Lorna
Zsibbadnak a karjaim. Még három emelet választ el az
új albérletünktől, ahová éppen a jó ég tudja, hányadik telepakolt és precízen
leragasztott kartondobozzal igyekszem. Akkora ez a doboz, hogy át sem tudok
nézni felette. Tudhattam volna, hogy a legnagyobbat nem szabad halogatni, mert
mire sorra kerül, teljesen kikészülök. A nyakam is kezd beállni, mert
természetellenesen jobbra van fordítva a fejem. Így legalább a
villanykapcsolókat és az ocsmány színű, málló falakat bámulhatom újabb emeleteken
keresztül. Arról viszont csak halvány sejtésem van, hány lépcső van az egyes
fordulókban. De jó.
Megpróbálnék egy homlokomra tapadt hajtincset
levakarni magamról, de az ötlet hamvában hal, ugyanis nincs szabad kezem, sem
valami erre a célra megfelelő eszközöm. Kénytelen vagyok megtűrni, amíg le nem
rakom ezt az eszméletlenül nehéz dobozt. Mégis mi van benne? Egyáltalán,
melyikünknek nem volt annyi logikája, hogy ekkora súlyt nem bíz rá holmi
papírra? A gondos ragasztórétegek ellenére úgy érzem, bármelyik pillanatban
megadhatja magát az egész. Ha pedig ez megtörténik, minden hátralévő dobozt,
szatyrot és bútort Patrick lesz kénytelen felcipelni.
Vajon az épület tervezői hallottak valaha arról a
nagyszerű találmányról, amit úgy hívnak, lift? Úgy sejtem, nem. Ellenkező
esetben biztosan nem feledkeztek volna el elhelyezni egyet ebben a
nyolcemeletes társasházban. Biztos vagyok benne, hogy valamennyi lakó – mármint
azok a kevésbé szerencsések, akik nem a földszinten laknak – a keblére ölelte volna
őket.
Mert ha elromlott volna, azt idővel még talán megbocsátaná
az ember. De a tudat, hogy itt már soha nem is lesz lift, kissé kiábrándító.
Jól meg kell gondolni a beköltözést, mert ha a későbbiekben valami miatt mégis
inkább máshová mennél lakni, lefelé is vinned kell mindent. Vagy dobnod.
Körülmények kérdése. Erkély ugyanis minden lakáshoz tartozik.
Néhány másodpercre megpihenek a lépcsőfordulóban. Még
másfél emeletet kell megtennem, ha nem számoltam el magam. Mély levegőt veszek
és próbálok igazítani a doboz fogásán. Nos, nem igazán van fogása. Elindulok,
de egy lépést sem tudok megtenni, mert valamiben elakadok. A nagy lendület
miatt hátra tántorodom és elesek. Ijedtemben becsukom a szemem, és az esést
követően jónéhány másodpercig ki sem nyitom. A csodával határos módon a dobozt
– azt az átkozott dobozt, amit már a pokolba kívánok – nem rántottam magamra.
Mellettem hever a földön, az egyik oldala, amelyikre esett, természetesen
kiszakadt, két sarka pedig el nem hanyagolható mértékben behorpadt. Habár ez
jelenleg nem érdekel. Az annál inkább, hogy valószínűleg lesz egy nagy kék folt
a bal könyökömön, ráadásul a fejemet úgy beütöttem a falba, hogy egy kis
vakolat is távozott. A falat nem sajnálom, ellenben a fejem élesen lüktet.
Fogadni mernék, hogy púp nő majd rajta.
– A rohadt életbe – motyogom, ahogy elidőzik a
tekintetem a doboz kiömlött tartalmán. Ha ez a cucc most elromlott, Patrick egész
biztosan kinyuvaszt. Az pedig ott az e-könyv olvasóm? Miért ebben volt? Én is
kinyuvasztom Patrickot, ha egy karcolás is lesz rajta.
– Ne haragudj! Jól vagy? – hallok egy ismeretlen,
kellemesen mély hangot. Őszinte aggodalom cseng ki belőle. Felnézek a lépcsőn
álló férfira. Jobb kezével annyira szorítja a korlátot, hogy az ujjai teljesen
elfehéredtek.
Semmi gond, legrosszabb esetben vihetem le az összes
eddig felcipelt holmit és mehetek vissza a szüleimhez lakni, amennyiben a
vőlegényem úgy látja, nélkülem nagyobb biztonságban vannak a dolgai.
– Megmaradok – tapogatom a fejem hátulját,
megbizonyosodva arról, hogy nincs rajta külső sérülés. Nem vérzik, ez
mindenképpen pozitívum.
Lassacskán feltápászkodom, szemem sarkából azonban már
az ismeretlent fürkészem. Közvetlenül előtte – ráadásul miatta, elvégre hogy
lehet nem észrevenni egy ekkora dobozt? – estem hanyatt, mégsem indul azonnal
hozzám, vagy a szétszóródott alkatrészekhez.
– Tudok segíteni valamiben? Elég hangos volt a
csattanás. Biztos nem sérültél meg? – Mind a három lépcsőfokon lelép, majd
felém fordul. Így is fel kell rá néznem, mert jóval magasabb nálam, de a nyakam
már a három lépcsőnyi különbség megszűnéséért is hálás.
– Csak a fejem és a könyököm bánta az esést. – Utóbbi
ebben a pillanatban döntött úgy, hogy szúrni kezd. – No meg, persze, a fal –
csóválom meg a fejem, de a belé hasító éles fájdalom miatt rögvest megbánom, és
abbahagyom a mozdulatot. – Csak hozok valamit, amibe bele tudom pakolni ezt a
rengeteg olyan alkatrészt, amiknek a nevét sem tudom.
Válaszát meg sem várva indulok szapora léptekkel felfelé
a férfi mellett a lépcsőn.
– Várj! – szól utánam. – Mi még nem találkoztunk,
ugye? Jason Metz vagyok a huszonegyes lakásból – nyújtja felém a kezét. Nem
mosolyog, mégis olyan melegséget áraszt az egész lénye, hogy úgy érzem, mintha
belém látna.
Visszasétálok hozzá, és kezet fogok vele. – Lorna Madden.
Most költözök a fölötted lévő lakásba.
– Hát mégis sikerült kiadnia az öreg Brutusnak –
mosolyodik el végre. Szemei körül megjelenik néhány nevetőránc, amely pár évet
fiatalít rajta. Jól áll neki a mosolygás.
– Igen, és egészen baráti áron – jegyzem meg. –
Viszont ha nem haragszol, most muszáj eltakarítanom ezt a rendetlenséget.
Örülök, hogy megismerhettelek! – köszönök el tőle. – Csak néhány percig ne
essen el bennük senki – teszem hozzá halkan, már a lépcsőn felfelé haladva.
Hátam mögül még hallom, hogy Jason nagyot sóhajt, majd
eredeti útirányát megváltoztatva ő is fölfelé lépked. A következő fordulóról
lepillantok rá, és észreveszem, hogy kezét végig a kapaszkodón csúsztatja. Nem
tudom mire vélni, elvégre erejük teljében lévő felnőtteknek nem szokása
kapaszkodni, de nem tulajdonítok a dolognak különösebb jelentőséget.
Még hallom, hogy – valószínűleg telefonom – beszél
valakihez, mielőtt becsuknám magam mögött újdonsült albérletünk nyikorgó
ajtaját.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése