Új esélyek - 2. esély

<--- Vissza az előző fejezethez


A szobájában találta magát, kezében az órát szorongatva. Lerogyott a földre. Minden gondolata Stacy körül forgott. Nem akarta elhinni, amit a lány mondott neki. Hogy Seannel jár. Próbálta kizárni a fejéből ezt a képtelenséget. Ő csak egy Seant ismer! Azt a Seant, akit most éppen a kezében tart! Az a Sean egy óra! Hogy lenne lehetséges, hogy...?

Nem akart erre gondolni. Létre akart hozni egy nagy, üres, fehér dobozt az elméjében, hogy oda menekülhessen a valóság elől.

- Nem akarok zavarni - szólalt meg Sean -, de már percek óta csörög a telefonod. Fontos lehet.

Elliot szó nélkül felkelt, s az asztalán hagyott mobilja kijelzőjére meredt. Úgy tűnt, nem akarja felvenni. Végül mégis érte nyúlt, s megnyomta a fogadás gombot.

- Végre! Már kezdtem aggódni. Minden rendben?

- Jess néni? - ráncolta össze Elliot a szemöldökét. Mióta a szomszédos országban dolgozik, nem hívja őt gyakran a nagynénje.

- Ki más lenne? Butus. Figyelj, itt vagyok a városban. Az igazat megvallva, már tegnap óta. Egész véletlenül betévedtem egy kis boltocskába, ahol, mint kiderült, te is megfordultál néhány hete.

- Honnan tudod, merre jártam?

- Nem fontos. Viszont az, hogy mit vettél, nagyon is. Ott van a közeledben?

A fiú rásandított Seanre.

- Nincs - válaszolt reményei szerint elég meggyőzően.

A kis csend miatt, ami következett, Elliot kezdte egyre inkább megbánni, hogy hazudott. Pedig ő csak kíváncsi volt, hova akar kilyukadni rég nem látott rokona.

- Jó - szólalt meg végül a nagynéni a vonal másik végéről -, következő kérdés. Használtad már?

Vacillált. Mi a jó válasz erre? Végül úgy döntött, jobban jár, ha ezúttal igazat mond.

- Igen. De csak egyszer!

- Édesem, teljesen mindegy, hányszor - sóhajtott. - Mennyire kuszák a dolgok?

- Van egy olyan érzésem, hogy ennél csak kuszábbak lesznek. De megoldom, ne aggódj!

- Nem is vártam mást. Viszont ha valami nagyon nem megy, szólj nekem. Tudok segíteni, bár nem tetszene néhány ismerősömnek.

- Köszi, Jess néni.

- Korai még hálálkodni. Mit tudsz egyáltalán arról az óráról? Semmit, igazam van? Akiről pedig semmit nem tudsz, abban általában nem bízol. Te mégis hagytad, hogy befolyásoljon téged és elkótyavetyéltél egy esélyt. Remélem, a többi tizenkettővel ki tudod majd javítani a hibát.

- De hát...!

- Nem, Elliot. Bármit is hiszel, nagy a baj. Talán... Nem, ebbe belegondolni is szörnyű! Figyelj, két órán belül ott leszek nálad, addig ki ne tedd a lábad otthonról! Világos?

- Igen, Jess néni.

- Remek - fejezte be a hívást.

- Ki volt az? - kérdezte Sean. Azt, hogy ismerősnek tűnt a hívó fél hangja, már nem tette hozzá.

- A nagynéném - tette vissza a telefont az asztalra.

- Hogy hívják?

- Miért érdekel ez téged?

- Válaszolj már!

- Jól van, na, nem kell leharapni a fejem - méltatlankodott. - Jessica Harris, most boldog vagy?

Sean, ha lett volna arca, elsápadt volna. Harris? Akkor Elliot... Ezentúl mindig rendesen utána jár a vezetékneveknek is. Miért üldözi őt Jess még mindig? Hogy lehet ez? Mennyi esélye volt, hogy egy rokonához kerül? Szélsebesen gondolkozni kezdett. Valamit tennie kell!

- Segítened kell - motyogta.

- Tessék?

- Mondom, szükségem van a segítségedre! - szólalt meg jóval hangosabban.

- Hallgatlak.

- Ne engedd, hogy Jess megtaláljon. Kérlek! - fogta könyörgőre.

- Az nem fog menni. Két órán belül itt lesz. Egyébként is, miért ne láthatna? Csak egy óra vagy...

- Ne nézz ennyire hülyének, légy' oly' kedves. Ahogy te, ő is tisztában van azzal, hogy nem "csak egy óra" vagyok. Értékelném, ha velem lennél, nem ellenem.

- Mi okom lenne segíteni neked?

- Melletted kell maradnom egészen addig, míg mind a tizenhárom esélyed el nem száll. Ha a te hibádból ez nem sikerül, annak nagyon csúnya vége lesz, hidd el.

- Fenyegetsz?

- A tényeket közlöm.

- Fejtsd ki. Hogy értetted, hogy csúnya vége lesz?

- Nem lehet. Így is sokat mondtam.

- Hát persze - forgatta szemeit.

- Ismered a mondást, miszerint saját kárán tanul az ember? Szerinted poénból könyörgök, hogy segíts nekem? Ezzel magadnak is segítenél! Fogalmad sincs, mennyit! Az életed a tét, nem érted?! - fakadt ki. - Csak egy kicsit próbálj meg bízni bennem...

- Nem megy. Nem is ismerlek. Nem tudok rólad semmit.

- Ó, ha nem segítesz, közelebbről ismersz majd meg, mint szeretnéd...

- Jess néninek igaza van - mondta Elliot szinte magának.

- Mégis miben?

- Mindenben. De tudod mit? Egy esély neked is jár. Elvégre, te is segíteni próbálsz nekem...

- Örülök, hogy belátod. Ha segítesz, mesélek magamról egy keveset. Épp annyit, amiért még nem lesz közvetlen veszélyben az életem. Jó?

- Áll az alku. Mit kell csinálnom?

- Rejts vagy vigyél el valahová, ahol a nénikédnek eszébe sem jut keresni engem.

- Nem fér a fejembe, honnan ismeritek egymást. De ahogy elnézem, nem vagytok valami jóban.

- És még szépen fogalmaztál - jegyezte meg.

- Legyen. Ötlet a rejtekhelyet illetően?

- Van. De nem fog tetszeni.

- Hadd halljam.

- Vigyél vissza a múltba - bökte ki.

- Na, várj egy percet! Azt kéred, hogy a maradék tizenkét alkalmamból szánjak rád egyet? - kérdezett rá.

- Igen. Mondtam, hogy nem fog tetszeni.

- Te nem tudsz magadtól visszamenni?

- Nem, ezért kérlek téged.

- A fenébe! Jó, de csak most az egyszer! Mert megígértem, hogy segítek.

Sean megkönnyebbülten sóhajtott. Nem is áll olyan rosszul a szénája most, hogy Elliotot sikeresen maga mellé állította.

- És? Kivitelezhető az, hogy téged ott hagylak, de én visszajövök? Mert ha elfelejtetted volna, Jess néni hamarosan itt lesz.

- Megoldom.

- Könnyebb lenne, ha szimplán láthatatlanná válnál...

- Sajnálom, de én csak az időutazáshoz értek, a varázsláshoz nem. Az más asztala...

- Vagyis varázslók is léteznek?

- Igen, léteznek. És igen, ismerek közülük nem is keveset. Ám sajnos nem áll módomban hozzájuk fordulni ebben az ügyben.

- Nem mondasz el erről többet, igaz?

- Nem hát. Még élni akarok, már ne is haragudj.

- Oké. Szóval, hova akarsz visszamenni? És mikorra?

- Bár én javíthatnék a múlton. De ez a hajó már rég elúszott - mondta alig hallhatóan. Elliot a második mondatból semmit nem hallott. - Bárhova jó lesz. Mondjuk három héttel ezelőttre.

- Rendben. Akkor vigyél el a tengerpartra, ahol három hete jártam.

Ekkor szólalt meg a csengő. Elliot ijedten kapta oda a felét, és kicsit megnyugodva konstatálta, hogy zárva hagyta az ajtót, sőt, áldotta magát, amiért a kulcsot is a zárban felejtette.

- Siess! - szólt Sean az elbambult fiúra. - Nincs sok időnk.

- Persze, bocsi - azzal megnyomta a gombot.

A következő pillanatban már az említett helyszínen voltak, három héttel korábban a valós dátumnál. Épp időben tűntek el Elliot lakásából, mert időközben Jessica - aki nem a türelméről híres - feloldotta kívülről a zárat, s már a kilincsen volt a keze, hogy meglepje unokaöccsét.



FEJEZET VÉGE

Következő fejezet --->

Új esélyek - 1. esély

Gondoltál már arra, hogy jobb lenne, ha valamit másképp csináltál volna a múltban?

Elliot érdeklődve kémlelt körbe. A sok különös tárgy között - amik állítólag szerencsét hoznak - úgy érezte magát, mint elefánt a porcelánboltban. Vonzotta ugyan néhány furcsa alakú talizmán, de egyik sem tűnt ki lényegesen a sorból. Végül megakadt a szeme egy átlagosnak tűnő zsebórán.

Mikor odaállt a pénztáros elé, úgy érezte, az asszonynak mondanivalója van számára. Ám amint szóra nyitotta a száját a harmincas évei végén járó nő, úgy tűnt, azonnal meg is gondolta magát, s eredeti szándékától eltérően inkább csak egyszerűen elkérte az óráért járó pénzt, eltette azt, majd búcsút vett ifjú vásárlójától. De a díszzacskóba, amibe a nyugtával együtt a kis amulettet rakta, becsúsztatott egy papírdarabot is. Elliot ezt csak akkor vette észre, amikor hazaért.

Leült az ágyára, és olvasni kezdte a pénztáros nő kézzel írott üzenetét. "Ön rábukkant egy nagyon ritka varázstárgyra, s meg is vette azt. Vagy azért, mert pontosan tudja, mire való, vagy csupán azért, mert nincs tisztában bizonyos talizmánok erejével. A szabályok ellen van ugyan, de figyelmeztetem Önt: az órát csupán tizenhárom alkalommal használhatja. Döntsön jól! Csak végszükség esetén nyúljon hozzá, legfőképp a saját érdekében! Ne mondja, hogy nem szóltam előre. Clarissa."

Elliot mérget vett volna rá, hogy Clarissa ezt a néhány sort régóta tartogatja. Világos volt számára, hogy nem a napokban írta, sőt. A papír már kezdett megsárgulni, eszerint évek óta elő lehetett készítve. Ez pedig arra engedte következtetni őt, hogy nem jár minden ott vehető dologhoz ilyen kísérőlevél. Vagyis nagy valószínűség szerint nem viccből kapta meg az óra mellé.

Közelebbről is szemügyre vette újonnan szerzett talizmánját. Kicsi volt; kisebb, mint az átlagos zsebórák. Kívülről gyönyörű, aprólékosan kidolgozott gravírozás díszítette, s olyan tükörfényes, aranyszínűen csillogó volt az egész, hogy öröm volt ránézni. Belül hófehér lapra írt kackiás számok hirdették a pontos időt. Egyszóval semmi rendkívüli nem látszott rajta, normális használati tárgynak tűnt. A fiú úgy döntött, egyelőre nem foglalkozik Clarissa üzenetével, bőven ráér később gondolkozni rajta.

A másnappal elérkezett az az alkalom, amit Elliot kicsit félve, mégis izgatottan várt. Célja volt, hogy még a nyári szünet előtt szerelmet valljon egy osztálytársnőjének, aki hosszú, szőke hajával, világoskék szemeivel, bájos mosolyával mindig megdobogtatta a szívét. Ezért vette meg az órát. Hogy szerencsét hozzon. Egész nap a kezében szorongatta, remélve, hogy a talizmán nem hagyja cserben.

Amikor az utolsó óra után kiürült a terem, odaállt Stacy elé és kipirult arccal, halkan, hogy más véletlenül se hallja meg, bevallotta érzéseit. A szőke szépség meglepetésében szóhoz sem jutott. Egy pillanat erejéig őszinte öröm látszott a tekintetében, de rögtön utána szomorkás mosolyra húzta a száját. Végül kibökte, mi a baj: már jár valakivel, hónapok óta. És, bár értékeli a fiú gesztusát, sajnos nem tudja viszonozni az érzéseit. Elliot lassan bólintott, s elsuttogott egy bocsánatkérést. Azt, hogy legyenek nagyon boldogok, nem volt ereje kimondani.

Elliot csalódottan ballagott haza. Mit is gondolt? Stacy kedves, elbűvölő teremtés, természetes, hogy más is szemet vetett rá. Elkésett, ennyi. Mégis megvetően szemlélte az órát a tenyerében. Haragudott rá. Késztetést érzett, hogy megszabaduljon tőle, de pénzkidobásnak érezte. Hazavitte ugyan, de eltette egy dobozba a többi kacat közé. Hetekig felé se nézett.

Egyik reggel azonban az órát az íróasztalán találta. Nem tudta, hogyan került oda, abban pedig biztos volt, hogy azt a bizonyos dobozt néhány hete ki se nyitotta. Most mégis ott volt előtte egy karnyújtásnyira.

- Még a végén zavarba jövök, ha továbbra is így bámulsz - hallott egy ismeretlen hangot.

Meglepetten fordult hátra, de nem látott ott senkit. Visszasandított az órára, közben pedig arra gondolt, hogy valami nagyon nincs rendben a fejével, ha már hangokat hall.

- Nem, nem diliztél be, és igen, én beszélek - szólalt meg újra a hang. - Mellesleg Sean vagyok, üdv.

- Mi a fene? - nézett Elliot értetlenül.

- Nem volt még dolgod hozzám hasonlóakkal, mi? Kezdő...

- Ezt meg mire véljem? Te csak egy óra vagy! - rivallt rá. Aztán rájött, hogy ő épp ezzel az órával veszekszik. Sóhajtva hajtotta le a fejét, majd újra a magát Seannek nevező órára nézett.

- Igen, egy óra, akit a város legerősebb boszorkányától vettél, és aki szerencsét ugyan nem, de új esélyt adni tud.

- Hogy mondod? - kérdezte a fiú megrökönyödve.

- Süket vagy? Azt mondtam, vissza tudlak vinni az időben, hogy változtass a dolgokon.

- Ez csak egy álom, és fel fogok ébredni - csipkedte meg magát.

Seannek kedve lett volna homlokon csapni magát. Ilyen lassú felfogású gazdája még nem volt.

- Figyelj - kezdte -, emlékszel az üzenetre, amit Clarissa mellékelt hozzám, ugye? Okkal küldte. És minden szava igaz. Elmondom még egyszer, ha eddig nem lett volna nyilvánvaló. Tizenhárom alkalommal tudlak visszavinni téged a múltba, egy időpontra egyszer. Természetesen, ha a múltban megváltozik valami, a jelenben is érződni fog a hatása. Pillangó-hatás, ha úgy tetszik, csak kevésbé durva. Eddig világos? - Elliot bambán bólintott, úgyhogy folytatta. - Te megmondod nekem, milyen dátumra, esetleg időpontra akarsz visszamenni, és én odaviszlek. Kerek egy órád lesz tevékenykedni. Így összesen tizenhárom óra áll rendelkezésedre, hogy jobbá tedd a jelened a múltad megváltoztatásával. A bónusz pedig az, hogy az egész hókuszpókuszt ingyen és bérmentve csinálom. Örülsz?

- Ez most komoly?

- Persze, hogy az.

- Ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Ami pedig túl szép, az általában nem igaz.

- Kivételek mindig vannak. Ó, eszembe jutott valami. A vásárlás pillanatától kezdve életed végéig be kell osztanod ezt a tizenhárom lehetőséget. Ha elfogyott, magadra vess.

- Értem. Milyen régre tudsz visszavinni?

- A legkorábbi, ahova vihetlek, az az időpont, amikor először voltál teljesen tisztában a saját tetteiddel. Elvégre, ha négy évesként találnád magad valahol, nem igazán tudnál ésszerű döntéseket hozni, nemde?

- Logikus.

- Örülök, hogy egyetértesz. Még egy dolog: ha nem vagyok veled, ez az egész nem működök. Ha kimondtad az időpontot, nyomd meg a gombomat!

- Gombot? Ezt? - mutatott rá az óraátállító csavarra.

- Látsz másikat? Igen, azt. Az enyém a többi, hétköznapi társaméval ellentétben nem arra való, hogy átállítsuk vele az időt. Ez visszavisz a múltba, s addig megáll. Ha visszatértél onnan, újra elindul. Tehát ha épp nem vagy a jelenben, befagyasztom az időt, hogy senki ne vegye észre, hogy hiányzol.

- Ez király! Szóval, ha én most azt mondanám, hogy vigyél vissza arra a pénteki napra... Arra az időpontra, amikor utolsó óra után beszéltem Stacy-vel...

- A helyes szőke csaj?

- Igen. Na? Oda tudnál vinni?

- Persze. Egy gombnyomás.

Elliot - mintha keze parancsot követne - megnyomta a gombot. A bekapcsolt tévé képernyője kimerevedett, hangja elnémult. A következő pillanatban már az osztályteremben találta magát. Megállapította, hogy öt perc van hátra kicsengetésig. Öt perc múlva újra megpróbálhatja! Örömmel töltötte el a gondolat.

Kicsengettek, s ő egyedül maradt a lánnyal. Elhatározta, hogy ezúttal magabiztosabb, bátrabb lesz. Mosolyogva szólította meg a lányt:

- Stacy, beszélhetnénk?

- Hát persze. Miről van szó? - érdeklődött.

- Csak szeretném elmondani, hogy már régóta figyellek és arra gondoltam, magasabb szintre emelhetnénk a kapcsolatunkat. Úgy értem... járnál velem?

- Nagyon vicces, Elliot. Jól tudod, hogy van barátom - csóválta meg a fejét. - De azért kösz a bókot - kacsintott a fiúra, majd elfordult és indulni készült.

Elliot azonban megragadta a karját. Stacy kérdőn nézett rá azokkal a nagy, világoskék szemeivel.

- Adj egy esélyt Stacy, kérlek - suttogta.

- Hiszen te mutattál be minket egymásnak. Neked köszönhetem, hogy megismertem őt! Boldog vagyok vele! Miért viselkedsz most mégis így? Nem értelek...

- Miről beszélsz? Én soha...

- Hagyjuk ezt, jó? És most engedj el, különben elkések.

- Hadd menjek veled! - szorította meg a lány karját.

- Megőrültél?! Nem! Randim lesz! - kiáltotta.

Elliot lassan elengedte Stacyt.

- Hé. Mi a neve? - kérdezte halkan.

- Sean - mondta Stacy szemöldök ráncolva. - De hát tudod...

- Sean. Hát persze. Ne haragudj - kért bocsánatot, majd kisétált a teremből. Vissza se nézett a lányra.

A közeli park felé vette az irányt. Zsebéből előrántotta az órát. Keserű mosolyra húzta száját, mikor megállapította, hogy már másodszor kívánja azt a pokolba.

- Hé! Mi a fene volt ez az egész?! - rivallt rá. - Hogy lehet ez? Tudom, hogy igazat mondott. Sean! Magyarázatot akarok!

- Fogalmam sincs, hogyan csináltad... vagyis hogyan fogod csinálni, de az biztos, hogy ez a te műved.

- Ugyan miért mutatnálak...? Mutattalak volna be neki? - dörzsölte meg a homlokát.

- Honnan veszed, hogy rólam beszélt?

- Valahogy érzem.

Sean csak percek múlva szólalt meg újra:

- Okkal tetted. De ha nem tetszik, amit látsz, emlékezz, hogy még nem késő változtatnod rajta. Az az éned, aki visszament ki tudja mennyivel korábbra az időben, hogy bemutassa azt a bizonyos Seant a csajnak, valószínűleg okosabb volt, mint most vagy. Ez a te döntésed. A te jövőd múlik rajta. Dönts jól! Csak ennyit kell tenned.

- Mintha az olyan egyszerű volna... Vigyél haza.

- Még nem telt le az egy óra. Ha most elmész, többet nem jöhetsz vissza, ugye nem felejtetted el?

- Nem. Vigyél haza, kérlek!

Elliot hangos tengermorajlást hallott, habár jóllehet, csupán a feje fölött csaptak össze a hullámok. Mintha sokként érte volna őt első időutazása.



FEJEZET VÉGE

Következő fejezet --->

Életet - 2. fejezet

<--- Vissza az előző fejezethez

 

Két hét telt el Miranda és Misha édesanyjának halála óta. Bár az asszony nagyon hiányzott nekik, próbálták nem mutatni. Misha anyjuk emlékéért és imádott húgáért mindent beleadott a munkába; szinte megszállott lett. A napjait - nem ritkán az éjszakáit is - ez tette ki, hiszen amíg dolgozott, nem gondolt az anyjára. Addig sem hibáztatta magát. Ám időközben kezdte elhanyagolni Mirát.

A kislányban egyre erősödött a gyanú, hogy bátyja titkol előle valamit. Volt is néhány ötlete. Eldöntötte, hogy utánajár a dolgoknak. Még aznap belefogott.

- Bátyó - somfordált oda mellé -, miért hajtod túl magad? Pihenned kéne egy kicsit.

- Valakinek gondoskodnia kell a pénzről. Bármilyen furcsán hangzik, semmi nincs ingyen.

- Mióta anya meghalt, olyan undok vagy - mondta durcásan.

- Nem vagyok.

- De, igenis az vagy.

- Mira...

- Mondd, nincs meleged? Nyár van, mégis mindig pulcsi van rajtad.

- Semmi közöd hozzá! - kiáltott Mirára, aki a meglepettségtől (hiszen sosem kiabáltak még vele) megtántorodott. Egyensúlyát elvesztve beütötte fejét az asztal sarkára, s elájult. Enyhén vérző homlokkal feküdt a padlón. - Te jó ég, Mira! Mira - rázogatta húgát -, ébredj! A fenébe! - Csukott szemmel, erősen koncentrálva végigsimított a kislány homlokán, majd arcán. A következő pillanatban úgy érezte, mintha megrázta volna az áram.

Elektrosokk. Kettes fokozat. A karperec ereje. A fiú ökölbe szorította a kezét, körmei belevájtak tenyerébe. De tűrt, nem adott ki hangot. Néhány hosszú másodperc után Mira szomorú tekintetével találta szembe magát.

- Tehát erről van szó? - kérdezte. - Te is különleges vagy. És téged is elkaptak - mondta, majd újra lehunyta szemeit. Elaludt.

Misha pedig egyedül maradt zavaros gondolataival.



A jel befutott az MNH központjába. Devour igazgató a monitorok sokaságán látta a jelölt helyeket, ahol a karperecek működésbe léptek. Látszottak az azonosítókat is. A legutóbb felvillanó - M.C. 2375M - tulajdonosára tisztán emlékezett. Elmosolyodott. Két hét. Eddig bírta - állapította meg magában, majd asztalára hajtva fejét elszundított.

Néhány óra elteltével Ruby keltette fel.

- Adam, lejárt a munkaidőnk.

- Igen, hogyne. Menj csak. Én még elintézek valamit - nyomott egy gyors csókot a lány szájára, aki beletörődve a dologba lassan végigsimított a parancsnok arcán, aztán sarkon fordult és hazaindult.

Adam arra gondolt - maga sem tudta, miért -, hogy meglátogatja Mishát. Álmában őt látta, amint segítséget kér. Természetesen esze ágában sem volt segítséget nyújtani. Már ha tényleg rászorul.



Amikor Misha úgy látta, húga elég jól van ahhoz, hogy alaposabban elbeszélgessenek, leült az ágyához.

- Honnan tudsz erről az egészről?

- Hogy különleges vagy? Anya mondta.

- Hát persze.

- Ha nem mondta volna, előbb-utóbb akkor is rájöttem volna. Nem vagyok hülye. - Misha már készült azt mondani, hogy ez meg sem fordult a fejében, de a lány belé fojtotta a szót. - A lényeg, hogy előlem nem kell titkolóznod. Leveheted azt a pulcsit.

- Ezer örömmel - dobta le magáról a zavaró ruhadarabot. - Máris jobb - De még jobb lenne, ha ezt az idegesítő karperecet is csak úgy levehetném - tette hozzá gondolatban. - Mira... Sajnálom. Hogy kiabáltam. És hogy... miattam beütötted a fejed.

- Semmi baj, nem haragszom. Hisz' meggyógyítottál. Ami pedig azt a csuklódíszt illeti...

- Na jó. Miért tudsz többet erről az izéről, mint én?! Nekem miért nem beszélt erről anya? Nekem kellett volna elmondania, kettőnk közül ez a dolog engem érint! Miért? Az MNH-nál is tiszta idiótának néztek emiatt.

- Azt hitte, ha nem tudsz róla, kevesebb az esélye, hogy elkapnak - mondta.

- Hát, tévedett - közölte a nyilvánvalót. - Végül is, most már mindegy. Van nagyobb bajunk is - sóhajtott. - Mira, őszinte leszek veled. Alig van miből élnünk.

- Tényleg nagy lehet a gond, ha már engem is beavatsz a pénzügyekbe. Régen csak anyával beszélted meg.

- Mira, nem érted. Hiába dolgozok éjjel-nappal, szinte semmit nem kapok érte. Nem tudok tovább gondoskodni rólad - jelentette ki szomorúan. - Fogalmam sincs, mit tehetnék. Sajnálom, hogy ilyen haszontalan testvéred vagyok.

Misha egyre jobban emésztette magát emiatt. Bűntudat gyötörte, és zavarta tehetetlensége. Vigyázni akart a húgára. Mert szereti őt. És mert megígérte, hogy gondját fogja viselni. Most mégis úgy tűnik, meg kell szegnie ezt az ígéretet...



Devour parancsnok szörnyülködve pillantott a rémes állapotban lévő épületre, ahova a jel vezette őt. Tényleg itt lakik? Lakhat itt egyáltalán bárki is? - tette fel magában a kérdést. - Ámbár... egy szörnyszülöttnek épp megfelel - mosolyodott el alig észrevehetően.

A kopogással nem fárasztotta magát: egyszerűen besétált a házba. Gyorsan körbejárta az egészet. Az utolsó szoba előtt azonban megtorpant. Két gyereket látott maga előtt. Az egyik vigasztalóan simogatta testvérét, közben folyamatosan beszélt hozzá. Azt mondogatta neki, hogy minden rendben lesz, ne aggódjon. Együtt megoldják. A másik reményvesztetten, magán kívül ült a szoba közepén; szeme vörös volt. De nem sírt.

A férfi megköszörülte a torkát. A lány ijedten nézett rá. Azonnal felismerte benne az MNH vezetőjét. Adam ugyanolyan gyorsan észrevette, hogy a lány is olyan, mint ő. Egyszerű ember, mindenféle képesség nélkül.

- Mit akar? - kérdezte Mira, amikor túljutott első döbbenetén. Továbbra is magához ölelte bátyját.

- A testvére vagy?

A lány bólintott.

- Neked nincs erőd. - Nem kérdésnek szánta, így nem is várt választ. - Mi a neved?

- Miranda.

- Jól van Miranda. Ha nem bánod, felkaparom őt a földről - mutatott a fiúra, aki még mindig üveges tekintettel, kifejezéstelenül gubbasztott a rongyos szőnyeggel borított padlón. Mielőtt a lány reagálhatott volna, felnyalábolta a fiút, s megpróbálta talpra állítani. Nem sikerült, így leültette őt egy székre. Még mindig jobb, mintha a hideg földön ülne - gondolta. Misha továbbra sem mutatta, hogy érzékelte volna Adam jelenlétét, így a parancsnok lehajolt elé és határozott mozdulatokkal megrázta a vállát. A fiú összerezzent, aztán lassan magához tért. Nem sokkal később felismerte a látogatót.

- Maga meg... mit keres itt? - kérdezte halkan.

- Lenne hozzád néhány kérdésem - mondta Misha szemébe nézve.

- Essünk túl rajta - adta meg magát.

- Először is: miért vagytok ilyen rossz hangulatban? - Úgy tűnt, mindkettőjükhöz intézi a kérdést, ám igazából csak a lány válaszát akarta hallani.

Misha torka elszorult. Bármennyire próbált erősnek mutatkozni, nem bírta. Ezúttal nem. Kicsordult szeméből az első könnycsepp. Mira rögtön odalépett hozzá és próbálta megnyugtatni, mint korábban.

A fiú csak hosszú percek után hagyta abba a sírást. Nem önszántából. Annyira maga alatt volt, hogy összevissza beszélt mindenfélét. Adam megunta. Felkapta, s letette őt az ágyára. Amint vízszintes testhelyzetbe került, elaludt. Húga nem mozdult mellőle; talán félt attól, hogy a hívatlan vendég bántaná, míg alszik.

- Nos, Miranda. Mennyi igaz abból, amit a bátyád összehordott?

- Lényegében minden - suttogta. - De bármit is gondol, nem az ő hibája! - fakadt ki. - Miért nem tudom meggyőzni?

- Szeretnéd, hogy segítsek?

- Megtenné? - nézett rá reménykedve.

- Érted szívesen. Ha szeretnéd, lakhatsz nálam. Vigyáznék rád. Mit gondolsz? Eljössz velem?

A kislány szívében vegyes érzések kavarogtak. Hezitált. Az egyik fele azonnal rábólintott volna az ajánlatra, hiszen egy szebb, jobb jövő állna előtte! A másik fele azonban próbálta megőrizni a hidegvérét és a józan eszét. Pontosan tisztában van azzal, ki ez a férfi. Azzal is tisztában van, hogy ha elmegy vele, azzal árt a testvérének.

- Csak akkor megyek, ha Misha is jöhet - mondta határozottan.

- Sajnálom, de ez az ajánlat kizárólag neked szól. Gondolj bele: ha te nem vagy itt, könnyebben boldogulhat majd. Kevesebbet kell dolgoznia, ha csak magát akarja ellátni. Úgy jobb lenne neki. És neked is.

Mira nem akart beleegyezni. Egyedül Misha maradt neki, és egyedül ő maradt Mishának. Továbbra is együtt kellene maradniuk. Ha én is besegítenék neki a munkában, neki nem kéne annyit robotolnia - gondolta, de azon nyomban meg is rázta a fejét. Tudta, hogy bátyja nem hagyná ezt. Jönne az ilyen esetekkor megszokott válasszal: Én vagyok az idősebb, nekem kell gondoskodnom rólad. Nem fordítva.

Adam érdeklődve, de egyre türelmetlenebbül nézte a gondolataiba feledkezett kislányt. Rájött, hogy a rossz életkörülmények miatt akaratlanul is gyorsan fel kellett nőnie. Igazi kis felnőtt lett.

- Rendben - szólalt meg Mira. - Magával megyek.

- Jól döntöttél. Nem fogod megbánni - vigyorgott. Mira ezt a félresikerült mosolyt látva rögtön elkezdett kételkedni.

- De azért néha meglátogathatom Mishát, ugye? - kérdezte a biztonság kedvéért.

- Természetesen - hangzott a válasz. - Gyere, induljunk.


Negyed óra múlva Mira már Adam tágas, ízlésesen berendezett lakásán volt. Minden ott látott dolog az újdonság erejével hatott rá, teljesen elvarázsolta őt. De nem tudta otthon érezni magát. Neki az otthon egyet jelentett Mishával. Mira csak remélte, hogy jól valóban jól döntött, amikor egyszerűen kisétált régi életéből, ezzel magára hagyva hőn szeretett bátyját.



FEJEZET VÉGE

Következő fejezet --->

Életet - 1. fejezet

2056-ot írunk. Egy meteor becsapódás következtében az emberiség változásnak indult. A 2031 óta született gyermekek különös képességgel rendelkeznek: mindent vissza tudnak állítani eredeti állapotukba, pusztán az akaratukkal és az érintésükkel. Elszakad a ruhájuk? Megjavítják. Eltörik egy tányér? Helyrehozzák. Míg ilyen és ehhez hasonló dolgokra használták erejüket, semmi baj nem volt. Ám egy ideje megpróbálják befolyásolni a természet törvényeit. A szabályszegőkre azonban komoly büntetés vár, hála az igazságszolgáltatásnak.




2047

 

Adam Devour épp a nap utolsó tanóráján vett részt sok másik, vele egykorú gyerekkel. Ő mégsem illett egészen közéjük. Harminc emberből csak neki nem volt meg a képessége, s ezt felettébb bosszantónak találta.

Értette és elfogadta, hogy kivételek mindig vannak. Azt azonban, hogy egyedül ő különbözzön, ő lógjon ki a sorból, ő legyen kevesebb a többieknél: nem akarta. Úgy gondolta, azok az emberek nincsenek egy szinten vele. Meg volt győződve róla, hogy lenézik őt, mert átlagos; mármint a szó régi értelmében. Ugyanis ebben a korban már különlegesnek lenni a normális.

Az ország vezetői természetesen úgy tettek, mintha mi sem változott volna, s nem rohangálnának az utcákon olyanok, akik a feje tetejére tudnák állítani a világot.

Adam azonban eldöntötte, hogy változtatni fog a helyzeten. Élete eddigi tizennégy évében sosem voltak barátai, mert rajta kívül minden egyes gyerek más volt. Kezdetben persze megpróbált közelebb kerülni hozzájuk; hiába. Ezért ígéretet tett magának: egy nap eléri, hogy az emberek úgy tekintsenek ezekre a képességgel rendelkezőkre, mint szörnyekre...




2056

Hatalmas zajjal vágódott ki Devour ügynök irodájának ajtaja.

- Főnök, találtunk egy nyilvántartásban még nem szereplő egyedet - közölte Ruby, Adam jobb keze.

- Hozd be. Ő is kap egy helyes kis karperecet - húzódott gúnyos mosolyra a parancsnok szája.

Ruby gyorsan teljesítette feladatát, majd távozott.

Devour parancsnok előtt - aki immár két éve az MNH, vagyis a Monsters, Not Humans vezetője - most ott állt egy vézna, tinédzserkorú szőke fiúcska. Egyáltalán nem tűnt veszélyesnek; de, mint tudjuk, valakit a megjelenése alapján megítélni nagy hiba. Ezzel a parancsnok is tisztában volt. Még egyszer végigsiklott a tekintete a megszeppent fiún, majd feltette az ilyenkor szokásos kérdéseket:

- Neved?

- Misha Corelli, uram - válaszolta félve.

- Korod?

- Tizennyolc év, uram. - A parancsnok most, hogy kiderült: a fiúcska bizony nagykorú, kicsit nyugodtabb szívvel folytatta a procedúrát.

- M. C. Férfi - mondta, mire a háta mögött lévő gravírozógép működésbe lendült. Gyorsan végzett, aztán leállt. - Az azonosítód M.C. 2375M. Add a kezed.

Misha lassan kinyújtotta a bal kezét, mire egy fémkarika kattant a csuklóján. A fiút bilincsre emlékeztette, holott ez jóval vékonyabb volt annál.

- Most már hazamehetek, uram? - érdeklődött.

- Amennyiben nem vagy kíváncsi az imént részeddé vált kis dísszel kapcsolatos tájékoztatóra, igen. Vagy már tudod, hogy működik?

- Nem, uram. Nem tudom - vallotta be halkan.

- Jól figyelj, mert csak egyszer mondom el. - A fiú bólintott. - Amíg az erődet a megengedett keretek között használod, minden rendben lesz. De ha átléped a határt bármilyen mértékben, megrázó élményben részesülsz. Szó szerint. Világos? - Újabb bólintás. - Van kérdés?

- Megkérdezhetem a nevét, uram? - suttogta.

A parancsnokot meglepte a kérdés. Nem hitte volna, hogy van olyan, aki nem hallott még róla. Készségesen válaszolt hát.

- Adam Devour vagyok, az MNH vezetője. - Misha csodálattal nézett a nálánál sokkal erősebb, magabiztosabb, s kicsit ijesztőbb férfira. Adam olyan ember volt, akire egy Mishához hasonló fiú felnézhetett. Akire példaképként tekinthetett.

- Egy nap szeretnék olyan lenni, mint maga - csúszott ki a száján. - Úgy értem, köszönöm, uram! Viszontlátásra - köszönt el, majd futásnak eredt.

Akadálytalanul kijutott a többemeletes épületből; pedig félt, hogy valamelyik őr - hiszen szigorúan őrzött terület volt ez - megálljt parancsol neki. Így Misha elindult a szegényebb körzet felé, ahol kishúgával és nagybeteg édesanyjával élt.




- Ruby! Mit is mondtál, hol találtad ezt a szerencsétlent? - nézett fel Adam a papírjaiból.

- A P körzeti piacon árult zöldségeket. Nem vonzott túl nagy vásárlótömeget, úgyhogy senkinek nem tűnt fel, hogy elvittem.

Bevett módszer: ha keresgélni mennek, álruhát öltenek. Így lehet a legjobban kerülni a feltűnést, ráadásul senki nem rohan el fejvesztve, ha meglátnak egy MNH-st.

- P körzet, hm? Nem valami gazdag ficsúrral van dolgunk. Mondjuk ez a beszédstílusán is érződött.

- Aki kérés nélkül uramnak hív téged, annak van egy íratlan piros pontja - mosolyodott el a lány. - Egyébként, ha gazdag lenne, akkor sem lenne más a helyzete, nincs igazam?

- De, igazad van, mint mindig. Ezért vagy te a legjobb emberem. A szörnyek szörnyek, nincs köztük különbség.




- Misha, Misha! Üdv itthon! - ugrott Miranda bátyja nyakába. - Képzeld, anyu megígérte, hogy ha jobban lesz, elvisz a vidámparkba!

- Szia Mira! Ezek szerint anya jobban van? - kérdezte reménykedve.

- Igen! Azt mondta, olyan, mintha újjászületett volna!

- Ez remek! - sóhajtott fel megkönnyebbülten.

- Ma is hoztál nekem valamit? - szuggerálta Mishát csillogó szemekkel.

- Sajnálom, de ezúttal nem volt szerencsém.

- Nem baj, holnap biztos sikerülni fog! - húzta széles mosolyra a száját.

Misha nagyon büszke volt a húgára. A rossz életkörülmények miatt viszont sajnos rákényszerült, hogy hamar felnőjön. Egy tíz éves kislánynak még gyereknek kéne lennie. Nem azon kellene aggódnia, hogy lesz-e mit enni vacsorára. Az a felnőttek dolga. Jelen esetben az enyém - gondolta.

- Misha drágám, hazajöttél? - hallatszott anyjuk hangja.

- Igen anya, megjöttem. Hallom, jobban vagy - lépett be a kis szobácskába.

Misha elszörnyedt, mikor meglátta anyját az ágyán. Olyan sápadt volt, mint még soha.

- Anya... Hazudtál, ugye? Nem is vagy jobban...

- Sajnálom kicsim. Nincs tovább.

- Anya, ne! Mi lesz így Mirával?

- Veled biztonságban lesz. Boldog és jobb élete lesz. Engedd, hadd legyen gyerek! Rám pedig nem kell több pénzt fordítanod. A gyógyszerek nem használnak.

- Anya...

- Ne hullajts könnyeket értem, nem érdemlem meg. Azt sem tudtam megakadályozni, hogy rád tegyék azt a vackot. - Misha lejjebb húzta a pulóvere ujját. - Nem tudod elrejteni, már láttam. De most, hogy rajtad van, remélem tudod, mit szabad és mit nem. Ne használd meggondolatlanul az erőd...! - halt el a hangja.

Szeme lecsukódott, s teste sem mozdult többé. Mishának pedig az járt a fejében: Az én hibám. Miattam történt.

- Bátyó, itt vagy? - nézett be Mira a szobába.

- Hugi, sajnálom. Nagyon sajnálom - ölelte magához szorosan a kislányt.

- Anyu... meghalt, igaz? - remegett meg a hangja. Tekintetével anyját kereste. Remélte: kiderül, hogy Misha csak képzelte az egészet. Hogy anyja rámosolyog, ha...

Néma bólintás volt a válasz. Aztán hosszú percekig keserves sírás hallatszott a kis házból.



FEJEZET VÉGE

Következő fejezet --->

Hiba? - 1. fejezet

- Jó reggelt! - köszöntött valaki, amikor észrevette, hogy ébredezek.

- Neked is - válaszoltam hunyorítva az ablakon besütő erős napfénytől. Amint felültem, elkezdett hasogatni a fejem. Az első kérdés, ami felmerült bennem, az volt: mi a fene történt tegnap? Elég volt ránéznem a mellettem hasaló egyénre, és minden eszembe jutott. Elmentem inni a haverokkal, de mindenkinek valamilyen dolga akadt, így csakhamar egyedül maradtam. Nem akartam olyan korán hazamenni, ezért megcéloztam a következő útba eső kocsmát. Ott találkoztam Claude-dal. Első ránézésre is elég elszontyolodottnak tűnt, és mikor szóba elegyedtem vele, megtudtam szomorúságának okát. Szülei kitagadták, amikor megtudták, hogy egy szem fiuk a saját neméhez vonzódik.

Több pohárnyi alkohol elfogyasztása után már egész jó kedve kerekedett, ami engem is kárpótolt, amiért a barátaim váratlanul leléptek. Egy különbség azonban volt kettőnk között: velem ellentétben ő nem bírta jól a piát, és minden előjel nélkül kidobta a taccsot. Természetesen az egyik ott dolgozó engem is befogott a takarításba. Mondjuk, akkor is segítettem volna, ha nem szól. Elvégre így illik. Amikor az asztal és a padló is csillogott-villogott és már azon voltam, hogy hazakísérem szerencsétlent, eszembe jutott, mit mondott nem sokkal ezelőtt. "Kitagadták. Vagyis haza nem vihetem..." Mi mást tehettem volna, mint hogy magammal cipelem a lakásomra?

"Várjunk csak. Valami nincs rendben. Mégis miért vagyunk mindketten meztelenek? Miért nincs rajtunk legalább egy alsógatya? Mégsem emlékszem mindenre? Ugye nem...?!"

- Basszus.

- Mi a baj, Aaron? - nézett rám kíváncsian.

- Mennyire emlékszel a tegnapi napból? - kérdeztem óvatosan.

- Mindenre. Tény, hogy nem vagyok nagy piás, de a memóriám nem függ össze azzal, mennyi alkoholt fogyasztok - mondta.

- Akkor elmagyaráznál valamit? - pillantottam rá szemöldök ráncolva. - Miért nincs rajtunk ruha?

- Azért, mert miután idehoztál, véletlenül... hát, visszajött az elfogyasztott ital. A nagy része rajtad landolt. De nem nagyon voltam beszámítható állapotban és finoman szólva a nyakadba ugrottam bocsánatot kérni. Aztán kénytelen voltál...

- Oké, értem - sóhajtottam. "Ezek szerint nem történt semmi olyan."

- Egyébként hálás vagyok, amiért itt alhattam.

- Semmiség. Tényleg, van hova menned?

- Nem igazán - szomorodott el. - Habár van nálam egy kis pénz, valami olcsóbb helyre elég lenne egy ideig...

Nem tudtam csak úgy elsiklani efölött. Én meg a jó szívem...

- Amíg nem találsz jobb helyet, maradhatsz itt, ha szeretnél - ajánlottam.

- Tényleg? - csillantak fel a szemei. - De nem szeretnék útban lenni. Biztos van elég dolgod, nem hiszem, hogy engem is szeretnél még pesztrálni.

- Szerintem nem szorulsz különösebb pesztrálásra.

- Örülök, hogy te így látod.

- Ezek szerint más nem így gondolta?

- Nem. Például Alex. Elege lett a gyerekes viselkedésemből, ezért dobott.

- Hány éves vagy? - mondtam ki az első kérdést, ami eszembe jutott.

- Mennyinek saccolsz? - dobta vissza a labdát.

- Hát, figyelembe véve a tegnapi napot, a megjelenésedet és a beszédstílusodat... huszonkettő? - találgattam.

- Nem - jött a tömör válasz.

- Több? - lepődtem meg. "Pedig nem tűnik idősebbnek."

- Nem - húzódott mosolyra a szája.

- Akkor... húsz?

- Még kevesebb - közölte.

- Tessék? - hitetlenkedtem.

- Tizenhét vagyok - bökte ki.

- Ez vicces. Úgy hallottam, azt mondtad, tizenhét vagy.

- Annyi vagyok.

"A fenébe" - dőltem hanyatt.

- Ennyire azért nem kellene meglepődnöd. Elismerem, tényleg többnek tűnök; de a látszat csal. - Miután nem mondtam erre semmit, folytatta. - Kitalálhatom, mire gondolsz? "Mibe keveredtem? Hiba volt magammal hoznom ezt a kölyköt" - mondta elváltoztatott hangon. Kis hallgatás után hozzátette: - Sajnálom.

- Ugyan! Igaz, a kérdést én is feltettem magamban...

- Tudtam.

- Engedd, hogy befejezzem! Rendes srác vagy. Örülök, hogy találkoztam veled. Utólag visszagondolva, jól tettem, hogy magammal hoztalak. Egyáltalán nem tartom hibának. Ráadásul ki tudja, hol lyukadtál volna ki, ha csak úgy ott hagylak. Azért jobb itt, mint valami sikátorban gubbasztani, vagy ne adj isten valami pedofil markában csapdába esve, nem?

- De. Köszönöm - hajtotta mellkasomra a fejét. Nem tudtam ezt mire vélni, de nem ellenkeztem. Sőt, mire észbe kaptam, jobb kezem már a fejét simogatta. Ujjaim beletúrtak sötétszőke hajába, mire Claude meglepetten nézett fel rám. Gyorsan elhúztam a kezem.

- Ne haragudj! - mondtam lehajtott fejjel.

- Te ne haragudj! Én... nem tudom, mi ütött belém - bújt a takaró alá.

- Hé, bújj ki alóla! Így nem tudunk beszélni - érveltem, ám ő meg sem moccant. Néhány gondolkodást nélkülöző másodperc után lejjebb húztam róla az ágyneműt. Nem sokkal ez után szipogás hangja ütötte meg a fülem. - Claude, te sírsz? - kérdeztem meglepetten. Fölé hajolva sikerült megbizonyosodnom róla, hogy tényleg folynak a könnyei. - Sajnálom. Nem akartalak megbántani! - kezdtem nyugtatni a hátát simogatva. Kis idő elteltével alábbhagyott a remegése, csak néhány elvétett szipogást lehetett hallani. - Tessék - nyújtottam felé egy papír zsebkendőt. Amint kifújta az orrát, újra bocsánatot kért. - Nem haragszom, nincs miért. Na, nézz rám! - kértem. És ő rám nézett azokkal a nagy, kék szemeivel.

- Undorodsz tőlem, igaz? - kérdezte lebiggyesztett ajakkal.

- Dehogy is! Honnan veszed ezt a butaságot?

- Az emberek szinte kivétel nélkül elítélik azokat, akik mások, mint ők maguk. Undorítónak találnak minket. Pedig ugyanolyan emberek vagyunk mi is! Mindössze annyi a bűnünk, hogy akit szeretünk, velünk azonos nemű.

- Akkor én kivétel vagyok, ugyanis engem nem érdekel a szexuális beállítottságod. Mindenkinek joga van azt szeretni, akit akar. Te is így gondolod, nem? - mosolyodtam el. Bólintott. - Ne foglalkozz más véleményekkel. - Megemeltem az állát és lehajolva hozzá apró csókot leheltem a szájára.

- Ezt... miért? - kérdezte Claude megilletődve.

- Jó kérdés. Magam sem tudom. De úgy éreztem, meg kell tennem. Sajnálom.

- Nem gond - rázta meg a fejét alig észrevehető mosollyal. - Tényleg itt maradhatok?

- Persze, különben nem ajánlottam volna fel. Gyere, adok neked valami ruhafélét - tápászkodtam fel az ágyról. Elsétáltam a szekrényig, ahonnan találomra kikaptam néhány cuccot, majd fel is vettem azokat. Miután felöltöztem, szememmel Claude-ot kezdtem keresni. Valami oknál fogva még mindig az ágyban volt félig betakarózva, de legalább már felült. Ahogy ránéztem, észrevettem, hogy elpirult. Nem tulajdonítottam ennek különösebb jelentőséget, csak megállapítottam magamban, mennyire aranyos így. - Nem jössz? Javíts ki, ha tévedek, de szerintem nem szeretnél egész nap egy szál semmibe járni-kelni.

- ...el - motyogta.

- Tessék?

- Fordulj el - kérte. Arca még pirosabb színben kezdett pompázni.

- Ugyan már!

- Komolyan mondtam - hajtotta le a fejét.

Nem értettem, miért kéri ezt, de úgy döntöttem, miért ne? Ha ezt szeretné... Szófogadóan hátat fordítottam neki, úgy beszéltem hozzá:

- Nézd, itt megtalálsz mindent, válogass nyugodtan. Ha kész vagy, gyere ki, csinálok reggelit.

Becsuktam magam mögött az ajtót. A konyhába érve elkészítettem a reggelit, majd közösen elfogyasztottuk. Amint elmosogattam magunk után, megszólalt a telefonom. Ismeretlen szám. Felvettem.

- Aaron! Tudnánk most találkozni? - érdeklődött egy elkeseredett hang. Egyből tudtam, ki a hívó fél.

- Noah? Mi történt?

- Gyere át, kérlek...!

- Öt percen belül ott vagyok!

- Köszönöm...

A vonal megszakadta után magamra kaptam a cipőm és már majdnem kiléptem a lakásból, amikor eszembe jutott, hogy nem vagyok egyedül.

- Sajnálom, de most el kell mennem! Érezd magad otthon. Sietek vissza! - indultam el Noah lakása felé.

Claude-ot nem szívesen hagytam egyedül, de aggódtam Noah miatt. Olyan kétségbeesettnek, zaklatottnak tűnt a telefonban...

A ház elé érve csengettem; egy sírástól vörös szemű lány nyitott ajtót. "Nagy baj történhetett."

- Noah, jól vagy?

"Na, ez hülye kérdés volt. Biztos semmi baja, csak poénból sírt ki tudja meddig és hívott fel, hogy jöjjek el. Gratulálok Aaron."

- Gyere be - mondta.

Helyet foglaltam a kanapén, Noah is mellém telepedett.

- Mi történt?

A lány nagyot sóhajtott, majd rögtön a tárgyra tért:

- Terhes vagyok - szemébe újra könnyek gyűltek.

- Álljunk csak meg egy percre! Ennek örülnöd kéne, nem? - néztem rá értetlenül.

- De.

- Akkor hol a probléma?

- Már régebben is feltűnt, hogy Ryan máshogy viselkedik, mint szokott. Furcsálltam. Az elmúlt néhány hétben már szinte biztosra vettem, hogy megcsal. Néhány barátnőm is figyelmeztetett, de reménykedtem, hogy csak beképzeljük az egészet és semmi ilyesmiről nincs szó. Mint utólag kiderült, sajnos tévedtem. Amikor tegnap délután elmentem hozzá, egy szőke, agyonszoláriumozott lány nyitott ajtót. Kérdőre vont, hogy mégis mit keresek ott és mi dolgom van Ryannel. A meglepettségtől és a csalódottságtól csak annyit tudtam kipréselni magamból, hogy mondja meg a barátjának: mostantól semmi közünk egymáshoz. Ryan nem sokkal ezelőtt felhívott. Kíváncsi volt, miért kerestem tegnap. Szinte ordítva közöltem vele a tényt, hogy gyereket várok tőle. Egy kis ideig meg sem bírt szólalni. Aztán annyit mondott, idézem: "Sajnálom, Rachelt szeretem. Kérlek, értsd meg. Ég veled..." - gördült le arcán egyre több könnycsepp. - Aaron! Mit csináljak? - temette tenyerébe arcát.

Nem tudtam, hogy kellene reagálnom a hirtelen rám zúduló információkra. Ez a Ryan már kezdettől fogva nem volt nekem szimpatikus, de Noah boldognak tűnt mellette. Majdnem másfél éve együtt voltak, úgy tűnt, minden rendben van... Magamhoz öleltem zokogó barátom, aki azonnal vállgödrömbe temette arcát, kezével pedig görcsösen kapaszkodott a felsőmbe.

- Ne aggódj, biztos vagyok benne, hogy jól fogsz dönteni - suttogtam. - Nekem nincs beleszólásom az életedbe, azt kell tenned, ami neked a legjobb. Vedd számításba a lehetőségeidet és a legkedvezőbbet válaszd - folytattam. - Sajnálom - mondtam kis szünet után -, nem vagyok valami jó tanácsadó.

- Köszönöm, hogy mellettem vagy - érkezett a halk válasz. - Azon gondolkozom, mennyivel könnyebb lenne most, ha te lettél volna az, akibe beleszeretek. Te nem lettél volna ilyen kegyetlen velem...

- Ezt már sosem tudjuk meg. Egyébként, ha a későbbiekben is bármi gond lenne, hívj nyugodtan! Rám számíthatsz - mosolyogtam az időközben kicsit megnyugodott lányra.

Ezt követően még sokáig beszélgettünk. Mindent megtettem annak érdekében, hogy Noah, ha csak egy kis időre is, de kiverje a fejéből azt a szemetet, akit tegnapig a barátjának hívott.

- Remélem nem haragszol, de lassan mennem kell - mondtam. - Valaki már biztos nagyon vár haza - gondolkodtam hangosan.

- Nézzenek oda! Csak nem találtál magadnak barátnőt? - bökött oldalba. - Aztán nehogy féltékeny legyen rám ok nélkül!

- Ugyan, szó sincs barátnőről - legyintettem. - De amint lesz, neked mutatom be először, ígérem! Viszont most már tényleg indulok. Fel a fejjel és vigyázz magadra! - köszöntem el Noahtól.

- Szavadon foglak! Még egyszer köszönöm, hogy eljöttél, sokat jelent. Szia!

A haza utat szinte futva tettem meg. Reméltem, hogy Claude nem rágott be nagyon, amiért ilyen hirtelen leléptem. A lakásomhoz érve jóformán betörtem az ajtót.

- Megjöttem! - közöltem a nyilvánvalót. - Bocsi, kicsit sokáig tartott... - Ekkor pillantottam meg ideiglenes lakótársamat, amint a kanapén kismacska módjára összegömbölyödve aludt bekapcsolt tévé mellett. Odaléptem mellé, s kisimítottam egy kósza hajtincset az arcából. "Így látva őt, tényleg hihető, hogy csak tizenhét. Még gyerek, mégis akadnak nehézségei az életben. Vegyük példának a szüleit. Szülőnek lehet hívni egyáltalán azokat, akik lényegében kidobják a gyereküket az utcára? Pedig semmi rosszat nem tett, nem szolgált rá erre. Belegondolni is rossz, hol lenne most, ha nem hoztam volna ide. Remélem, sokáig élvezhetem még a társaságát..." Hosszú percekig néztem az alvó arcát, egyszerűen nem tudtam betelni a látvánnyal. "Helyes kis pofija van, meg kell hagyni" - állapítottam meg magamban. Hirtelen ötlettől vezérelve gyors puszit nyomtam a szájára; aztán folytattam a bámulását. Ám végül kénytelen voltam a konyha felé venni az irányt. "Szűk egy óra múlva dél, és az ebéd még sehol. Ideje nekiállni." Próbáltam a lehető leghalkabban tevékenykedni, hiszen nem akartam felébreszteni Claude-ot.

Percre pontosan délre elkészültem az étellel. Nagy nehezen rávettem magam, hogy felkeltsem a fiút.

- Miért nem szóltál egyből, amikor visszajöttél? Egyáltalán hol voltál? Miért kellett olyan hirtelen elmenned? - zúdította rám a kérdéseit.

- Sajnálom. Egy közeli barátomnak segítségre volt szüksége, ezért természetesen mellette akartam lenni.

- Egész véletlenül nem nő az illető? - tette karba a kezeit.

- De - válaszoltam röviden.

- A barátnőd? - folytatta kérdéssorozatát.

- Fontos ő számomra, de nem a barátnőm - sóhajtottam. "Miért kell még tőle is ezt hallgatnom? Nem elég, hogy családom folyton ezt szajkózza? Értsék meg végre, hogy ez csak barátság!"

- Tényleg?

- Tényleg - borzoltam össze a haját. - Mellesleg ki fog hűlni az ebéd, ha nem sietünk - mondtam mosolyogva.

Claude kitörő lelkesedéssel fogadta spagettit; gyorsan be is habzsolta. Öröm volt nézni.

Ebéd után kikapcsolódás gyanánt beszélni kezdtünk magunkról egymásnak. Többek között azt is megtudtam róla, hogy az apja közismert politikus, aki a jó hírneve megtartása végett döntött fia kitagadása mellett; a feleségének nem volt beleszólása a dologba. Mondanom sem kell, hogy tátva maradt a szám a csodálkozástól. "Valahogy hihetetlen az egész. Kicsi a világ. Olyan emberekkel találkozhatunk puszta véletlenségből, akikkel a megszokott, normális életkörülmények között biztos nem hozna össze a sors. Soha meg sem fordult a fejemben, hogy egyszer egy híres politikus fiával fogok ideiglenesen együtt élni..." Néhány kérdés felmerült még bennem az apjával kapcsolatban. Percekig gondolkoztam, hogyan kérdezzem meg úgy, hogy ne legyen túl kíváncsiskodó vagy sértő.

- Ne haragudj, amiért megkérdezem... de az apád honnan tudta meg, hogy meleg vagy? - tettem fel a kérdést kicsit tartva a választól. - Persze nem muszáj válaszolnod - tettem hozzá gyorsan.

A szemeiből nyugalom áradt. Mintha számított volna arra, hogy ennél a témánál bizony ez is fel fog merülni. Monoton hangon kezdett bele, mintha magában már többször eljátszotta volna ezt a beszélgetést.

- Ha eddig nem utáltál, akkor ez után fog megváltozni rólam a véleményed. - Sóhajtott egyet, majd rátért a lényegre. - Alex, a fiú, akivel jártam, gyakori vendég volt nálunk. Szerencsére jól kijött a szüleimmel, akiknek akkor még fogalmuk sem volt, milyen kapcsolat is van közöttünk. Egyik nap apa - akiről úgy tudtam, a munkahelyén van - meglátott minket, miközben azt csináltuk. - Claude elpirult és úgy tűnt, a sírás fojtogatja. Közelebb húztam őt magamhoz, hogy valamelyest megnyugodjon. - Azt hittem, ettől még semmi nem fog változni. Mekkora hülye voltam!

A fiú eddig tudta visszatartani a könnyeit. Továbbra is öleltem őt, szívem szerint sosem engedtem volna el.

- Ne aggódj, előbb vagy utóbb minden rendbe jön - vigasztaltam. - Én itt leszek veled és támogatlak, amiben tudlak, ne félj - simogattam a fejét, míg ő erősen markolta az ingem.

Percekkel később könnyei elapadtak és már csak a szipogott. Kibontakozott volna az ölelésből, de visszarántottam és ajkaira tapadtam. Sóvárogva nyaltam végig száján, így kérve bebocsátást. Szinte rögtön résnyire nyitotta száját, én pedig kaptam az alkalmon és nyelvemmel bebarangoltam szájüregét, majd vad táncba hívtam nyelvét. Kifulladásig csókolóztunk; nyálcsíkot húzva váltunk el egymástól. Claude arca paradicsom piros színben pompázott. Nem nézett rám.

- Ezt nem lett volna szabad - mondta. - Miért csináltad? - hajtotta le a fejét.

- Sajnálom. Túlságosan elragadtattam magam. De egyszerűen nem tudtam ellenállni! - Pillantásom Claude csóktól duzzadt, rózsaszín ajkaira tévedt. - Olyan hívogató volt a kisugárzásod, az egész lényed...

- Szóval nálad ez csak úgy spontán jön? Meglátsz valakit, aki "hívogat" és rögtön ráveted magad!? Nem hittem volna, hogy ilyen vagy. Félreismertelek - szavai tőrként hasítottak a szívembe.

Hosszú órákig alig szóltunk egymáshoz. A vacsorát is mély hallgatásba burkolózva fogyasztottuk el. Egész idő alatt az járt a fejemben, hogy megbántottam a srácot. "Habár úgy tűnt, ő is benne van a dologban, mégis, csak magamat hibáztathatom. Mióta megláttam a szomorú, magatehetetlen fiút a kocsmában, vonzódom hozzá. Szeretném magam mellett tudni. Szeretném, ha nem esne nagyobb baja, ha nem szerezne mélyebb sebeket. Erre mit csinálok? Megcsókolom. Nem vagyok normális. Nem így kellene bánnom azzal, akit szeretek! Szeretem? Tényleg beleszerettem volna ebbe a fiúba ilyen rövid idő alatt? Mihez kezdjek most ezzel az érzéssel?"

- Nem bírom tovább! - állt elém Claude. Meglepetten néztem fel rá ülőhelyemről. - Annyira feszélyez ez a nagy csönd! Mondj valamit, bármit! Kérlek - suttogta el a végét.

- Ülj le, jó? - paskoltam meg a helyet magam mellett. Nem kellett kétszer kérnem, azonnal mellém telepedett. Kicsit el is kerekedtek a szemeim. - Nézd, én tényleg sajnálom. Nem akartalak kényelmetlen helyzetbe hozni. Csak tudod...

- Nem baj, nem haragszom. Mindenki követ el néha hibákat.

- Tényleg nem neheztelsz már rám? - kérdeztem vissza.

- Nem - erősítette meg, mire egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a szám.

- Köszönöm - néztem rá hálás mosollyal. "Itt a megfelelő alkalom!" Nagy levegőt vettem és belekezdtem. - Tudom, hogy ezzel elkéstem, de nem akarom még tovább halasztani. Claude, szeretlek. Tisztában vagyok vele, hogy csak tegnap találkoztunk, de ennyi idő alatt is képes voltam beléd szeretni - mondtam végig a szemébe nézve. "Szegény, sikerült jól meglepnem. Úgy pislog, mintha nem értené az imént elmondott szavaimat."

- Nem mondom, hogy nem esett jól ezt hallani - találta meg a hangját -, de van néhány dolog, amit mindenképpen szeretnék megtudni.

- Hallgatlak.

- Először is, nem úgy volt, hogy barátnőd van?

- Nem - vágtam rá, talán túl gyorsan.

- Ez nem tűnt túl meggyőzőnek - mondta karba tett kézzel.

- De ez az igazság! Rajtad kívül nincs senki, aki érdekelne - jelentettem ki.

- Rendben. Kettes kérdés: te is meleg vagy? - fürkészett kíváncsian.

- Nem mondanám. Régebben jártam pár lánnyal, de valahogy egyik kapcsolatom sem tartott túl sokáig. Ehhez hozzátartozik az is, hogy ha valahol megláttam egy helyes srácot, jól megnéztem magamnak. Szóval inkább biszexnek tartom magam.

- Értem. Egyébként hány éves vagy?

- Még nem mondtam? Huszonhat vagyok. Legalábbis a holnapi napig.

- Holnap lesz a szülinapod? - csillantak fel a szemei. - Várjunk csak. Huszonhat meg egy az huszonhét. Vagyis tíz év van köztünk? - bámult mereven maga elé. "A francba, kár volt említenem a holnapi napot!"

- Ne törődj vele...

- Dehogynem törődök! - pattant fel a kanapéról. - Tíz évről van szó! Majdhogynem az apám lehetnél!

"Utálom beismerni, de igaza van."

- Claude, a korunkat nem lehet megváltoztatni. Nem tehetünk ellene semmit - mondtam szomorúan. - Én is kérdezhetek valamit? - tettem hozzá kis szünet után. Alig láthatóan bólintott, így valamelyest felbátorodva szóra nyitottam a szám. - Ha nem vesszük figyelembe a köztünk lévő korkülönbséget, hajlandó lennél járni velem? Vagyis érzel irántam valamit? - Egész végig próbáltam szemkontaktust létesíteni vele, de nem is nézett rám. Újra csönd telepedett ránk, az óra kattogását is lehetett hallani.

- Aaron - szólalt meg végre -, köszönöm. Mindent. Fogalmad sincs, milyen jól éreztem magam veled. De bárhonnan is nézem, arra jutok, hogy nem illünk össze. Nem működne a dolog...

- Ez nem válasz - jelentettem ki. - Próbáljuk meg máshogy. - Szavam tett követte. Odaléptem az összezavarodott fiú elé, s míg egyik kezemmel magamhoz vontam őt átkarolva a derekánál, másik kezemmel megemeltem az állát, így rákényszerítve, hogy a szemembe nézzen. - Egy kérdésem maradt csupán. - Mikor rájött, mire készülök, megpróbált ellökni magától, de én nem adtam fel. Ajkaink találkoztak. Claude ellenállása hamar megtört, amit örömmel vettem tudomásul. Az elején csak gyengéden ízlelgettünk egymást, mintha először csókolnánk a másikat; ám nem sokkal később már teljesen átadtuk magunkat a csóknak. Hosszú percekig faltuk egymás ajkait. Mikor elszakadtunk egymástól, feltettem azt a bizonyos kérdést. - Élvezted?

A kérdezett megilletődve, elpirulva nézett rám azokkal a nagy, csillogó szemeivel. "Bármit is fog mondani, én tudom, hogy élvezte. Minden rá van írva."

- Úgyis tudod a választ, nem? - fordult el.

- De. De a te szádból szeretném hallani - simítottam végig az arcán.

- Igen - mondta.

- Mi igen? - húztam az idegeit. Már azt sem tudta, hova nézzen zavarában.

- Élveztem a csókot - nyögte ki alig hallhatóan.

Mosolyra húztam a számat. A csatát megnyertem, de a háború vége még messze van.

 

 

FEJEZET VÉGE

Következő fejezet --->

Őszintén

Miután kicsengettek az utolsó óráról, a szekrényemhez mentem a kabátomért. Amint levettem azt a fogasról, valaki karon ragadott, maga felé fordított és - mielőtt bármit mondhattam volna - megcsókolt. Kikerekedett szemekkel néztem rá. Rá, Rick-re, a suli legnépszerűbb fiújára. Szőke haj, kék szem… úgy nézett ki, ahogy a nagykönyvben meg van írva. "Hát ő meg...? Összekevert volna valakivel? Biztosan. Elvégre senki nem mozdulna rá egy hozzám hasonló rakás szerencsétlenségre."

- Ez meg mégis mi...? - de nem tudtam befejezni a kérdést, mert belém fojtotta a szót:

- Ne beszélj! És ne ellenkezz, kérlek. Később megmagyarázom.

Bólintottam, ezzel jelezve beleegyezésem.

- Rick, te normális vagy?! Mi a fenét művelsz? - csak most vettem észre Sharont.

A pletykák szerint ő volt Rick akkori barátnője, mellesleg az osztálytársam. Ő is az engem utáló és lenéző emberek táborát gyarapította.

- Nem láttad jól? Akarod, hogy megismételjük? - kérdezte gonosz vigyorral.

Sharon toporzékolt egyet, majd közölte Rick-kel, hogy még nem végeztek. Utána pedig fogta magát, és elsétált. Én meg ott maradtam Rick-kel kettesben.

- Sajnálom az előbbit - mondta. - Sharon nagyon kiakasztott az elmúlt pár napban, már nagyon elegem van belőle. De bármit csináltam, nem tudtam levakarni magamról. Segíts nekem, légy szí'!

- Én? Hogyan? - néztem rá értetlenül.

- Játsszuk el, hogy járunk - úgy mondta, mintha teljesen magától értetődő lett volna.

- Tisztában vagy vele, hogy fiú vagyok?

- Persze. Megtennéd? Kérlek! - fogta könyörgőre a dolgot.

"Nem értem ezt a srácot. Miért pont én? De jó, legyen! Kell valami izgalom a mindennapjaimba."

- Rendben, benne vagyok.

- Tényleg? Köszönöm! - azzal megölelt, amit nem tudtam mire vélni. - A látszat kedvéért elmehetnék ma hozzátok?

- Persze. - "Nekem mindegy." - De nem lesz gond abból, hogy velem mutatkozol?

- Miért lenne?

- Nem is ismersz. Nem tudod, hogy mindenki utál, strébernek tart és ok nélkül piszkál.

- Ha nincs okuk rá, az azt jelenti, hogy ők sem ismernek. De én szeretnélek megismerni, ha hagyod. Nem csak a kialakult helyzet miatt. Lehet?

"Ez a srác! Mit csináljak vele? Olyan aranyosan néz, nem lehet neki nemet mondani…"

- Lehet - sóhajtottam. - Amúgy Will vagyok.

Annyira látszott rajta, hogy eszébe sem jutott megkérdezni a nevem. Mégsem tudtam neheztelni rá emiatt.

- Én pedig…

- Rick. Tudom. Népszerű vagy, téged mindenki ismer. Még ha csak látásból is - csuktam be a szekrényajtót. - Jössz?

- Naná! - kapott észbe. - Messze laksz?

- Nem, tíz perc séta - válaszoltam.

Ricknek egész úton be nem állt a szája. Csak mondta és mondta a magáét. Kifecsegte a fél életét alig negyed óra alatt.

- Egyedül laksz itt? - kérdezte, miután feltérképezte a fél lakást.

- Igen.

- Szüleid?

- Két éve meghaltak.

- Sajnálom - szégyellte el magát. - Nem tudtam.

- Nem gond. Elvégre azért jöttél, hogy megtudj rólam pár dolgot, nem? - mosolyogtam rá és lehuppantam mellé az ágyra. Valamin nagyon meglepődhetett, mert csak bámult és meg sem moccant. - Minden oké? - lóbáltam meg a kezem a szeme előtt. - Elbambultál - közöltem vele.

- Jaj, bocsi. Csak… olyan szép vagy, amikor mosolyogsz.

"Na, ez meglepett. Fene se hitte volna, hogy a nagy Rick, a lányok ideálja, egyszer nekem, egy fiúnak mond ilyet."

- Akkor mesélnél magadról? - tért egyből a tárgyra.

"Hát, úgy látszik, tényleg nem úszom meg a dolgot." Nagy levegőt vettem, és belekezdtem. Elmondtam neki néhány dolgot - például, hogy az osztályom a külsőm miatt szekál, hogy azt hiszik, stréber vagyok, pedig bőven vannak rossz jegyeim -, de a javát, a személyes részeket - a titkokat - megtartottam magamnak. Öt perc múlva nem volt több mondanivalóm a számára.

- Ennyi? - nézett rám csodálkozva. - Miért érzem azt, hogy valamit nem mondasz el?

- Nem tudom. Mindent elmondtam - válaszoltam neki rezzenéstelen arccal. "Ne faggass már!"- gondoltam.

- Hát, pedig valamit határozottan titkolsz. Nekem elmondhatod, nem adom tovább. Becs' szó - szegezte rám kék szemeit.

- Nem szeretném elmondani. Legalábbis még nem. Sajnálom.

- Semmi gond. Ha készen állsz rá, majd elmondod - borzolta össze a hajam.

"Rick tényleg rendes. Már értem miért szereti őt mindenki."

- Kösz - mosolyogtam rá hálásan.

"Vajon mikor volt velem valaki ilyen kedves utoljára? Nem is emlékszem."

- Ugyan! Hé, van valami jó filmed? - kérdezte belelkesülve.

- Akad néhány… - Azzal elkezdtünk válogatni a polcnyi DVD közül. Én már szinte mindet láttam, így Rickre bíztam a választást.

- Legyen ez! - mutatott rá egyre.

- Romantikus film? Biztos ezt szeretnéd? - néztem rá kétkedve.

- Aha! - mondta határozottan. - Fogadni mernék, hogy most hülyének nézel. Nem gondoltad volna, hogy szeretem az ilyen filmeket, ugye? - szomorodott el. - Csak tudod, hiába akaszkodnak rám tucatjával a lányok, úgyis tisztában vagyok vele, hogy nem önmagam miatt közelednek hozzám. Ezért még sosem voltam úgy igazából szerelmes - magyarázta.

- Tehát népszerűnek sem könnyű lenni, mi?

- Nem fenékig tejfel.

- Értem. Kérsz valami nassolnivalót a filmhez?

- Pattogatott kukorica?

- Rögtön hozom - indultam el.

Mire visszaértem a teli tállal a kezemben, Rick már betette a filmet és kényelembe helyezte magát az ágyamon.

- Köszi! - vette el tőlem a tálat. - Na, csüccs! - paskolta meg a mellette lévő helyet.

Leültem mellé, és már indította is a filmet. Csak ritkán szólalt meg, hogy röviden kommentálja az adott jelenetet. A film még csak a közepénél járhatott - a lány bevallotta a srácnak érzéseit, de vissza lett utasítva -, amikor bejelentette, hogy neki valószínűleg nem lenne bátorsága csak úgy kimondani valakinek azokat a szavakat.

- Ha meg sem próbálod, honnan tudnád, mit gondol rólad az illető? Én megmondanám neki, amint nyílik rá alkalmam. Ha elutasít, legalább könnyebben el tudom felejteni őt.

- Engem, ha el is utasítana az a valaki, akkor is mellette akarnék maradni! Próbálkoznék, amíg el nem fogad.

- Igen, próbálkozni lehet. De nincs garancia arra, hogy idővel tényleg összejössz vele.

- Miért vagy ilyen pesszimista?

- Realista vagyok.

- Miért? Talán tetszik valaki, de kikosarazott? Te meg feladtad? - kezdett faggatni.

- Az előtt feladtam, hogy kikosarazhatott volna. Így nem fáj annyira - feleltem.

- Ki az? Beszéljek vele az érdekedben?

- Nem kell! - vágtam rá.

- De azért elmondod, kiről van szó? - nézett rám kíváncsian. - Ismerem?

- Igen. Épp ezért nem mondom el.

- Na, kérlek!

- Nem. Nézd a filmet.

- De te most jobban érdekelsz! Mármint… kíváncsi vagyok ki keltette fel a figyelmed.

- Miért érdekel ez téged? Úgysem lesz belőle semmi.

- Ne így állj hozzá! Miért ne lenne?

- Miért lenne? Kinek kellenék én, mint pasi?!

Erre valószínűleg nem tudott mit mondani, mert csak bámult rám.

- Biztosan akadna jelentkező - nyögte ki végül.

- Igen, biztosan! Melyik világban?

- Fejezd már be! Nyisd ki a szemed! Mit látsz? - hajolt közel hozzám.

- Téged. Félig… - tettem hozzá halkan.

- Ezt hogy érted? - nézett rám kíváncsian.

- Nem fontos, hagyjuk! - zártam volna le a témát, de ő csak nem hagyta annyiban.

- De, fontos! Hadd halljam! - mondta parancsoló hangon.

- Jól van. A bal szememre nem látok. Most boldog vagy? - néztem rá mérgesen.

Látnia kellett volna azt a meglepett arckifejezését. Látszott rajta, hogy erre nem számított.

- Sajnálom.

- Ne sajnáld, nem tehetsz róla. Így születtem.

Kis hallgatást követően megszólalt:

- Ezért gondolod úgy, hogy nem kellenél senkinek?

- Ezért is. Biztos van még valami, mert egy igaz barátom se volt még soha. Valami nagyon nincs rendben velem, csak nem tudom mi. Vagyis tudom, de annak szerintem semmi köze hozzá… Á, mindegy - fúrtam az arcom egy párnába.

Nem sokkal később azon kaptam magam, hogy Rick keze a hátamat simogatja. Mi tagadás, jól esett.

- Átgondoltam a dolgokat - jelentette ki.

- És? Mire jutottál? - néztem rá.

Erre kinyújtotta a kezét, végigsimította az arcomat és addig hajolt egyre közelebb és közelebb hozzám, míg ajkai meg nem érintették az enyéimet. Mindent vártam tőle, de ezt álmomban sem hittem volna. Bizsergető érzés volt. Magával ragadott, ezért én is beszálltam a játékba. Reméltem, hogy ez a csók sosem ér véget. Persze, minden jónak vége szakad egyszer, így mi is kénytelenek voltunk abbahagyni egymás ajkainak ostromlását. Pirulva néztem Rick-re.

- Arra jutottam, hogy szeretlek, Will.

Ezt hallva nagyot dobbant a szívem, de próbáltam figyelmen kívül hagyni.

- Szánalomból nem kell velem lenned.

- Honnan veszed, hogy szánalomból tettem? Figyeltelek a suliban, már hetek óta. Mindig egyedül voltál, mégsem látszottál szomorúnak. Sőt, sokszor segítettél másoknak. Kedvesnek tűntél. Kiderítettem a neved, és mikor megláttalak ma órák után, tudtam: itt az esély, hogy közelebb kerülhessek hozzád. Megpróbálhatnánk?

- Nem gondoltam volna, hogy egyszer eljön ez a nap.

- Ezt hogy érted?

- Úgy, hogy én is szeretlek - mondtam. - Fogalmam sem volt, miért dobod sorra a lányokat. De valamiért örültem neki. Megijedtem. Tudtam, hogy úgysem kellenék senkinek, neked meg pláne nem; ezért eldöntöttem, hogy magamban tartom. De örülök, hogy végül mégis elmondhattam.

- Butus - ölelt magához. - Látod, ezért mondtam, hogy meg kell próbálni. Semmi sem lehetetlen - mosolygott rám.

- Tényleg én kellek neked? Bárki mást megkaphatnál…

- Ez meg milyen kérdés? Nem minden nap vallok szerelmet egy fiúnak. Van fogalmad róla, mennyi bátorság kellett nekem ehhez? - játszotta a sértődöttet.

Elnevettem magam, mire az ölébe ültetett és újra megcsókolt. Isteni érzés volt. Nem csak a csók, hanem a tudat, hogy valakinek fontos vagyok.

- Én is szeretlek. Őszintén - bújtam hozzá.

Ő pedig elmosolyodott és adott egy puszit a homlokomra.

VÉGE