2013. november 7. (csütörtök)
Két hete meg sem moccantam. Egy hónapja felém sem néztek. Elkeserítő ennyi időt egyedül tölteni. Semmi inger, semmi ígéret. Annak ténye, hogy nincs mire várni. Ez volt a legrosszabb. A lehetőség persze minden napban jelen volt, mégis úgy éreztem, fölöslegesen hoztak ide. Úgy hiányzott már nekem a helyváltoztatás, mint az embereknek egy falat kenyér. Unalmassá vált minden egyes nap ugyanazokat a falakat bámulni, ugyanazokat a részleteket megfigyelni.
Azt kívántam, bárcsak ismét jönne valaki, aki kíváncsi rám.
Fél óra volt hátra a zárásig. A mai nap is úgy ért véget, hogy egy lélek sem keresett. Ilyen gyorsan elfelejtettek? Pedig régen azt hittem, fontos vagyok.
Húsz perc. Sehol senki. Tudtam, hogy hamarosan ideér a takarító személyzet. Már hallani véltem az idős nő cipőjének kopogását…
De észbe kaptam: ezek tényleg lépések! Már közel járt. És egyre közelebbről hallatszottak a léptek.
Ideért. Egy lány, magas sarkúban. Dús, szőke haja befonva omlott a vállára. Két sorral lejjebb kutatott. Vajon melyiket kereste? Olyan határozottnak tűnt, mintha pontosan tudná, miért jött. Ujjbegyével végigsimította a könyvek gerincét, de egyiket sem vette le a polcról. Aztán gondolt egyet és egy sorral feljebb kezdett keresgélni. Annyira gyorsan húzta végig rajtuk az ujjait, hogy egyértelműen megállapítható volt: egyiknek a címét sem olvasta el.
Elért a legfelső polchoz. Másodpercek kérdése volt, hogy észrevegyen. Kihúztam magam.
Az ujja a pillanat törtrészéig ért csak hozzám. Végigfutott a soron, majd elgondolkodva állt meg a polc előtt.
És akkor megtörtént, amire hetek óta türelmetlenül vártam.
Levett a polcról. Fogalmam sem volt, végül miért engem választott, de akkor nem is érdekelt.
Csak engem vitt haza. Kicsit sajnáltam, hogy az egész utat a táskájába gyömöszölve, helyszűkében kellett végigszenvednem, de tartottam magam.
Hamarosan gyengéden a kezébe vesz - ezt mondogattam magamnak.
Reggel végre kivett a táskájából. Valamiért azt hittem, első dolga lesz, hogy a polcára tegyen. A legtöbb könyvtárba járó ember ezt szokta tenni. Furcsának találtam, hogy az ágya mellett, a szőnyegen kaptam helyet, amíg ő egész nap távol volt. De legalább már nem a szemben lévő polcot kellett nézegetnem.
Kiabálásra ébredtem. Ránéztem az órára, és meglepetten vettem tudomásul, hogy már tíz óra is elmúlt, a házban pedig javában állt a bál.
- Elolvastad már azt a könyvet, Tina? - hallottam egy magas női hangot a távolból. Valószínűleg az édesanyja lehetett.
A lány - Tina - ingerülten válaszolt, szintén kiabálva:
- Még több, mint egy hetem van rá. - Aztán lejjebb vette a hangját és megvetően pillantott rám. - Nem is értem, minek rohantam annyira ezért a papírhalomért.
A nap további részében tudomást sem vett rólam.
A lány ugyanolyan szétszórt, mint amilyen rendetlen szobája - ez mára egyértelművé vált. Két napi itt-tartózkodásom alatt volt időm alaposan megfigyelni a szobáját. Szétdobált ruhák és erősen szemétre hajazó tárgyak hevertek mindenütt. Amióta hazahozott, a lány bele van veszve a telefonjába, folyton azon beszélget valakivel.
Ami még kevésbé volt ínyemre, hogy minden itt lakó a kelleténél jóval hangosabban kommunikált.
A reggel azzal indult, hogy Tina elindult az iskolába - az iskolatáskája nélkül. Úgy futott vissza érte az utcáról.
Ezek után nagyon reménykedtem benne, hogy engem nem felejt el visszavinni a könyvtárba.
Tudom, én akartam, hogy végre kihozzanak onnan, de nem tetszik ez a hely. Nem tetszik, ahogy Tina rám néz.
Félek.
Amíg Tina iskolában volt, bejött a szobába az anyukája és nekiállt rendet rakni. Összehajtogatta a tiszta ruhákat és elrakta a szekrénybe. A maradékot felmarkolta és elvitte kimosni. A szétdobált egyéb tárgyakat is megpróbálta rendszerezni. Amikor már látszott a szőnyeg, felporszívózott.
Engem az ágy alatt talált meg, ahová időközben becsúsztam. Borzasztóan barátságtalan és porcicákkal teli hely az.
Leporolta a borítómat, majd a lánya ágyára helyezett. Fél óra alatt többet tett értem, mint Tina az eddigi napok alatt. Keresett egy papírt és egy tollat, majd azok segítségével írt egy rövid, de kedves üzenetet Tinának. Ezt követően kisétált a helyiségből.
Kora délután Tina hazaért. Természetesen már most telefonált az egyik barátnőjével. Ledobta a táskáját a szoba közepére és hanyatt vágódott az ágyon.
- Egyszerűen nem hiszem el, hogy az a vén kurva elvárja, hogy holnapra elolvassuk azt a vaskos könyvet! - Vajon rólam beszélt? - Egész eddig azt mondta, hogy jövő hétfőnél előbb nem lesz rá szükség.
Amit a beszélgetőpartnere mondott, az nem jutott el hozzám.
- Ugye? Most meg van nagyjából tizenöt órám elolvasni, amennyiben nem alszom az éjjel. Márpedig fogok. Jutok, ameddig jutok, nem érdekel. - Ismét a másik lány beszél. - A felénél? Te áruló! Jó, én is belenézek. Szia!
Egy másodperccel később megszakította a hívást. Nyújtózkodni kezdett, és akkor vett észre engem és a rajtam heverő üzenetet.
- Hát ez meg…? - kérdezte meglepetten. - Persze, anyuci - mondta a szemeit forgatva és összegyűrte, majd a szemetes felé hajította a papírdarabot.
Rossz érzésem támadt, de reménykedtem, hogy ezúttal nincs okom félni. Tina a kezébe fogott és megfordított. A hátamra írt szöveget futotta át.
- Minek kell ez nekem? - sóhajtott, és az ágyra ejtett. Két perccel később újra megfogott és kinyitva engem a térdének támasztott.
A harmadik teleírt oldalamig bírta, aztán elszakadt nála a cérna.
- Ez egy kalap szar - jelentette ki, majd ahogy voltam, kinyitva, nagy lendülettel elhajított a szoba egyik sarkába. A falhoz csapódtam, kemény táblás borítóm alsó sarka begyűrődött, ahogyan több lapom is. Az egyik mélyen be is szakadt.
Miért csinálta ezt? Miért kellett bántania?
Öt perccel később felkelt az ágyáról és trappolva közelített felém. Felkapott, visszament az ágyig, és teljes erőből rádobott. Az ágya sokkal puhább volt, mint a fal, mégis ugyanúgy fájt ez a tette is.
Vissza akarok menni a polcomra - ez volt az utolsó gondolatom, mielőtt minden elsötétült előttem.
Arra sem emlékeztem, mikor és hogyan nyomott el az álom a múlt éjjel. Az ágy mellett ébredtem, de Tina már nem volt a szobájában. Vajon olvasott még valamit belőlem? Reflexszerűen kerestem magamon az ismeretlen sérüléseket, de szerencsére nem találtam olyat, amiről korábban nem tudtam volna.
Délután három óra körül Tina hazaért. Hallottam, ahogyan az anyukájával - ismét a kelleténél hangosabban - beszél. Az asszony győzködte a lányát, hogy menjen el a boltba venni néhány dolgot, de süket fülekre talált.
- Menj te, nekem tanulnom kell - mondta, mire én nagyot sóhajtottam.
- Legyen. Bármi kívánság? - A nő hamar megadta magát.
- Visszavinnéd a könyvtárba azt a pofátlanul vastag, régi könyvet?
- Már el is olvastad? - hökkent meg az asszony.
- Nem, mert megtaláltam a rövidített változatát a neten. - Ez volt az a pillanat, amikor felsejlett bennem a remény.
- Hozd le és elviszem.
Így kerültem vissza az otthonomba öt hosszú, félelemmel teli nap után.
A polcomon ébredtem, amikor egy bohókás napsugár megcsiklandozott. Olyan érzés volt, mintha begyógyítaná a lelkem sebeit.
Egész nap az édes semmittevést élveztem, és reménykedtem, hogy nem találkozom többé egy Tinával sem.
A barna hajú, szemüveges lány már a nyitás utáni második percben a polcom előtt állt és nagyon koncentrált: tekintete sorról sorra, egyik könyvről a másikra siklott, ahogy a gerincükön szereplő címeket bogarászta.
És akkor rám nézett. Gesztenyeszín szemei felcsillantak. Lábujjhegyre állt és óvatosan levett a helyemről. Bal kezébe fektetett, míg jobbjával végigsimított a borítómon. Magához ölelt és már indult is kikölcsönözni engem.
Ő nem Tina. Tőle nem féltem. Vele biztonságban éreztem magam.
Kicsi, de takaros lakásban kötöttem ki. Mindenütt rend és tisztaság uralkodott. Az egész lakást vaníliaillat lengte be.
Az éjjeliszekrényén kaptam helyet, a lámpa mellett.
- Este találkozunk - köszönt el, amikor lefektetett. Mosolyra húzta a száját, amikor kifelé menet visszanézett rám - én pedig zakatoló szívvel vártam, hogy lemenjen a Nap.
Tíz órára sem ért haza. Amíg vártam rá, azon kattogott az agyam, mit csinálhat éppen. Tudtam, hogy ezt valószínűleg sosem fogom megtudni, mégis jó időtöltésnek bizonyult eljátszani a gondolattal.
Aztán eszembe ötlött: mi van, ha baja esett? Elvégre ő mondta, hogy este jönni fog. Nem jött, tehát valami váratlan dolog történhetett. Valami rossz.
Aznap éjjel nem jött álom a szememre.
Valamikor hajnaltájt mégis elnyomhatott a buzgóság, mert a vízforraló jellegzetes süvítésére azonnal felébredtem.
Az ébresztőóra az asztalon fél kilencet mutatott. Megnyugvással töltött el a tény, hogy a lány hazajött.
Bő tíz perccel később bejött a szobába. Hullámos haját rendezetlennek tűnő kontyba fogta. Párnákat tornyozott az ágyára, nekidőlt a halomnak, majd betakarózott. Ezt követően mosolyogva értem nyúlt és a kezébe vett. Élveztem bőrének puhaságát.
- Sajnálom, hogy tegnap nem tudtam jönni - suttogta. Szavait egyértelműen nekem címezte.
Tekintete elidőzött díszes betűimen. Felnyitotta kopott borítómat és olvasni kezdett.
Ahogy haladt előre a történetben, egyre közelebb éreztem őt magamhoz. Éreztem az érzelmeit, és láttam, ahogyan a gondolatai kiülnek az arcára. Olyan volt, mintha én is olvasnék belőle és gazdagodnék általa.
Évek óta nem volt részem hasonlóban sem.
Néhány órával később eljutott a sérült lapomig. Azonnal abbahagyta az olvasást.
- Mit tettek veled? - kérdezte aggódva.
Ujjait végighúzta a törésen, mintha azt várta volna, hogy a puszta érintésétől összeforr a két rész. Gyengéden az ágyára fektetett és az asztal fiókjában kezdett keresgélni.
Egy ragasztóval a kezében jött vissza. Leguggolt az ágya mellé, óvatosan összeillesztette a sérült lapomat, majd vigyázva rásimította a ragasztót.
Tökéletes munkát végzett. Csak a ragasztó csillogása - mint örök heg - árulkodott a Tinával töltött időmről.
A Nap már lemenőben volt, amikor szelíd mosollyal az arcán könyvjelzőt tett két lapom közé, becsukott és visszahelyezett az éjjeliszekrényére.
- Örülök, hogy végre rád találtam - jelentette ki halkan.
Azt kívántam, bárcsak válaszolhatnék a lánynak - a lánynak, akinek még mindig nem tudtam a nevét.
Boldogan hajtottam álomra a fejem. Tudtam, hogy holnap tovább fog olvasni.
Sokáig aludt. Már csaknem egy órán keresztül néztem az alvó arcát, amikor ébredezni kezdett. Nagyot nyújtózott, majd felkelt és a szekrényéhez sétált. Átöltözni készült, én pedig mindent megtettem annak érdekében, hogy ne őt bámuljam.
Mielőtt elindult volna reggelizni, végigsimított rajtam és megígérte, hogy sietni fog vissza hozzám. Szavai hallatán belsőmet furcsa melegség járta át.
Amint visszaért a helyiségbe, lehasalt az ágyra, majd értem nyúlt. Gyengéden felemelt és maga elé fektetett. A jelölt oldalamnál kinyitott és átadta magát a történetemnek.
Órákon át olvasott megszakítás nélkül. Órákon át úgy éreztem, mintha egész életemben ismerném őt.
Az utolsó fejezetek egyikénél járt már, amikor egy könnycsepp utat tört magának és rám esett, mielőtt ő letörölhette volna. Magamba szívtam az érzéseit. Első könnycseppét sok másik követte. Szemével újra és újra elolvasta ugyanazon soraimat, ujjbegyeivel pedig újra és újra végigsimított azon az oldalamon.
Akkor fordult meg a fejemben először, mennyire nem igazságos, hogy a könyvek nem ölelhetik át az olvasóikat.
Késő délután volt már, amikor az utolsó soromat is elolvasta és visszarakott a már megszokott helyemre.
Minden soromat lassan olvasta. Tudatosan. Mintha nem akarta volna, hogy véget érjen közös utazásunk. Olvasás közben többször megállt és elmélázva nézett maga elé. Emlékeket juttattam eszébe. Megfájdítottam a szívét. Elgondolkodtattam. Megnevettettem. Megsirattattam.
Megszerettem.
És nagyon megijedtem, hogy hamarosan el kell válnom tőle.
Reggel elköszönt tőlem és dolgozni indult. Majdnem az egész napot egyedül kellett töltenem, különös módon mégsem bántam. Szerettem itt lenni.
Kisírt szemekkel lépett be a szobába. Lerogyott az ágyára, majd hátradőlt rajta. Néhány pillanattal később felhúzta a térdeit a mellkasához és elfúló hangon azt mondta:
- Már sosem lesz alkalmam valóra váltani a neki tett ígéretem.
Hamarosan újra sírva fakadt. Minden könnycseppje, s minden szipogása a lelkemig hatolt.
Hosszú idő múltán végre elaludt. Álomba sírta magát.
Minden gondolatom körülötte forgott. Fájdalmának legalább egy részét át akartam vállalni. Nem érdekeltek többé az íratlan szabályok. Elhatároztam magam és azt tettem, amit helyesnek véltem.
Mellé feküdtem az ágyba és hátulról magamhoz öleltem őt. Így vigyáztam az álmát.
Nyugodtabban ébredt, de a szeme nem csillogott úgy, mint általában. Szája sarkában sem bujkált mosoly, amikor rám pillantott, mielőtt dolgozni indult.
Szerettem volna újra mosolyt csalni az arcára. Szerettem volna jobban megismerni. Mást sem akartam, mint örökké mellette lenni.
A vártnál jóval korábban, délután egy órakor jött haza. Hanyatt feküdt az ágyán és hosszú percekig üveges tekintettel nézte a plafont. A sírás határán volt: remegett a szája, és láttam, hogy szemébe könnyek gyűlnek.
Nem tetszett, hogy ennyire elkeseredettnek kell látnom őt. Azt szerettem volna, hogy mosolyogjon, mert amikor mosolyog, a lelkem táncra perdül.
- Kérlek, mondd el, mi bánt! - szólaltam meg halkan.
A lány megmerevedett és lassan felült.
- Ki beszélt? - préselte ki a szavakat. Jobbra-balra nézett, de nem találta a hang forrását.
- Ígérd meg, hogy nem fogsz megijedni.
Tudtam jól, hogy lehetetlent kérek, ezért meg sem vártam a válaszát. Átváltoztam.
A döbbenet hatására a szája elé kapta a kezét és kikerekedett szemekkel nézett rám. Felkelt az ágyról, megkerülte azt és két lépéssel előttem állt meg.
- Te vagy az! Rólad olvastam ebben a… - mutatott az éjjeliszekrényére. A mondatát képtelen volt befejezni.
- Nem rólam olvastál - kezdtem. - Engem olvastál. Csak úgy látsz engem, ahogyan őt elképzelted.
- Hogyan… - kezdett bele, de amint átszeltem a közöttünk lévő távolságot és szorosan magamhoz öleltem, benne rekedt a szó.
- Nem számít - szóltam. - Csak te számítasz.
Kezeivel erősen megmarkolta az ingemet, vállamra hajtotta a fejét és keserves sírásban tört ki.
Amikor megnyugodott és a könnyei is elapadtak, leültünk az ágyra egymással szemben és hagytam, hogy mesélni kezdjen.
Megtudtam, hogy Barbarának hívják, huszonöt éves, és ápolónőként dolgozik.
- Két hónappal ezelőtt - nagy levegőt vett - behoztak egy kislányt, Alexát, akinek komoly gondok voltak a szívével. Tündéri kislány volt, aki imádta a meséket - emlékezett vissza. - Amikor tehettem, mellette voltam. Az ebédszüneteimet is vele töltöttem: beszélgettem vele, és néha a saját meséimmel szórakoztattam őt. Elárultam neki, hogy nagy álmom, hogy egyszer megjelentessem a saját mesekönyvemet. Azt mondta, nagyon szeretné majd elolvasni. Megígértem, hogy az övé lesz az első példány. - Barbara tekintetét könnyek homályosították el. - Tegnap… Alexa tegnap meghalt. A mesekönyvem pedig még hetekig nem fog nyomdába kerülni.
Már az ágyat nézte. Kezével a takarót gyűrögette, ami egyre nedvesebb lett záporozó könnyeitől.
- Köszönöm, hogy meghallgattál - mondta csendesen, ahogy a vállamnak dőlt.
- Én köszönöm, hogy aznap levettél a polcról - válaszoltam, s a füle mögé tűrtem egy hajtincsét.
- Hónapok óta kerestem… vagyis kerestelek - javította ki magát. - Szeretnéd tudni, miért? - Nem volt időm reagálni, mert azonnal folytatta. - Mert a nagyapám írt meg téged.
Ezúttal én lepődtem meg. Tehát ő az. Értelmet nyert, miért éreztem őt annyira közelinek, miközben engem olvasott. Ám mielőtt bármit mondhattam volna, magyarázni kezdte a helyzetet.
- Mindig nagyra tartottam Öregapót. Ő mondta a legszebb, legélőbb meséket. Ő volt a példaképem - mosolyodott el, ahogy felidézte az arcát. Én is azt tettem. - Totyogós korom óta tudom, hogy annak idején írt egy könyvet, de azt mondta, addig nem olvashatom el, amíg el nem kezdem a gimnáziumot. Ezért vártam. Vártam, hogy nagyobb legyek és a kezembe vehessem a könyvét. De Öregapó sosem tudhatta meg, mennyire a szívemhez nőtt, amit alkotott - halkult el a hangja. - Már több, mint tizenkét éve nincs köztünk.
- Tudom - suttogtam. - A könyvek megérzik, ha az írójukkal történik valami.
- Sejthettem volna, hogy neked nem kell magyaráznom - nézett rám. Szája sarkában mosoly bujkált. - Arról is tudtál, hogy nem most olvastam először a történetét?
- Mindent a könyvek sem tudhatnak - válaszoltam rövid hezitálás után.
- Azért kerestelek téged, mert egyszer felvillant előttem Öregapó kérése. A lelkemre kötötte, hogy az első kiadást kell megkeresnem és elolvasnom, mert az különleges. Viszont nagyon nehéz rátalálni, ugyanis csupán egy példány létezik belőle.
- És az én vagyok - vontam le a következtetést. Elvégre nálam jobban senki nem tudja, mi van belém írva.
- Pontosan - bólintott. - Végeztem egy kis nyomozást, és rájöttem, hogy az első kiadást nyomdahibásnak gondolták, ezért a gyártási folyamatot az első kötet elkészülte után azonnal leállították.
- Nyomdahiba? - kerekedtek el a szemeim. Korábban nem is hallottam erről.
- Annak hívták, de mindössze egy szóban és egy mondatban térsz el a későbbi kiadásoktól - amelyek egyébként szóról szóra ugyanazt tartalmazzák - csilingelő hangja elűzte minden aggodalmam.
- Mi volna az? - érdeklődtem.
- A mondatot pofonegyszerű volt megtalálnom: az utolsó oldalon szereplő szerzői megjegyzés az.
- „Az érzelmek sosem érnek véget - legyen az jó vagy rossz.”
- Ahogy mondod. Ez a későbbi kiadásokban nincs benne. A szó pedig a „Vége”, ami a te esetedben nem szerepel a negatív érzelmeket feldolgozó fejezetek lezárásaként sem.
- Ez valóban nem nyomdahiba - döntöttem hátra a fejem. Nem csak a szívem, hanem a szám is mosolygott.
- Ez Öregapó üzenete. A történet tanulsága és igazi értéke. Mert nem a boldog befejezés a fontos, hanem a történet maga.
Barbara újra csillogó szemekkel és ragyogó mosollyal fordult felém.
És a lelkem táncra perdült.
Mert ez Barbarának az az arca, amibe az első találkozásunkkor beleszerettem.
- Ébresztő, álomszuszék! - keltegetett Barbara.
- Még öt percet… - motyogtam csukott szemmel és közben próbáltam megkeresni és magamhoz vonni a lányt, de nem találtam őt az ágyban. Kinyitottam az egyik szemem: Barbara közvetlenül az ágy mellett állt (immár utcai ruhában), engem nézett és a világ legszebb mosolya ült az arcán.
- Szabadságot vettem ki mára - csicseregte. - Utálom ez mondani, de... - vett mély levegőt - kérlek, változz vissza könyvvé.
Egy másodperc leforgása alatt minden álom kiment a szememből. Első gondolatom az volt, hogy vissza akar vinni a könyvtárba.
Láthatta a megrökönyödésemet, mert rögtön próbált megnyugtatni:
- Ne aggódj, eszem ágában sincs visszavinni téged a könyvtárba és hagyni, hogy néhány könyveket megbecsülni nem tudó ember tönkretegyen. Annál te sokkal fontosabb vagy számomra - húzta széles mosolyra a száját.
Az arcomra tette a kezét, közelebb hajolt hozzám, és amikor ajkaink összeértek, az egész belsőm beleremegett.
A nap nagy részét a munkahelyén töltöttük. Műtétre váró, illetve műtéten átesett felnőtteknek olvasott fel belőlem néhány fejezetet - köztük a reményről szólót is.
Barbara hangja leírhatatlan földöntúli nyugalmat árasztott mindenkire, aki hallgatta őt. Minél tovább hallgattuk a hangját, annál tisztább és részletgazdagabb világot festett elénk.
Igen, rám is hatással volt. Pusztán a hangjával képes volt elvarázsolni, mégis kiéleződtek általa az érzékszerveim. Szélesebbre tárta a szívem.
Barbarának köszönhetően egyszerre láthattam több ember reakcióját és érzéseit - rám adott válaszukat -; és ez olyan élmény volt számomra, amit a jövőben mindenképpen szerettem volna megismételni.
A nap végén kimerülten, de csupa jó érzésekkel a szívünkben készültünk nyugovóra térni. Illetve, az én szívemet egy dolog mégis nyomasztotta.
- Hogyan fogod elérni, hogy végleg nálad maradhassak? - suttogtam félve, miközben Barbara haját csavargattam.
Megérintette a kézfejemet.
- Egyszerű, mint a karikacsapás! Majd azt mondom a könyvtárosnak, hogy elveszítettelek, és kárpótlásul beviszem helyetted a második kiadásod egy vadonatúj példányát.
Sötét volt, de hangja alapján meg tudtam állapítani, hogy mosolyog.
Barbara nem csupán Öregapó unokája, aki gondoskodik rólam. Nem csak egy lány, aki biztonságot, otthont és szeretetet ad. Ő jóval több ennél.
Ő gyógyította be a sebeimet.
Ő tanította meg, hogyan fonódik össze két lélek.
Ő az, aki egyetlen mosolyával képes beragyogni az egész napomat.
Ő az, aki miatt megtapasztalhattam, milyen valóban élni és teljes szívvel szeretni.
Ő az.
Azt kívántam, bárcsak ismét jönne valaki, aki kíváncsi rám.
2013. november 8. (péntek)
Fél óra volt hátra a zárásig. A mai nap is úgy ért véget, hogy egy lélek sem keresett. Ilyen gyorsan elfelejtettek? Pedig régen azt hittem, fontos vagyok.
Húsz perc. Sehol senki. Tudtam, hogy hamarosan ideér a takarító személyzet. Már hallani véltem az idős nő cipőjének kopogását…
De észbe kaptam: ezek tényleg lépések! Már közel járt. És egyre közelebbről hallatszottak a léptek.
Ideért. Egy lány, magas sarkúban. Dús, szőke haja befonva omlott a vállára. Két sorral lejjebb kutatott. Vajon melyiket kereste? Olyan határozottnak tűnt, mintha pontosan tudná, miért jött. Ujjbegyével végigsimította a könyvek gerincét, de egyiket sem vette le a polcról. Aztán gondolt egyet és egy sorral feljebb kezdett keresgélni. Annyira gyorsan húzta végig rajtuk az ujjait, hogy egyértelműen megállapítható volt: egyiknek a címét sem olvasta el.
Elért a legfelső polchoz. Másodpercek kérdése volt, hogy észrevegyen. Kihúztam magam.
Az ujja a pillanat törtrészéig ért csak hozzám. Végigfutott a soron, majd elgondolkodva állt meg a polc előtt.
És akkor megtörtént, amire hetek óta türelmetlenül vártam.
Levett a polcról. Fogalmam sem volt, végül miért engem választott, de akkor nem is érdekelt.
Csak engem vitt haza. Kicsit sajnáltam, hogy az egész utat a táskájába gyömöszölve, helyszűkében kellett végigszenvednem, de tartottam magam.
Hamarosan gyengéden a kezébe vesz - ezt mondogattam magamnak.
2013. november 9. (szombat)
Reggel végre kivett a táskájából. Valamiért azt hittem, első dolga lesz, hogy a polcára tegyen. A legtöbb könyvtárba járó ember ezt szokta tenni. Furcsának találtam, hogy az ágya mellett, a szőnyegen kaptam helyet, amíg ő egész nap távol volt. De legalább már nem a szemben lévő polcot kellett nézegetnem.
2013. november 10. (vasárnap)
Kiabálásra ébredtem. Ránéztem az órára, és meglepetten vettem tudomásul, hogy már tíz óra is elmúlt, a házban pedig javában állt a bál.
- Elolvastad már azt a könyvet, Tina? - hallottam egy magas női hangot a távolból. Valószínűleg az édesanyja lehetett.
A lány - Tina - ingerülten válaszolt, szintén kiabálva:
- Még több, mint egy hetem van rá. - Aztán lejjebb vette a hangját és megvetően pillantott rám. - Nem is értem, minek rohantam annyira ezért a papírhalomért.
A nap további részében tudomást sem vett rólam.
2013. november 11. (hétfő)
A lány ugyanolyan szétszórt, mint amilyen rendetlen szobája - ez mára egyértelművé vált. Két napi itt-tartózkodásom alatt volt időm alaposan megfigyelni a szobáját. Szétdobált ruhák és erősen szemétre hajazó tárgyak hevertek mindenütt. Amióta hazahozott, a lány bele van veszve a telefonjába, folyton azon beszélget valakivel.
Ami még kevésbé volt ínyemre, hogy minden itt lakó a kelleténél jóval hangosabban kommunikált.
A reggel azzal indult, hogy Tina elindult az iskolába - az iskolatáskája nélkül. Úgy futott vissza érte az utcáról.
Ezek után nagyon reménykedtem benne, hogy engem nem felejt el visszavinni a könyvtárba.
Tudom, én akartam, hogy végre kihozzanak onnan, de nem tetszik ez a hely. Nem tetszik, ahogy Tina rám néz.
Félek.
2013. november 12. (kedd)
Amíg Tina iskolában volt, bejött a szobába az anyukája és nekiállt rendet rakni. Összehajtogatta a tiszta ruhákat és elrakta a szekrénybe. A maradékot felmarkolta és elvitte kimosni. A szétdobált egyéb tárgyakat is megpróbálta rendszerezni. Amikor már látszott a szőnyeg, felporszívózott.
Engem az ágy alatt talált meg, ahová időközben becsúsztam. Borzasztóan barátságtalan és porcicákkal teli hely az.
Leporolta a borítómat, majd a lánya ágyára helyezett. Fél óra alatt többet tett értem, mint Tina az eddigi napok alatt. Keresett egy papírt és egy tollat, majd azok segítségével írt egy rövid, de kedves üzenetet Tinának. Ezt követően kisétált a helyiségből.
Kora délután Tina hazaért. Természetesen már most telefonált az egyik barátnőjével. Ledobta a táskáját a szoba közepére és hanyatt vágódott az ágyon.
- Egyszerűen nem hiszem el, hogy az a vén kurva elvárja, hogy holnapra elolvassuk azt a vaskos könyvet! - Vajon rólam beszélt? - Egész eddig azt mondta, hogy jövő hétfőnél előbb nem lesz rá szükség.
Amit a beszélgetőpartnere mondott, az nem jutott el hozzám.
- Ugye? Most meg van nagyjából tizenöt órám elolvasni, amennyiben nem alszom az éjjel. Márpedig fogok. Jutok, ameddig jutok, nem érdekel. - Ismét a másik lány beszél. - A felénél? Te áruló! Jó, én is belenézek. Szia!
Egy másodperccel később megszakította a hívást. Nyújtózkodni kezdett, és akkor vett észre engem és a rajtam heverő üzenetet.
- Hát ez meg…? - kérdezte meglepetten. - Persze, anyuci - mondta a szemeit forgatva és összegyűrte, majd a szemetes felé hajította a papírdarabot.
Rossz érzésem támadt, de reménykedtem, hogy ezúttal nincs okom félni. Tina a kezébe fogott és megfordított. A hátamra írt szöveget futotta át.
- Minek kell ez nekem? - sóhajtott, és az ágyra ejtett. Két perccel később újra megfogott és kinyitva engem a térdének támasztott.
A harmadik teleírt oldalamig bírta, aztán elszakadt nála a cérna.
- Ez egy kalap szar - jelentette ki, majd ahogy voltam, kinyitva, nagy lendülettel elhajított a szoba egyik sarkába. A falhoz csapódtam, kemény táblás borítóm alsó sarka begyűrődött, ahogyan több lapom is. Az egyik mélyen be is szakadt.
Miért csinálta ezt? Miért kellett bántania?
Öt perccel később felkelt az ágyáról és trappolva közelített felém. Felkapott, visszament az ágyig, és teljes erőből rádobott. Az ágya sokkal puhább volt, mint a fal, mégis ugyanúgy fájt ez a tette is.
Vissza akarok menni a polcomra - ez volt az utolsó gondolatom, mielőtt minden elsötétült előttem.
2013. november 13. (szerda)
Arra sem emlékeztem, mikor és hogyan nyomott el az álom a múlt éjjel. Az ágy mellett ébredtem, de Tina már nem volt a szobájában. Vajon olvasott még valamit belőlem? Reflexszerűen kerestem magamon az ismeretlen sérüléseket, de szerencsére nem találtam olyat, amiről korábban nem tudtam volna.
Délután három óra körül Tina hazaért. Hallottam, ahogyan az anyukájával - ismét a kelleténél hangosabban - beszél. Az asszony győzködte a lányát, hogy menjen el a boltba venni néhány dolgot, de süket fülekre talált.
- Menj te, nekem tanulnom kell - mondta, mire én nagyot sóhajtottam.
- Legyen. Bármi kívánság? - A nő hamar megadta magát.
- Visszavinnéd a könyvtárba azt a pofátlanul vastag, régi könyvet?
- Már el is olvastad? - hökkent meg az asszony.
- Nem, mert megtaláltam a rövidített változatát a neten. - Ez volt az a pillanat, amikor felsejlett bennem a remény.
- Hozd le és elviszem.
Így kerültem vissza az otthonomba öt hosszú, félelemmel teli nap után.
2013. november 14. (csütörtök)
A polcomon ébredtem, amikor egy bohókás napsugár megcsiklandozott. Olyan érzés volt, mintha begyógyítaná a lelkem sebeit.
Egész nap az édes semmittevést élveztem, és reménykedtem, hogy nem találkozom többé egy Tinával sem.
2013. november 15. (péntek)
A barna hajú, szemüveges lány már a nyitás utáni második percben a polcom előtt állt és nagyon koncentrált: tekintete sorról sorra, egyik könyvről a másikra siklott, ahogy a gerincükön szereplő címeket bogarászta.
És akkor rám nézett. Gesztenyeszín szemei felcsillantak. Lábujjhegyre állt és óvatosan levett a helyemről. Bal kezébe fektetett, míg jobbjával végigsimított a borítómon. Magához ölelt és már indult is kikölcsönözni engem.
Ő nem Tina. Tőle nem féltem. Vele biztonságban éreztem magam.
Kicsi, de takaros lakásban kötöttem ki. Mindenütt rend és tisztaság uralkodott. Az egész lakást vaníliaillat lengte be.
Az éjjeliszekrényén kaptam helyet, a lámpa mellett.
- Este találkozunk - köszönt el, amikor lefektetett. Mosolyra húzta a száját, amikor kifelé menet visszanézett rám - én pedig zakatoló szívvel vártam, hogy lemenjen a Nap.
Tíz órára sem ért haza. Amíg vártam rá, azon kattogott az agyam, mit csinálhat éppen. Tudtam, hogy ezt valószínűleg sosem fogom megtudni, mégis jó időtöltésnek bizonyult eljátszani a gondolattal.
Aztán eszembe ötlött: mi van, ha baja esett? Elvégre ő mondta, hogy este jönni fog. Nem jött, tehát valami váratlan dolog történhetett. Valami rossz.
Aznap éjjel nem jött álom a szememre.
2013. november 16. (szombat)
Valamikor hajnaltájt mégis elnyomhatott a buzgóság, mert a vízforraló jellegzetes süvítésére azonnal felébredtem.
Az ébresztőóra az asztalon fél kilencet mutatott. Megnyugvással töltött el a tény, hogy a lány hazajött.
Bő tíz perccel később bejött a szobába. Hullámos haját rendezetlennek tűnő kontyba fogta. Párnákat tornyozott az ágyára, nekidőlt a halomnak, majd betakarózott. Ezt követően mosolyogva értem nyúlt és a kezébe vett. Élveztem bőrének puhaságát.
- Sajnálom, hogy tegnap nem tudtam jönni - suttogta. Szavait egyértelműen nekem címezte.
Tekintete elidőzött díszes betűimen. Felnyitotta kopott borítómat és olvasni kezdett.
Ahogy haladt előre a történetben, egyre közelebb éreztem őt magamhoz. Éreztem az érzelmeit, és láttam, ahogyan a gondolatai kiülnek az arcára. Olyan volt, mintha én is olvasnék belőle és gazdagodnék általa.
Évek óta nem volt részem hasonlóban sem.
Néhány órával később eljutott a sérült lapomig. Azonnal abbahagyta az olvasást.
- Mit tettek veled? - kérdezte aggódva.
Ujjait végighúzta a törésen, mintha azt várta volna, hogy a puszta érintésétől összeforr a két rész. Gyengéden az ágyára fektetett és az asztal fiókjában kezdett keresgélni.
Egy ragasztóval a kezében jött vissza. Leguggolt az ágya mellé, óvatosan összeillesztette a sérült lapomat, majd vigyázva rásimította a ragasztót.
Tökéletes munkát végzett. Csak a ragasztó csillogása - mint örök heg - árulkodott a Tinával töltött időmről.
A Nap már lemenőben volt, amikor szelíd mosollyal az arcán könyvjelzőt tett két lapom közé, becsukott és visszahelyezett az éjjeliszekrényére.
- Örülök, hogy végre rád találtam - jelentette ki halkan.
Azt kívántam, bárcsak válaszolhatnék a lánynak - a lánynak, akinek még mindig nem tudtam a nevét.
Boldogan hajtottam álomra a fejem. Tudtam, hogy holnap tovább fog olvasni.
2013. november 17. (vasárnap)
Sokáig aludt. Már csaknem egy órán keresztül néztem az alvó arcát, amikor ébredezni kezdett. Nagyot nyújtózott, majd felkelt és a szekrényéhez sétált. Átöltözni készült, én pedig mindent megtettem annak érdekében, hogy ne őt bámuljam.
Mielőtt elindult volna reggelizni, végigsimított rajtam és megígérte, hogy sietni fog vissza hozzám. Szavai hallatán belsőmet furcsa melegség járta át.
Amint visszaért a helyiségbe, lehasalt az ágyra, majd értem nyúlt. Gyengéden felemelt és maga elé fektetett. A jelölt oldalamnál kinyitott és átadta magát a történetemnek.
Órákon át olvasott megszakítás nélkül. Órákon át úgy éreztem, mintha egész életemben ismerném őt.
Az utolsó fejezetek egyikénél járt már, amikor egy könnycsepp utat tört magának és rám esett, mielőtt ő letörölhette volna. Magamba szívtam az érzéseit. Első könnycseppét sok másik követte. Szemével újra és újra elolvasta ugyanazon soraimat, ujjbegyeivel pedig újra és újra végigsimított azon az oldalamon.
Akkor fordult meg a fejemben először, mennyire nem igazságos, hogy a könyvek nem ölelhetik át az olvasóikat.
Késő délután volt már, amikor az utolsó soromat is elolvasta és visszarakott a már megszokott helyemre.
Minden soromat lassan olvasta. Tudatosan. Mintha nem akarta volna, hogy véget érjen közös utazásunk. Olvasás közben többször megállt és elmélázva nézett maga elé. Emlékeket juttattam eszébe. Megfájdítottam a szívét. Elgondolkodtattam. Megnevettettem. Megsirattattam.
Megszerettem.
És nagyon megijedtem, hogy hamarosan el kell válnom tőle.
2013. november 18. (hétfő)
Reggel elköszönt tőlem és dolgozni indult. Majdnem az egész napot egyedül kellett töltenem, különös módon mégsem bántam. Szerettem itt lenni.
Kisírt szemekkel lépett be a szobába. Lerogyott az ágyára, majd hátradőlt rajta. Néhány pillanattal később felhúzta a térdeit a mellkasához és elfúló hangon azt mondta:
- Már sosem lesz alkalmam valóra váltani a neki tett ígéretem.
Hamarosan újra sírva fakadt. Minden könnycseppje, s minden szipogása a lelkemig hatolt.
Hosszú idő múltán végre elaludt. Álomba sírta magát.
Minden gondolatom körülötte forgott. Fájdalmának legalább egy részét át akartam vállalni. Nem érdekeltek többé az íratlan szabályok. Elhatároztam magam és azt tettem, amit helyesnek véltem.
Mellé feküdtem az ágyba és hátulról magamhoz öleltem őt. Így vigyáztam az álmát.
2013. november 19. (kedd)
Nyugodtabban ébredt, de a szeme nem csillogott úgy, mint általában. Szája sarkában sem bujkált mosoly, amikor rám pillantott, mielőtt dolgozni indult.
Szerettem volna újra mosolyt csalni az arcára. Szerettem volna jobban megismerni. Mást sem akartam, mint örökké mellette lenni.
A vártnál jóval korábban, délután egy órakor jött haza. Hanyatt feküdt az ágyán és hosszú percekig üveges tekintettel nézte a plafont. A sírás határán volt: remegett a szája, és láttam, hogy szemébe könnyek gyűlnek.
Nem tetszett, hogy ennyire elkeseredettnek kell látnom őt. Azt szerettem volna, hogy mosolyogjon, mert amikor mosolyog, a lelkem táncra perdül.
- Kérlek, mondd el, mi bánt! - szólaltam meg halkan.
A lány megmerevedett és lassan felült.
- Ki beszélt? - préselte ki a szavakat. Jobbra-balra nézett, de nem találta a hang forrását.
- Ígérd meg, hogy nem fogsz megijedni.
Tudtam jól, hogy lehetetlent kérek, ezért meg sem vártam a válaszát. Átváltoztam.
A döbbenet hatására a szája elé kapta a kezét és kikerekedett szemekkel nézett rám. Felkelt az ágyról, megkerülte azt és két lépéssel előttem állt meg.
- Te vagy az! Rólad olvastam ebben a… - mutatott az éjjeliszekrényére. A mondatát képtelen volt befejezni.
- Nem rólam olvastál - kezdtem. - Engem olvastál. Csak úgy látsz engem, ahogyan őt elképzelted.
- Hogyan… - kezdett bele, de amint átszeltem a közöttünk lévő távolságot és szorosan magamhoz öleltem, benne rekedt a szó.
- Nem számít - szóltam. - Csak te számítasz.
Kezeivel erősen megmarkolta az ingemet, vállamra hajtotta a fejét és keserves sírásban tört ki.
Amikor megnyugodott és a könnyei is elapadtak, leültünk az ágyra egymással szemben és hagytam, hogy mesélni kezdjen.
Megtudtam, hogy Barbarának hívják, huszonöt éves, és ápolónőként dolgozik.
- Két hónappal ezelőtt - nagy levegőt vett - behoztak egy kislányt, Alexát, akinek komoly gondok voltak a szívével. Tündéri kislány volt, aki imádta a meséket - emlékezett vissza. - Amikor tehettem, mellette voltam. Az ebédszüneteimet is vele töltöttem: beszélgettem vele, és néha a saját meséimmel szórakoztattam őt. Elárultam neki, hogy nagy álmom, hogy egyszer megjelentessem a saját mesekönyvemet. Azt mondta, nagyon szeretné majd elolvasni. Megígértem, hogy az övé lesz az első példány. - Barbara tekintetét könnyek homályosították el. - Tegnap… Alexa tegnap meghalt. A mesekönyvem pedig még hetekig nem fog nyomdába kerülni.
Már az ágyat nézte. Kezével a takarót gyűrögette, ami egyre nedvesebb lett záporozó könnyeitől.
- Köszönöm, hogy meghallgattál - mondta csendesen, ahogy a vállamnak dőlt.
- Én köszönöm, hogy aznap levettél a polcról - válaszoltam, s a füle mögé tűrtem egy hajtincsét.
- Hónapok óta kerestem… vagyis kerestelek - javította ki magát. - Szeretnéd tudni, miért? - Nem volt időm reagálni, mert azonnal folytatta. - Mert a nagyapám írt meg téged.
Ezúttal én lepődtem meg. Tehát ő az. Értelmet nyert, miért éreztem őt annyira közelinek, miközben engem olvasott. Ám mielőtt bármit mondhattam volna, magyarázni kezdte a helyzetet.
- Mindig nagyra tartottam Öregapót. Ő mondta a legszebb, legélőbb meséket. Ő volt a példaképem - mosolyodott el, ahogy felidézte az arcát. Én is azt tettem. - Totyogós korom óta tudom, hogy annak idején írt egy könyvet, de azt mondta, addig nem olvashatom el, amíg el nem kezdem a gimnáziumot. Ezért vártam. Vártam, hogy nagyobb legyek és a kezembe vehessem a könyvét. De Öregapó sosem tudhatta meg, mennyire a szívemhez nőtt, amit alkotott - halkult el a hangja. - Már több, mint tizenkét éve nincs köztünk.
- Tudom - suttogtam. - A könyvek megérzik, ha az írójukkal történik valami.
- Sejthettem volna, hogy neked nem kell magyaráznom - nézett rám. Szája sarkában mosoly bujkált. - Arról is tudtál, hogy nem most olvastam először a történetét?
- Mindent a könyvek sem tudhatnak - válaszoltam rövid hezitálás után.
- Azért kerestelek téged, mert egyszer felvillant előttem Öregapó kérése. A lelkemre kötötte, hogy az első kiadást kell megkeresnem és elolvasnom, mert az különleges. Viszont nagyon nehéz rátalálni, ugyanis csupán egy példány létezik belőle.
- És az én vagyok - vontam le a következtetést. Elvégre nálam jobban senki nem tudja, mi van belém írva.
- Pontosan - bólintott. - Végeztem egy kis nyomozást, és rájöttem, hogy az első kiadást nyomdahibásnak gondolták, ezért a gyártási folyamatot az első kötet elkészülte után azonnal leállították.
- Nyomdahiba? - kerekedtek el a szemeim. Korábban nem is hallottam erről.
- Annak hívták, de mindössze egy szóban és egy mondatban térsz el a későbbi kiadásoktól - amelyek egyébként szóról szóra ugyanazt tartalmazzák - csilingelő hangja elűzte minden aggodalmam.
- Mi volna az? - érdeklődtem.
- A mondatot pofonegyszerű volt megtalálnom: az utolsó oldalon szereplő szerzői megjegyzés az.
- „Az érzelmek sosem érnek véget - legyen az jó vagy rossz.”
- Ahogy mondod. Ez a későbbi kiadásokban nincs benne. A szó pedig a „Vége”, ami a te esetedben nem szerepel a negatív érzelmeket feldolgozó fejezetek lezárásaként sem.
- Ez valóban nem nyomdahiba - döntöttem hátra a fejem. Nem csak a szívem, hanem a szám is mosolygott.
- Ez Öregapó üzenete. A történet tanulsága és igazi értéke. Mert nem a boldog befejezés a fontos, hanem a történet maga.
Barbara újra csillogó szemekkel és ragyogó mosollyal fordult felém.
És a lelkem táncra perdült.
Mert ez Barbarának az az arca, amibe az első találkozásunkkor beleszerettem.
2013. november 20. (szerda)
- Ébresztő, álomszuszék! - keltegetett Barbara.
- Még öt percet… - motyogtam csukott szemmel és közben próbáltam megkeresni és magamhoz vonni a lányt, de nem találtam őt az ágyban. Kinyitottam az egyik szemem: Barbara közvetlenül az ágy mellett állt (immár utcai ruhában), engem nézett és a világ legszebb mosolya ült az arcán.
- Szabadságot vettem ki mára - csicseregte. - Utálom ez mondani, de... - vett mély levegőt - kérlek, változz vissza könyvvé.
Egy másodperc leforgása alatt minden álom kiment a szememből. Első gondolatom az volt, hogy vissza akar vinni a könyvtárba.
Láthatta a megrökönyödésemet, mert rögtön próbált megnyugtatni:
- Ne aggódj, eszem ágában sincs visszavinni téged a könyvtárba és hagyni, hogy néhány könyveket megbecsülni nem tudó ember tönkretegyen. Annál te sokkal fontosabb vagy számomra - húzta széles mosolyra a száját.
Az arcomra tette a kezét, közelebb hajolt hozzám, és amikor ajkaink összeértek, az egész belsőm beleremegett.
A nap nagy részét a munkahelyén töltöttük. Műtétre váró, illetve műtéten átesett felnőtteknek olvasott fel belőlem néhány fejezetet - köztük a reményről szólót is.
Barbara hangja leírhatatlan földöntúli nyugalmat árasztott mindenkire, aki hallgatta őt. Minél tovább hallgattuk a hangját, annál tisztább és részletgazdagabb világot festett elénk.
Igen, rám is hatással volt. Pusztán a hangjával képes volt elvarázsolni, mégis kiéleződtek általa az érzékszerveim. Szélesebbre tárta a szívem.
Barbarának köszönhetően egyszerre láthattam több ember reakcióját és érzéseit - rám adott válaszukat -; és ez olyan élmény volt számomra, amit a jövőben mindenképpen szerettem volna megismételni.
A nap végén kimerülten, de csupa jó érzésekkel a szívünkben készültünk nyugovóra térni. Illetve, az én szívemet egy dolog mégis nyomasztotta.
- Hogyan fogod elérni, hogy végleg nálad maradhassak? - suttogtam félve, miközben Barbara haját csavargattam.
Megérintette a kézfejemet.
- Egyszerű, mint a karikacsapás! Majd azt mondom a könyvtárosnak, hogy elveszítettelek, és kárpótlásul beviszem helyetted a második kiadásod egy vadonatúj példányát.
Sötét volt, de hangja alapján meg tudtam állapítani, hogy mosolyog.
Barbara nem csupán Öregapó unokája, aki gondoskodik rólam. Nem csak egy lány, aki biztonságot, otthont és szeretetet ad. Ő jóval több ennél.
Ő gyógyította be a sebeimet.
Ő tanította meg, hogyan fonódik össze két lélek.
Ő az, aki egyetlen mosolyával képes beragyogni az egész napomat.
Ő az, aki miatt megtapasztalhattam, milyen valóban élni és teljes szívvel szeretni.
Ő az.
Önéletrajz:
Személyi adatok:
~ Név: Nem releváns. Hamarosan úgyis nevet változtatok.
~ Lakcím: Megegyezik Barbaráéval.
~ Telefon: Szintúgy. De hamarosan kapok saját készüléket.
~ E-mail: Csinálok egyet magamnak, amint rájövök annak módjára.
Betölteni kívánt munkakör:
Legjobban megbecsült könyv személy Barbara magánkönyvtárában életében.
Szakmai tapasztalat:
~ Felnőttkoromra temérdek helyre eljutottam és rengeteg lélektípussal összehozott a sors: mindegyik tanított valami újat. Az volt a feladatom, hogy a megszerzett tudást úgy hasznosítsam, hogy Öregapó büszke lehessen rám. Úgy vélem, sikerült helytállnom.
~ Születésemtől kamaszkorom küszöbéig Öregapónak dolgoztam az ő saját műhelyében, ahová akkor vonult el, amikor egyedüllétre vágyott. Kicsit olyan volt, mintha egyetlen célunk a másik megértése és segítése lett volna. Olyan erős, eltörölhetetlen kapocs köttetett közöttünk, aminek pontos jellemzésére - jelenlegi tudásom szerint - nem létezik szó.
Tanulmányok:
~ Felnőttként a városi könyvtár tagjaként tökéletesítettem képességeimet az engem kikölcsönző emberek által.
~ Kiskamaszként elveszítettem Öregapót. Egyik helyről a másikra dobtak, és ott tanultam, ahol lehetőségem nyílt rá. Szerencsére többször akadtam jólelkű emberek kezébe, akik öntudatlanul is bővítették a világról és önmagamról való ismereteimet, továbbá egyre tovább voltam képes összekapcsolni a lelkemet az olvasókkal. Apró lépések voltak ezek, mégis nagy jelentőséggel bírnak.
~ Kisgyermekkoromban Öregapónál tanultam testbeszéd-elemzést, néma megfigyelést és önkifejezést. Azt hiszem, mondhatjuk, hogy magántanuló voltam.
Személyes készségek:
~ Anyanyelve: magyar
~ Egyéb nyelvek: Barbara kedvéért hajlandó vagyok bármelyik idegen nyelvet megtanulni, de a legszebb nyelv az én szememben örökre a lélek nyelve lesz.
~ Kommunikációs készségek: Mind szóban, mind írásban megtalálom a közös hangot az arra nyitott személyekkel. Legjobban mégis a lelkemen keresztül vagyok képes hatni az olvasó emberekre.
~ Munkával kapcsolatos készségek: Az elmúlt hét folyamán rengeteg tapasztalattal gazdagodtam. Tökéletesítettem a lélekben olvasást, és ismerek minden emberi szokást. Születésemtől kezdve tanítottak a kommunikációra, illetve a néma megfigyelésre, amelynek köszönhetően az esetek többségében képes vagyok megfelelő módon reagálni az ingerekre.
~ Digitális készségek: Készségesen engedélyezem, hogy e-könyv változat készüljön belőlem a jövőben.
~ Egyéb készségek: Nem tudom, szabad-e ilyet leírni, de azt hiszem, egyedül én vagyok képes előhozni Barbara legragyogóbb mosolyát.
