2014. január 12., vasárnap

Magány

Mi lenne az emberiséggel, ha mindenki egyedül lenne?
Idővel megszűnnénk létezni. Ez a sorsunk? Belebetegszem.

Néha elmerengek, milyen lehetne életem,
Ha barátságot kötnék s meglelném szerelmem.

De ez álom marad csupán, tudom.
Túl nehéz nekem ez a pár dolog.

Egyedül vagyok, mióta megszülettem.
Hogyan is élhetnék én a közösségben?

Már épp feladni készültem a szép reményt,
Amikor te életembe utat törtél.

Szélvészként érkeztél, s egy valamit ígértél.
Azt mondtad, mellettem fogsz maradni örökké.

Együtt töltöttünk mi sok boldog hónapot.
Örültem nagyon, hogy nem egyedül vagyok.

Ám egyszer csak nem jöttél, hogy találkozz velem.
Azt gondoltam, elhagytál. Úgy elkeseredtem!

Aztán megtudtam, miért nem érted el a célt.
Pletykáltak az emberek: "Meghalt szegény..."

"Nem!" Nem akartam hinni a fülemnek.
Azonnal indultam, hogy megkeressem.

De már csak a baleset helyszínét láthattam.
"Egy figyelmetlen autós hajtott át rajta..."

Nem lehet megfogalmazni, mit érzek.
Az egyetlen számomra kedves ember...

Szívem képtelen elfogadni, hogy nincs többé.
Hiánya idővel majd biztosan felemészt...

Összeomlottam, de Neki örök hálám adtam.
Hiszen szép remény helyett egy szép emléket kaptam!

Nézd, méhemben növekszik már a parányi magzat...
Hiszem, hogy ha felnő a gyermek, olyan lesz, mint az apja.

Ez a csöppnyi élet tartja bennem a lelket.
S az én egyetlen, örök szerelmem emléke.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése