Családi idill

Nyár vége volt. Az óra délután ötöt mutatott, mégis sötétség borított mindent. A nem túl forgalmas út mellet egy farkas ezüstös szeme villant meg. Az autó sofőrje elbambult; megbabonázva nézett az erdei ragadozóra. Időközben a jármű letért az útról. Az anyósülésen utazó húszas évei elején járó nő villámgyorsan a kormányhoz kapott és elfordította azt, így elkerülve a fának csapódást. Ash, a sofőr gyorsan magához tért, s rátaposott a fékre. Megálltak.

Jane megkönnyebbülve, de még mindig hevesen dobogó szívvel dőlt hátra az ülésen.

- Koncentrálj a vezetésre, rendben? Ha már nem engedtél a volánhoz, legalább ne csinálj roncsot a kocsiból.

- Nem volt szándékos. Csak tudod, láttam egy... azt hiszem, farkast.

- Az ország ezen részében nincsenek farkasok. Biztosan csak képzelődtél.

- Lehet. Egyébként milyen messze vagyunk még? - érdeklődött.

- Ha nem tévedünk el többször, húsz percen belül ott kell lennünk.

Igen, az alig öt órás útból nyolc órás út lett, Jane ugyanis nem tud jól térképet olvasni. Ezt természetesen előre közölte Ash-sel, de a srácot nem tudta rávenni, hogy megcseréljék a feladatkört.

- Remélem az a húsz perc zökkenőmentes lesz.

- Én is. Nem hiányzik még egy ilyen manőver.

- Ne engem okolj, hanem a farkast! - bújt ki a felelősség alól. - És lesd azt a térképet! - adta ki a parancsot, s közben beindította a motort.

- Te meg az utat és a táblákat! - vágott vissza a lány. - Nem csak az én hibám volt, hogy eltévedtünk néhányszor - fújta fel arcát.

- Hihetetlen vagy - sóhajtotta. - Egyedül te vagy képes eltévedni térképpel a kezedben...

- Ugyan már! Különben is, ez csak egy kétnapos találkozó lesz az ősökkel és a két kis ribanccal. Kis késést igazán megengedhetünk magunknak, ha már ott kell töltenünk egy egész éjszakát abban a viskóban.

- Már most három órás késésben vagyunk! - szólt rá a lányra. - Egyébként meg nem szép dolog leribancozni őket. A lányok csak követik a mai divatot.

- Na persze. Fogadni mernék, hogy ha nem lennének a rokonaid, már rég letámadtad volna őket.

- A francokat! Nem hajtok kiskorúakra.

Jane szemforgatással válaszolt, amit Ash nem vett észre, különben egész biztosan fűzött volna hozzá valami kommentárt.

Néhány percig szótlanul utaztak, majd, mikor egy elágazáshoz értek, Ash feltette a nagy kérdést:

- Na, most merre? Jobbra, a pusztaság felé; balra, az eldugott vidéki ház irányába; vagy egyszerűen forduljak meg és húzzunk haza?

- Ez utóbbit már előbb is megtehettük volna - sóhajtotta a lány, majd beletúrt hosszú, sötétvörös hajába. - Jobbra - adta meg magát.

A fehér Toyota kínzó lassúsággal gördült be a sűrűbe, majd a kitaposott ösvényt követve közeledett az úti cél felé. Hamarosan megpillantották a vidéki házat, melyet nagyjából másfél méter magas sövény választott el az erdőtől; ez szolgált kerítésnek. A kis épület közvetlen közelében mindössze egy romos putri állt, benne pedig magányosan tengette napjait egy vénséges vén nő - amikor néhány éve először járt itt, a szüleinél a testvérpár, első ránézésre Ash boszorkányhoz hasonlította az öreg hölgyet. Ám, mint utólag kiderült, Mrs. Emma Stregára csak a neve miatt lehet ráragasztani a boszorkány jelzőt, egyébként egy nagyon jólelkű, kedves asszony.

Amikor odaértek a ház elé és leparkoltak, látták, hogy a nénike a szomszédból éppen akkor lép ki a ház ajtaján. Hevesen gesztikulálva köszöni meg - jó hangosan - a vendéglátást, majd saját háza felé veszi az irányt. A járműből éppen akkor kiszálló párost nem vette észre - ők pedig nem kiabáltak utána.

Odasétáltak szüleik évekkel ezelőtt vásárolt - nekik még mindig új és szokatlan - otthonához és kopogtattak. Az ajtó szinte azonnal kinyílt, és egy tömzsi testalkatú, ötvenes éveiben járó nő nyitott ajtót. Szemmel láthatóan nyugtalan volt.

- Csak hogy itt vagytok! Apátok és én már nagyon aggódtunk, hol lehettek! Miért késtetek ennyit? Nem történt semmi baj? Jól vagytok? - zúdította kérdéseit gyermekei nyakába.

- Persze anya, minden rendben - válaszolta Ash.

- Egyszerűen eltévedtünk az úton, ez minden - vette át a szót Jane, majd megölelte az asszonyt. Ez után természetesen Ash sem menekült az anyai ölelés elől, Noemi őt is rendesen megszorongatta.

- A lényeg, hogy itt vagytok végre! Na, gyertek be, ne ácsorogjatok az ajtóban! - invitálta beljebb őket.

A testvérpár cipőik levétele után a nappali felé vette az irányt, ahol apjuk és ikerhúgaik meredtek bambán a tévé képernyőjére. Csak akkor vették észre nemrég érkezett családtagjaikat, amikor Jane egy köszönés és az azt követő kis csend után türelmét vesztve megköszörülte torkát, így vonva magukra a figyelmet.

- Ennyire izgalmas az a műsor? - kérdezte karba tett kézzel, tettetett sértődöttséggel.

- Áh, Jane! Milyen gyönyörű lettél! - köszöntötte az apja. - És nézzenek oda! Mi csillog az ujjadon, kislányom? Csak nem az, amire gondolok? - érdeklődött az őszülő Matthew.

A lány farmerja zsebébe rejtette ujjait. Még nem akarta felhozni a témát.

- Később elmondom, jó, apa? - mosolygott rá, majd húgaihoz fordult. - Mondjátok csak, ti mióta vagytok itt? - kérdezte.

- Neked is szia - mondta egyszerre May és Netty.

- Egyébként délre már itt voltunk, Natalie néni hozott minket kocsival - tette hozzá May, majd újra a tévének szentelte figyelmét.

Jane aprót sóhajtott és megállapította, hogy a lányok semmit nem változtak. Végül leült melléjük a kanapéra, s kényelembe helyezte magát.

Mialatt ő húgaival beszélgetett - bár nem túl hosszan -, Ash az apja társaságát élvezhette. Lassan, monoton hangon válaszolgatott a kérdésekre, melyek minden idelátogatásuk alkalmával rendre megkérdezésre kerültek. Milyen a munkahelye, van-e barátnője, gyakran találkozik-e Jane-nel, és a többi. Munkáját bár szerette, és szívvel-lélekkel dolgozott, ez a fizetésén nem látszott meg. És hogy barátnő? Dehogy. Se plátói szerelem, se kiszemelt, se futó kalandok. Layla, volt menyasszonya halála után egy nőre sem tudott lehetséges feleségként tekinteni. Még most, hat évvel a tragikus eset után sem volt képes továbblépni. Apjának persze csak annyit mondott, hogy amint talál valakit, és komolyra fordulnak a dolgok, azonnal bemutatja őt neki. Jane-nel való kapcsolattartása pedig csupán egy-egy kósza telefonhívásra korlátozódott. Ezt őszintén be is vallotta apjának. Minek hazudjon? Semmi értelme.

Miután apja mindent megtudott, ami érdekelte őt, Ash vontatottan odasétált a nagy ablakhoz, ami a közeli tó irányába nézett. A sűrű növényzettől a kis felületű tavacska ugyan nem látszott, tekintete mégis abba az irányba révedt. Elmerült gondolataiban. Azt sem vette észre, hogy időközben Noemi is csatlakozott hozzájuk.

Az asszony tudta, hogy most nem illene zavarnia fiát, ezért úgy döntött, legidősebb lányával bonyolít le egy őszinte beszélgetést. A gyűrűről. Amit természetesen azonnal észrevett, még akkor, amikor az ajtóban álltak.

- Jane - lépett oda lányához, aki akkorra már szinte vízszintes helyzetbe tornázta magát és félig nyitott szemmel pásztázta a plafont. - Beszélhetnénk egy kicsit? - öltötte magára a tőle jól megszokott barátságos, megértő, anyai mosolyt.

A lány mit sem sejtve nézett anyjára, majd, miután észrevette, milyen kíváncsian fürkészi a jobb gyűrűsujját, megértette, mi az oka a hirtelen támadt beszélgetési szándéknak. Sóhajtott, aztán anyjával szemben helyet foglalt a kis dohányzóasztalnál.

- Tehát, mi a helyzet, kislányom? Ilyen gyorsan folynak az események? - kérdezte mosolyogva.

- Anya, ez... - kereste a szavakat, de nehezen jöttek a szájára. - Tényleg elmondhatom neked? - kérdezett vissza szomorkásan.

- Jane, megijesztesz... miről van szó? Nincs baj, ugye? - aggodalmaskodott.

- Nem tudom. Igazából... én... Nem tudom, hol kezdjem - temette kezébe arcát. Kisvártatva összeszedte magát és belekezdett. - Anya, emlékszel még Mary-re?

- Akivel egy szakra jártál az egyetemen? Kedves teremtés, nemegyszer találkoztam vele. Jó barátnőd. De mondd csak, hogy jön a kis Mary ehhez a témához?

- Úgy, hogy bő nyolc hónapja összeköltöztünk. Nem spontán elhatározásból - jelentette ki.

- Jane...

- Eljegyeztük egymást. Anya, én komolyan, őszintén szeretem őt! Szerelmes vagyok belé... - vallotta be.

Az anya hitetlenkedve rázta a fejét. A lány megijedt. Igaz, hasonló reakcióra számított, de így, hogy nem csak képzeli a beszélgetést, rettenetesen félt a következményektől. Mi lesz, ha...? Összeszorította a szemét. Nem akarta látni anyja arckifejezésének változásait. Már szinte remegett, amikor Noemi lágyan megsimította a karját.

- Boldog vagy? Boldog vagy vele? - kérdezte.

Jane-től csak egy bólintás telt. Gyorsan letörölte kibuggyanó könnyeit.

- Nem haragszol? - tudakolta.

- Angyalom. Az embernek nincs joga bíráskodni más ember felett. Ha úgy érzed, vele teljes az életed és maximálisan boldog és elégedett vagy, én nem tehetek mást, mint hogy támogatlak - húzta széles mosolyra száját. - Igazán elmondhattad volna előbb is, drágám - tette hozzá.

- Köszönöm, anya - sóhajtott megkönnyebbülten. Kicsit megnyugodott. Aztán eszébe jutott, hogy van még a házban négy további személy, akiket előbb-utóbb szintén be kell avatnia. Tudta, vagyis nagyon remélte, hogy Ash-sel nem lesz baj, ő kellőképp megértő: jól fogadja majd a dolgot. Azt viszont, hogy az apjától és tizenhét éves húgaitól mit várjon, nem tudta. - Szerinted apa hogyan fog reagálni, amikor elmondom neki? - harapta be alsó ajkát.

- Nem szeretnélek elkeseríteni, bogaram, de apád kevésbé elfogadó. Hiába vagy a lánya; ha valami, amit teszel, amilyen vagy, ellentmond az ő világrendjének, nem tudsz mit tenni. Javaslom, hogy várj még. Csúnya vége lenne - mondta.

- Értem. Sejtettem. Szerintem a lányoknak se kell tudnia róla...

- Kisszívem, teljes mértékben rád van bízva, kinek mondod el. Ha bármi baj adódna ebből, szólj nekem, rendben?

- Persze. Köszönöm, anya - mondta, majd felállva az asztaltól megölelte őt.

- Kislányom, van itt még valami...

- Mégpedig?

- Beszélnél Ash-sel, kérlek? Nagyon magába van zuhanva. Valami oka biztosan van...

- Érdekes. Egész úton nem látszott rajta semmi ilyesmi. Ugyanúgy viselkedett, ahogy szokott. Folyton egymás vérét szívtuk. Mindenképp rákérdezek, persze óvatosan.

- Csak ügyesen.

Jane bólintott, aztán észrevétlenül Ash mögé lopózott, aki még mindig a tó irányába fordulva nézett ki az ablakon.

Eközben May és Netty megunták a tévénézést, és elvonultak a szoba egy távolabbi sarkába egy pakli kártyával. Játék közben kialakult köztük egy heves vita, aminek akarva-akaratlan bárki a szem- és fültanúja lehetett. Apjuk fejcsóválva hallgatta a csetepatét. A kártyajáték a durva szóváltásoknak köszönhetően jóformán megszűnt: csak néhány elszóródott kártyalap utalt a két lány nem sokkal ezelőtti elfoglaltságára.

- Netty, ezerszer elmondtam, hogy Dave az enyém! Én láttam meg először, én néztem ki magamnak, és az én férjem lesz! Csak ő ezt még nem tudja.

- Megbuggyantál? Szerinted melyikünk beszél vele többet? És vajon kire mosolyog mindig, mikor csak meglátja? Na, kire? Rám, úgyhogy a téma lezárva! - kiabálta.

- Senki nem látja ezeket az állítólagos mosolyokat! Ennyi erővel bárki mondhatná ezt, én is, de én nem szoktam hazudni!

- Lányok! - szólt rájuk Matthew. - Mégis ki ez a Dave, akin veszekedtek?

- Az új osztálytársunk! - vágta rá May.

- Angliából költözött ide... - folytatta Netty.

- ...mert a szülei elváltak és...

- ...kénytelen volt választani, melyikükkel akar maradni.

- És úgy döntött, az apjával lesz...

- ...de az apja annyira megharagudott az anyjára, hogy nem akart egy országban maradni vele, ezért ide költöztek.

- Szegény Dave... Idegen környezet, új suli, ismeretlen emberek... - sorolta May.

- Ne tegyél úgy, mintha sajnálnád őt!

- Hogy tessék?! Miért, te repesnél, ha hasonló helyzetben lennél?

- Nem erről van szó... - szabadkozott Netty.

- Szerintem benned ez fel sem merült. Csak azzal vagy elfoglalva, hogy billegj előtte és bevágódj nála! Mellesleg ez utóbbi még nem sikerült - mosolygott gúnyosan.

- Pontosan, még nem. De egyszer fog, és akkor megnézheted magad!

- Lányok! - szólt közbe az apjuk. - Honnan tudtok róla ennyi mindent? Nem hiszem, hogy ő maga kürtölte volna szét ilyen részletesen a családi hátterét.

- Hát, ezt mondják... - vonta meg a vállát Netty.

- Ez terjedt el a suliban.

- Minden lány Dave-ről beszél.

- Nagyon népszerű.

- Igen, a tanárok is kedvelik, mert okos és jó a magatartása.

- Mintadiák - foglalta össze May. - Ezért is szeretem. És mert mindig jókedvű. Ahol tud, segít. Sokan példát vehetnének róla - nézett sandán Nettyre.

- Miért érzem azt, hogy rám gondolsz?

- Mert talán mégsem vagy teljesen sík?

- Lányok! Erre a két napra felejtsétek el szépen Dave-et és próbáljátok nem utálni egymást minden apró-cseprő dologért.

- Ez egyáltalán nem az! - jelentette ki Netty.

- Dave igenis fontos! - erősködött May.

- Na, legalább ebben egyetértetek - sóhajtotta Matthew.

Eme jelenet ideje alatt Jane és Ash egy komolyabb témájú beszélgetést folytatott, melyet Noemi távolról figyelemmel kísért. Bár nem hallotta a párbeszédet, sokféle hangulatot és érzelmet le tudott olvasni az arcukról. Most főleg Ash-re figyelt.

- Ash - szólította meg Jane -, szeretnék beszélni veled.

Mivel választ nem kapott, mellé állt és határozottan megrázta a fiú vállát. Ash összerezzent.

- Mi az? - kérdezte ijedtében.

- Bocs, nem akartalak megijeszteni. Anya, és - hiszed vagy sem - én is úgy látjuk, hogy valami nincs rendben veled. Akarsz róla beszélni? - kérdezte szelíden.

- Nincs semmi baj, minden oké - próbálta tagadni a nyilvánvalót. Aztán meglátta Jane magabiztos, ám kérlelő arckifejezését, mire rögtön belátta, hogy jobban jár, ha nem fojt mindent magába. - Jó, mégsem - dörzsölte meg halántékát.

Jane türelmesen várta, hogy Ash mesélni kezdjen.

- Tudod, új szomszédom van. A neve Melissa, harminckét éves, elvált. Van egy három éves kislánya, akit egyedül nevel. A kis Maria hamar belopta magát a szívembe és - őszinte leszek - Melissa is. Csak az a baj, hogy valamiért úgy érzem, ő többet akar szimpla jószomszédi viszonynál. Nem akarom megbántani őt - sóhajtotta.

- Még mindig hiányzik neked Layla, igaz? - kérdezte halkan Jane.

- Hogyne hiányozna - hajtotta le a fejét.

- Bármit is hiszel, nem a te hibád volt.

- De igen. Én vezettem a kocsit. Én nem figyeltem. És az én hibám a haláluk.

- Haláluk? Ezt hogy érted?

- Layla várandós volt. Az én gyerekem várta. És én...!

- Ash... Ezt miért nem mondtad el eddig?

- Ő akarta elmondani nektek. De már nem tudta... Most meg már úgysem tehetek semmit - csúszott le erőtlenül a fal mellett. Hátát nekidöntötte a sárgára festett házburkolatnak. Térdeit felhúzta a hasához és átölelte azokat. Így hirtelen évekkel fiatalabbnak tűnt. Mint egy kisfiú, aki veszekedett a legjobb barátjával és magát okolja emiatt.

- Idővel beforr a seb... - guggolt le elé Jane.

- Idővel? Hat év sem volt elég arra, hogy elfelejtsem őt!

- Nem kell és nem is szabad elfeledkezned róla. Nem ezt mondom. De gondolj bele: szerinted ő azt akarná látni, hogy te napról napra, évről évre emészted magad emiatt? Ő is szeretné, ha boldog lennél. Hidd el. - Ash nagy, barna szemeivel ránézett két évvel fiatalabb húgára és próbálta ebbe a hitbe ringatni magát.

- Szerinted megbocsátaná, ha más mellett élnék?

- Úgy ismerted Laylát, hogy pont neked rosszat kívánjon? Biztos vagyok benne, hogy figyel téged fentről és fáj neki, amikor így kell látnia a számára mindennél fontosabb személyt. Az emléke mindig veled lesz. Ha tovább lépsz, akkor is - mondta. - Ezért nem topoghatsz örökké egy helyben. Kedveled Melissát, igazam van?

- Igen.

- Akkor amint hazaértél, mit csinálsz?

- Mit csinálok?

- Áthívod Melissát és megbeszélitek, mi is van köztetek. Fogadok, hogy nem véletlenül látod úgy, hogy bejössz neki. Mindent bele és teljes gőzzel a boldogságba, oké? - ragadta meg két vállát és bátyja szemébe nézett.

- Oké, megpróbálom - bólintott.

- Helyes - nyugtázta mosolyogva.

Jane ezt követően összeszedte minden bátorságát. Úgy gondolta ezek után tartozik annyival Ashnek, hogy ő is őszinte legyen hozzá.

- Mellesleg, valamit nekem is el kell mondanom neked...

- A gyűrű, igaz? Örülök, hogy minden rendben veletek.

A lány meglepődött.

- Mennyit tudsz?

- Szerintem mindent - somolygott. - Hugi, akárhányszor hívtalak a vezetékes telefonon, mindig egy bizonyos Mary vette fel. Szerinted nem esett le nekem, hogy nem véletlenül van ez így? Hogy nem spórolási célból költöztetek össze? - huncut fény bujkált szemeiben.

- Akkor már nincs is mit mondanom? - pirult el.

- Szerintem nincs - Ash már szinte nevetett. - Sok boldogságot, hugi - ölelte meg.

- Köszönöm - szorította meg bátyját.

Noemiben ezt látva óriási adag büszkeség terjedt szét mindkét felnőtt gyereke miatt. Úgy érezte, végre látja nevelésének eredményét. Elmosolyodott.

A nap a vége felé közeledett. Noemi kitett magáért, háromfogásos vacsorával készült, amit ha ráadásul hat személy számára kell elővarázsolni, nem kis munkával jár. Az ételt mindenki lelkesen fogyasztotta, és miután az összes tányér kiürült, hálás köszönettel, dicsérettel és elismerő bólogatással fejezték ki tetszésüket a szakács felé.

Vacsora után Noemi nekifogott a mosogatásnak, és mivel későre járt, megkérte a többieket, hogy szépen egymás után induljanak tusolni. Természetesen Netty és May nem tudtak megegyezni, melyikük lesz az első, így végül Ash lett a döntőbíró: úgy határozott, ő kezdi a tisztálkodást.

Jane eközben kétségbeesetten próbált minél távolabb maradni apjától: a férfin látszott, mennyire várja, hogy végre kifaggathassa lányát a gyűrűjével kapcsolatban. A lány kezdte megbánni, hogy ujjára húzta azt reggel. Remélte, hogy apja inkább a kicsit sem megerőltető tévénézést választja a konyhában való, álldogálással járó mosogatás helyett. Így hát szinte futott segíteni anyjának.

Ash - immár ideiglenes szobájában, melyen éjjel Jane-nel fog osztozni - belenézett a hatalmas tükörbe. Szemügyre vette fáradt arcát, kócos haját, karikás szemeit. Úgy döntött, hamar ágyba bújik.

A ház egy órán belül elcsendesedett. A szülők már javában az igazak álmát aludták, csakúgy, mint a két nagyobb gyerekük. Csupán May és Netty pusmogása hallatszott a ház legtávolabbi részéről.

A reggel hamar eljött. Jane és Ash szinte egyszerre ébredtek fel a hangos madárcsicsergésre. Hiába, a városhoz szokottaknak ez nem mindennapi ébresztő.

Velük ellentétben a lányokat lehetetlen volt felkelésre bírni, egészen kilenc óráig. Átaludták a reggelit, aztán persze ment a győzködés, hogy ők azért szeretnének ám enni. De a szülők nem tágítottak. May és Netty kénytelen volt üres hassal túlélni délig.

A vörös hajú lány a délelőtt folyamán dűlőre jutott: hagy apjának egy levelet, melyben megírja neki azt, ami felől olyan kitartóan kérdezősködött. Az elhatározást tett követte, ebédidőre már össze is hozta a kicsit talán túl hosszúra sikerült irományt. Viszont tartalmas volt: töviről-hegyire elbeszélte a vele történteket, hátha így meggyőzi a címzettet, hogy igenis jól döntött. Továbbá elnézést kért benne, amiért félreértés történt szerelme nemét illetően. Őszintén leírta ennek okát - félelmét - is.

Ha mindezek ellenére mégsem éri el ezzel a kívánt hatást, azt sem bánja. Csak ne kelljen szemtől-szemben állnia az apjával, amikor esetleg úgy dönt, kitagadja emiatt...

Az ebéd elfogyasztása után összepakolták holmijukat, s készültek a hazaútra. Húgaik ki sem dugták az orrukat a szobájukból, csak egy egyszavas elköszönésre futotta tőlük. Értük később jön a nagynénjük, még ráérnek szedelőzködni.

A felnőttek viszont már a ház előtt álltak és búcsúzni kezdtek.

- Anya, apa, köszönünk mindent - mondta Ash, majd egymás után megölelte szüleit.

Jane követte a példáját.

- Tulajdonképpen nem is volt olyan rossz itt tölteni egy kis időt - jelentette ki.

- Ezt jó hallani. Gyertek nyugodtan, amikor csak szeretnétek! - szólt Matthew.

- Természetesen, mindenképp - biztosították szüleiket, majd beszálltak az autóba, és - ezúttal Jane-nel a volánnál - elindultak otthonuk felé.

- Ejnye, hát nem elfelejtettem megkérdezni a lányt, hogy mégis mi van azzal a díszes gyűrűjével? - sopánkodott az apa, miközben becsukta maguk mögött az ajtót.

Noemit kicsit megmosolyogtatta a dolog, de ki akarta várni, mi sül ki ebből az egészből. A reakció nem váratott magára sokáig.

- Nézzenek csak oda! - akadt meg az Matthew szeme az előszobában lévő szekrényen elhelyezett levélen. Neki volt címezve. - Hiszen ez Jane kézírása! - sebesen kinyitotta a hófehér borítékot, majd helyet foglalva kedvenc kanapéján belekezdett az olvasásba. Noemi pedig türelmetlenül, de nem túlságosan észrevehetően figyelte férje minden egyes rezdülését.

Sokáig olvasott: valószínűleg kétszer is átrágta magát a hosszú üzeneten. Arcán kíváncsi, meglepett, hitetlen, elmélázó, majd elégedett arckifejezést tükröződött. Gondosan visszahelyezte a szép kézírással írt levelet annak borítékjába, de még kezében forgatta, nézegette azt.

- Ezek szerint nem haragszol a lányunkra? - kérdezte Noemi férje mellé sétálván.

- Szóval te tudtad? Meg sem lep. Mindig mindent én tudok meg utoljára... - mondta sértődöttséget tettetve.

- Az az édesanyák dolga, hogy minden dologról, ami a gyermeküket érinti, elsőként értesüljenek. Nem igaz? - mosolyodott el. - De nem feleltél a kérdésre, szívem.

- Hogyan is tudnék haragudni rá? Főleg ez után a levél után - átfuttatta ujjait a tollvonásokon. A határozott, kackiás betűkön. - Egyedül azt bánom, hogy nem hallhattam mindezt tőle. De megértem. Erős lány ő, csak néha szüksége van egy kis bátorításra.

Összemosolyogtak, majd rövid csókot váltottak.

VÉGE