Várakozva

Bármerre nézek, boldog párocskákat látok.
Szinte szó szerint tele van velük a város!

Zavar, idegesít, bosszant, hogy Ők,
Akiknek semmi gondjuk, éltető
És felemelő érzést kapnak
Jóformán ingyen, ajándékba.

Mert küzdöttek vajon érte?
Hogy valaki Őket szeresse?
Dehogy küzdöttek! Ám ez kicsit se számít.
A férfiak többsége úgyis csak ámít...

Sose lesz senki igazán, valóban boldog,
Mert őszinte és tiszta érzés nem kavarog
Egy élő ember szívének
Elrejtett zugaiban se.

Egy jó hazuggal talán én is beérem.
Róla legalább bizton tudja az ember,
Hogy minden egyes szava hazugság.
Nem törne össze bennem egy világ...

És nem lenne meglepő, ha hirtelen
Új kurvát találna, s feladna engem.
De ismerem magam, talán túl jól már:
Bizony én egyszer Őt is megsiratnám.

Hova tűntek hát a valódi, igaz emberek?
Hol késik már a hű lovag, kit minden lány keres...?

Nem játék

Sosem lehet biztosan tudni, ki az,
Ki nem árul majd el, és kiben bízhatsz
Vakon. Ha rosszul döntesz, bizony koppansz...

Válogasd meg, kiket engedsz bizalmadba,
De sose higgy az elszálló szavaiknak!
Saját tetteik legyenek mérvadóak!

A bizalom nem egy játék. Ha elveszíted
Valakiét, talán nem nyered vissza sose;
Vigyázz hát rájuk úgy, mint drágakőre, kincsre...!

Óva intek minden igaz embert,
De ugyan hol van az eredménye?
Sehol. Mert Ők még mindig remélnek.

Hiszik, hogy az árulóban is
Mélyen elrejtve van valami
Jó: valami kicsit emberi...

Becsüld hát meg a bizalmat,
Mit mások gyakran Rád bíznak.
Akkor nem veszted el soha.

Mostantól ehhez tartsd magad.

Én, az Eső

Rosszul esik, hogy az emberek
Többsége nem becsül meg engem.
Remélem, csak azért, mert nem tudják,
Mi végett születtem s ez mivel jár.

Feladatom váratlanul megeredni,
S a Föld lényeit bűneiktől megmosni.
Legnehezebb dolgom, lásd, természetesen
Az emberekkel van: súlyos bűneiket
Énnekem kell eltüntetnem.
Ám dolgom egyre nehezebb.

Esernyővel védekeznek ellenem,
Így azonban sajnos felborul a rend...
Bűntelen embereknek bőrét én hiába mosom,
Zsugrodni a többiek bűnlajstroma így nem fog...

Nem elég, hogy létfontosságú feladatom marad teljesítetlen,
Számolom kell még sajna egy visszafordíthatatlan következménnyel.

Ugyanis míg esnek kis cseppjeim
S nagy részüket a föld, mi elnyeli,
Közben fogyok egyenletesen,
Amíg el nem tűnök teljesen.

Vajon mi lesz majd a világgal, ha megszűnök létezni?
E gondolat sokszáz éve kezdett legbelül mardosni.
Kedves halandó lélek, ki most olvasod eme pár sort!
Hogy téveszmékben éld rövid életed, én nem akarom...
Ezért mondom el Neked, honnan jöttem
És utam merre (a halálba!) vezet majd el.

A közhiedelemmel ellentétben
Nem azok a sötét, égi fellegek
Felelnek létezésemért.
Én, (Te kedves halandó lény)
A földi teremtmények
Bánatából születtem.

Eddig attól nőttem. Ám nem régen
Egy új, kedvezőtlen törvényünk lett.
"Földi embereknek mától senki nem segíthet.
Maguk ásták sírjukat, az ő hibájuk minden!"

Így hát nem tehetek értetek többet.
Ne maradjatok végleg a gödörben!
Másszatok ki onnan
S éljetek boldogan!

Ha nem is értem, de magatokért
Tegyétek meg az első, kis lépést...

Remélj, s cselekedj

Sokak szerint a remény felesleges,
Csak rabolja a kevés idejüket.

De ez, higgy nekem, nem így van!
Vegyünk csak engem példának.

Hosszú hónapokig figyeltem
A munkahelyemen megismert
Sármos, kedves, zöld szemű új fiút,
Aki nekem azonnal szemet szúrt.

Megszólítani is alig mertem,
Mindig izgultam a közelében.
Féltem, hogy valamit elrontok,
S rettegtem, hogy el kell iszkolnom.

Egyik nap váratlanul egyszerre akadt
Sürgős dolgunk a kis, porlepte raktárban.

És megszólított. A nevemet mondta.
A szívem megállt egy pillanatra...

Nehezen tudtam csak figyelni.
Hangja s csillogó, zöld szemei
Nem engedték értelmezni
Szépen kiejtett szavait.

Úgy elmerültem a látványban,
Hogy sokként ért finom, lágy csókja.
"Mikor kerültünk mi ilyen közel egymáshoz?
S miféle szavakat intézett hozzám vajon?"

Láthatta zavart arckifejezésem,
Mert hirtelen nyíltan kijelentette:

Titokban rajongott értem már régóta,
De bevallani máig nem volt alkalma.

Látta azt is, hogy mindig Őt figyelem.
Pedig én szentül meg voltam győződve,
Hogy észrevehetetlenül teszem...
De én egyáltalán nem bántam meg.

Fülig pirulva mondtam el,
Mennyi ideje szeretem.
Magához ölelt ezután,
S én jól tudtam, mi vár most rám...!

De bármennyire vártam én a csendes raktárban
Folytatását az Ő feledhetetlen csókjának...

A várt érzés elmaradt. Kinyitottam szemem,
S megláttam a karba tett kezű felettesem.

Ránk ripakodott, hogy mit képzelünk?!
Ő ezt nem engedi meg minekünk!
Munkahelyen az ilyen dolog
Egy kicsikét sem elfogadott...!

Megúsztuk az esetet
Egy figyelmeztetéssel.
Szerencsés véletlen? Vagy esetleg
Nem kőszívű a főnököm mégsem?

Sosem derül ez már ki...
Ez tehát a mi sztorink.

A tanulságot, kérlek, vond le ebből Te magad!
Remélem belátod, hogy a remény mindig megmarad.

Érdemes hát hangot adni szavaidnak,
S tettekkel alátámasztani igazad.
Harcolj azért, ami fontos Neked!
E tanáccsal zárom kicsiny versem.

Ragaszkodás

Sosem bántott még meg ennyire senki,
Ezt egyedül Te tervelhetted így ki.
Elérted, hogy közel engedjelek magamhoz,
S az én szívem végül szanaszéjjel szakadjon.

Édes szavakat suttogtál a fülembe,
Melyeket én akkor naivan elhittem...
De ez már mind a múlté.
Azóta, nézd, felnőttem én.

Nem dőlök be többé a mézédes szavaknak,
Inkább én leszek az, aki átver másokat!
Az évek során nem egy szívet összetörtem,
De bűntudatot, bármilyen furcsa, nem érzek.

Életemre még mindig hatással vagy,
Pedig annyira nagyon próbáltalak
Kitörölni Téged a múltamból!
Talán nem gondoltam én ezt át jól.

Ma véletlenül megpillantottalak Téged.
Nem egyedül voltál: engem ez meg sem lepett.
Fiatal, szőke lányka karolt beléd...
Új életed vette már rég kezdetét.

Mellette boldognak tűnsz. Valóban az vagy?
Rosszul érint, hogy az a lány jobb énnálam.
Sok évig kitartóan próbáltam kiszeretni Belőled,
De egyszerűen nem ment. Máig fáj, hogy nem jártam sikerrel.

Be kell, hogy valljam magamnak a nyilvánvalót,
Ez a lány elfeledni Téged képtelen volt.
Még mindig Te vagy számomra az igazi,
S örök életemre az is fogsz maradni.

De ezt már sosem fogod megtudni...

Jövőkép

Ha egy nap a szívem megáll...
Ha abbahagyja munkáját...
Mondd csak, mihez kezdenél,
Ha én többé nem lennék?

Hiányoznék talán? Összetörnél?
Örökre egyedül úgysem lennél...
Idővel megfakulna az emlék...
S elfelejtenéd, hogy ez a lány élt!

Vágy

Gyakran eluralkodik Rajtad a vágy;
Az a türelmetlen, édes sóvárgás,
Melyből később se akarsz engedni, sőt:
Követeled, hogy álljon meg az idő.

Ezáltal akarod kiadni magadból
A mindennapokban szívedben megbúvó
Feszültséget. De közben pontosan tudom,
Hogy őszintén vágysz rám. Hogy miből gondolom?

Egyszerű. Ahogyan tekinteted az enyémbe fúrod,
Saját tükörképem, kiéhezett énem látom viszont
Csillogó szemeidben. "Mikor kezdjük végre?" -
Kérded sóvárogva. "Azonnal kezdd el, kérlek!" -
Felelem erre. Abban a pillanatban
Benned valami láthatatlan elpattant.

Lemondtál róla, hogy gyengéd legyél.
De ne félj, én is! "Hatolj már belém!
Siess, hallod?! Légy már végre csak az enyém...!"
Eluralkodott fölöttem az ösztönlény.

Egybefónodva, de nem lágyan ringatózva,
Hanem vadul, eszünk teljesen kikapcsolva
Adtuk át magunkat a jóleső mámornak,
Amely a kellemesen hűvös éjszakában
Még intenzívebb lett, s röpített a magasba.
Egy új kezdet volt számunkra az az éjszaka.

A kulcs

Boldogságom kulcsát Rád bízom.
Őrizd meg nékem, amíg bírod!
Nem kell garancia arra, hogy megmarad,
Hisz Te is rám bíztad saját kulcsodat.

Nem ígérek én semmit. Ez bizalomjáték,
S az időnek próbája. Kulcsaink egyszer még
Egész biztosan visszakerülnek hozzánk,
Mert ezekből nem létezik másik példány!

Talán rengeteg kalandos út vár majd még ránk,
De vigyáznunk kell rájuk az életünk árán!
Ha netán mégis bajuk esne,
Nem csak a szép fényük veszne el.

A mi életünk is kihunyna ezzel.

Magány

Mi lenne az emberiséggel, ha mindenki egyedül lenne?
Idővel megszűnnénk létezni. Ez a sorsunk? Belebetegszem.

Néha elmerengek, milyen lehetne életem,
Ha barátságot kötnék s meglelném szerelmem.

De ez álom marad csupán, tudom.
Túl nehéz nekem ez a pár dolog.

Egyedül vagyok, mióta megszülettem.
Hogyan is élhetnék én a közösségben?

Már épp feladni készültem a szép reményt,
Amikor te életembe utat törtél.

Szélvészként érkeztél, s egy valamit ígértél.
Azt mondtad, mellettem fogsz maradni örökké.

Együtt töltöttünk mi sok boldog hónapot.
Örültem nagyon, hogy nem egyedül vagyok.

Ám egyszer csak nem jöttél, hogy találkozz velem.
Azt gondoltam, elhagytál. Úgy elkeseredtem!

Aztán megtudtam, miért nem érted el a célt.
Pletykáltak az emberek: "Meghalt szegény..."

"Nem!" Nem akartam hinni a fülemnek.
Azonnal indultam, hogy megkeressem.

De már csak a baleset helyszínét láthattam.
"Egy figyelmetlen autós hajtott át rajta..."

Nem lehet megfogalmazni, mit érzek.
Az egyetlen számomra kedves ember...

Szívem képtelen elfogadni, hogy nincs többé.
Hiánya idővel majd biztosan felemészt...

Összeomlottam, de Neki örök hálám adtam.
Hiszen szép remény helyett egy szép emléket kaptam!

Nézd, méhemben növekszik már a parányi magzat...
Hiszem, hogy ha felnő a gyermek, olyan lesz, mint az apja.

Ez a csöppnyi élet tartja bennem a lelket.
S az én egyetlen, örök szerelmem emléke.

Rádöbbenés

Ember nincs, ki folyton boldog s elégedett,
Rossz napjaid, lásd, nem csak Neked lehetnek!
Néha beborulhat ugyan eged,
De hidd el, a Nap hamar kel reggel.
Az éjszakát átsírod tán, holott tudod:
Biztosan jobb és szebb lesz majd a holnapod.

Rossz, ha mindenki elárul, kiben megbíztál,
Pedig Te jóhiszeműen kitárulkoztál
Előttük. Azok előtt, kiket barátoknak hívtál...
Míg azt a bizonyos első kis követ rád nem dobták,
Melyet aztán mindig újabbak és nagyobbak követtek.
E végeláthatatlan sorozat tán sosem szűnik meg...

Az elején még hittél. Remélted,
Hogy barátaid okkal teszik ezt.
Azóta sajnos rájöttél, milyen emberek léteznek
Egy világban Veled. Ugyan beforrtak már a sebeid,
De harcod hegei nem tűntek el.
A nyomok ott maradtak szíveden.