? Te csak egy óra vagy! - rivallt rá. Aztán rájött, hogy ő épp ezzel az órával veszekszik. Sóhajtva hajtotta le a fejét, majd újra a magát Seannek nevező órára nézett.

- Igen, egy óra, akit a város legerősebb boszorkányától vettél, és aki szerencsét ugyan nem, de új esélyt adni tud.

- Hogy mondod? - kérdezte a fiú megrökönyödve.

- Süket vagy? Azt mondtam, vissza tudlak vinni az időben, hogy változtass a dolgokon.

- Ez csak egy álom, és fel fogok ébredni - csipkedte meg magát.

Seannek kedve lett volna homlokon csapni magát. Ilyen lassú felfogású gazdája még nem volt.

- Figyelj - kezdte -, emlékszel az üzenetre, amit Clarissa mellékelt hozzám, ugye? Okkal küldte. És minden szava igaz. Elmondom még egyszer, ha eddig nem lett volna nyilvánvaló. Tizenhárom alkalommal tudlak visszavinni téged a múltba, egy időpontra egyszer. Természetesen, ha a múltban megváltozik valami, a jelenben is érződni fog a hatása. Pillangó-hatás, ha úgy tetszik, csak kevésbé durva. Eddig világos? - Elliot bambán bólintott, úgyhogy folytatta. - Te megmondod nekem, milyen dátumra, esetleg időpontra akarsz visszamenni, és én odaviszlek. Kerek egy órád lesz tevékenykedni. Így összesen tizenhárom óra áll rendelkezésedre, hogy jobbá tedd a jelened a múltad megváltoztatásával. A bónusz pedig az, hogy az egész hókuszpókuszt ingyen és bérmentve csinálom. Örülsz?

- Ez most komoly?

- Persze, hogy az.

- Ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Ami pedig túl szép, az általában nem igaz.

- Kivételek mindig vannak. Ó, eszembe jutott valami. A vásárlás pillanatától kezdve életed végéig be kell osztanod ezt a tizenhárom lehetőséget. Ha elfogyott, magadra vess.

- Értem. Milyen régre tudsz visszavinni?

- A legkorábbi, ahova vihetlek, az az időpont, amikor először voltál teljesen tisztában a saját tetteiddel. Elvégre, ha négy évesként találnád magad valahol, nem igazán tudnál ésszerű döntéseket hozni, nemde?

- Logikus.

- Örülök, hogy egyetértesz. Még egy dolog: ha nem vagyok veled, ez az egész nem működök. Ha kimondtad az időpontot, nyomd meg a gombomat!

- Gombot? Ezt? - mutatott rá az óraátállító csavarra.

- Látsz másikat? Igen, azt. Az enyém a többi, hétköznapi társaméval ellentétben nem arra való, hogy átállítsuk vele az időt. Ez visszavisz a múltba, s addig megáll. Ha visszatértél onnan, újra elindul. Tehát ha épp nem vagy a jelenben, befagyasztom az időt, hogy senki ne vegye észre, hogy hiányzol.

- Ez király! Szóval, ha én most azt mondanám, hogy vigyél vissza arra a pénteki napra... Arra az időpontra, amikor utolsó óra után beszéltem Stacy-vel...

- A helyes szőke csaj?

- Igen. Na? Oda tudnál vinni?

- Persze. Egy gombnyomás.

Elliot - mintha keze parancsot követne - megnyomta a gombot. A bekapcsolt tévé képernyője kimerevedett, hangja elnémult. A következő pillanatban már az osztályteremben találta magát. Megállapította, hogy öt perc van hátra kicsengetésig. Öt perc múlva újra megpróbálhatja! Örömmel töltötte el a gondolat.

Kicsengettek, s ő egyedül maradt a lánnyal. Elhatározta, hogy ezúttal magabiztosabb, bátrabb lesz. Mosolyogva szólította meg a lányt:

- Stacy, beszélhetnénk?

- Hát persze. Miről van szó? - érdeklődött.

- Csak szeretném elmondani, hogy már régóta figyellek és arra gondoltam, magasabb szintre emelhetnénk a kapcsolatunkat. Úgy értem... járnál velem?

- Nagyon vicces, Elliot. Jól tudod, hogy van barátom - csóválta meg a fejét. - De azért kösz a bókot - kacsintott a fiúra, majd elfordult és indulni készült.

Elliot azonban megragadta a karját. Stacy kérdőn nézett rá azokkal a nagy, világoskék szemeivel.

- Adj egy esélyt Stacy, kérlek - suttogta.

- Hiszen te mutattál be minket egymásnak. Neked köszönhetem, hogy megismertem őt! Boldog vagyok vele! Miért viselkedsz most mégis így? Nem értelek...

- Miről beszélsz? Én soha...

- Hagyjuk ezt, jó? És most engedj el, különben elkések.

- Hadd menjek veled! - szorította meg a lány karját.

- Megőrültél?! Nem! Randim lesz! - kiáltotta.

Elliot lassan elengedte Stacyt.

- Hé. Mi a neve? - kérdezte halkan.

- Sean - mondta Stacy szemöldök ráncolva. - De hát tudod...

- Sean. Hát persze. Ne haragudj - kért bocsánatot, majd kisétált a teremből. Vissza se nézett a lányra.

A közeli park felé vette az irányt. Zsebéből előrántotta az órát. Keserű mosolyra húzta száját, mikor megállapította, hogy már másodszor kívánja azt a pokolba.

- Hé! Mi a fene volt ez az egész?! - rivallt rá. - Hogy lehet ez? Tudom, hogy igazat mondott. Sean! Magyarázatot akarok!

- Fogalmam sincs, hogyan csináltad... vagyis hogyan fogod csinálni, de az biztos, hogy ez a te műved.

- Ugyan miért mutatnálak...? Mutattalak volna be neki? - dörzsölte meg a homlokát.

- Honnan veszed, hogy rólam beszélt?

- Valahogy érzem.

Sean csak percek múlva szólalt meg újra:

- Okkal tetted. De ha nem tetszik, amit látsz, emlékezz, hogy még nem késő változtatnod rajta. Az az éned, aki visszament ki tudja mennyivel korábbra az időben, hogy bemutassa azt a bizonyos Seant a csajnak, valószínűleg okosabb volt, mint most vagy. Ez a te döntésed. A te jövőd múlik rajta. Dönts jól! Csak ennyit kell tenned.

- Mintha az olyan egyszerű volna... Vigyél haza.

- Még nem telt le az egy óra. Ha most elmész, többet nem jöhetsz vissza, ugye nem felejtetted el?

- Nem. Vigyél haza, kérlek!

Elliot hangos tengermorajlást hallott, habár jóllehet, csupán a feje fölött csaptak össze a hullámok. Mintha sokként érte volna őt első időutazása.



FEJEZET VÉGE

Következő fejezet --->

Életet - 2. fejezet

<--- Vissza az előző fejezethez

 

Két hét telt el Miranda és Misha édesanyjának halála óta. Bár az asszony nagyon hiányzott nekik, próbálták nem mutatni. Misha anyjuk emlékéért és imádott húgáért mindent beleadott a munkába; szinte megszállott lett. A napjait - nem ritkán az éjszakáit is - ez tette ki, hiszen amíg dolgozott, nem gondolt az anyjára. Addig sem hibáztatta magát. Ám időközben kezdte elhanyagolni Mirát.

A kislányban egyre erősödött a gyanú, hogy bátyja titkol előle valamit. Volt is néhány ötlete. Eldöntötte, hogy utánajár a dolgoknak. Még aznap belefogott.

- Bátyó - somfordált oda mellé -, miért hajtod túl magad? Pihenned kéne egy kicsit.

- Valakinek gondoskodnia kell a pénzről. Bármilyen furcsán hangzik, semmi nincs ingyen.

- Mióta anya meghalt, olyan undok vagy - mondta durcásan.

- Nem vagyok.

- De, igenis az vagy.

- Mira...

- Mondd, nincs meleged? Nyár van, mégis mindig pulcsi van rajtad.

- Semmi közöd hozzá! - kiáltott Mirára, aki a meglepettségtől (hiszen sosem kiabáltak még vele) megtántorodott. Egyensúlyát elvesztve beütötte fejét az asztal sarkára, s elájult. Enyhén vérző homlokkal feküdt a padlón. - Te jó ég, Mira! Mira - rázogatta húgát -, ébredj! A fenébe! - Csukott szemmel, erősen koncentrálva végigsimított a kislány homlokán, majd arcán. A következő pillanatban úgy érezte, mintha megrázta volna az áram.

Elektrosokk. Kettes fokozat. A karperec ereje. A fiú ökölbe szorította a kezét, körmei belevájtak tenyerébe. De tűrt, nem adott ki hangot. Néhány hosszú másodperc után Mira szomorú tekintetével találta szembe magát.

- Tehát erről van szó? - kérdezte. - Te is különleges vagy. És téged is elkaptak - mondta, majd újra lehunyta szemeit. Elaludt.

Misha pedig egyedül maradt zavaros gondolataival.



A jel befutott az MNH központjába. Devour igazgató a monitorok sokaságán látta a jelölt helyeket, ahol a karperecek működésbe léptek. Látszottak az azonosítókat is. A legutóbb felvillanó - M.C. 2375M - tulajdonosára tisztán emlékezett. Elmosolyodott. Két hét. Eddig bírta - állapította meg magában, majd asztalára hajtva fejét elszundított.

Néhány óra elteltével Ruby keltette fel.

- Adam, lejárt a munkaidőnk.

- Igen, hogyne. Menj csak. Én még elintézek valamit - nyomott egy gyors csókot a lány szájára, aki beletörődve a dologba lassan végigsimított a parancsnok arcán, aztán sarkon fordult és hazaindult.

Adam arra gondolt - maga sem tudta, miért -, hogy meglátogatja Mishát. Álmában őt látta, amint segítséget kér. Természetesen esze ágában sem volt segítséget nyújtani. Már ha tényleg rászorul.



Amikor Misha úgy látta, húga elég jól van ahhoz, hogy alaposabban elbeszélgessenek, leült az ágyához.

- Honnan tudsz erről az egészről?

- Hogy különleges vagy? Anya mondta.

- Hát persze.

- Ha nem mondta volna, előbb-utóbb akkor is rájöttem volna. Nem vagyok hülye. - Misha már készült azt mondani, hogy ez meg sem fordult a fejében, de a lány belé fojtotta a szót. - A lényeg, hogy előlem nem kell titkolóznod. Leveheted azt a pulcsit.

- Ezer örömmel - dobta le magáról a zavaró ruhadarabot. - Máris jobb - De még jobb lenne, ha ezt az idegesítő karperecet is csak úgy levehetném - tette hozzá gondolatban. - Mira... Sajnálom. Hogy kiabáltam. És hogy... miattam beütötted a fejed.

- Semmi baj, nem haragszom. Hisz' meggyógyítottál. Ami pedig azt a csuklódíszt illeti...

- Na jó. Miért tudsz többet erről az izéről, mint én?! Nekem miért nem beszélt erről anya? Nekem kellett volna elmondania, kettőnk közül ez a dolog engem érint! Miért? Az MNH-nál is tiszta idiótának néztek emiatt.

- Azt hitte, ha nem tudsz róla, kevesebb az esélye, hogy elkapnak - mondta.

- Hát, tévedett - közölte a nyilvánvalót. - Végül is, most már mindegy. Van nagyobb bajunk is - sóhajtott. - Mira, őszinte leszek veled. Alig van miből élnünk.

- Tényleg nagy lehet a gond, ha már engem is beavatsz a pénzügyekbe. Régen csak anyával beszélted meg.

- Mira, nem érted. Hiába dolgozok éjjel-nappal, szinte semmit nem kapok érte. Nem tudok tovább gondoskodni rólad - jelentette ki szomorúan. - Fogalmam sincs, mit tehetnék. Sajnálom, hogy ilyen haszontalan testvéred vagyok.

Misha egyre jobban emésztette magát emiatt. Bűntudat gyötörte, és zavarta tehetetlensége. Vigyázni akart a húgára. Mert szereti őt. És mert megígérte, hogy gondját fogja viselni. Most mégis úgy tűnik, meg kell szegnie ezt az ígéretet...



Devour parancsnok szörnyülködve pillantott a rémes állapotban lévő épületre, ahova a jel vezette őt. Tényleg itt lakik? Lakhat itt egyáltalán bárki is? - tette fel magában a kérdést. - Ámbár... egy szörnyszülöttnek épp megfelel - mosolyodott el alig észrevehetően.

A kopogással nem fárasztotta magát: egyszerűen besétált a házba. Gyorsan körbejárta az egészet. Az utolsó szoba előtt azonban megtorpant. Két gyereket látott maga előtt. Az egyik vigasztalóan simogatta testvérét, közben folyamatosan beszélt hozzá. Azt mondogatta neki, hogy minden rendben lesz, ne aggódjon. Együtt megoldják. A másik reményvesztetten, magán kívül ült a szoba közepén; szeme vörös volt. De nem sírt.

A férfi megköszörülte a torkát. A lány ijedten nézett rá. Azonnal felismerte benne az MNH vezetőjét. Adam ugyanolyan gyorsan észrevette, hogy a lány is olyan, mint ő. Egyszerű ember, mindenféle képesség nélkül.

- Mit akar? - kérdezte Mira, amikor túljutott első döbbenetén. Továbbra is magához ölelte bátyját.

- A testvére vagy?

A lány bólintott.

- Neked nincs erőd. - Nem kérdésnek szánta, így nem is várt választ. - Mi a neved?

- Miranda.

- Jól van Miranda. Ha nem bánod, felkaparom őt a földről - mutatott a fiúra, aki még mindig üveges tekintettel, kifejezéstelenül gubbasztott a rongyos szőnyeggel borított padlón. Mielőtt a lány reagálhatott volna, felnyalábolta a fiút, s megpróbálta talpra állítani. Nem sikerült, így leültette őt egy székre. Még mindig jobb, mintha a hideg földön ülne - gondolta. Misha továbbra sem mutatta, hogy érzékelte volna Adam jelenlétét, így a parancsnok lehajolt elé és határozott mozdulatokkal megrázta a vállát. A fiú összerezzent, aztán lassan magához tért. Nem sokkal később felismerte a látogatót.

- Maga meg... mit keres itt? - kérdezte halkan.

- Lenne hozzád néhány kérdésem - mondta Misha szemébe nézve.

- Essünk túl rajta - adta meg magát.

- Először is: miért vagytok ilyen rossz hangulatban? - Úgy tűnt, mindkettőjükhöz intézi a kérdést, ám igazából csak a lány válaszát akarta hallani.

Misha torka elszorult. Bármennyire próbált erősnek mutatkozni, nem bírta. Ezúttal nem. Kicsordult szeméből az első könnycsepp. Mira rögtön odalépett hozzá és próbálta megnyugtatni, mint korábban.

A fiú csak hosszú percek után hagyta abba a sírást. Nem önszántából. Annyira maga alatt volt, hogy összevissza beszélt mindenfélét. Adam megunta. Felkapta, s letette őt az ágyára. Amint vízszintes testhelyzetbe került, elaludt. Húga nem mozdult mellőle; talán félt attól, hogy a hívatlan vendég bántaná, míg alszik.

- Nos, Miranda. Mennyi igaz abból, amit a bátyád összehordott?

- Lényegében minden - suttogta. - De bármit is gondol, nem az ő hibája! - fakadt ki. - Miért nem tudom meggyőzni?

- Szeretnéd, hogy segítsek?

- Megtenné? - nézett rá reménykedve.

- Érted szívesen. Ha szeretnéd, lakhatsz nálam. Vigyáznék rád. Mit gondolsz? Eljössz velem?

A kislány szívében vegyes érzések kavarogtak. Hezitált. Az egyik fele azonnal rábólintott volna az ajánlatra, hiszen egy szebb, jobb jövő állna előtte! A másik fele azonban próbálta megőrizni a hidegvérét és a józan eszét. Pontosan tisztában van azzal, ki ez a férfi. Azzal is tisztában van, hogy ha elmegy vele, azzal árt a testvérének.

- Csak akkor megyek, ha Misha is jöhet - mondta határozottan.

- Sajnálom, de ez az ajánlat kizárólag neked szól. Gondolj bele: ha te nem vagy itt, könnyebben boldogulhat majd. Kevesebbet kell dolgoznia, ha csak magát akarja ellátni. Úgy jobb lenne neki. És neked is.

Mira nem akart beleegyezni. Egyedül Misha maradt neki, és egyedül ő maradt Mishának. Továbbra is együtt kellene maradniuk. Ha én is besegítenék neki a munkában, neki nem kéne annyit robotolnia - gondolta, de azon nyomban meg is rázta a fejét. Tudta, hogy bátyja nem hagyná ezt. Jönne az ilyen esetekkor megszokott válasszal: Én vagyok az idősebb, nekem kell gondoskodnom rólad. Nem fordítva.

Adam érdeklődve, de egyre türelmetlenebbül nézte a gondolataiba feledkezett kislányt. Rájött, hogy a rossz életkörülmények miatt akaratlanul is gyorsan fel kellett nőnie. Igazi kis felnőtt lett.

- Rendben - szólalt meg Mira. - Magával megyek.

- Jól döntöttél. Nem fogod megbánni - vigyorgott. Mira ezt a félresikerült mosolyt látva rögtön elkezdett kételkedni.

- De azért néha meglátogathatom Mishát, ugye? - kérdezte a biztonság kedvéért.

- Természetesen - hangzott a válasz. - Gyere, induljunk.


Negyed óra múlva Mira már Adam tágas, ízlésesen berendezett lakásán volt. Minden ott látott dolog az újdonság erejével hatott rá, teljesen elvarázsolta őt. De nem tudta otthon érezni magát. Neki az otthon egyet jelentett Mishával. Mira csak remélte, hogy jól valóban jól döntött, amikor egyszerűen kisétált régi életéből, ezzel magára hagyva hőn szeretett bátyját.



FEJEZET VÉGE

Következő fejezet --->