Karácsony ünnepe

A decemberi hóesés idén álom csupán,
Pedig óh, milyen csodás látvány a hófödte táj...!
Puha paplan borítja a földet.
Ilyenkor minden apró kis élet
Látszólag eltűnik, mintha sose lett volna,
Ám a rejtett zugokban ott vannak, ott bújnak.
Néhányan téli álmukat alusszák,
Más állatok csak türelmesen várják,
Hogy eltűnjön a nagy fehérség,
És minden olyan legyen, mint rég.

Idén nem lesz fehér Karácsony,
De az ünnep maga nem álom!
Meg lesz az tartva, nem marad el!
Ajándék is lesz majd, rengeteg,
És sok-sok finomság, hidd el énnekem!
Bejgli illata tölti be a teret;
Lesz forralt bor
S szaloncukor;
Egy pohár narancslé meg forró csoki;
És mézeskalács, mellé pedig puszi.

Karácsony

Idén is eljött a Karácsony végre!
Emeld tekinteted fel a kék égre,
Hátha lehull végre az első hópihe;
És ha lehullt, kövesse azt még sok ezer,
Amíg be nem temetnek minket teljesen.
Kezdődjön így egy felejthetetlen mese!

Karácsonynak ünnepén legyél önmagad,
És gyűjtsd magad köré minden barátodat.
Tölts szeretteiddel rengeteg időt,
Velük várd a következő esztendőt!

Változás - 4. fejezet

<--- Vissza az előző fejezethez

Köszönöm

Másnap reggel csalódottan vették tudomásul, hogy péntek lévén Scottnak a héten utoljára szembe kell néznie Martinnal.

- Lesz ma órád vele?

- Sajnos. Második óra matek - sóhajtotta.

- Vigyázz magadra! - ölelte meg Scottot.

Még előző nap megbeszélték, hogy ezentúl nem mennek együtt, nehogy nagyobb baj legyen.

- Ez természetes. Sietek haza! - adott egy puszit Dan homlokára, aki - miután becsukódott az ajtó - aggódva nézett barátja után az ablakon át.

Az osztályterembe érve Scott leült a helyére és remélte, hogy az első óra jó hosszú lesz. Becsengetés előtt öt perccel megszólalt a hangosbemondó. Az igazgatónak fontos bejelentése volt.

- Kedves diákok! Sajnálattal tudatom veletek, hogy Martin Raik tanár úr a tegnapi napon életét vesztette. Bővebb információkat az ötödik óra utáni szünetben osztunk meg veletek. Amíg nem találunk valakit, aki véglegesen átveszi a helyét, helyettes tanárt küldünk azokra az órákra, amiket Martin tanár úr már nem tud megtartani. Továbbá néhány perce kihelyezésre került iskolánk bejárata fölé a gyász fekete zászlaja...

Scott nem tudta, hogy reagáljon a hírre. Az egyik fele örült, mert így megmenekült a régóta tartó erőszaktól, a másik fele egy kicsit sajnálta Martint.

Az első óra gyorsan eltelt, de nem bánta. Kíváncsi volt, ki jön be helyettesíteni matekra. Nem kicsit lepődött meg, amikor egy számára ismeretlen tanár jött órát tartani. Úgy tudta, minden itt dolgozó tanárt és óratartót ismer, vagy legalább látta már néhányszor... De nem. Őt még sosem. A karcsú, fiatal szőkeség kecsesen libegett be szolid öltözékében az előadóterembe. A jelenlévő hallgatók nagy része meredten bámulta a szépséget. Kérdezgették, ki lehet ő?

- Szervusztok! Miriam Raik vagyok... - kezdte, s mindenki itta a szavait. Egy embert leszámítva.

Scott az óra hátralevő részéből semmit nem hallott. Annyira megrökönyödött, és olyan hangosak voltak a gondolatai, hogy a tanárnő egy szava sem jutott el a tudatáig. A kicsengetés térítette magához.

Miriam Raik összepakolta vaskos dossziéját, majd jókedvűen sétált ki a helyiségből. Örült, hogy ilyen jó magaviseletű és tudásra fogékony csoportot taníthat.

Scott csapot-papot ott hagyva indult gyors léptekkel a tanárnő után. Mivel az óra száz százaléka kiesett neki, úgy döntött, valahogy ki kell töltenie az űrt.

- Elnézést tanárnő - kezdte -, lenne rám néhány perce?

A nő hátrafordult, majd mosolyra húzta a száját.

- Természetesen. Miről lenne szó? - kérdezte.

- Önről. Illetve Martin Raik tanár úrról. Ha jól sejtem, nem véletlen, hogy egyezik a vezetéknevük.

Miriam meglepődött.

- Igazad van, nem véletlen. Martin a testvérem volt. Pontosabban a féltestvérem. Apánk volt ugyanaz.

- Értem. Köszönöm...

- Mondd csak, ez minden?

Scott vett egy mély lélegzetet.

- Ez minden.

- Miért érzem úgy, hogy nem mondasz igazat? - fürkészte Scottot kíváncsian.

- Én... - kezdett volna szabadkozni, de Miriam közbevágott.

- Mennem kell előkészülni a következő órámra. Mit szólnál, ha találkoznánk a tanárinál, ha vége az utolsó órádnak? Akkor lesz időnk beszélni - mosolygott biztatóan.

- Utolsó óra után? A tanárinál...? Én...

Győzködte magát, hogy menjen. "Miriam nem Martin! Kedvesnek tűnik, nem lesz baj! És gyors beszélgetés lesz, Dant sem váratom sokáig...! Ráadásul egyszerre kaphatok választ a kérdéseimre."

- ...ott leszek - mondta végül.

- Remek, várni foglak! - kacsintott, majd sarkon fordult és ment a dolgára.

"Nos, akkor már csak ki kell várnom a nap végét. De egyelőre az ötödik óra utáni szünet érdekel..."

A negyedik óra vége előtt egy perccel újra megszólalt a hangosbemondó. Az igazgató megkért mindenkit, hogy ne menjenek ki a termekből, a tájékoztatás ilyen formában lesz. Scott fülelt.

- Kedves diákok! Ahogy már reggel értesülhettetek róla, Martin Raik tanár úr a tegnapi nap folyamán elhunyt. Úgy tudjuk, késő délután hagyta el az iskola épületét, majd autójával indult haza. Néhány utcával messzebb sajnálatos baleset történt: egy kamion hajtott neki fékezés nélkül. A rendőrség szerint a kamion sofőrje elaludhatott a volánnál...

A fiú alig hitt a füleinek. Fordult a kocka? Újra boldog lehet ezek után?

Türelmetlenül várta az utolsó kicsengetést. Amint megszólalt, szinte futott le a tanáriig. Néhány perccel később meg is pillantotta Miriamet. Úgy tűnik, kicsit elhúzódott az órája.

- Hű, gyors voltál! - köszöntötte Scott-ot. - Gyere be - invitálta. - A többi lézengő tanár miatt ne zavartasd magad, néhány perc és már itt sincsenek, figyeld csak meg - súgta oda neki.

Bent Miriam azonnal helyet foglalt. Úgy tűnt, megszokta már a rendszert.

- Tehát, miről szeretnél beszélni? - érdeklődött. - Mondd bátran.

- Magáról. Első körben. Mondja, hogyhogy ennyire otthon érzi itt magát?

- Nem most kezdtem a tanári pályát. Mindössze annyi történt, hogy Martin halála miatt ide küldtek, hogy vegyem át a helyét.

- Furcsa, hogy maga is matekot tanít.

- Egyáltalán nem az. Apánk is tanár volt, miatta szerettük meg mi is.

- Jól kijött Martinnal?

- Folyton veszekedtünk, de melyik testvérpár ne veszekedett volna? Mióta elköltöztünk otthonról, mindketten máshogy viszonyultunk a másikhoz. Érettebbek lettünk. Szegény Martin... Már hiányzik - állapította meg.

- Köszönöm.

- Ugyan mit? - lepődött meg.

- Azt, hogy ezt mind elmondta. Pedig mintha vallatáson lett volna... Elnézést, amiért ilyen kérdésekkel fárasztottam. Viszlát - köszönt el, majd hátat fordított és tett egy lépést.

Igen, csak egyet, mert Miriam a vállára tette a kezét, ezzel megálljt parancsolva a fiúnak.

- Nem csak erről akartál beszélni. Mit titkolsz?

- Semmit. Köszönöm, hogy rám szánta az idejét. De most már mennem kell.

- Hová ilyen sietősen? Csak nem randid lesz? - húzta fel egyik szemöldökét.

- Olyasmi - zárta rövidre.

- Kár. Pedig pont az esetem vagy. Magas, kedves, határozott, titokzatos...

Scottban egy pillanatra megállt az ütő.

- ...szerencsés lány a barátnőd. Menj, nehogy féltékeny legyen rám! - búcsúzott el széles mosollyal.

- Köszönöm. És... részvétem Martin miatt.

Miriam csak mosolygott. Majd, miután Scott elindult hazafelé, elmorzsolt néhány könnycseppet.




Epilógus:

- Ez volt ám a mozgalmas nap! - mondta Dan, miután Scott két levegővétel között az egész napját elmesélte neki. - Ki hitte volna, hogy a fagyi visszanyal...

- Dan!

- Ne haragudj, de nem várhatod el tőlem, hogy a történtek után még sajnálni kezdjem Martint. Szerintem nem érdemli meg. Fogalmam sincs, te hogy tudtál egy szemrebbenés nélkül részvétet nyilvánítani a nőnek.

- Komolyan gondoltam.

- Scott...

- Ha valamit tanultam az esetből, akkor az az, hogy ha másnak rosszat akarsz, ha mással rosszat teszel, veled is megteheti bárki. Fölösleges keresni a bajt és gyűjteni az ellenségeket.

- Jó, ebben van valami. De mondd csak, biztos vagy benne, hogy nem csak azért gondolod így, mert egész véletlenül Miriam nagyon csinos és megpróbált rád mászni? Mellesleg emlékeztet ő engem valakire...

- Ő is megmondta, hogy nem szeretné, ha féltékeny lenne rá a barátnőm.

- Akkor nekem szabad.

- Ne mondd, hogy jobban örültél volna, ha mindent elmondok neki. Szerette a testvérét.

- Velem ellentétben.

- És ő jó ember.

- A testvérével ellentétben.

- Dan!

- Én akkor sem fogok megbocsátani neki. És magamnak sem. Majdnem egy hónapon át szenvedtél miatta... miattam.

- Ezt már megbeszéltük. Ami volt, elmúlt. Rád pedig sosem tudnék haragudni. Érted? - nézett mélyen Dan szemébe.

- Igen.

- Akkor jó. Minden rendben?

- Minden rendben - mondta, mire Scott gyengéden ajkaira tapadt

Aznap este minden rossz emléket kitöröltek az emlékezetükből és csak egymásra koncentráltak. És boldogok voltak egymás oldalán.

VÉGE

Virágnak lenni

Kicsiny magból nőttem én ki kertedben,
S attól kezdve gondomat viselted.
Hálásan fogadtam én el tőled minden csepp vizet,
Az éltető levegőt és a melengető földet.

A Nap sugarai lágyan simogattak;
Ezek a dolgok velem voltak minden nap.
Akkor, amikor kirügyeztem tavasszal,
S mikor első ízben virágot bontottam.

Sok-sok ideig boldog voltam.
Am egyszer csak magamra maradtam.
Szokásodhoz híven Te elmentél reggel,
De nem értél haza estére. Mi végett?

És napokig egyedül hagytál.
Fenyegetett a kiszáradás.
Nem kaptam jóleső napfényt,
Se a vizet, mely szinte élt...

Úgy éreztem, közel a vég.
Hogy életem itt véget ér.
Már kishíján feladtam én a reményt,
De akkor meghallottam a kulcszörgést.

Hazajöttél! Itthon vagy! Végre!
Már nagyon vártalak, tudod-e?
És odalépsz énhozzám, a kezedben
Ott a locsolókanna, vízzel tele!

S akkor végre, hosszú napok után,
Vizet ér a kiszáradt kisvirág.
Újra élek, csörgedezik bennem
A régvárt, kellemesen hűvös nedv.

Felhúzod a redőnyt, s ezzel
Beengeded a kellemes,
A jóleső, meleg levegőt és
A folyamatosan égető fényt.

Pár nap elteltével újra élek,
Pompázok én élénk rózsaszínben,
És köszönetet mondok neked,
Hiszen így tovább élhetek!

Életre keltve - 1. fejezet

Kívánság. Ezzel a szóval hitetik el az emberekkel, hogy amit ők szeretnének, ami nekik jó, az helyes. Lehet, hogy az ő szemükben ez így is van. De mi van azokkal, akik az ilyen kívánságok levét isszák? Mint például én. Ami egyeseknek kívánság, én parancsnak érzem...

Kis üvegcse. Átlátszó. Benne három kívánság. Nem több, nem kevesebb. Felhasználható: bontástól számított egy hétig.

Ismeretlen. Valaki, aki ingyen osztogatja az ilyen kívánságokkal töltött fiolákat. Állítása szerint az emberek életét szeretné jobbá, szebbé, kellemesebbé, örömtelibbé tenni.

Vajon akiknek felajánlják ezt a három kívánságot, elfogadják? S ha igen, élnek is vele?



Damon. Ez vagyok én; ezt a nevet kaptam. Rám van varrva. Senki nem kérdezte, tetszik-e. Ezt nem én döntöttem el.

Tommy, egy öt éves kisfiú kapott ajándékba. Irigyeltem őt. Fiatal, gondtalan, boldog volt. Szülei elkényeztették, mint minden anya és apa elsőszülött gyermekét.

Ám Tommy gondtalan, boldog élete egy viharos, téli éjszakán gyökeresen megváltozott. Emiatt indult változásnak az enyém is...




13 évvel később

Az évek folyamán a szobája más lett. Feketére festette a falakat, melyeket szinte mindenhol valamilyen rock zenekar posztere fed. Sötét függönyökre cserélte a mesefigurásakat, amik mindig takarják az ablakokat, védve a helyiséget a napfénytől. Egy pislákoló lámpa az egyetlen fényforrás. Rossz itt körülnézni. Természetesen nem csak a szoba, Tommy is megváltozott. Elnézést, Tom. Utálja, ha becézik.

Az eltelt tizenhárom év minden napján rettegtem, mi lesz, ha engem is kivág a szemétbe a többi régi játéka mellé. Figyelembe véve, milyen csélcsap fiatalember lett, és milyen gyakran fordulnak meg nála éjszakánként nők és férfiak vegyesen, én mondom, meg sem lepődtem volna, ha tőlem is megszabadul. De nem tette. Gondolom, azért tartott meg, mert én vagyok az utolsó emléke a szüleitől. Tehát azóta itt vagyok nála, vele. Most is őt nézem a polcról. Nézem őt, ahogy énekli az egyik kedvenc számát. Nagyon jó hangja van, énekesként remekül megállná a helyét. Apropó, munka. Mióta felnőttkorba lépett és így nem szorul többé a gyámjára (aki egyébként végül a nagybátyja lett, de Tommy nem sok törődést kapott tőle), azonnal munkába állt: egy szórakozóhelyen lett pincér. Biztos kereset. Igaz, ez néha kiegészül bizonyos személyektől, bizonyos szolgáltatásokért kapott pénzzel... Nos, szerény véleményem szerint nem a legjobb módja ez a pénzszerzésnek. De ez az ő dolga, nem szólhatok bele.

Egyedül azt sajnálom, hogy nem talált még rá a szerelem. Ha ez megtörténne, egész biztosan kiegyensúlyozottabb életet élne.

Hirtelen kikapcsolja a zenét. Felkapja a fekete bőrdzsekijét, és kiviharzik a lakásból. Hallom a zár kattanását. Mint mindig, most is szép lassan, fokozatosan úrrá lesz rajtam az aggodalom. Kérdések tömkelege fogalmazódik meg a fejemben: vajon hová megy, mit fog csinálni, kivel lesz, mikor jön vissza és kit hoz magával? Egyikre sem tudom a választ.



Sötétedéskor ér haza. Ismét van vele valaki. Egy újabb, számomra ismeretlen személy. Szinte rögtön egymásnak esnek. Próbálok nem odafigyelni, de nem megy... A fejemben egy rövid képsor játszódik le. Újra. És újra...



Reggel csak őt látom az ágyban. Az idő lassan vánszorog. Délután aztán munkába indul. Reménykedek, hogy ezúttal nem hoz haza senkit...

Imám, úgy tűnik, végre meghallgattatott. Egyedül jött! De szorongat a kezében valamit. Egy üvegcse? Mi van benne? Morfondírozik, kinyissa-e. Figyelem őt. Próbálok belelátni a gondolataiba...

- Rendben. Gyere csak... - szólal meg.

Felém sétál. Értem nyúl. Engem néz! Úgy örülök, hogy annyi idő elteltével újra eszébe jutottam! Élvezem, ahogy kezében tart; jó érzés. Lerak az ágyára, majd leguggol velem szemben. Szemléli még kicsit az üveget. Egyúttal én is jól megnézem azt magamnak. Ízlésesen díszített az üveg: apró, domború hullámok látszanak rajta. Aprólékos munka, az egyszer biztos. Az átlátszó tárolóban három kis golyószerű valami van. Mik lehetnek?

- Nos, fogalmam sincs, hogy máshogy tudnám tesztelni, tehát marad ez - megvonja vállát, s kinyitja az üveget. Aztán hirtelen az egyik kis golyót beveszi a szájába! Szopogatja, ízlelgeti, végül felbátorodva elrágcsálja. Megnyalja a szája szélét.

- Damon! - szólít meg. Ha ő mondja ki a nevem, egész szépnek hangzik... - Kelj életre!

Hogy tessék? Tommy, mi ez az egész? Hogy érted...? Bizseregni kezd az egész testem. Mi ez? Kétségbeesetten pillantok rá. Várakozón fürkész, szinte bámul. Beleborzongok. Becsukom a szemem, de gyorsan ki is nyitom, amikor megszólal:

- Ilyen nincs...

Amikor ránézek, még mindig engem fixíroz. Sosem nézett még így rám. Mi történt?

Felém dob egy vékony takarót. Elkapom. A kezeimmel. Ekkor jut csak el a tudatomig, mi zajlott le az imént. Hitetlenkedve nézem meg magam: ember lettem. Van két emberi kezem, két emberi lábam, s minden másom! Ember lettem...!

- Tommy...

- Vedd fel ezeket! - nyom a kezembe néhány ruhadarabot. Egytől egyig a sajátja mind. Elmosolyodom.

- Köszönöm.

Legyint, majd magamra hagy. Vidáman, dúdolgatva kezdek felöltözni. Alsónadrág, zokni, farmer, póló. Mind fekete. Vajon hogy áll? Hogy kiderítsem, a fürdő felé veszem az irányt. Meglepetésemre a séta minden gond nélkül sikerült. Mennyivel jobb így! Belenézek a tükörbe. Csak a felsőtestem látszik, mégis hihetetlen, hogy az alak, aki visszanéz rám, én vagyok. Már nem az a játékmaci vagyok, aki voltam! Ember lettem! Sötétbarna, majdnem fekete haj és szemek, szinte falfehér arc, meglepett, de boldog arckifejezés, nevetőgödröcskék a száj sarkában. Tehát ez vagyok én. Így nézek ki. Tetszik. Tulajdonképpen kicsit hasonlítok is Tommyra, főleg ha a testalkatunkat nézzük. Ő is magas és vékony.

- Nem rossz - hallom meg a hangját magam mögül.

Az ajtófélfának dől, egyik talpát is nekitámasztja. Karba tett kezei miatt kicsit idősebbnek tűnik. Találkozik a tekintetünk, mire én gyorsan másfelé nézek. Sosem hittem volna, hogy egy vízcsap ilyen érdekes lehet.

- Milyen érzés élni? - kérdezi.

- Mindenképp jobb, mint mozdulatlanul egy helyben üldögélni - vágtam rá, majd ezt bizonyítva kisétáltam mellette a helyiségből. Hanyatt feküdtem az ágyán. Leült mellém. - Egyébként hogy csináltad?

- Valami fura fickó osztogatta az utcán ezeket a kis golyókat az üvegben. Nem hagyta, hogy csak úgy elmenjek mellette: megkérdezte, vannak-e kívánságaim és szeretném-e, ha azok valóra válnának. Egész eddig azt hittem, át akar verni. Gondoltam, kipróbálom.

- Rajtam?

- Kicsiben akartam kezdeni. Mondjuk nem számítottam arra, hogy ember leszel. Egy beszélő plüssmacit vártam - dörzsölte meg halántékát.

- Megbántad? - tudakoltam kis szünet után.

- Nem is tudom.

Elhallgatunk. Csend van. Ez nem a jófajta csend. Ez feszélyez. Valamit mondanom kell!

- Milyen kívánságokat szeretnél valóra váltani most, hogy meggyőződtél a golyócskák működéséről? - törtem meg a csendet.

- Nem mondom meg - válaszolta kimérten.

- Miért nem? Tudni szeretném! Évekig veled voltam, ismerlek jól, mégsem tudom egy ideje, mi zajlik a fejedben és mire vágysz.

- Ez maradjon is így.

Egy kérdés visszhangzik bennem: miért?

Ásítok. Nem szándékosan... De olyan nehéz visszatartani!

- Álmos vagy? - kérdi rám sem nézve.

- Nem vagyok - mondom.

És nem is hazudok. Nem álmos vagyok, csupán kimerült. Kifárasztott ez a kis idő, pedig alig csináltam valamit.

- Tényleg, azt is el kéne dönteni, hol aszol majd... Mondjuk hálózsákom nincs, a földre meg csak nem küldhetlek! - Felcsillant a remény apró szikrája. Talán...! - Rendben, alhatsz velem az ágyban - úgy mondja, mintha engedélyt adna. Mintha egy kérést teljesítene. Vajon ő tudja, mire gondolok?

- Oké - mondom tárgyilagosan. Belül viszont ujjongok. Hihetetlen! Ma sem hoz ide senkit! Itt vagyok viszont én, immár hús-vér emberként! Ráadásul vele alhatok! Ez az egész olyan, mint egy álom!

Ekkor valahonnan furcsa hang hallatszik. Aztán még egyszer. És már tudom is, honnan. A hasam az oka! Mintha egy sűrű levegővel töltött bögrébe próbálnál rakni valami kézzel foghatót úgy, hogy össze-vissza kevergeted a semmit.

- Már úgyis későre jár, te pedig éhes vagy. Menjünk, együnk valamit - invitál, és már megy is a konyha felé.

- Éhség. Tehát ilyen érzés éhesnek lenni - állapítom meg félhangosan, majd Tommy után iramodok.

- Rántotta jó lesz? Nincs itthon sok minden - szabadkozik.

- Persze. Mindig is meg szerettem volna kóstolni! Biztos finom.

Főleg, ha te csinálod, teszem hozzá gondolatban.

Alig egy perc múlva már rakja is a tányéromra a gőzölgő ételt. Megfogom a villát, de úgy látszik, rosszul. Mögöttem állva mutatja meg az evőeszköz helyes használatát. Jól esik a törődése. Bekapom az első falatot. Milyen különös érzés enni! Ám mindenképpen pozitív élmény. Ahogy lassan szétolvad a számban; az íze; a tudat, hogy Tommy nekem készítette: különlegessé teszi a percet. És az első alkalom, hogy eszek, számomra rendkívül fontos momentum. Még sokszor meg szeretném tapasztalni!

- Ízlik? - teszi fel a kérdést. De mintha tudná a választ, szelíden mosolyog. Fogadni mernék, hogy minden rám van írva.

- Nagyon! - lelkesedem. - Köszönöm!

- Ugyan már, ez csak egy sima rántotta. Ha több időnk lesz, csinálok majd valami sokkal jobbat. Ha ez ízlett, azt egyenesen imádni fogod! - biztosít, majd leül mellém megenni a saját adagját.

Vacsora után elküld a fürdőbe. De egész pontosan mit is kéne csinálnom itt? Esetlenül téblábolok a kis szőnyegen.

- Kell segítség? - jön be a tárt ajtón.

- Nem jönne rosszul... - motyogom.

- Miután levetkőztél, állj be a tusolóba és nyisd meg a csapot - kezdi. - Állítsd be a megfelelő vízhőmérsékletet, aztán kend be magad tusfürdővel. Oda van készítve. Mosd meg mindened. A habot aztán öblítsd le. Fogj egy törölközőt és töröld magad szárazra. Végül vedd fel ezt a pólót és alsót. Ebben kényelmesen alhatsz. Menni fog?

Nos, kicsit sok nekem ez az információáradat, de tartozom neki annyival, hogy legalább megpróbálom.

- Remélem - bólintok lassan.

Tommy rám mosolyog, majd kimegy és becsukja maga mögött az ajtót.

Jó, kezdjük. Azt mondta, vetkőzzek le. Eddig oké. Sorban leveszek magamról mindent, és takaros kis kupacba rendezve ott hagyom a ruhákat a szoba sarkában. Nem tudom, jó helyen vannak-e ott, és ha nincsenek, hova kéne raknom őket. Amint végeztem, megkérdezem tőle. Beállok a tusolókabinba és megnyitom a csapot. A szemembe spriccel a víz. Gyorsan lejjebb tekerem a vízszabályozót és megkeresem a tusfürdőt. Két doboz van itt; egyformának tűnnek. Hm, legyen a jobb oldali, az valamiért szimpatikusabb. Felpattintom a tetejét és fejjel lefelé fordítom, hogy hozzájussak a tartalmához. Megnyomom a tubus közepét, így viszont annak folyékony tartalma lecsorog a tenyeremen... Sokat nyomtam volna? Kétségbeesetten próbálom visszajuttatni a helyére, de nem sikerül. Lépek egyet, hogy visszarakjam a tubust a helyére, de megcsúszok, és nem tudok időben megkapaszkodni. Elesek.

- Mi történt? Jól vagy? - kiált be Tommy az ajtón. Hangjából ítélve olyan, mintha aggódna.


Aggódik... értem?

- Persze, minden oké... - próbálom menteni a menthetőt.

- Nem úgy hallottam. Bemegyek, jó? - s már nyitja is a faajtót.

Vajon mit gondolhat most rólam? Így, hogy itt ülök kifacsart pózban, meztelenül a tusolókabinban... Fejét csóválja, majd felém nyúl és felsegít.

- Látom, ez még túl új neked. Segítsek? - mosolyog rám. Évek óta nem láttam így mosolyogni! Szinte ragyog! Most még az sem érdekel, hogy rajtam kuncog, hiszen miattam lett jó kedve! Hihetetlen...

Óvatosan fürdet. Élvezem, ahogy keze végigsiklik rajtam: szokatlan, de felettébb kellemes.

- Kész is vagy. Már csak annyi van hátra, hogy megtörölközz és felöltözz - mondja.

- Köszi. Azt hiszem, innen egyedül is menni fog - jelentem ki.

Bólint egyet, majd magamra hagy. Villámgyorsan szárazra dörgölöm magam és felöltözök. Vetek egy utolsó pillantást a tükörre: egy kicsit még idegen, de most piros arcú fiú néz vissza rám. Elpirultam?! Remélem Tommy nem vette észre...!

Kicaplattam a fürdőből és megcéloztam a számomra magát az otthont jelentő szobát. Tommy a székén ül, és úgy tűnik, nagyon bele van merülve a gondolataiba.

- Végeztem - szólalok meg óvatosan.

- Ja, rendben - kap észhez. - Akkor én is megyek. - Lendületesen kel fel és már kinn is van. Alig telik el egy perc, már hallom is zubogni a vizet.

Befészkelem magam az ágyba - Tommy ágyába. Abba az ágyba, amiben oly' sok ember volt együtt vele. Furcsa, elgondolkodtató és kicsit abszurd is ez a helyzet. Ma délutánig még csak egy egyszerű plüss voltam; most pedig hús-vér ember vagyok! Kiváltságosnak érzem magam. Mintha valaki csak nekem akart volna jót...

Fokozatosan elnehezednek a szemhéjaim, egyre laposabbakat pislogok. Pedig meg szeretném várni Tommy-t...!

Boldogan alszom el a számomra magát a világot jelentő emberre gondolva.


FEJEZET VÉGE

Következő fejezet --->

Családi idill

Nyár vége volt. Az óra délután ötöt mutatott, mégis sötétség borított mindent. A nem túl forgalmas út mellet egy farkas ezüstös szeme villant meg. Az autó sofőrje elbambult; megbabonázva nézett az erdei ragadozóra. Időközben a jármű letért az útról. Az anyósülésen utazó húszas évei elején járó nő villámgyorsan a kormányhoz kapott és elfordította azt, így elkerülve a fának csapódást. Ash, a sofőr gyorsan magához tért, s rátaposott a fékre. Megálltak.

Jane megkönnyebbülve, de még mindig hevesen dobogó szívvel dőlt hátra az ülésen.

- Koncentrálj a vezetésre, rendben? Ha már nem engedtél a volánhoz, legalább ne csinálj roncsot a kocsiból.

- Nem volt szándékos. Csak tudod, láttam egy... azt hiszem, farkast.

- Az ország ezen részében nincsenek farkasok. Biztosan csak képzelődtél.

- Lehet. Egyébként milyen messze vagyunk még? - érdeklődött.

- Ha nem tévedünk el többször, húsz percen belül ott kell lennünk.

Igen, az alig öt órás útból nyolc órás út lett, Jane ugyanis nem tud jól térképet olvasni. Ezt természetesen előre közölte Ash-sel, de a srácot nem tudta rávenni, hogy megcseréljék a feladatkört.

- Remélem az a húsz perc zökkenőmentes lesz.

- Én is. Nem hiányzik még egy ilyen manőver.

- Ne engem okolj, hanem a farkast! - bújt ki a felelősség alól. - És lesd azt a térképet! - adta ki a parancsot, s közben beindította a motort.

- Te meg az utat és a táblákat! - vágott vissza a lány. - Nem csak az én hibám volt, hogy eltévedtünk néhányszor - fújta fel arcát.

- Hihetetlen vagy - sóhajtotta. - Egyedül te vagy képes eltévedni térképpel a kezedben...

- Ugyan már! Különben is, ez csak egy kétnapos találkozó lesz az ősökkel és a két kis ribanccal. Kis késést igazán megengedhetünk magunknak, ha már ott kell töltenünk egy egész éjszakát abban a viskóban.

- Már most három órás késésben vagyunk! - szólt rá a lányra. - Egyébként meg nem szép dolog leribancozni őket. A lányok csak követik a mai divatot.

- Na persze. Fogadni mernék, hogy ha nem lennének a rokonaid, már rég letámadtad volna őket.

- A francokat! Nem hajtok kiskorúakra.

Jane szemforgatással válaszolt, amit Ash nem vett észre, különben egész biztosan fűzött volna hozzá valami kommentárt.

Néhány percig szótlanul utaztak, majd, mikor egy elágazáshoz értek, Ash feltette a nagy kérdést:

- Na, most merre? Jobbra, a pusztaság felé; balra, az eldugott vidéki ház irányába; vagy egyszerűen forduljak meg és húzzunk haza?

- Ez utóbbit már előbb is megtehettük volna - sóhajtotta a lány, majd beletúrt hosszú, sötétvörös hajába. - Jobbra - adta meg magát.

A fehér Toyota kínzó lassúsággal gördült be a sűrűbe, majd a kitaposott ösvényt követve közeledett az úti cél felé. Hamarosan megpillantották a vidéki házat, melyet nagyjából másfél méter magas sövény választott el az erdőtől; ez szolgált kerítésnek. A kis épület közvetlen közelében mindössze egy romos putri állt, benne pedig magányosan tengette napjait egy vénséges vén nő - amikor néhány éve először járt itt, a szüleinél a testvérpár, első ránézésre Ash boszorkányhoz hasonlította az öreg hölgyet. Ám, mint utólag kiderült, Mrs. Emma Stregára csak a neve miatt lehet ráragasztani a boszorkány jelzőt, egyébként egy nagyon jólelkű, kedves asszony.

Amikor odaértek a ház elé és leparkoltak, látták, hogy a nénike a szomszédból éppen akkor lép ki a ház ajtaján. Hevesen gesztikulálva köszöni meg - jó hangosan - a vendéglátást, majd saját háza felé veszi az irányt. A járműből éppen akkor kiszálló párost nem vette észre - ők pedig nem kiabáltak utána.

Odasétáltak szüleik évekkel ezelőtt vásárolt - nekik még mindig új és szokatlan - otthonához és kopogtattak. Az ajtó szinte azonnal kinyílt, és egy tömzsi testalkatú, ötvenes éveiben járó nő nyitott ajtót. Szemmel láthatóan nyugtalan volt.

- Csak hogy itt vagytok! Apátok és én már nagyon aggódtunk, hol lehettek! Miért késtetek ennyit? Nem történt semmi baj? Jól vagytok? - zúdította kérdéseit gyermekei nyakába.

- Persze anya, minden rendben - válaszolta Ash.

- Egyszerűen eltévedtünk az úton, ez minden - vette át a szót Jane, majd megölelte az asszonyt. Ez után természetesen Ash sem menekült az anyai ölelés elől, Noemi őt is rendesen megszorongatta.

- A lényeg, hogy itt vagytok végre! Na, gyertek be, ne ácsorogjatok az ajtóban! - invitálta beljebb őket.

A testvérpár cipőik levétele után a nappali felé vette az irányt, ahol apjuk és ikerhúgaik meredtek bambán a tévé képernyőjére. Csak akkor vették észre nemrég érkezett családtagjaikat, amikor Jane egy köszönés és az azt követő kis csend után türelmét vesztve megköszörülte torkát, így vonva magukra a figyelmet.

- Ennyire izgalmas az a műsor? - kérdezte karba tett kézzel, tettetett sértődöttséggel.

- Áh, Jane! Milyen gyönyörű lettél! - köszöntötte az apja. - És nézzenek oda! Mi csillog az ujjadon, kislányom? Csak nem az, amire gondolok? - érdeklődött az őszülő Matthew.

A lány farmerja zsebébe rejtette ujjait. Még nem akarta felhozni a témát.

- Később elmondom, jó, apa? - mosolygott rá, majd húgaihoz fordult. - Mondjátok csak, ti mióta vagytok itt? - kérdezte.

- Neked is szia - mondta egyszerre May és Netty.

- Egyébként délre már itt voltunk, Natalie néni hozott minket kocsival - tette hozzá May, majd újra a tévének szentelte figyelmét.

Jane aprót sóhajtott és megállapította, hogy a lányok semmit nem változtak. Végül leült melléjük a kanapéra, s kényelembe helyezte magát.

Mialatt ő húgaival beszélgetett - bár nem túl hosszan -, Ash az apja társaságát élvezhette. Lassan, monoton hangon válaszolgatott a kérdésekre, melyek minden idelátogatásuk alkalmával rendre megkérdezésre kerültek. Milyen a munkahelye, van-e barátnője, gyakran találkozik-e Jane-nel, és a többi. Munkáját bár szerette, és szívvel-lélekkel dolgozott, ez a fizetésén nem látszott meg. És hogy barátnő? Dehogy. Se plátói szerelem, se kiszemelt, se futó kalandok. Layla, volt menyasszonya halála után egy nőre sem tudott lehetséges feleségként tekinteni. Még most, hat évvel a tragikus eset után sem volt képes továbblépni. Apjának persze csak annyit mondott, hogy amint talál valakit, és komolyra fordulnak a dolgok, azonnal bemutatja őt neki. Jane-nel való kapcsolattartása pedig csupán egy-egy kósza telefonhívásra korlátozódott. Ezt őszintén be is vallotta apjának. Minek hazudjon? Semmi értelme.

Miután apja mindent megtudott, ami érdekelte őt, Ash vontatottan odasétált a nagy ablakhoz, ami a közeli tó irányába nézett. A sűrű növényzettől a kis felületű tavacska ugyan nem látszott, tekintete mégis abba az irányba révedt. Elmerült gondolataiban. Azt sem vette észre, hogy időközben Noemi is csatlakozott hozzájuk.

Az asszony tudta, hogy most nem illene zavarnia fiát, ezért úgy döntött, legidősebb lányával bonyolít le egy őszinte beszélgetést. A gyűrűről. Amit természetesen azonnal észrevett, még akkor, amikor az ajtóban álltak.

- Jane - lépett oda lányához, aki akkorra már szinte vízszintes helyzetbe tornázta magát és félig nyitott szemmel pásztázta a plafont. - Beszélhetnénk egy kicsit? - öltötte magára a tőle jól megszokott barátságos, megértő, anyai mosolyt.

A lány mit sem sejtve nézett anyjára, majd, miután észrevette, milyen kíváncsian fürkészi a jobb gyűrűsujját, megértette, mi az oka a hirtelen támadt beszélgetési szándéknak. Sóhajtott, aztán anyjával szemben helyet foglalt a kis dohányzóasztalnál.

- Tehát, mi a helyzet, kislányom? Ilyen gyorsan folynak az események? - kérdezte mosolyogva.

- Anya, ez... - kereste a szavakat, de nehezen jöttek a szájára. - Tényleg elmondhatom neked? - kérdezett vissza szomorkásan.

- Jane, megijesztesz... miről van szó? Nincs baj, ugye? - aggodalmaskodott.

- Nem tudom. Igazából... én... Nem tudom, hol kezdjem - temette kezébe arcát. Kisvártatva összeszedte magát és belekezdett. - Anya, emlékszel még Mary-re?

- Akivel egy szakra jártál az egyetemen? Kedves teremtés, nemegyszer találkoztam vele. Jó barátnőd. De mondd csak, hogy jön a kis Mary ehhez a témához?

- Úgy, hogy bő nyolc hónapja összeköltöztünk. Nem spontán elhatározásból - jelentette ki.

- Jane...

- Eljegyeztük egymást. Anya, én komolyan, őszintén szeretem őt! Szerelmes vagyok belé... - vallotta be.

Az anya hitetlenkedve rázta a fejét. A lány megijedt. Igaz, hasonló reakcióra számított, de így, hogy nem csak képzeli a beszélgetést, rettenetesen félt a következményektől. Mi lesz, ha...? Összeszorította a szemét. Nem akarta látni anyja arckifejezésének változásait. Már szinte remegett, amikor Noemi lágyan megsimította a karját.

- Boldog vagy? Boldog vagy vele? - kérdezte.

Jane-től csak egy bólintás telt. Gyorsan letörölte kibuggyanó könnyeit.

- Nem haragszol? - tudakolta.

- Angyalom. Az embernek nincs joga bíráskodni más ember felett. Ha úgy érzed, vele teljes az életed és maximálisan boldog és elégedett vagy, én nem tehetek mást, mint hogy támogatlak - húzta széles mosolyra száját. - Igazán elmondhattad volna előbb is, drágám - tette hozzá.

- Köszönöm, anya - sóhajtott megkönnyebbülten. Kicsit megnyugodott. Aztán eszébe jutott, hogy van még a házban négy további személy, akiket előbb-utóbb szintén be kell avatnia. Tudta, vagyis nagyon remélte, hogy Ash-sel nem lesz baj, ő kellőképp megértő: jól fogadja majd a dolgot. Azt viszont, hogy az apjától és tizenhét éves húgaitól mit várjon, nem tudta. - Szerinted apa hogyan fog reagálni, amikor elmondom neki? - harapta be alsó ajkát.

- Nem szeretnélek elkeseríteni, bogaram, de apád kevésbé elfogadó. Hiába vagy a lánya; ha valami, amit teszel, amilyen vagy, ellentmond az ő világrendjének, nem tudsz mit tenni. Javaslom, hogy várj még. Csúnya vége lenne - mondta.

- Értem. Sejtettem. Szerintem a lányoknak se kell tudnia róla...

- Kisszívem, teljes mértékben rád van bízva, kinek mondod el. Ha bármi baj adódna ebből, szólj nekem, rendben?

- Persze. Köszönöm, anya - mondta, majd felállva az asztaltól megölelte őt.

- Kislányom, van itt még valami...

- Mégpedig?

- Beszélnél Ash-sel, kérlek? Nagyon magába van zuhanva. Valami oka biztosan van...

- Érdekes. Egész úton nem látszott rajta semmi ilyesmi. Ugyanúgy viselkedett, ahogy szokott. Folyton egymás vérét szívtuk. Mindenképp rákérdezek, persze óvatosan.

- Csak ügyesen.

Jane bólintott, aztán észrevétlenül Ash mögé lopózott, aki még mindig a tó irányába fordulva nézett ki az ablakon.

Eközben May és Netty megunták a tévénézést, és elvonultak a szoba egy távolabbi sarkába egy pakli kártyával. Játék közben kialakult köztük egy heves vita, aminek akarva-akaratlan bárki a szem- és fültanúja lehetett. Apjuk fejcsóválva hallgatta a csetepatét. A kártyajáték a durva szóváltásoknak köszönhetően jóformán megszűnt: csak néhány elszóródott kártyalap utalt a két lány nem sokkal ezelőtti elfoglaltságára.

- Netty, ezerszer elmondtam, hogy Dave az enyém! Én láttam meg először, én néztem ki magamnak, és az én férjem lesz! Csak ő ezt még nem tudja.

- Megbuggyantál? Szerinted melyikünk beszél vele többet? És vajon kire mosolyog mindig, mikor csak meglátja? Na, kire? Rám, úgyhogy a téma lezárva! - kiabálta.

- Senki nem látja ezeket az állítólagos mosolyokat! Ennyi erővel bárki mondhatná ezt, én is, de én nem szoktam hazudni!

- Lányok! - szólt rájuk Matthew. - Mégis ki ez a Dave, akin veszekedtek?

- Az új osztálytársunk! - vágta rá May.

- Angliából költözött ide... - folytatta Netty.

- ...mert a szülei elváltak és...

- ...kénytelen volt választani, melyikükkel akar maradni.

- És úgy döntött, az apjával lesz...

- ...de az apja annyira megharagudott az anyjára, hogy nem akart egy országban maradni vele, ezért ide költöztek.

- Szegény Dave... Idegen környezet, új suli, ismeretlen emberek... - sorolta May.

- Ne tegyél úgy, mintha sajnálnád őt!

- Hogy tessék?! Miért, te repesnél, ha hasonló helyzetben lennél?

- Nem erről van szó... - szabadkozott Netty.

- Szerintem benned ez fel sem merült. Csak azzal vagy elfoglalva, hogy billegj előtte és bevágódj nála! Mellesleg ez utóbbi még nem sikerült - mosolygott gúnyosan.

- Pontosan, még nem. De egyszer fog, és akkor megnézheted magad!

- Lányok! - szólt közbe az apjuk. - Honnan tudtok róla ennyi mindent? Nem hiszem, hogy ő maga kürtölte volna szét ilyen részletesen a családi hátterét.

- Hát, ezt mondják... - vonta meg a vállát Netty.

- Ez terjedt el a suliban.

- Minden lány Dave-ről beszél.

- Nagyon népszerű.

- Igen, a tanárok is kedvelik, mert okos és jó a magatartása.

- Mintadiák - foglalta össze May. - Ezért is szeretem. És mert mindig jókedvű. Ahol tud, segít. Sokan példát vehetnének róla - nézett sandán Nettyre.

- Miért érzem azt, hogy rám gondolsz?

- Mert talán mégsem vagy teljesen sík?

- Lányok! Erre a két napra felejtsétek el szépen Dave-et és próbáljátok nem utálni egymást minden apró-cseprő dologért.

- Ez egyáltalán nem az! - jelentette ki Netty.

- Dave igenis fontos! - erősködött May.

- Na, legalább ebben egyetértetek - sóhajtotta Matthew.

Eme jelenet ideje alatt Jane és Ash egy komolyabb témájú beszélgetést folytatott, melyet Noemi távolról figyelemmel kísért. Bár nem hallotta a párbeszédet, sokféle hangulatot és érzelmet le tudott olvasni az arcukról. Most főleg Ash-re figyelt.

- Ash - szólította meg Jane -, szeretnék beszélni veled.

Mivel választ nem kapott, mellé állt és határozottan megrázta a fiú vállát. Ash összerezzent.

- Mi az? - kérdezte ijedtében.

- Bocs, nem akartalak megijeszteni. Anya, és - hiszed vagy sem - én is úgy látjuk, hogy valami nincs rendben veled. Akarsz róla beszélni? - kérdezte szelíden.

- Nincs semmi baj, minden oké - próbálta tagadni a nyilvánvalót. Aztán meglátta Jane magabiztos, ám kérlelő arckifejezését, mire rögtön belátta, hogy jobban jár, ha nem fojt mindent magába. - Jó, mégsem - dörzsölte meg halántékát.

Jane türelmesen várta, hogy Ash mesélni kezdjen.

- Tudod, új szomszédom van. A neve Melissa, harminckét éves, elvált. Van egy három éves kislánya, akit egyedül nevel. A kis Maria hamar belopta magát a szívembe és - őszinte leszek - Melissa is. Csak az a baj, hogy valamiért úgy érzem, ő többet akar szimpla jószomszédi viszonynál. Nem akarom megbántani őt - sóhajtotta.

- Még mindig hiányzik neked Layla, igaz? - kérdezte halkan Jane.

- Hogyne hiányozna - hajtotta le a fejét.

- Bármit is hiszel, nem a te hibád volt.

- De igen. Én vezettem a kocsit. Én nem figyeltem. És az én hibám a haláluk.

- Haláluk? Ezt hogy érted?

- Layla várandós volt. Az én gyerekem várta. És én...!

- Ash... Ezt miért nem mondtad el eddig?

- Ő akarta elmondani nektek. De már nem tudta... Most meg már úgysem tehetek semmit - csúszott le erőtlenül a fal mellett. Hátát nekidöntötte a sárgára festett házburkolatnak. Térdeit felhúzta a hasához és átölelte azokat. Így hirtelen évekkel fiatalabbnak tűnt. Mint egy kisfiú, aki veszekedett a legjobb barátjával és magát okolja emiatt.

- Idővel beforr a seb... - guggolt le elé Jane.

- Idővel? Hat év sem volt elég arra, hogy elfelejtsem őt!

- Nem kell és nem is szabad elfeledkezned róla. Nem ezt mondom. De gondolj bele: szerinted ő azt akarná látni, hogy te napról napra, évről évre emészted magad emiatt? Ő is szeretné, ha boldog lennél. Hidd el. - Ash nagy, barna szemeivel ránézett két évvel fiatalabb húgára és próbálta ebbe a hitbe ringatni magát.

- Szerinted megbocsátaná, ha más mellett élnék?

- Úgy ismerted Laylát, hogy pont neked rosszat kívánjon? Biztos vagyok benne, hogy figyel téged fentről és fáj neki, amikor így kell látnia a számára mindennél fontosabb személyt. Az emléke mindig veled lesz. Ha tovább lépsz, akkor is - mondta. - Ezért nem topoghatsz örökké egy helyben. Kedveled Melissát, igazam van?

- Igen.

- Akkor amint hazaértél, mit csinálsz?

- Mit csinálok?

- Áthívod Melissát és megbeszélitek, mi is van köztetek. Fogadok, hogy nem véletlenül látod úgy, hogy bejössz neki. Mindent bele és teljes gőzzel a boldogságba, oké? - ragadta meg két vállát és bátyja szemébe nézett.

- Oké, megpróbálom - bólintott.

- Helyes - nyugtázta mosolyogva.

Jane ezt követően összeszedte minden bátorságát. Úgy gondolta ezek után tartozik annyival Ashnek, hogy ő is őszinte legyen hozzá.

- Mellesleg, valamit nekem is el kell mondanom neked...

- A gyűrű, igaz? Örülök, hogy minden rendben veletek.

A lány meglepődött.

- Mennyit tudsz?

- Szerintem mindent - somolygott. - Hugi, akárhányszor hívtalak a vezetékes telefonon, mindig egy bizonyos Mary vette fel. Szerinted nem esett le nekem, hogy nem véletlenül van ez így? Hogy nem spórolási célból költöztetek össze? - huncut fény bujkált szemeiben.

- Akkor már nincs is mit mondanom? - pirult el.

- Szerintem nincs - Ash már szinte nevetett. - Sok boldogságot, hugi - ölelte meg.

- Köszönöm - szorította meg bátyját.

Noemiben ezt látva óriási adag büszkeség terjedt szét mindkét felnőtt gyereke miatt. Úgy érezte, végre látja nevelésének eredményét. Elmosolyodott.

A nap a vége felé közeledett. Noemi kitett magáért, háromfogásos vacsorával készült, amit ha ráadásul hat személy számára kell elővarázsolni, nem kis munkával jár. Az ételt mindenki lelkesen fogyasztotta, és miután az összes tányér kiürült, hálás köszönettel, dicsérettel és elismerő bólogatással fejezték ki tetszésüket a szakács felé.

Vacsora után Noemi nekifogott a mosogatásnak, és mivel későre járt, megkérte a többieket, hogy szépen egymás után induljanak tusolni. Természetesen Netty és May nem tudtak megegyezni, melyikük lesz az első, így végül Ash lett a döntőbíró: úgy határozott, ő kezdi a tisztálkodást.

Jane eközben kétségbeesetten próbált minél távolabb maradni apjától: a férfin látszott, mennyire várja, hogy végre kifaggathassa lányát a gyűrűjével kapcsolatban. A lány kezdte megbánni, hogy ujjára húzta azt reggel. Remélte, hogy apja inkább a kicsit sem megerőltető tévénézést választja a konyhában való, álldogálással járó mosogatás helyett. Így hát szinte futott segíteni anyjának.

Ash - immár ideiglenes szobájában, melyen éjjel Jane-nel fog osztozni - belenézett a hatalmas tükörbe. Szemügyre vette fáradt arcát, kócos haját, karikás szemeit. Úgy döntött, hamar ágyba bújik.

A ház egy órán belül elcsendesedett. A szülők már javában az igazak álmát aludták, csakúgy, mint a két nagyobb gyerekük. Csupán May és Netty pusmogása hallatszott a ház legtávolabbi részéről.

A reggel hamar eljött. Jane és Ash szinte egyszerre ébredtek fel a hangos madárcsicsergésre. Hiába, a városhoz szokottaknak ez nem mindennapi ébresztő.

Velük ellentétben a lányokat lehetetlen volt felkelésre bírni, egészen kilenc óráig. Átaludták a reggelit, aztán persze ment a győzködés, hogy ők azért szeretnének ám enni. De a szülők nem tágítottak. May és Netty kénytelen volt üres hassal túlélni délig.

A vörös hajú lány a délelőtt folyamán dűlőre jutott: hagy apjának egy levelet, melyben megírja neki azt, ami felől olyan kitartóan kérdezősködött. Az elhatározást tett követte, ebédidőre már össze is hozta a kicsit talán túl hosszúra sikerült irományt. Viszont tartalmas volt: töviről-hegyire elbeszélte a vele történteket, hátha így meggyőzi a címzettet, hogy igenis jól döntött. Továbbá elnézést kért benne, amiért félreértés történt szerelme nemét illetően. Őszintén leírta ennek okát - félelmét - is.

Ha mindezek ellenére mégsem éri el ezzel a kívánt hatást, azt sem bánja. Csak ne kelljen szemtől-szemben állnia az apjával, amikor esetleg úgy dönt, kitagadja emiatt...

Az ebéd elfogyasztása után összepakolták holmijukat, s készültek a hazaútra. Húgaik ki sem dugták az orrukat a szobájukból, csak egy egyszavas elköszönésre futotta tőlük. Értük később jön a nagynénjük, még ráérnek szedelőzködni.

A felnőttek viszont már a ház előtt álltak és búcsúzni kezdtek.

- Anya, apa, köszönünk mindent - mondta Ash, majd egymás után megölelte szüleit.

Jane követte a példáját.

- Tulajdonképpen nem is volt olyan rossz itt tölteni egy kis időt - jelentette ki.

- Ezt jó hallani. Gyertek nyugodtan, amikor csak szeretnétek! - szólt Matthew.

- Természetesen, mindenképp - biztosították szüleiket, majd beszálltak az autóba, és - ezúttal Jane-nel a volánnál - elindultak otthonuk felé.

- Ejnye, hát nem elfelejtettem megkérdezni a lányt, hogy mégis mi van azzal a díszes gyűrűjével? - sopánkodott az apa, miközben becsukta maguk mögött az ajtót.

Noemit kicsit megmosolyogtatta a dolog, de ki akarta várni, mi sül ki ebből az egészből. A reakció nem váratott magára sokáig.

- Nézzenek csak oda! - akadt meg az Matthew szeme az előszobában lévő szekrényen elhelyezett levélen. Neki volt címezve. - Hiszen ez Jane kézírása! - sebesen kinyitotta a hófehér borítékot, majd helyet foglalva kedvenc kanapéján belekezdett az olvasásba. Noemi pedig türelmetlenül, de nem túlságosan észrevehetően figyelte férje minden egyes rezdülését.

Sokáig olvasott: valószínűleg kétszer is átrágta magát a hosszú üzeneten. Arcán kíváncsi, meglepett, hitetlen, elmélázó, majd elégedett arckifejezést tükröződött. Gondosan visszahelyezte a szép kézírással írt levelet annak borítékjába, de még kezében forgatta, nézegette azt.

- Ezek szerint nem haragszol a lányunkra? - kérdezte Noemi férje mellé sétálván.

- Szóval te tudtad? Meg sem lep. Mindig mindent én tudok meg utoljára... - mondta sértődöttséget tettetve.

- Az az édesanyák dolga, hogy minden dologról, ami a gyermeküket érinti, elsőként értesüljenek. Nem igaz? - mosolyodott el. - De nem feleltél a kérdésre, szívem.

- Hogyan is tudnék haragudni rá? Főleg ez után a levél után - átfuttatta ujjait a tollvonásokon. A határozott, kackiás betűkön. - Egyedül azt bánom, hogy nem hallhattam mindezt tőle. De megértem. Erős lány ő, csak néha szüksége van egy kis bátorításra.

Összemosolyogtak, majd rövid csókot váltottak.

VÉGE