Őszintén

Miután kicsengettek az utolsó óráról, a szekrényemhez mentem a kabátomért. Amint levettem azt a fogasról, valaki karon ragadott, maga felé fordított és - mielőtt bármit mondhattam volna - megcsókolt. Kikerekedett szemekkel néztem rá. Rá, Rick-re, a suli legnépszerűbb fiújára. Szőke haj, kék szem… úgy nézett ki, ahogy a nagykönyvben meg van írva. "Hát ő meg...? Összekevert volna valakivel? Biztosan. Elvégre senki nem mozdulna rá egy hozzám hasonló rakás szerencsétlenségre."

- Ez meg mégis mi...? - de nem tudtam befejezni a kérdést, mert belém fojtotta a szót:

- Ne beszélj! És ne ellenkezz, kérlek. Később megmagyarázom.

Bólintottam, ezzel jelezve beleegyezésem.

- Rick, te normális vagy?! Mi a fenét művelsz? - csak most vettem észre Sharont.

A pletykák szerint ő volt Rick akkori barátnője, mellesleg az osztálytársam. Ő is az engem utáló és lenéző emberek táborát gyarapította.

- Nem láttad jól? Akarod, hogy megismételjük? - kérdezte gonosz vigyorral.

Sharon toporzékolt egyet, majd közölte Rick-kel, hogy még nem végeztek. Utána pedig fogta magát, és elsétált. Én meg ott maradtam Rick-kel kettesben.

- Sajnálom az előbbit - mondta. - Sharon nagyon kiakasztott az elmúlt pár napban, már nagyon elegem van belőle. De bármit csináltam, nem tudtam levakarni magamról. Segíts nekem, légy szí'!

- Én? Hogyan? - néztem rá értetlenül.

- Játsszuk el, hogy járunk - úgy mondta, mintha teljesen magától értetődő lett volna.

- Tisztában vagy vele, hogy fiú vagyok?

- Persze. Megtennéd? Kérlek! - fogta könyörgőre a dolgot.

"Nem értem ezt a srácot. Miért pont én? De jó, legyen! Kell valami izgalom a mindennapjaimba."

- Rendben, benne vagyok.

- Tényleg? Köszönöm! - azzal megölelt, amit nem tudtam mire vélni. - A látszat kedvéért elmehetnék ma hozzátok?

- Persze. - "Nekem mindegy." - De nem lesz gond abból, hogy velem mutatkozol?

- Miért lenne?

- Nem is ismersz. Nem tudod, hogy mindenki utál, strébernek tart és ok nélkül piszkál.

- Ha nincs okuk rá, az azt jelenti, hogy ők sem ismernek. De én szeretnélek megismerni, ha hagyod. Nem csak a kialakult helyzet miatt. Lehet?

"Ez a srác! Mit csináljak vele? Olyan aranyosan néz, nem lehet neki nemet mondani…"

- Lehet - sóhajtottam. - Amúgy Will vagyok.

Annyira látszott rajta, hogy eszébe sem jutott megkérdezni a nevem. Mégsem tudtam neheztelni rá emiatt.

- Én pedig…

- Rick. Tudom. Népszerű vagy, téged mindenki ismer. Még ha csak látásból is - csuktam be a szekrényajtót. - Jössz?

- Naná! - kapott észbe. - Messze laksz?

- Nem, tíz perc séta - válaszoltam.

Ricknek egész úton be nem állt a szája. Csak mondta és mondta a magáét. Kifecsegte a fél életét alig negyed óra alatt.

- Egyedül laksz itt? - kérdezte, miután feltérképezte a fél lakást.

- Igen.

- Szüleid?

- Két éve meghaltak.

- Sajnálom - szégyellte el magát. - Nem tudtam.

- Nem gond. Elvégre azért jöttél, hogy megtudj rólam pár dolgot, nem? - mosolyogtam rá és lehuppantam mellé az ágyra. Valamin nagyon meglepődhetett, mert csak bámult és meg sem moccant. - Minden oké? - lóbáltam meg a kezem a szeme előtt. - Elbambultál - közöltem vele.

- Jaj, bocsi. Csak… olyan szép vagy, amikor mosolyogsz.

"Na, ez meglepett. Fene se hitte volna, hogy a nagy Rick, a lányok ideálja, egyszer nekem, egy fiúnak mond ilyet."

- Akkor mesélnél magadról? - tért egyből a tárgyra.

"Hát, úgy látszik, tényleg nem úszom meg a dolgot." Nagy levegőt vettem, és belekezdtem. Elmondtam neki néhány dolgot - például, hogy az osztályom a külsőm miatt szekál, hogy azt hiszik, stréber vagyok, pedig bőven vannak rossz jegyeim -, de a javát, a személyes részeket - a titkokat - megtartottam magamnak. Öt perc múlva nem volt több mondanivalóm a számára.

- Ennyi? - nézett rám csodálkozva. - Miért érzem azt, hogy valamit nem mondasz el?

- Nem tudom. Mindent elmondtam - válaszoltam neki rezzenéstelen arccal. "Ne faggass már!"- gondoltam.

- Hát, pedig valamit határozottan titkolsz. Nekem elmondhatod, nem adom tovább. Becs' szó - szegezte rám kék szemeit.

- Nem szeretném elmondani. Legalábbis még nem. Sajnálom.

- Semmi gond. Ha készen állsz rá, majd elmondod - borzolta össze a hajam.

"Rick tényleg rendes. Már értem miért szereti őt mindenki."

- Kösz - mosolyogtam rá hálásan.

"Vajon mikor volt velem valaki ilyen kedves utoljára? Nem is emlékszem."

- Ugyan! Hé, van valami jó filmed? - kérdezte belelkesülve.

- Akad néhány… - Azzal elkezdtünk válogatni a polcnyi DVD közül. Én már szinte mindet láttam, így Rickre bíztam a választást.

- Legyen ez! - mutatott rá egyre.

- Romantikus film? Biztos ezt szeretnéd? - néztem rá kétkedve.

- Aha! - mondta határozottan. - Fogadni mernék, hogy most hülyének nézel. Nem gondoltad volna, hogy szeretem az ilyen filmeket, ugye? - szomorodott el. - Csak tudod, hiába akaszkodnak rám tucatjával a lányok, úgyis tisztában vagyok vele, hogy nem önmagam miatt közelednek hozzám. Ezért még sosem voltam úgy igazából szerelmes - magyarázta.

- Tehát népszerűnek sem könnyű lenni, mi?

- Nem fenékig tejfel.

- Értem. Kérsz valami nassolnivalót a filmhez?

- Pattogatott kukorica?

- Rögtön hozom - indultam el.

Mire visszaértem a teli tállal a kezemben, Rick már betette a filmet és kényelembe helyezte magát az ágyamon.

- Köszi! - vette el tőlem a tálat. - Na, csüccs! - paskolta meg a mellette lévő helyet.

Leültem mellé, és már indította is a filmet. Csak ritkán szólalt meg, hogy röviden kommentálja az adott jelenetet. A film még csak a közepénél járhatott - a lány bevallotta a srácnak érzéseit, de vissza lett utasítva -, amikor bejelentette, hogy neki valószínűleg nem lenne bátorsága csak úgy kimondani valakinek azokat a szavakat.

- Ha meg sem próbálod, honnan tudnád, mit gondol rólad az illető? Én megmondanám neki, amint nyílik rá alkalmam. Ha elutasít, legalább könnyebben el tudom felejteni őt.

- Engem, ha el is utasítana az a valaki, akkor is mellette akarnék maradni! Próbálkoznék, amíg el nem fogad.

- Igen, próbálkozni lehet. De nincs garancia arra, hogy idővel tényleg összejössz vele.

- Miért vagy ilyen pesszimista?

- Realista vagyok.

- Miért? Talán tetszik valaki, de kikosarazott? Te meg feladtad? - kezdett faggatni.

- Az előtt feladtam, hogy kikosarazhatott volna. Így nem fáj annyira - feleltem.

- Ki az? Beszéljek vele az érdekedben?

- Nem kell! - vágtam rá.

- De azért elmondod, kiről van szó? - nézett rám kíváncsian. - Ismerem?

- Igen. Épp ezért nem mondom el.

- Na, kérlek!

- Nem. Nézd a filmet.

- De te most jobban érdekelsz! Mármint… kíváncsi vagyok ki keltette fel a figyelmed.

- Miért érdekel ez téged? Úgysem lesz belőle semmi.

- Ne így állj hozzá! Miért ne lenne?

- Miért lenne? Kinek kellenék én, mint pasi?!

Erre valószínűleg nem tudott mit mondani, mert csak bámult rám.

- Biztosan akadna jelentkező - nyögte ki végül.

- Igen, biztosan! Melyik világban?

- Fejezd már be! Nyisd ki a szemed! Mit látsz? - hajolt közel hozzám.

- Téged. Félig… - tettem hozzá halkan.

- Ezt hogy érted? - nézett rám kíváncsian.

- Nem fontos, hagyjuk! - zártam volna le a témát, de ő csak nem hagyta annyiban.

- De, fontos! Hadd halljam! - mondta parancsoló hangon.

- Jól van. A bal szememre nem látok. Most boldog vagy? - néztem rá mérgesen.

Látnia kellett volna azt a meglepett arckifejezését. Látszott rajta, hogy erre nem számított.

- Sajnálom.

- Ne sajnáld, nem tehetsz róla. Így születtem.

Kis hallgatást követően megszólalt:

- Ezért gondolod úgy, hogy nem kellenél senkinek?

- Ezért is. Biztos van még valami, mert egy igaz barátom se volt még soha. Valami nagyon nincs rendben velem, csak nem tudom mi. Vagyis tudom, de annak szerintem semmi köze hozzá… Á, mindegy - fúrtam az arcom egy párnába.

Nem sokkal később azon kaptam magam, hogy Rick keze a hátamat simogatja. Mi tagadás, jól esett.

- Átgondoltam a dolgokat - jelentette ki.

- És? Mire jutottál? - néztem rá.

Erre kinyújtotta a kezét, végigsimította az arcomat és addig hajolt egyre közelebb és közelebb hozzám, míg ajkai meg nem érintették az enyéimet. Mindent vártam tőle, de ezt álmomban sem hittem volna. Bizsergető érzés volt. Magával ragadott, ezért én is beszálltam a játékba. Reméltem, hogy ez a csók sosem ér véget. Persze, minden jónak vége szakad egyszer, így mi is kénytelenek voltunk abbahagyni egymás ajkainak ostromlását. Pirulva néztem Rick-re.

- Arra jutottam, hogy szeretlek, Will.

Ezt hallva nagyot dobbant a szívem, de próbáltam figyelmen kívül hagyni.

- Szánalomból nem kell velem lenned.

- Honnan veszed, hogy szánalomból tettem? Figyeltelek a suliban, már hetek óta. Mindig egyedül voltál, mégsem látszottál szomorúnak. Sőt, sokszor segítettél másoknak. Kedvesnek tűntél. Kiderítettem a neved, és mikor megláttalak ma órák után, tudtam: itt az esély, hogy közelebb kerülhessek hozzád. Megpróbálhatnánk?

- Nem gondoltam volna, hogy egyszer eljön ez a nap.

- Ezt hogy érted?

- Úgy, hogy én is szeretlek - mondtam. - Fogalmam sem volt, miért dobod sorra a lányokat. De valamiért örültem neki. Megijedtem. Tudtam, hogy úgysem kellenék senkinek, neked meg pláne nem; ezért eldöntöttem, hogy magamban tartom. De örülök, hogy végül mégis elmondhattam.

- Butus - ölelt magához. - Látod, ezért mondtam, hogy meg kell próbálni. Semmi sem lehetetlen - mosolygott rám.

- Tényleg én kellek neked? Bárki mást megkaphatnál…

- Ez meg milyen kérdés? Nem minden nap vallok szerelmet egy fiúnak. Van fogalmad róla, mennyi bátorság kellett nekem ehhez? - játszotta a sértődöttet.

Elnevettem magam, mire az ölébe ültetett és újra megcsókolt. Isteni érzés volt. Nem csak a csók, hanem a tudat, hogy valakinek fontos vagyok.

- Én is szeretlek. Őszintén - bújtam hozzá.

Ő pedig elmosolyodott és adott egy puszit a homlokomra.

VÉGE

Változás - 3. fejezet

<--- Vissza az előző fejezethez

Örökké?

Néhány hónappal az után, hogy bevallották egymásnak érzéseiket, valami megváltozott. Scott egyre későbbi időpontokban ért haza az egyetemről, így lecsökkent az az idő, amit együtt tölthettek. S mintha kezdtek volna eltávolodni egymástól...

Dan napról napra jobban aggódott barátja miatt, hiszen sosem tudta meg, miért késik Scott olyan sokat. Semmit nem tudott, s ez kezdte nagyon zavarni. "Megpróbálom még egyszer telefonon elérni, remélem, ezúttal felveszi." Megnyomta Scott gyorshívó gombját. Amikor már azt hitte, erre a hívásra sem kap választ, valaki beleszólt - pontosabban belekiabált - a készülékbe.

- Ne hívogasd már folyton szerencsétlent, nem kíváncsi rád! - s letette.

"Férfihang volt" - eszmélt rá Dan. A legrosszabbtól tartva indult az egyetemre, s csak remélni tudta, hogy szerelme tényleg ott van.

Scott valóban az egyetemen volt - Martinnal, a matek tanárral együtt. Nem először...

Az a vén kéjenc hetek óta látta, ahogy kedvenc diákját, Scott-ot egy számára ismeretlen fiú kísérgeti az iskolához. Néhányszor látta őket csókolózni is. Egyszer aztán megelégelte. Egyik délután behívatta a mit sem sejtő fiút a tanáriba, ahol nyíltan megfenyegette őt.

"Ha nem szeretnéd, hogy néhány pletyka szárnyra keljen, szakíts vele!" - mondta.

"Eszemben sincs! Azt terjeszt el, amit akar, nem érdekel!"

"Valóban? Akkor mit szólnál ahhoz, ha kiiktatnám a szóban forgó személyt?" - vigyorgott gúnyosan. Scottnak a vér is meghűlt az ereiben.

"Meg ne próbálja!" - szorította ökölbe kezeit.

"Ha nem akarod, hogy a kis barátodnak baja essen, itt maradsz velem néhány alkalommal tanítás után "korrepetálás" céljából. Megegyeztünk?" - Scott legszívesebben letörölte volna azt az önelégült vigyort a tanár képéről. Átgondolta a lehetőségeit. "Ha azt teszem, amit akar, Dan ép bőrrel megússza. El sem akarom képzelni, mit művelne vele ez a szemétláda! Nincs más választásom..."

"Hát legyen. De esküdjön meg, hogy egy ujjal sem ér hozzá!"

"Tudd, hol a helyed! Itt én parancsolok! Most pedig... próbálj felizgatni. Szopj le!" - Scott egész testében megborzongott a gondolatra. Nem akarta. - "Mire vársz még? Nem hallottál? Azt mondtam, szopj le!" - tolta le nadrágját.

A fiú hezitált, végül megadta magát. Letérdelt, majd leplezetlen undorral szájába vette. Közben próbálta elterelni gondolatait, de nem járt sikerrel. Kelletlenül kezdett hozzá a parancs végrehajtásának...

Scott azóta sokszor lett hasonló dolgokra kényszerítve, nem egyszer esett meg, hogy Martin megerőszakolta. Óvszert sosem használt. Borzasztó élmény volt; de amikor végre elmehetett haza, Danhez, nem mutatta fájdalmát és elkeseredettségét. Hiszen bármit megtett volna szerelme biztonságáért...

Dan lélekszakadva rohant a kivilágított utcákon. Már látta az iskola épületét. Odaérve egyből ki tudta nyitni az ajtót, nem volt bezárva. Nem tudta, örüljön-e ennek vagy se. Fogalma sem volt róla, merre induljon; nem ismerte a járást, így elindult az első útjába eső folyosón. Miután ott nem talált senkit, a másik utat kezdte bejárni. A harmadik ajtó mögül hangok szűrődtek ki. Megállt a helyiség előtt. "Tanári... Milyen munkamániás tanárok lehetnek itt még ilyen későn is?" Kopogás nélkül benyitott. Bár ne tette volna. Az a látvány, ami elé tárult, örök életére az emlékezetébe vésődött.

Szerelme az egyik asztalon feküdt, miközben egy idősebb pasi éppen beléhatolt, nem túl óvatosan. Dan csak állt az ajtóban, mozdulni sem bírt. Scott nem vette észre őt, ám a tanárnak tippelt egyénnek szemet szúrt. Már majdnem szóvá tette, de látta a fiú megrökönyödöttségét, így csendben maradt. Továbbra is kíméletlenül folytatta Scott kínzását... Dan - amikor már nagyjából feldolgozta az agya, mit lát -, elrohant. Vissza se nézett.

Martin egy idő után - mint aki jól végezte dolgát - kisétált a teremből. Scott pedig ott maradt a gondolataiba feledkezve, s azt kívánta, bárcsak Dan ott lenne vele. Alig egy perc múlva újra résnyire nyílt az ajtó. "Ki lehet az? Ugye nem... Martin jött vissza?!" Ekkor sétált be Dan.

- Hát te meg...? - kérdezte Scott meglepődve. Nem tudta mire vélni szerelme ottlétét, s megijedt, hogy kiderült a titka; hiszen ott állt egy szál semmiben.

- Jöttelek megkeresni. És... láttalak titeket - mondta a tényeket. - Ugye jól vagy? - hangjából kiérződött az aggodalom, a félelem.

- Vagy úgy. Sajnálom, hogy látnod kellett - állt neki öltözködni. - Egyébként semmi bajom, már kezdem megszokni.

Dan közelebb ment hozzá.

- Kezded megszokni?! Scott! Mióta van ez? Miért? És ki az a férfi? Nem tudok semmit... - gördült le arcán az első könnycsepp.

- Sajnálom. Menjünk haza. Aztán elmesélem az egészet.

A fiú bólintott és elindultak. Szó nélkül tették meg az utat. Scott - miután lezuhanyozott - belekezdett a történetbe:

- A dolog azzal kezdődött, hogy Martin, a matektanárom, néhányszor látott minket az iskola előtt. Szerintem féltékeny volt rád, mert veled voltam... Egy nap - nagyjából három vagy négy hete - behívatott a tanáriba. Fogalmam sem volt, mit akarhat tőlem, de hamar megtudtam. Megfenyegetett, hogy elterjeszti a kapcsolatunkat a suliban; ám amikor látta, mennyire hidegen hagy a dolog, téged hozott fel. El akart tenni láb alól... De én nem akartam, hogy bajod essen, ezért jobbnak láttam belemenni a játékába - arcát tenyerébe temette.

"Tehát miattam volt az egész? Értem tette?" - merültek fel a kérdések Dan fejében.

- Sajnálom! Ha én nem lennék, nem kellett volna átélned azt a sok szörnyűséget. Bocsáss meg! - ölelte szorosan magához Scott-ot. Mintha azt remélte volna, hogy ezzel az öleléssel megváltoztathatja a múltat...

- Ne okold magad! Nem a te hibád - vigasztalta.

- Dehogynem! Ráadásul azt sem vettem észre, hogy nem vagy jól... És sosem firtattam, miért érsz haza mostanában olyan későn - fúrta arcát Scott pólójába. - Szörnyű vagyok! Csődöt mondtam! Meg sem érdemlem, hogy veled legyek! - fakadt ki.

- Dan! Ez meg se forduljon a fejedben! Vedd tudomásul, hogy szeretlek! Téged, és senki mást. Ami pedig azt illeti, azért nem vettél észre rajtam semmit, mert nem akartam, hogy észrevedd. Nem akartam, hogy aggódj miattam - simított végig Dan arcán.

- Így még jobban aggódok! Mit fogunk most csinálni? Hogy vethetnénk véget ennek?

- Esetleg eljátszhatnánk a szakításunk...

- Nem, erről szó sem lehet! Először is: Martin meglátott engem, amikor... - akaratlanul is visszagondolt a látottakra. - Amúgy sem hinne nekünk. Ha meg mégis, akkor annak is te innád meg a levét, mert ugyanúgy folytatódna ez az egész. Én ezt nem engedem! - markolta meg szorosan Scott felsőjét.

- Ne aggódj, kitalálunk valamit - csókolta meg gyengéden Dant. - Ígérem.



FEJEZET VÉGE

Következő fejezet --->

Változás - 2. fejezet

<--- Vissza az előző fejezethez

Érzelmek?

Dan már fél hatkor felébredt. Visszaaludni, ha akart se tudott volna. Idegen helyeken sosem tudta kipihenni magát. Úgy gondolta, ha már nem alszik, legalább töltse hasznosan az idejét. Így kikászálódott az ágyból, ahol Scott még békésen szunyókált. Vetett rá egy utolsó pillantást, aztán elindult lefürdeni, hiszen ez az előző este elmaradt. Miután végzett, a konyha felé vette az irányt, hogy reggelit készítsen.

Nagyjából két óra múlva Scott is kezdett ébredezni. Első útja a fürdőbe vezetett, mert ott lent... hát, nem stimmelt minden. "El sem hiszem, hogy egy olyan rémálom után álmodhat az ember ilyet. És annyi ember közül miért pont Dan volt az egyik főszereplő?! Ráadásul... miket műveltünk? Te jó ég! Hogy nézzek így a szemébe?" - tépelődött.

Amint könnyített magán, átöltözött, majd Dan keresésére indult. A konyhában bukkant rá, épp bundás kenyeret készített.

- Jó reggelt! - köszönt neki. - Te mikor keltél? Nem is vettem észre, hogy eltűntél.

- Neked is jó reggelt! - mosolygott Scottra. - Hm, úgy két órája. Nem vagyok valami jó alvó - magyarázkodott. A szőke srác egy biccentéssel nyugtázta a dolgot. - Egyébként remélem nem baj, hogy elfoglaltam a konyhát...

- Dehogy baj, sőt! Hálás vagyok. A bundás kenyér pedig az egyik kedvencem.

- Ezt örömmel hallom - azzal folytatta a sütögetést.

- Meg is terítettél? - kerekedtek ki Scott szemei. - Nem is tudtam, hogy ilyen házias vagy. Most megleptél - ült le az asztalhoz.

- Na, azért nem olyan nagy dolog összeütni valami reggelit - villantotta meg mosolyát újra.

- Neked talán nem, de nekem igen! - Dan értetlen arckifejezését látva belekezdett a magyarázatba. - Tudod, az anyámnak csak teher voltam. Elhagyta apát és engem már nagyon régen. Apa őszintén szerette anyámat, ezért nagyon fájt neki az árulása. Azóta a munkájába van temetkezve, velem pedig csak nagyon ritkán beszél. Ettől függetlenül gondoskodik rólam, úgyhogy nincs okom panaszra. Csak néha úgy érzem, nincs is családom... Szóval arra akartam kilyukadni, hogy nem volt, aki megtanította volna a sütés-főzés fortélyait.

- Ne haragudj, nem tudtam! Én csak...

- Semmi baj. Örülök, hogy most itt vagy. Nem is emlékszem, mikor csinált nekem valaki reggelit... Mondd, megtanítanál engem néhány egyszerűbb étel elkészítésére? - vetette be kiskutya szemeit.

- Persze, szívesen! De előtte együnk, mielőtt kihűl.

- Igaz is... Jó étvágyat! - állt is neki az első "áldozatnak", amit később még négy követett. - Ez isteni volt! - állapította meg az utolsó falat eltüntetése után. - Köszönöm!

- Ugyan, semmiség! Örülök, hogy ízlett.

Néhány óra múlva, amikor Scott már könyékig maszatos volt a konyhában való ténykedés miatt, megszólalt a csengő.

- Hagyd csak, majd én kinyitom! - szólt rögtön Dan. Nem akarta kizökkenteni Scottot a ritmusból, már egészen belejött a fasírtkészítésbe.

Az ajtót kitárva egy ősz hajú, idős asszonyt pillantott meg. Dan felismerte a látogatót: ő volt Margaret néni, a szomszédja a másik oldalról. Hogy miért jött? Elmagyarázta a fiúnak, hogy tegnap késő délután, mikor hazafelé sétált, megpillantotta a kulcslyukából kiálló kulcsot. A biztonság kedvéért eltette, mielőtt rossz kezekbe kerül. Csakhogy a néninek fogalma sem volt arról, hogy Dan hová ment, vagy hogy mikor ér haza, így jobb híján magánál tartotta a kis tárgyat. Ma pedig első gondolata az volt, hogy talán idejött... és a sejtése beigazolódott. Dan megköszönte Margaret néni fáradozásait, majd elköszönve tőle visszament Scotthoz a konyhába.

- Na, ki volt az? - kérdezte az utolsó fasírttal bíbelődő srác Dantől.

- Gondolom, ismered Margaret nénit. - Scott bólintott. - Ő hozta vissza a lakáskulcsom, amit sikeresen bent felejtettem a zárban. Ne kérdezd, hogy jött össze, mert én sem tudom - vakarta meg zavartan a tarkóját.

- A lényeg, hogy megvan. Már nem vagy kizárva a lakásodból - mondta. Közben vegyes érzések kavarogtak benne: öröm, hogy a kulcs megkerült; szomorúság, hogy Dan már bármikor hazamehet, s ki tudja, mikor jön át újra; és bizonytalanság, mert nem tudta pontosan, miként viszonyul szomszédjához. Barátként? Az ember nem szokott ilyet álmodni egy barátjáról! Akkor ők csak ismerősök? Nem, annál már többek.

- Igen, szerencsére. Egyébként milyenek lettek a fasírtok? Hadd nézzem! - állt közvetlen Scott mellé. - Hm, egész ügyes. Sőt, szinte teljesen egyformák lettek! Nehéz elhinni, hogy először csináltad. Az én első próbálkozásom elég siralmas lett... - halkította le a hangját. - Akkor kezdjük is el kisütni! A borsófőzelék is mindjárt elkészül.

- Kösz a dicséretet! - örült meg neki. - Mellesleg ha hiszed, ha nem, tényleg most próbáltam először. De azért ne kiabáld el, még nem kóstoltad - mosolyodott el.

- Kíváncsi leszek! Bár szerintem csak jó lehet, rejtett képességeid vannak - mondta bátorításként.

"Na igen, jó mélyen elrejtve." - gondolta Scott. De csak annyit mondott:

- Majd meglátjuk!
Miután elkészült a komplett ebéd, asztalhoz ültek és nekiláttak. Dan kóstolta meg elsőként.

- Azt a'! Nagyon finom lett! Mondtam, hogy így lesz - öltötte ki a nyelvét. - Legközelebb segítség nélkül is menni fog - húzta széles mosolyra száját.

Időközben Scott is letesztelte a közösen készített ételt.
- Tényleg egész jó lett! Ezer hála a közreműködésért.

- Ugyan, semmiség. Ha bármi ilyesmiben tudok segíteni, csak szólj!

"Szólni fogok, arra mérget vehetsz!" - mosolygott magában Scott.

Miután elfogyasztották az ebédjüket, Dan megköszönte a vendéglátást; indulni készült. Scott hirtelen ötlettől vezérelve odaállt szomszédja elé és szorosan magához ölelte. Dan nem tudta mire vélni újdonsült barátja viselkedését, de azért viszonozta az ölelését. Ezen felbátorodva Scott egy gyors csókot nyomott Dan ajkaira. Amilyen váratlanul érte őt ez a letámadás, olyan hamar lett vége a csóknak.

- Sajnálom, nem tudom mi ütött belém... - magyarázkodott a szőke srác. - Egyszerűen úgy éreztem, meg kell tennem. Ne haragudj! - nézett Danre esdeklő tekintettel.

- Á, semmiség! Nem haragszom - mondta őszintén. Tekintete azonban zavarodottságról árulkodott.

- Tudom, mire gondolsz, de kérlek, ne utálj meg! Tényleg nem értem magam... fogalmam sincs miért csináltam...

- Ne aggódj, nem utállak! És ez miatt nem is foglak! Egyébként... nem is tudom, hogy mondjam... jól esett - húzta apró mosolyra a száját.

Scott alig hitt a fülének. "Ezt úgy értette, ahogy gondolom? Talán mégsem reménytelen az ügy!"

- Ezt hogy érted? Érzel irántam... valamit? - tette fel félve a kérdést.

Dannek csak ennél a pontnál esett le, mit mondott. És mit hallott...

- Nem vagyok benne biztos. Azt viszont tudom, hogy nem vagy közömbös számomra - mondta lassan.

- Ez esetben lehetne szó...? - kérdését nem fejezte be: ajkaik megint találkoztak, s ezúttal hosszú percekig csókolóztak. Scott keze közben levándorolt Dan fenekéig, s belemarkolt. A srác meglepetten nyitotta ki szemeit, így közvetlen közelről láthatta Scott elhomályosult tekintetét.

- Nem gyors ez egy kicsit? - kérdezte Dan néhány pillanatra elválva partnerétől.

- Dehogyis! - jött a válasz, és Scott újra lecsapott Dan ajkaira, feltérképezve szájüregének minden négyzetcentiméterét.

Ez a nap mindkettejük életét gyökeresen megváltoztatta. Rájöttek, mennyit jelent más embereknek egy mosoly, egy önzetlen tett vagy néhány kedves szó. Boldogok voltak, mert - habár egy kulccsal kezdődött az egész -, közelebb kerültek egymáshoz; s nem féltek kimutatni érzéseiket. Egészen addig, míg meg nem történt a baj...


FEJEZET VÉGE

Következő fejezet --->

Változás - 1. fejezet

Kezdet

- Ezt egyszerűen nem hiszem el... - füstölgött magában Dan. Legalább tíz perce állt már a lakása előtt, de bármelyik zsebében és szatyrában kereste is a kulcsát, nem járt sikerrel. - Egy órája még a kezemben volt! Nem tűnhetett csak úgy el! - mondta fennhangon. Aztán elhallgatott. Megpróbált visszaemlékezni, hol járt a nap folyamán. Délelőtt ki se dugta az orrát otthonról, a délután nagy részét tévézéssel töltötte, s csak sötétedéskor indult el a vegyesboltba, hogy megvegye a szükséges hozzávalókat a vacsorájához. Amikor kilépett az ajtón, nála volt a kulcsa. Be is zárta az ajtót. A kulcs holléte azonban még mindig rejtély. Dan tehetetlenségében már az ajtót verte. Aztán nem sokkal később feladta és leült a lábtörlőre. Arcát tenyerébe temette. "Azt hiszem, kénytelen leszek valami melegebb hely után nézni... Elég hűvösek az éjszakák. Pontosabban röpködnek a mínuszok... Á, ilyen nincs! Hová mehetnék? Igaz barátok híján, egyedül, húsz éves fejjel, pénz nélkül, mégis hogy kaphatnék szállást éjszakára? Reménytelen..." - sóhajtott.

Ekkor nyílt ki a szomszéd lakás ajtaja, s az ott lakó egyetemista, Scott lépett ki rajta. Sötétszőke hajáról Dan bárhol felismerte volna őt, pedig nem voltak olyan közeli barátok. A jelek szerint a srác menni készült valahová, de amikor megakadt a szeme a lábtörlőn kuporgó szomszédján, felé vette az irányt.

- Helló! Hát veled meg mi történt? Kizártak? - nézett értetlenül Danre.

- Üdv. Hogy kizártak-e? Majdnem. Én zártam ki magamat, bár nem volt szándékos.

- Ezt nem egészen értem...

- Áh, csak annyi történt, hogy elhagytam a kulcsom, így nem tudok bejutni - dörzsölte meg orrnyergét.

- Ejha! - fejtette ki véleményét Scott. - És most mi tévő leszel? - tette fel a költői kérdést.

- Gondoltam, ez a lábtörlő úgyis kényelmes, majd alszok ezen. Ha-ha, nagyon vicces. Miért, te mit tennél a helyemben? - húzta fel az egyik szemöldökét Dan.

- A helyedben? Segítséget, vagyis szállást kérnék a szomszédomtól, aki egész véletlenül előttem ácsorog! - tette karba kezeit.

Dan fontolóra vette ezt a lehetőséget. Szeretne az éjjel szétfagyni egy karnyújtásnyira a saját lakásától? Dehogy szeretne! Scottnak igaza van, kapni kell az alkalmon.

- Akkor... lehetne szó arról, hogy ezt az egy éjszakát nálad töltsem? - nézett a srácra esdeklő tekintettel. - Csinálok vacsit is, ha kell! - mutatott a két televásárolt szatyrára.

- Persze, gyere csak! Nem szeretném, ha az éjjel idefagynál... - nyújtotta felé a kezét, hogy felsegítse.

Dan elfogadta a segítséget, s nagy nehezen feltápászkodott. Besétáltak Scott lakásába, aki jó vendéglátó módjára megkínálta forró teával átfagyott szomszédját.

- Szeretném, ha tudnál róla, hogy az apám itthon van, de bele van feledkezve a munkájába... úgyhogy kérlek, ne zavard őt. Előreláthatóan két óra múlva úgyis elmegy itthonról, akkor az egész lakás a miénk lesz - húzta félmosolyra a száját.

- Rendben, észben tartom - bólintott rá Dan.

- Egyébként... kérsz valamit enni?

- Naná! - pattant fel a kanapéról, ahova időközben leült elkortyolni a teáját. - Úgy értem - köszörülte meg a torkát -, igen, kérek szépen...

Scott csak mosolygott, s felajánlotta a lasagnát, mint lehetséges vacsorát. Dan gondolkodás nélkül elfogadta.

Miután megvacsoráztak, birtokba vették Scott szobáját. Leültek az ágyra, és közös megegyezés alapján belekezdtek egy vígjátékba, amit még egyikük sem látott. A film már a végéhez közeledett, amikor Scott szeme megakadt alvó vendégén. Megmosolyogtatta a látvány. Dan összegömbölyödve, kismacska módjára aludt az ágy sarkán. "Szólnom kéne neki, hogy helyezkedjen el kényelmesebben... sőt, akár le is zuhanyozhatna; de nem akarom felébreszteni." - gondolta Scott. - "Hát jó, akkor megpróbálom óvatosan elfektetni..." - jutott döntésre. Így aztán vigyázva feljebb húzta Dant az ágyon, végtagjait pedig látszólag kényelmes helyzetbe rendezte. Erre a fiú nyöszörgött kicsit, majd ösztönösen közelebb húzódott a már mellette fekvőhöz. Scottnak az érzés, hogy valaki hozzábújjon, nem volt szokatlan - csupán a tudat, hogy ezúttal ki bújt hozzá, furcsa érzést váltott ki belőle. Hirtelen ötlettől vezérelve szájon puszilta Dant. Csak percekkel később jött rá, mit csinált. "Nem értem magamat! Ha nő lenne, azt mondanám, rendben. De ez nincs rendben! Ő itt egy férfi, az isten szerelmére! Minek kellett ezt csinálnom...?"

Dan, mikor megérezte az ajkait csiklandozó valamit, felébredt. Szemeit nem nyitotta ki, de ébren volt. Továbbra is alvást színlelt, s "véletlenül" olyan közel vergődte magát Scotthoz, hogy már érezte a lélegzetvételét. A srác finoman szólva kővé dermedt, majd pár másodperc múlva felengedett és magához ölelte Dant. Így aludtak el.

Órákkal később Scott zihálva ébredt. A rémálom, ami már hetek óta kínozta, ezen az éjszakán sem hagyta nyugodtan aludni.

Álomvilágában álruhát öltve, felfegyverkezve irtotta az embereket. Lelki szemeivel látta magát, ahogy kegyetlenül végzett mindenkivel, válogatás nélkül. Látta mit tett, mégsem tudta kontrollálni álombeli énje tetteit.

Scott heves lélegzetvételére Dan is felébredt. Aggódva ült fel az ágyon.

- Minden rendben? - nézett sötétbarna, csaknem fekete szemeivel Scottra.

A szőke srác meglepődött, hogy Dant az ágyában találta, aztán eszébe jutott a tegnapi nap.

- Persze, csak egy álom volt - nyugtatta meg valamelyest magát is.

- Akkor jó - ásított egyet, majd magára húzta a takarót. Befészkelte magát Scott mellé, aki időközben szintén visszafeküdt és felé fordult.

"Nem értem, miért ilyen közvetlen velem... eddig csak néhányszor beszéltünk, nem is ismerjük egymást annyira. Most mégis itt van velem, az ágyamban fekszünk, ráadásul szemmel láthatóan közeledni próbál hozzám... talán nem csak fizikai értelemben. Áh, miket gondolok! Nem szabad beleképzelnem semmit!" - gondolta Scott.

- Mondd, miért csinálod ezt? - kérdezett rá.

- Micsodát? - nézett értetlenül a szőkére.

- Hát azt, hogy... ilyen közel húzódsz hozzám... - magyarázta. - Vagy ez nálad berögzült szokás?

"Vajon a barátnőjéhez is így hozzá szokott bújni?"

- Jaj, ne haragudj! Nem tudtam, hogy zavar... Berögzült szokás? Nem nevezném annak. Csak olyan jól esik... - nyögte ki. - Áh, ne is figyelj rám, összevissza beszélek...!

- Egy szóval sem mondtam, hogy zavar - ennek bizonyítékaként átölelte Dant. - Egyébként... hogy állsz barátnő-ügyileg? "Na, ezt jól megcsináltam. Bele a közepébe. Mindjárt közli velem, hogy x ideje milyen boldog..."

- Őszintén? Sehogy. Valamiért egy lány se bír elviselni néhány hétnél tovább... pedig tényleg mindent megtettem, hogy jól érezzék magukat. Odafigyeltem rájuk... megpróbáltam mindent tökéletessé tenni. Úgy látszik, valamit mégis rosszul csináltam... - nevetett kényszeredetten.

- Talán épp ez volt a baj. Túlságosan meg akartál felelni nekik...

- Valószínűleg igazad van. De már mindegy. Hanyagolhatnánk a témát?

- Persze, sajnálom, hogy felhoztam. Jó éjt - adott egy puszit Dan homlokára.

- Ezt... miért kaptam? - kérdezte megilletődve.

- N-nem tudom. Ne haragudj.

- Semmi baj - mondta. - Köszönöm... - suttogta, aztán elnyomta az álom.



FEJEZET VÉGE

Következő fejezet --->