Ha a feje tetejére áll a világ

Az erdőben ébredt, a feje hasogatott. Hajnalodott. Egyre több és több napsugár tört át a fák sűrű lombján. Felült. Próbálta összeszedni a gondolatait és azon agyalt, hogy került ide. Legutóbbi emléke az volt, hogy felrobbant az a részecskegyorsító, ahol az apja dolgozott, s ahol ő is hónapok óta megfigyelt és segédkezett. Fogalma sem volt, mi lehet most az apjával meg a többiekkel, akik ott dolgoztak. Túlélték vajon a robbanást? Csak remélni tudta.

Körülnézett. Szomorúan állapította meg, hogy egy teremtett lélek sincs a közelében. Semmi nyoma bárminemű civilizációnak. Jobb ötlet híján fogta magát, s nekivágott az ismeretlennek.

Egy idő után vízcsobogásra lett figyelmes. Követte a hangot, végül megpillantotta a forrást. Hatalmas sziklák mögül tört elő a kristálytiszta, éltető víz, ami egy nagyobb tóba ömlött. Ám ha az ember alaposabban átgondolta, rá kellett jönnie, hogy a víztömegnek valahova el kell folynia, egy tó se tudja a végtelenségig elnyelni a sok vizet. S valóban: több mint fél méter széles patak folydogált keresztül az erdőn. De ő ezt nem látta. Arra a helyre koncentrált, ahol a víz előbukkan a sziklák mögül. Lassan, komótosan ballagott oda, majd - mint akitől évek óta megvonták a folyadékot - mohón inni kezdte. Szörnyen hideg volt, a torka már fájt, mégse vette tudomásul. Miután csillapította szomját, megmosta arcát a tó hűs vízben. Ekkor vette észre a fölé magasodó ismeretlen alakot. Ijedten fordult hátra. A nagy lendület miatt könyökével nekiütközött a jövevénynek, aki azonnal odakapott az orrához. Vérzett.

- Sajnálom, nem akartalak megijeszteni - kezdte. - Csak tudod, nagyon ritka erre a látogató. Gondoltam, illene köszönnöm neked - fogta fájó szaglószervét.

Egy ideig csak nézte a furcsa szerzetet, aztán rájött, hogy szerencsétlen miatta sérült meg.

- Bocs, amiért megütöttelek. Nagyon fáj?

- Áh, nem vészes. Mellesleg Zane vagyok - mutatkozott be.

- Sasha. Üdv.

A lány az ő részéről befejezte a társalgást és indult volna útjára, amikor Zane mögött egy sárkányt vélt látni. Egy nagyjából öt méteres, kék színű sárkányt, pikkelyekkel és szárnyakkal, mint a mesékben. Megdörzsölte a szemét. A sárkány még mindig ott volt. Pedig száz százalék, hogy csak képzelődik. Sárkányok nem léteznek! Míg győzködte magát, Zane-nek is szemet szúrt a teremtmény. Odament hozzá.

- Szia, kishaver! Rég láttalak - köszönt neki. - Hé, Sasha! Minden oké? Gyere és köszönj Keziah-nak!

Sasha úgy nézett Zane-re, ahogy az őrültekhez szokás. Hiszen mégiscsak egy sárkánnyal beszélget. Egy sárkánnyal! Megrázta a fejét, hátha elmúlik a vízió.

- Nem kell félni tőlem - hallotta meg az ismeretlen hangot. - Nem bántalak.

- Nem mondod komolyan, hogy még beszél is? - mutatott rá hitetlenkedve, de Zane-hez intézte a kérdést. - Egy beszélő sárkány. Biztosan csak álmodom...

- Na, szép dolog - méltatlankodott Keziah.

- Ne haragudj rá, még új itt - védte Zane. - Nézd - fordult a lányhoz -, el tudom képzelni, mennyire meglepődtél. Az átlagember nem találkozik sárkánnyal és egy hozzám hasonló menő íjász csávóval egy napon. Érezd magad megtisztelve.

- Örülök, hogy ilyen könnyen bele tudod képzelni magad más helyzetébe. De van egy rossz hírem: még gyakorlásra szorulsz. És mi az, hogy íjász? Annak hiszed magad? Sajnálom, de el kell, hogy keserítselek: én csak egy egyszerű vándort látok, aki bohóc módjára öltözött, és akinél egy darab nyíl, annyi sincs. Íj meg végképp nem.

- Nem tanították meg neked, hogy senkit ne ítélj meg az első benyomás alapján?

- Azt mondod, tévedek?

- Pontosan.

- Bizonyítsd.

- Elég szomorú, hogy Keziah mivoltát elfogadod, de az íjászlétemet kétségbe vonod. De jó, legyen. Figyelj - mondta, s csizmája szárából elővett egy tőrt. Egy kétpengéjű tőrt, aminek a markolatán egy villám volt látható. Két keze közé fogta a fegyvert, míg a pengék fokozatosan el nem tűntek a tenyerében. Sasha elborzadva várta, mi fog történni. A fiú összezárta a kezeit, majd kisvártatva szétválasztotta azokat. Jobb tenyeréből előhúzott egy íjat, baljából pedig egymás után szedegetett ki nyilakat. - Most már hiszel nekem? - kérdezte.

- Azt hiszem - válaszolta a lány halálsápadtan. Kezdett besokallni, pedig még korán sincs vége a napnak.

- Remek. És? Mihez fogsz itt kezdeni?

- Itt? Semmihez. Hazamegyek - jelentette ki, majd eszébe jutott, hogy fogalma sincs, merre és miként jut ki innen. - Előbb-utóbb - tette hozzá.

- Honnan jöttél?

- Kanadából.

Keziah és Zane összenéztek.

- Az merre van? - kérdezték egyszerre.

A lány furcsán méregette újdonsült barátait. Igen, már most annak tartotta őket.

- Nem fontos. Most én kérdezek: hol vagyok?

- Az Enigma erdőben - vágták rá.

Sasha megállapította magában, hogy nem lett okosabb.

- Kivezetnétek innen?

- Nem mennél vele sokra - közölte Zane.

- Ezt hogy érted? - kérdezett vissza a legrosszabbtól tartva.

- Ez egy sziget - vette át a szót Keziah. - Itt csak ez az erdő van, benne pedig mindenféle lény.

- Vagy úgy - sóhajtott csalódottan. - Hé - mutatott Zane felé -, világít az íjad. Ez normális?

- Már megint? Sasha, most el kell mennem. Keziah majd segít neked! - azzal kilőtt egy nyilat egy távolabbi fa törzsére. - Jut eszembe, ezt tedd el - nyomott a lány kezébe egy láncot. - Varázsnyaklánc - magyarázta. - Kívánj bármit, ez megcsinálja. De a "Vigyázz, mit kívánsz" most is érvényes - kacsintott, majd eltűnt szem elől.

- Varázsnyaklánc, hm? - vette szemügyre. - Külsőre semmiben nem különbözik egy hétköznapi ékszertől. Tényleg különleges? - kérdezte kétkedve, de azért a nyakába akasztotta.

- Persze, hogy az! Próbáld csak ki - biztatta őt Keziah.

- Próbáljam ki? Csak úgy? Biztos? - a sárkány bólintott, így Sasha felbátorodott. - Akkor - gondolkodott el - szeretnék találkozni egy törpével!

Alig fejezte be a mondatát, kis füstfelhőt vett észre maga előtt.

- Miért pont törpe? - suttogta Keziah.

- Mindig is látni akartam egy igazit - vont vállat a lány.

Néhány másodperc elteltével a kis füstfelhő eloszlott, így láthatóvá vált a kis lény. Érdeklődve nézett körbe. Amikor megpillantotta Sashát, ijedtében hátratántorodott. Így vette észre Keziah-t. Bár meg sem szólalt, a sárkány - mintha értette volna a törpe kérését - közelebb lépett hozzá. Mire elé ért, alig volt nagyobb nála. Egyszerűen összement! Sasha próbálta megérteni, mit látott az imént, de nem volt ideje gondolkodni, mert Keziah hirtelen egy métert nőtt, a törpe felmászott rá, majd súgott valamit a fülébe. A sárkány arca elkomorult, majd kinyitotta a száját, mire lángcsóvák törtek elő belőle. A lány alig tudott félreugrani. Újabb és újabb támadások érték őt. Kezdte feladni a szüntelen menekülést, amikor megpillantott egy odvas fatörzset. A tökéletes búvóhely! Befészkelte magát, s meglapulva várta, hogy végre újra csend és nyugalom legyen. Aztán eszébe jutott, mit kapott Zane-től. Azt mondta neki, bármit kívánhat! Ha ide tudta hozni neki a törpét, el is viheti, nemde? Dehogynem! Ötletét tett követte.

- Tűnjön el a törpe a szemem elől! - mondta, majd kimerészkedett rejtekhelyéről. Csak Keziah-t látta, így óvatosan közelített felé. - Már nem akarsz bántani, ugye?

Keziah fújt egyet; orrán füst jött ki. Aztán lecsapott. Sasha elterült a földön. Elvesztette az eszméletét.

Egy kisebb barlangban tért magához. Maga mellett meglátta az összezsugorodott sárkányt. Azonnal eszébe jutott minden. Nem tudta, bízhat-e még benne, azok után, hogy rátámadt.

- Ne félj, nem bántalak. És sajnálom a korábbit. A törpe miatt volt. Ő irányított.

- Értem. Nem gond. Tehát a törpék nem tartoznak a jófiúk közé, mi? Ki tudunk jutni valahogy? - vette szemügyre a rácsot. Úgy érezte magát mögötte, mint egy csapdába esett vad.

- Jelenleg nem. Innen pont ránk lát.

- Ki?

- Hogyhogy ki? Hát a törpe.

- Nem látom.

- Mi az, hogy nem látod? Hiszen ott van veled szemben...

Aztán egyszerre mondták:

- A nyaklánc - Keziah kérdőn, Sasha megvilágosodottan.

- A fenébe. Tényleg vigyázni kellett volna azzal a kívánsággal - sóhajtotta. - Nincs ezen az izén valami "visszavonás" gomb?

- Nincs. De ha ügyesen kívánsz, egyúttal kiszabadulhatunk és meg is lóghatunk a törpe elől.

- Nem megy...

- Zane neked adta a nyakláncot. Jelenleg csak a te kívánságaidat teljesíti.

- Hadd gondolkozzam - dörzsölte meg halántékát. Néhány perc múlva Keziah már szólt volna, hogy ne bonyolítsa túl a dolgot, amikor a lány a homlokára csapott. - Hát persze! Miért is nem jutott előbb eszembe? - Szeme elé emelte a nyakláncot. - Azt kívánom, hogy a törpe cseréljen helyet Keziah-val és velem!

Abban a pillanatban meg is történt a csere. A dolog ezúttal jól sült el, Sasha és a kissárkány szabadon távozhattak. Alig tették ki a lábukat a barlangból, Zane-t pillantották meg.

- Hol a fenében kóvályogtatok? - indult el feléjük széttárt karokkal.

- Nem fontos - szólt Sasha. - Az a fő, hogy már tudom, milyen természettel vannak megáldva a törpék. Többet nem akarok látni - mosolyodott el.

­

- Sejtettem, hogy ez lesz - kuncogott Keziah.

- Beavatnátok? - nézett Zane a lányokra.

- Nem - vágták rá egyszerre.

- De ne aggódj, nem maradtál le semmi eget rengetőről - biztosította Keziah, aki időközben fokozatosan visszanyerte eredeti, öt méteres magasságát.

Zane kíváncsisága ugyan ezek után sem hagyott alább mégis annyiban hagyta a dolgot. Nők, gondolta magában. Alig egy napja ismerik egymást, máris egy húron pendülnek.

- Tényleg, te merre jártál? - érdeklődött Sasha.

- Hivatott a főnök, úgyhogy rohantam, hogy a szolgálatára legyek.

- Főnök? Van itt még ember rajtam kívül?

- Nem tudom, hogy nem tűnt fel neked, de én is ember vagyok - tűnődött Zane félhangosan.

- Bocsi, kicsúszott. A kérdés lényegét érted, nem? - mutatott rá a lány a lényegre.

- Persze. Nos, mielőtt beleélnéd magad, a főnök csak félig ember.

Sasha tűkön ülve várta a folytatást, de úgy vette észre, Zane nem tervez többet elárulni róla.

- És? - adott hangot türelmetlenségének. Utálta, ha valakiből harapófogóval kell kihúzni az információkat.

- Mit és? Nem tartozom neked részletes beszámolóval. Egyébként hadd emlékeztesselek, hogy te sem árultál el semmit arról, mivel ütöttétek el az időt - kacsintott a lányra. - Kvittek vagyunk.

Keziah eközben szárnycsapkodást vélt hallani. Amint felemelte a fejét, megpillantotta a hang forrását. A ragadozó madár méltóságteljesen landolt a kis csapat mellett. Ám mivel sem Zane, sem Sasha nem reagált, megköszörülte a torkát. Zane rögtön felismerte a jellegzetes köhécselést, azonnal odafordult, s vigyázzállásba vágta magát.

- Hello, főnök! - üdvözölte.

- Főnök? - nézett rá bambán Sasha. - Egy sólyom? Egy sólyom a főnököd? - tátotta el a száját.

- Marco nem sólyom... - kezdett bele Keziah, de Zane közbeszólt.

- Legközelebb, ha nem tudsz különbséget tenni két ragadozó madár faja között, tégy egy szívességet, és ne nyisd ki a szád, jó? - sziszegte.

- Miért, mi rosszat mondtam?

A főnöknek nevezett madár megrázta magát, majd másodperceken belül emberré változott. Mondani sem kell, hogy Sasha az ájulás határán volt.

- Üdvözletem, kishölgy - köszöntötte a meglepett lányt -, a nevem Marco. A madárformám pedig sas, nem sólyom - közölte alig látható mosollyal. - De közel jártál - borzolta össze a haját.

- Elnézést - nyögte ki Sasha.

- Semmi gond - nyugtatta meg. - Még új vagy itt, bele kell rázódnod az itteni dolgokba.

- De én nem akarok itt maradni! - kelt ki magából a lány. - Haza akarok menni apához, Victorhoz és a többiekhez!

- Sasha... - hajtotta le a fejét Keziah.

- Kicsi lány - vette át a szót Marco -, mi mind pontosan tudjuk, hogy érzel. Mi is átéltük azt, amit te. Egyszer csak ezen az ismeretlen helyen ébredtünk. Semmit és senkit nem ismertünk itt. Egyedül kellett boldogulnunk. Te ilyen szempontból szerencsés vagy, hiszen hamar belefutottál Zane-be és Keziah-ba. Azonban nekünk és sok más balsorsúnak nem adatott meg semmilyen segítség. Önmagunk voltunk kénytelenek rádöbbenni a szomorú igazságra. - Szomorúan, együtt érzőn nézte az összezavarodott lányt. Utálta ezt csinálni.

- Miféle igazságra? - tette fel a kérdést bátortalanul Sasha.

- Arra, hogy meghaltunk, kicsi lány. Ahogy te is - simított végig a hátán. A meglepett lány kikerekedett szemei lassan megteltek könnyel. Ezer meg ezer emlék és gondolat suhant át az agyán. Térdre esett. A szomorúság és a tehetetlenség keserű könnyei szántották végig az arcát. Kezeit ökölbe szorította. Az egyikkel kétségbeesetten ütni kezdte a talajt. Hamar abbahagyta ugyan, de kicsit sem érezte jobban magát. Felnézett Marcóra.

- Soha többé nem mehetek haza? Örökre itt ragadtam, igaz? - kérdezte még mindig sírva.

Marco bólintott, majd magához ölelte az összetört lányt.

- Nem olyan rossz ám itt - vigasztalta. - Itt is sokakkal ismerkedhetsz meg, köthetsz barátságokat, találhatsz szerelmet.

- De semmi nem lesz már ugyanolyan, mint volt - fejezte be a gondolatmenetet.

- Senki nem kéri, hogy felejts el mindent a régi életedből. Próbáld úgy felfogni ezt az egészet, mint egy második esélyt. Ez is lehet legalább olyan szép és tartalmas, mint a valódi. Hidd el - mosolygott rá Marco biztatóan.

- Köszi - próbált visszamosolyogni. Nem sikerült valami jól, de legalább mindent beleadott. - Egyébként - törölte le könnyeit - a nyaklánc még mindig használható?

- Igen, használható - jelentett ki Zane. - De...

- Nem vihet vissza, igaz? - Az íjász bólintott. - Semmi baj, sejtettem. Kikísérnétek az erdő szélére?

- Semmi akadálya - mondta Marco. Csettintett egyet, mire mindannyian a sziget fák nélküli részén termettek.

- Hű. Gyorsabb, mintha gyalogoltunk volna, gondolom. Köszi - kísérelte meg Sasha újra a mosolyt. - Most jut eszembe, még be se mutatkoztam. Mármint, már ügyesen lejárattam magam előtted... na, mindegy. Sasha vagyok.

- Örvendek - válaszolt Marco, s kezet csókolt a lánynak. Sasha elpirult.

- Öhm... ha nem veszed tolakodásnak, mesélnél magadról?

- Szívesen. Mire vagy kíváncsi? - telepedtek le a homokba. A szigetet körülvevő végtelen óceánt nézték.

- Például arra, hogyan tudsz sassá változni. Lehet, hogy butaság itt bármilyen logikát keresni...

- El sem tudod képzelni, milyen régóta keresem a választ erre a kérdésre. Mióta idekerültem, egyszerűen képes vagyok rá.

- Én szintén az óta létezem sárkányként - szólalt meg mögülük Keziah. Zane nekidőlve pihent. - Míg éltem, én is mindössze egy egyszerű ember voltam.

- Vagyis az sincs kizárva, hogy előbb-utóbb te is képes leszel valami különlegesre - pillantott fel fél szemmel az íjász.

- Ha például egy gyönyörű szirén lennék varázslatos hanggal, egész kibírható lenne itt - gondolt bele Sasha.

- Nem kell a szépség és a kellemes hang végett szirénné válnod - jegyezte meg Marco -, ezeknek most is a birtokában vagy.

Zane és Keziah egyszerre pillantottak barátaik felé, majd összenéztek és bólintottak. Egyetértettek abban, hogy azok ketten tökéletes párt fognak alkotni. Marcóra úgyis ráfér már a boldogság. Ráadásul itt még az idő vasfoga sem fog senkin, ergo örök ifjak az itteniek.

Keziah a távolba révedt. Arra gondolt, milyen jó is volt, míg élt. Mennyit játszott, nevetett a barátaival! Sülve-főve együtt voltak, elválaszthatatlanok voltak ők öten. Mindannyian nagyon szerették a labdajátékokat, volt idő, mikor hetekig csak dobálták a gumilabdát a fára erősített kosárba Samantháék kertjében. Az igazi kosárlabdával való játék még váratott magára.  Egyik szülinapjára Karen - aki a legfiatalabb volt köztük -, röplabdát kapott. Még aznap kipróbálták és mondani sem kell, a szüleik megérték hazacsalogatni csemetéiket. Éjszakába nyúlóan is képesek voltak játszani az utcai lámpa gyér fényénél. Régi szép idők - futott át Keziah agyán a gondolat, s legszívesebben újra visszatért volna azokhoz a boldog, gondtalan időkhöz.

Ekkor pillantott meg valamit a távolban. Egy hajó lenne? Hosszú évek óta nem látott már egyet sem. Várt egy kicsit, hogy biztos legyen a dolgában, majd elkiáltotta magát:

- Odanézzetek! Egy hajó!

A váratlan kiáltás miatt Sasha és Marco ijedten rebbent szét. Zane-t megmosolyogtatta a látvány. Marco oldalán Sasha is hamar hozzá fog szokni az ittléthez. Sőt, élvezni is fogja.

- Biztosan csak képzelődsz - mondta Zane mindenféle lelkesedés nélkül. Hiszen ameddig a szem ellát, mindenhol végtelen óceán van, semmi több. - Ha pedig mégsem, az a legvalószínűbb, hogy valaki a sziget másik oldaláról indult el és egész egyszerűen hajókázott egy kicsit. Mind tudjátok, hogy ez nem az igazi világ, aki itt van, már halott.

- Ez ám a pozitív felfogás - suttogta Sasha.

- Nem szívesen mondom, de szerintem igaza van. Ide élő ember nem kerülhet. De azért várjuk meg azt a hajót, ahogy elnézem, pont erre tart.

S valóban: alig fél óra múlva az ismeretlen helyről jött vízi jármű partot ért nem messze tőlük. A nem túl nagy, de barátságos hajó oldalára a Freedom szó volt írva.

- De örülök, hogy még naplemente előtt ki tudtam kötni - hallatszott egy megkönnyebbült sóhaj, majd a hajócska takarásából egy alig tízévesnek látszó, szőke kislány lépett elő.

- Charlotte? Te vagy az? - pattant fel ültéből Zane. Keziah is kíváncsian szemlélte a jövevényt. Ő lenne...? A szőke fürtökkel megáldott lányka jobbra-balra kapkodta a fejét, míg észre nem vette a kis csapatot. Alaposan megfigyelte őket, majd kikerekedett szemekkel rámutatott az íjászra és azonnal odafutott hozzá.

- Zane bácsi! - fúrta arcát boldogan a könnyeivel küzdő férfi felsőjébe.

- Charlotte - ölelte magához a kislányt -, úgy örülök, hogy látlak!

Keziah széles mosollyal, Marco összeráncolt szemöldökkel, Sasha pedig kíváncsian figyelte a jelenetet.

- Srácok - szólalt meg Zane -, szeretném bemutatni nektek az unokahúgomat, Charlotte-ot.

Hamar túlestek a bemutatkozáson és az élménycserén. A kislány elmesélte, mivel múlatta az időt az elmúl nyolc évben. Egy kedves varázslóval való találkozás után szert tett egy Sasháéhoz hasonló (kívánságokat valóra váltó) medálra és az által a hajóra, s azóta a végtelen vizeket járta, csupán egy-két napra szokott visszatérni a szárazföldre.

Mikor a hirtelen jött örömmámor kezdett kicsit alábbhagyni, Marcón volt a sor, hogy feltegyen néhány kérdést Charlotte-nak és Zane-nek.

- Tudjátok, ez előtt én még sosem láttam, hogy rokonok vagy akár ismerősök a haláluk után megtalálják egymást. Hiszen olyan hatalmas ez a sziget! A találkozás esélye gyakorlatilag semmi. Hihetetlenek vagytok - csóválta meg a fejét mosolyogva.

- Ha nem veszitek tolakodásnak - szólalt meg Sasha -, szeretnék kérdezni valamit.

- Csak nyugodtan - mondta Zane. Charlotte kíváncsian nézte őt nagy, kék szemeivel.

- Mi történt veled? - nézett félig szomorú, félig együtt érző tekintettel a kislányra, akinek arca a kérdést meghallva kicsit elkomorult. - Ne haragudj, én csak...!

- Semmi baj, már úgysem tehetjük meg nem történtté, nem igaz? - mosolygott Charlotte. De mosolya nem volt valódi. Valójában mindig a sírás határán volt, ha a haláláról kérdezték. Zane óvón átkarolta a lányt.

- Baleset volt - vette át a szót. - Kilenc éve történt. Nálunk volt vendégségben. Nekem kellett volna vigyáznom rá. Csak egy percre nem figyeltem...! Mire visszafordultam felé, már nem láttam őt sehol. Kiesett a lakásunk erkélyéről! A hatodik emeletről! Esélye sem volt túlélni - szomorodott el. Szemét újra csípték a ki nem sírt könnyek.

- És akkor te...?

- Nem lettem öngyilkos, ha erre célzol, Sasha.

- Akkor hogyan…?

- Sasha, ne faggasd szegényt - szólt rá Marco, de Zane leintette.

- Öt évvel ezelőtt tűz ütött ki a lakásban. Emily, a feleségem, és Danny, a kisfiam akkor épp bevásárolni mentek, így nem voltak otthon. Remélem, azóta sincs semmi bajuk! Vajon mi lehet velük? Gondolnak még rám néha? - bámulta a csillagokat az égen.

- Zane bácsi....

- Szerintem mindenkiben merültek már fel ezekhez hasonló kérdések - mondta Marco. - De az idő begyógyítja a sebeket. A holnap jó reményekkel kecsegtet. Élvezzük az itt töltött időnket is, és újra boldogok lehetünk! Nem kell és nem is szabad elfeledkeznünk a múltunkról és a szeretteinkről. Régi szép emlékeink mellé itt is szerezhetünk még számtalan újat és hasonló jót. Ha valaminek vége szakad, valami új is kezdődik. Álljunk elébe mosollyal az arcunkon!

Elismerő szavak és helyeslő bólintások követték Marco lelkesítő beszédét. A világuk ugyan elérhetetlen az élők számára, mégis biztonságot adhat nekik a tudat, hogy van valahol egy hely, ahova, ha haláluk után kerülnek, újrakezdhetnek mindent és boldogok lehetnek. Akár örökké.

VÉGE

Új esélyek - 2. esély

<--- Vissza az előző fejezethez


A szobájában találta magát, kezében az órát szorongatva. Lerogyott a földre. Minden gondolata Stacy körül forgott. Nem akarta elhinni, amit a lány mondott neki. Hogy Seannel jár. Próbálta kizárni a fejéből ezt a képtelenséget. Ő csak egy Seant ismer! Azt a Seant, akit most éppen a kezében tart! Az a Sean egy óra! Hogy lenne lehetséges, hogy...?

Nem akart erre gondolni. Létre akart hozni egy nagy, üres, fehér dobozt az elméjében, hogy oda menekülhessen a valóság elől.

- Nem akarok zavarni - szólalt meg Sean -, de már percek óta csörög a telefonod. Fontos lehet.

Elliot szó nélkül felkelt, s az asztalán hagyott mobilja kijelzőjére meredt. Úgy tűnt, nem akarja felvenni. Végül mégis érte nyúlt, s megnyomta a fogadás gombot.

- Végre! Már kezdtem aggódni. Minden rendben?

- Jess néni? - ráncolta össze Elliot a szemöldökét. Mióta a szomszédos országban dolgozik, nem hívja őt gyakran a nagynénje.

- Ki más lenne? Butus. Figyelj, itt vagyok a városban. Az igazat megvallva, már tegnap óta. Egész véletlenül betévedtem egy kis boltocskába, ahol, mint kiderült, te is megfordultál néhány hete.

- Honnan tudod, merre jártam?

- Nem fontos. Viszont az, hogy mit vettél, nagyon is. Ott van a közeledben?

A fiú rásandított Seanre.

- Nincs - válaszolt reményei szerint elég meggyőzően.

A kis csend miatt, ami következett, Elliot kezdte egyre inkább megbánni, hogy hazudott. Pedig ő csak kíváncsi volt, hova akar kilyukadni rég nem látott rokona.

- Jó - szólalt meg végül a nagynéni a vonal másik végéről -, következő kérdés. Használtad már?

Vacillált. Mi a jó válasz erre? Végül úgy döntött, jobban jár, ha ezúttal igazat mond.

- Igen. De csak egyszer!

- Édesem, teljesen mindegy, hányszor - sóhajtott. - Mennyire kuszák a dolgok?

- Van egy olyan érzésem, hogy ennél csak kuszábbak lesznek. De megoldom, ne aggódj!

- Nem is vártam mást. Viszont ha valami nagyon nem megy, szólj nekem. Tudok segíteni, bár nem tetszene néhány ismerősömnek.

- Köszi, Jess néni.

- Korai még hálálkodni. Mit tudsz egyáltalán arról az óráról? Semmit, igazam van? Akiről pedig semmit nem tudsz, abban általában nem bízol. Te mégis hagytad, hogy befolyásoljon téged és elkótyavetyéltél egy esélyt. Remélem, a többi tizenkettővel ki tudod majd javítani a hibát.

- De hát...!

- Nem, Elliot. Bármit is hiszel, nagy a baj. Talán... Nem, ebbe belegondolni is szörnyű! Figyelj, két órán belül ott leszek nálad, addig ki ne tedd a lábad otthonról! Világos?

- Igen, Jess néni.

- Remek - fejezte be a hívást.

- Ki volt az? - kérdezte Sean. Azt, hogy ismerősnek tűnt a hívó fél hangja, már nem tette hozzá.

- A nagynéném - tette vissza a telefont az asztalra.

- Hogy hívják?

- Miért érdekel ez téged?

- Válaszolj már!

- Jól van, na, nem kell leharapni a fejem - méltatlankodott. - Jessica Harris, most boldog vagy?

Sean, ha lett volna arca, elsápadt volna. Harris? Akkor Elliot... Ezentúl mindig rendesen utána jár a vezetékneveknek is. Miért üldözi őt Jess még mindig? Hogy lehet ez? Mennyi esélye volt, hogy egy rokonához kerül? Szélsebesen gondolkozni kezdett. Valamit tennie kell!

- Segítened kell - motyogta.

- Tessék?

- Mondom, szükségem van a segítségedre! - szólalt meg jóval hangosabban.

- Hallgatlak.

- Ne engedd, hogy Jess megtaláljon. Kérlek! - fogta könyörgőre.

- Az nem fog menni. Két órán belül itt lesz. Egyébként is, miért ne láthatna? Csak egy óra vagy...

- Ne nézz ennyire hülyének, légy' oly' kedves. Ahogy te, ő is tisztában van azzal, hogy nem "csak egy óra" vagyok. Értékelném, ha velem lennél, nem ellenem.

- Mi okom lenne segíteni neked?

- Melletted kell maradnom egészen addig, míg mind a tizenhárom esélyed el nem száll. Ha a te hibádból ez nem sikerül, annak nagyon csúnya vége lesz, hidd el.

- Fenyegetsz?

- A tényeket közlöm.

- Fejtsd ki. Hogy értetted, hogy csúnya vége lesz?

- Nem lehet. Így is sokat mondtam.

- Hát persze - forgatta szemeit.

- Ismered a mondást, miszerint saját kárán tanul az ember? Szerinted poénból könyörgök, hogy segíts nekem? Ezzel magadnak is segítenél! Fogalmad sincs, mennyit! Az életed a tét, nem érted?! - fakadt ki. - Csak egy kicsit próbálj meg bízni bennem...

- Nem megy. Nem is ismerlek. Nem tudok rólad semmit.

- Ó, ha nem segítesz, közelebbről ismersz majd meg, mint szeretnéd...

- Jess néninek igaza van - mondta Elliot szinte magának.

- Mégis miben?

- Mindenben. De tudod mit? Egy esély neked is jár. Elvégre, te is segíteni próbálsz nekem...

- Örülök, hogy belátod. Ha segítesz, mesélek magamról egy keveset. Épp annyit, amiért még nem lesz közvetlen veszélyben az életem. Jó?

- Áll az alku. Mit kell csinálnom?

- Rejts vagy vigyél el valahová, ahol a nénikédnek eszébe sem jut keresni engem.

- Nem fér a fejembe, honnan ismeritek egymást. De ahogy elnézem, nem vagytok valami jóban.

- És még szépen fogalmaztál - jegyezte meg.

- Legyen. Ötlet a rejtekhelyet illetően?

- Van. De nem fog tetszeni.

- Hadd halljam.

- Vigyél vissza a múltba - bökte ki.

- Na, várj egy percet! Azt kéred, hogy a maradék tizenkét alkalmamból szánjak rád egyet? - kérdezett rá.

- Igen. Mondtam, hogy nem fog tetszeni.

- Te nem tudsz magadtól visszamenni?

- Nem, ezért kérlek téged.

- A fenébe! Jó, de csak most az egyszer! Mert megígértem, hogy segítek.

Sean megkönnyebbülten sóhajtott. Nem is áll olyan rosszul a szénája most, hogy Elliotot sikeresen maga mellé állította.

- És? Kivitelezhető az, hogy téged ott hagylak, de én visszajövök? Mert ha elfelejtetted volna, Jess néni hamarosan itt lesz.

- Megoldom.

- Könnyebb lenne, ha szimplán láthatatlanná válnál...

- Sajnálom, de én csak az időutazáshoz értek, a varázsláshoz nem. Az más asztala...

- Vagyis varázslók is léteznek?

- Igen, léteznek. És igen, ismerek közülük nem is keveset. Ám sajnos nem áll módomban hozzájuk fordulni ebben az ügyben.

- Nem mondasz el erről többet, igaz?

- Nem hát. Még élni akarok, már ne is haragudj.

- Oké. Szóval, hova akarsz visszamenni? És mikorra?

- Bár én javíthatnék a múlton. De ez a hajó már rég elúszott - mondta alig hallhatóan. Elliot a második mondatból semmit nem hallott. - Bárhova jó lesz. Mondjuk három héttel ezelőttre.

- Rendben. Akkor vigyél el a tengerpartra, ahol három hete jártam.

Ekkor szólalt meg a csengő. Elliot ijedten kapta oda a felét, és kicsit megnyugodva konstatálta, hogy zárva hagyta az ajtót, sőt, áldotta magát, amiért a kulcsot is a zárban felejtette.

- Siess! - szólt Sean az elbambult fiúra. - Nincs sok időnk.

- Persze, bocsi - azzal megnyomta a gombot.

A következő pillanatban már az említett helyszínen voltak, három héttel korábban a valós dátumnál. Épp időben tűntek el Elliot lakásából, mert időközben Jessica - aki nem a türelméről híres - feloldotta kívülről a zárat, s már a kilincsen volt a keze, hogy meglepje unokaöccsét.



FEJEZET VÉGE

Következő fejezet --->

Új esélyek - 1. esély

Gondoltál már arra, hogy jobb lenne, ha valamit másképp csináltál volna a múltban?

Elliot érdeklődve kémlelt körbe. A sok különös tárgy között - amik állítólag szerencsét hoznak - úgy érezte magát, mint elefánt a porcelánboltban. Vonzotta ugyan néhány furcsa alakú talizmán, de egyik sem tűnt ki lényegesen a sorból. Végül megakadt a szeme egy átlagosnak tűnő zsebórán.

Mikor odaállt a pénztáros elé, úgy érezte, az asszonynak mondanivalója van számára. Ám amint szóra nyitotta a száját a harmincas évei végén járó nő, úgy tűnt, azonnal meg is gondolta magát, s eredeti szándékától eltérően inkább csak egyszerűen elkérte az óráért járó pénzt, eltette azt, majd búcsút vett ifjú vásárlójától. De a díszzacskóba, amibe a nyugtával együtt a kis amulettet rakta, becsúsztatott egy papírdarabot is. Elliot ezt csak akkor vette észre, amikor hazaért.

Leült az ágyára, és olvasni kezdte a pénztáros nő kézzel írott üzenetét. "Ön rábukkant egy nagyon ritka varázstárgyra, s meg is vette azt. Vagy azért, mert pontosan tudja, mire való, vagy csupán azért, mert nincs tisztában bizonyos talizmánok erejével. A szabályok ellen van ugyan, de figyelmeztetem Önt: az órát csupán tizenhárom alkalommal használhatja. Döntsön jól! Csak végszükség esetén nyúljon hozzá, legfőképp a saját érdekében! Ne mondja, hogy nem szóltam előre. Clarissa."

Elliot mérget vett volna rá, hogy Clarissa ezt a néhány sort régóta tartogatja. Világos volt számára, hogy nem a napokban írta, sőt. A papír már kezdett megsárgulni, eszerint évek óta elő lehetett készítve. Ez pedig arra engedte következtetni őt, hogy nem jár minden ott vehető dologhoz ilyen kísérőlevél. Vagyis nagy valószínűség szerint nem viccből kapta meg az óra mellé.

Közelebbről is szemügyre vette újonnan szerzett talizmánját. Kicsi volt; kisebb, mint az átlagos zsebórák. Kívülről gyönyörű, aprólékosan kidolgozott gravírozás díszítette, s olyan tükörfényes, aranyszínűen csillogó volt az egész, hogy öröm volt ránézni. Belül hófehér lapra írt kackiás számok hirdették a pontos időt. Egyszóval semmi rendkívüli nem látszott rajta, normális használati tárgynak tűnt. A fiú úgy döntött, egyelőre nem foglalkozik Clarissa üzenetével, bőven ráér később gondolkozni rajta.

A másnappal elérkezett az az alkalom, amit Elliot kicsit félve, mégis izgatottan várt. Célja volt, hogy még a nyári szünet előtt szerelmet valljon egy osztálytársnőjének, aki hosszú, szőke hajával, világoskék szemeivel, bájos mosolyával mindig megdobogtatta a szívét. Ezért vette meg az órát. Hogy szerencsét hozzon. Egész nap a kezében szorongatta, remélve, hogy a talizmán nem hagyja cserben.

Amikor az utolsó óra után kiürült a terem, odaállt Stacy elé és kipirult arccal, halkan, hogy más véletlenül se hallja meg, bevallotta érzéseit. A szőke szépség meglepetésében szóhoz sem jutott. Egy pillanat erejéig őszinte öröm látszott a tekintetében, de rögtön utána szomorkás mosolyra húzta a száját. Végül kibökte, mi a baj: már jár valakivel, hónapok óta. És, bár értékeli a fiú gesztusát, sajnos nem tudja viszonozni az érzéseit. Elliot lassan bólintott, s elsuttogott egy bocsánatkérést. Azt, hogy legyenek nagyon boldogok, nem volt ereje kimondani.

Elliot csalódottan ballagott haza. Mit is gondolt? Stacy kedves, elbűvölő teremtés, természetes, hogy más is szemet vetett rá. Elkésett, ennyi. Mégis megvetően szemlélte az órát a tenyerében. Haragudott rá. Késztetést érzett, hogy megszabaduljon tőle, de pénzkidobásnak érezte. Hazavitte ugyan, de eltette egy dobozba a többi kacat közé. Hetekig felé se nézett.

Egyik reggel azonban az órát az íróasztalán találta. Nem tudta, hogyan került oda, abban pedig biztos volt, hogy azt a bizonyos dobozt néhány hete ki se nyitotta. Most mégis ott volt előtte egy karnyújtásnyira.

- Még a végén zavarba jövök, ha továbbra is így bámulsz - hallott egy ismeretlen hangot.

Meglepetten fordult hátra, de nem látott ott senkit. Visszasandított az órára, közben pedig arra gondolt, hogy valami nagyon nincs rendben a fejével, ha már hangokat hall.

- Nem, nem diliztél be, és igen, én beszélek - szólalt meg újra a hang. - Mellesleg Sean vagyok, üdv.

- Mi a fene? - nézett Elliot értetlenül.

- Nem volt még dolgod hozzám hasonlóakkal, mi? Kezdő...

- Ezt meg mire véljem? Te csak egy óra vagy! - rivallt rá. Aztán rájött, hogy ő épp ezzel az órával veszekszik. Sóhajtva hajtotta le a fejét, majd újra a magát Seannek nevező órára nézett.

- Igen, egy óra, akit a város legerősebb boszorkányától vettél, és aki szerencsét ugyan nem, de új esélyt adni tud.

- Hogy mondod? - kérdezte a fiú megrökönyödve.

- Süket vagy? Azt mondtam, vissza tudlak vinni az időben, hogy változtass a dolgokon.

- Ez csak egy álom, és fel fogok ébredni - csipkedte meg magát.

Seannek kedve lett volna homlokon csapni magát. Ilyen lassú felfogású gazdája még nem volt.

- Figyelj - kezdte -, emlékszel az üzenetre, amit Clarissa mellékelt hozzám, ugye? Okkal küldte. És minden szava igaz. Elmondom még egyszer, ha eddig nem lett volna nyilvánvaló. Tizenhárom alkalommal tudlak visszavinni téged a múltba, egy időpontra egyszer. Természetesen, ha a múltban megváltozik valami, a jelenben is érződni fog a hatása. Pillangó-hatás, ha úgy tetszik, csak kevésbé durva. Eddig világos? - Elliot bambán bólintott, úgyhogy folytatta. - Te megmondod nekem, milyen dátumra, esetleg időpontra akarsz visszamenni, és én odaviszlek. Kerek egy órád lesz tevékenykedni. Így összesen tizenhárom óra áll rendelkezésedre, hogy jobbá tedd a jelened a múltad megváltoztatásával. A bónusz pedig az, hogy az egész hókuszpókuszt ingyen és bérmentve csinálom. Örülsz?

- Ez most komoly?

- Persze, hogy az.

- Ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Ami pedig túl szép, az általában nem igaz.

- Kivételek mindig vannak. Ó, eszembe jutott valami. A vásárlás pillanatától kezdve életed végéig be kell osztanod ezt a tizenhárom lehetőséget. Ha elfogyott, magadra vess.

- Értem. Milyen régre tudsz visszavinni?

- A legkorábbi, ahova vihetlek, az az időpont, amikor először voltál teljesen tisztában a saját tetteiddel. Elvégre, ha négy évesként találnád magad valahol, nem igazán tudnál ésszerű döntéseket hozni, nemde?

- Logikus.

- Örülök, hogy egyetértesz. Még egy dolog: ha nem vagyok veled, ez az egész nem működök. Ha kimondtad az időpontot, nyomd meg a gombomat!

- Gombot? Ezt? - mutatott rá az óraátállító csavarra.

- Látsz másikat? Igen, azt. Az enyém a többi, hétköznapi társaméval ellentétben nem arra való, hogy átállítsuk vele az időt. Ez visszavisz a múltba, s addig megáll. Ha visszatértél onnan, újra elindul. Tehát ha épp nem vagy a jelenben, befagyasztom az időt, hogy senki ne vegye észre, hogy hiányzol.

- Ez király! Szóval, ha én most azt mondanám, hogy vigyél vissza arra a pénteki napra... Arra az időpontra, amikor utolsó óra után beszéltem Stacy-vel...

- A helyes szőke csaj?

- Igen. Na? Oda tudnál vinni?

- Persze. Egy gombnyomás.

Elliot - mintha keze parancsot követne - megnyomta a gombot. A bekapcsolt tévé képernyője kimerevedett, hangja elnémult. A következő pillanatban már az osztályteremben találta magát. Megállapította, hogy öt perc van hátra kicsengetésig. Öt perc múlva újra megpróbálhatja! Örömmel töltötte el a gondolat.

Kicsengettek, s ő egyedül maradt a lánnyal. Elhatározta, hogy ezúttal magabiztosabb, bátrabb lesz. Mosolyogva szólította meg a lányt:

- Stacy, beszélhetnénk?

- Hát persze. Miről van szó? - érdeklődött.

- Csak szeretném elmondani, hogy már régóta figyellek és arra gondoltam, magasabb szintre emelhetnénk a kapcsolatunkat. Úgy értem... járnál velem?

- Nagyon vicces, Elliot. Jól tudod, hogy van barátom - csóválta meg a fejét. - De azért kösz a bókot - kacsintott a fiúra, majd elfordult és indulni készült.

Elliot azonban megragadta a karját. Stacy kérdőn nézett rá azokkal a nagy, világoskék szemeivel.

- Adj egy esélyt Stacy, kérlek - suttogta.

- Hiszen te mutattál be minket egymásnak. Neked köszönhetem, hogy megismertem őt! Boldog vagyok vele! Miért viselkedsz most mégis így? Nem értelek...

- Miről beszélsz? Én soha...

- Hagyjuk ezt, jó? És most engedj el, különben elkések.

- Hadd menjek veled! - szorította meg a lány karját.

- Megőrültél?! Nem! Randim lesz! - kiáltotta.

Elliot lassan elengedte Stacyt.

- Hé. Mi a neve? - kérdezte halkan.

- Sean - mondta Stacy szemöldök ráncolva. - De hát tudod...

- Sean. Hát persze. Ne haragudj - kért bocsánatot, majd kisétált a teremből. Vissza se nézett a lányra.

A közeli park felé vette az irányt. Zsebéből előrántotta az órát. Keserű mosolyra húzta száját, mikor megállapította, hogy már másodszor kívánja azt a pokolba.

- Hé! Mi a fene volt ez az egész?! - rivallt rá. - Hogy lehet ez? Tudom, hogy igazat mondott. Sean! Magyarázatot akarok!

- Fogalmam sincs, hogyan csináltad... vagyis hogyan fogod csinálni, de az biztos, hogy ez a te műved.

- Ugyan miért mutatnálak...? Mutattalak volna be neki? - dörzsölte meg a homlokát.

- Honnan veszed, hogy rólam beszélt?

- Valahogy érzem.

Sean csak percek múlva szólalt meg újra:

- Okkal tetted. De ha nem tetszik, amit látsz, emlékezz, hogy még nem késő változtatnod rajta. Az az éned, aki visszament ki tudja mennyivel korábbra az időben, hogy bemutassa azt a bizonyos Seant a csajnak, valószínűleg okosabb volt, mint most vagy. Ez a te döntésed. A te jövőd múlik rajta. Dönts jól! Csak ennyit kell tenned.

- Mintha az olyan egyszerű volna... Vigyél haza.

- Még nem telt le az egy óra. Ha most elmész, többet nem jöhetsz vissza, ugye nem felejtetted el?

- Nem. Vigyél haza, kérlek!

Elliot hangos tengermorajlást hallott, habár jóllehet, csupán a feje fölött csaptak össze a hullámok. Mintha sokként érte volna őt első időutazása.



FEJEZET VÉGE

Következő fejezet --->

Életet - 2. fejezet

<--- Vissza az előző fejezethez

 

Két hét telt el Miranda és Misha édesanyjának halála óta. Bár az asszony nagyon hiányzott nekik, próbálták nem mutatni. Misha anyjuk emlékéért és imádott húgáért mindent beleadott a munkába; szinte megszállott lett. A napjait - nem ritkán az éjszakáit is - ez tette ki, hiszen amíg dolgozott, nem gondolt az anyjára. Addig sem hibáztatta magát. Ám időközben kezdte elhanyagolni Mirát.

A kislányban egyre erősödött a gyanú, hogy bátyja titkol előle valamit. Volt is néhány ötlete. Eldöntötte, hogy utánajár a dolgoknak. Még aznap belefogott.

- Bátyó - somfordált oda mellé -, miért hajtod túl magad? Pihenned kéne egy kicsit.

- Valakinek gondoskodnia kell a pénzről. Bármilyen furcsán hangzik, semmi nincs ingyen.

- Mióta anya meghalt, olyan undok vagy - mondta durcásan.

- Nem vagyok.

- De, igenis az vagy.

- Mira...

- Mondd, nincs meleged? Nyár van, mégis mindig pulcsi van rajtad.

- Semmi közöd hozzá! - kiáltott Mirára, aki a meglepettségtől (hiszen sosem kiabáltak még vele) megtántorodott. Egyensúlyát elvesztve beütötte fejét az asztal sarkára, s elájult. Enyhén vérző homlokkal feküdt a padlón. - Te jó ég, Mira! Mira - rázogatta húgát -, ébredj! A fenébe! - Csukott szemmel, erősen koncentrálva végigsimított a kislány homlokán, majd arcán. A következő pillanatban úgy érezte, mintha megrázta volna az áram.

Elektrosokk. Kettes fokozat. A karperec ereje. A fiú ökölbe szorította a kezét, körmei belevájtak tenyerébe. De tűrt, nem adott ki hangot. Néhány hosszú másodperc után Mira szomorú tekintetével találta szembe magát.

- Tehát erről van szó? - kérdezte. - Te is különleges vagy. És téged is elkaptak - mondta, majd újra lehunyta szemeit. Elaludt.

Misha pedig egyedül maradt zavaros gondolataival.



A jel befutott az MNH központjába. Devour igazgató a monitorok sokaságán látta a jelölt helyeket, ahol a karperecek működésbe léptek. Látszottak az azonosítókat is. A legutóbb felvillanó - M.C. 2375M - tulajdonosára tisztán emlékezett. Elmosolyodott. Két hét. Eddig bírta - állapította meg magában, majd asztalára hajtva fejét elszundított.

Néhány óra elteltével Ruby keltette fel.

- Adam, lejárt a munkaidőnk.

- Igen, hogyne. Menj csak. Én még elintézek valamit - nyomott egy gyors csókot a lány szájára, aki beletörődve a dologba lassan végigsimított a parancsnok arcán, aztán sarkon fordult és hazaindult.

Adam arra gondolt - maga sem tudta, miért -, hogy meglátogatja Mishát. Álmában őt látta, amint segítséget kér. Természetesen esze ágában sem volt segítséget nyújtani. Már ha tényleg rászorul.



Amikor Misha úgy látta, húga elég jól van ahhoz, hogy alaposabban elbeszélgessenek, leült az ágyához.

- Honnan tudsz erről az egészről?

- Hogy különleges vagy? Anya mondta.

- Hát persze.

- Ha nem mondta volna, előbb-utóbb akkor is rájöttem volna. Nem vagyok hülye. - Misha már készült azt mondani, hogy ez meg sem fordult a fejében, de a lány belé fojtotta a szót. - A lényeg, hogy előlem nem kell titkolóznod. Leveheted azt a pulcsit.

- Ezer örömmel - dobta le magáról a zavaró ruhadarabot. - Máris jobb - De még jobb lenne, ha ezt az idegesítő karperecet is csak úgy levehetném - tette hozzá gondolatban. - Mira... Sajnálom. Hogy kiabáltam. És hogy... miattam beütötted a fejed.

- Semmi baj, nem haragszom. Hisz' meggyógyítottál. Ami pedig azt a csuklódíszt illeti...

- Na jó. Miért tudsz többet erről az izéről, mint én?! Nekem miért nem beszélt erről anya? Nekem kellett volna elmondania, kettőnk közül ez a dolog engem érint! Miért? Az MNH-nál is tiszta idiótának néztek emiatt.

- Azt hitte, ha nem tudsz róla, kevesebb az esélye, hogy elkapnak - mondta.

- Hát, tévedett - közölte a nyilvánvalót. - Végül is, most már mindegy. Van nagyobb bajunk is - sóhajtott. - Mira, őszinte leszek veled. Alig van miből élnünk.

- Tényleg nagy lehet a gond, ha már engem is beavatsz a pénzügyekbe. Régen csak anyával beszélted meg.

- Mira, nem érted. Hiába dolgozok éjjel-nappal, szinte semmit nem kapok érte. Nem tudok tovább gondoskodni rólad - jelentette ki szomorúan. - Fogalmam sincs, mit tehetnék. Sajnálom, hogy ilyen haszontalan testvéred vagyok.

Misha egyre jobban emésztette magát emiatt. Bűntudat gyötörte, és zavarta tehetetlensége. Vigyázni akart a húgára. Mert szereti őt. És mert megígérte, hogy gondját fogja viselni. Most mégis úgy tűnik, meg kell szegnie ezt az ígéretet...



Devour parancsnok szörnyülködve pillantott a rémes állapotban lévő épületre, ahova a jel vezette őt. Tényleg itt lakik? Lakhat itt egyáltalán bárki is? - tette fel magában a kérdést. - Ámbár... egy szörnyszülöttnek épp megfelel - mosolyodott el alig észrevehetően.

A kopogással nem fárasztotta magát: egyszerűen besétált a házba. Gyorsan körbejárta az egészet. Az utolsó szoba előtt azonban megtorpant. Két gyereket látott maga előtt. Az egyik vigasztalóan simogatta testvérét, közben folyamatosan beszélt hozzá. Azt mondogatta neki, hogy minden rendben lesz, ne aggódjon. Együtt megoldják. A másik reményvesztetten, magán kívül ült a szoba közepén; szeme vörös volt. De nem sírt.

A férfi megköszörülte a torkát. A lány ijedten nézett rá. Azonnal felismerte benne az MNH vezetőjét. Adam ugyanolyan gyorsan észrevette, hogy a lány is olyan, mint ő. Egyszerű ember, mindenféle képesség nélkül.

- Mit akar? - kérdezte Mira, amikor túljutott első döbbenetén. Továbbra is magához ölelte bátyját.

- A testvére vagy?

A lány bólintott.

- Neked nincs erőd. - Nem kérdésnek szánta, így nem is várt választ. - Mi a neved?

- Miranda.

- Jól van Miranda. Ha nem bánod, felkaparom őt a földről - mutatott a fiúra, aki még mindig üveges tekintettel, kifejezéstelenül gubbasztott a rongyos szőnyeggel borított padlón. Mielőtt a lány reagálhatott volna, felnyalábolta a fiút, s megpróbálta talpra állítani. Nem sikerült, így leültette őt egy székre. Még mindig jobb, mintha a hideg földön ülne - gondolta. Misha továbbra sem mutatta, hogy érzékelte volna Adam jelenlétét, így a parancsnok lehajolt elé és határozott mozdulatokkal megrázta a vállát. A fiú összerezzent, aztán lassan magához tért. Nem sokkal később felismerte a látogatót.

- Maga meg... mit keres itt? - kérdezte halkan.

- Lenne hozzád néhány kérdésem - mondta Misha szemébe nézve.

- Essünk túl rajta - adta meg magát.

- Először is: miért vagytok ilyen rossz hangulatban? - Úgy tűnt, mindkettőjükhöz intézi a kérdést, ám igazából csak a lány válaszát akarta hallani.

Misha torka elszorult. Bármennyire próbált erősnek mutatkozni, nem bírta. Ezúttal nem. Kicsordult szeméből az első könnycsepp. Mira rögtön odalépett hozzá és próbálta megnyugtatni, mint korábban.

A fiú csak hosszú percek után hagyta abba a sírást. Nem önszántából. Annyira maga alatt volt, hogy összevissza beszélt mindenfélét. Adam megunta. Felkapta, s letette őt az ágyára. Amint vízszintes testhelyzetbe került, elaludt. Húga nem mozdult mellőle; talán félt attól, hogy a hívatlan vendég bántaná, míg alszik.

- Nos, Miranda. Mennyi igaz abból, amit a bátyád összehordott?

- Lényegében minden - suttogta. - De bármit is gondol, nem az ő hibája! - fakadt ki. - Miért nem tudom meggyőzni?

- Szeretnéd, hogy segítsek?

- Megtenné? - nézett rá reménykedve.

- Érted szívesen. Ha szeretnéd, lakhatsz nálam. Vigyáznék rád. Mit gondolsz? Eljössz velem?

A kislány szívében vegyes érzések kavarogtak. Hezitált. Az egyik fele azonnal rábólintott volna az ajánlatra, hiszen egy szebb, jobb jövő állna előtte! A másik fele azonban próbálta megőrizni a hidegvérét és a józan eszét. Pontosan tisztában van azzal, ki ez a férfi. Azzal is tisztában van, hogy ha elmegy vele, azzal árt a testvérének.

- Csak akkor megyek, ha Misha is jöhet - mondta határozottan.

- Sajnálom, de ez az ajánlat kizárólag neked szól. Gondolj bele: ha te nem vagy itt, könnyebben boldogulhat majd. Kevesebbet kell dolgoznia, ha csak magát akarja ellátni. Úgy jobb lenne neki. És neked is.

Mira nem akart beleegyezni. Egyedül Misha maradt neki, és egyedül ő maradt Mishának. Továbbra is együtt kellene maradniuk. Ha én is besegítenék neki a munkában, neki nem kéne annyit robotolnia - gondolta, de azon nyomban meg is rázta a fejét. Tudta, hogy bátyja nem hagyná ezt. Jönne az ilyen esetekkor megszokott válasszal: Én vagyok az idősebb, nekem kell gondoskodnom rólad. Nem fordítva.

Adam érdeklődve, de egyre türelmetlenebbül nézte a gondolataiba feledkezett kislányt. Rájött, hogy a rossz életkörülmények miatt akaratlanul is gyorsan fel kellett nőnie. Igazi kis felnőtt lett.

- Rendben - szólalt meg Mira. - Magával megyek.

- Jól döntöttél. Nem fogod megbánni - vigyorgott. Mira ezt a félresikerült mosolyt látva rögtön elkezdett kételkedni.

- De azért néha meglátogathatom Mishát, ugye? - kérdezte a biztonság kedvéért.

- Természetesen - hangzott a válasz. - Gyere, induljunk.


Negyed óra múlva Mira már Adam tágas, ízlésesen berendezett lakásán volt. Minden ott látott dolog az újdonság erejével hatott rá, teljesen elvarázsolta őt. De nem tudta otthon érezni magát. Neki az otthon egyet jelentett Mishával. Mira csak remélte, hogy jól valóban jól döntött, amikor egyszerűen kisétált régi életéből, ezzel magára hagyva hőn szeretett bátyját.



FEJEZET VÉGE

Következő fejezet --->

Életet - 1. fejezet

2056-ot írunk. Egy meteor becsapódás következtében az emberiség változásnak indult. A 2031 óta született gyermekek különös képességgel rendelkeznek: mindent vissza tudnak állítani eredeti állapotukba, pusztán az akaratukkal és az érintésükkel. Elszakad a ruhájuk? Megjavítják. Eltörik egy tányér? Helyrehozzák. Míg ilyen és ehhez hasonló dolgokra használták erejüket, semmi baj nem volt. Ám egy ideje megpróbálják befolyásolni a természet törvényeit. A szabályszegőkre azonban komoly büntetés vár, hála az igazságszolgáltatásnak.




2047

 

Adam Devour épp a nap utolsó tanóráján vett részt sok másik, vele egykorú gyerekkel. Ő mégsem illett egészen közéjük. Harminc emberből csak neki nem volt meg a képessége, s ezt felettébb bosszantónak találta.

Értette és elfogadta, hogy kivételek mindig vannak. Azt azonban, hogy egyedül ő különbözzön, ő lógjon ki a sorból, ő legyen kevesebb a többieknél: nem akarta. Úgy gondolta, azok az emberek nincsenek egy szinten vele. Meg volt győződve róla, hogy lenézik őt, mert átlagos; mármint a szó régi értelmében. Ugyanis ebben a korban már különlegesnek lenni a normális.

Az ország vezetői természetesen úgy tettek, mintha mi sem változott volna, s nem rohangálnának az utcákon olyanok, akik a feje tetejére tudnák állítani a világot.

Adam azonban eldöntötte, hogy változtatni fog a helyzeten. Élete eddigi tizennégy évében sosem voltak barátai, mert rajta kívül minden egyes gyerek más volt. Kezdetben persze megpróbált közelebb kerülni hozzájuk; hiába. Ezért ígéretet tett magának: egy nap eléri, hogy az emberek úgy tekintsenek ezekre a képességgel rendelkezőkre, mint szörnyekre...




2056

Hatalmas zajjal vágódott ki Devour ügynök irodájának ajtaja.

- Főnök, találtunk egy nyilvántartásban még nem szereplő egyedet - közölte Ruby, Adam jobb keze.

- Hozd be. Ő is kap egy helyes kis karperecet - húzódott gúnyos mosolyra a parancsnok szája.

Ruby gyorsan teljesítette feladatát, majd távozott.

Devour parancsnok előtt - aki immár két éve az MNH, vagyis a Monsters, Not Humans vezetője - most ott állt egy vézna, tinédzserkorú szőke fiúcska. Egyáltalán nem tűnt veszélyesnek; de, mint tudjuk, valakit a megjelenése alapján megítélni nagy hiba. Ezzel a parancsnok is tisztában volt. Még egyszer végigsiklott a tekintete a megszeppent fiún, majd feltette az ilyenkor szokásos kérdéseket:

- Neved?

- Misha Corelli, uram - válaszolta félve.

- Korod?

- Tizennyolc év, uram. - A parancsnok most, hogy kiderült: a fiúcska bizony nagykorú, kicsit nyugodtabb szívvel folytatta a procedúrát.

- M. C. Férfi - mondta, mire a háta mögött lévő gravírozógép működésbe lendült. Gyorsan végzett, aztán leállt. - Az azonosítód M.C. 2375M. Add a kezed.

Misha lassan kinyújtotta a bal kezét, mire egy fémkarika kattant a csuklóján. A fiút bilincsre emlékeztette, holott ez jóval vékonyabb volt annál.

- Most már hazamehetek, uram? - érdeklődött.

- Amennyiben nem vagy kíváncsi az imént részeddé vált kis dísszel kapcsolatos tájékoztatóra, igen. Vagy már tudod, hogy működik?

- Nem, uram. Nem tudom - vallotta be halkan.

- Jól figyelj, mert csak egyszer mondom el. - A fiú bólintott. - Amíg az erődet a megengedett keretek között használod, minden rendben lesz. De ha átléped a határt bármilyen mértékben, megrázó élményben részesülsz. Szó szerint. Világos? - Újabb bólintás. - Van kérdés?

- Megkérdezhetem a nevét, uram? - suttogta.

A parancsnokot meglepte a kérdés. Nem hitte volna, hogy van olyan, aki nem hallott még róla. Készségesen válaszolt hát.

- Adam Devour vagyok, az MNH vezetője. - Misha csodálattal nézett a nálánál sokkal erősebb, magabiztosabb, s kicsit ijesztőbb férfira. Adam olyan ember volt, akire egy Mishához hasonló fiú felnézhetett. Akire példaképként tekinthetett.

- Egy nap szeretnék olyan lenni, mint maga - csúszott ki a száján. - Úgy értem, köszönöm, uram! Viszontlátásra - köszönt el, majd futásnak eredt.

Akadálytalanul kijutott a többemeletes épületből; pedig félt, hogy valamelyik őr - hiszen szigorúan őrzött terület volt ez - megálljt parancsol neki. Így Misha elindult a szegényebb körzet felé, ahol kishúgával és nagybeteg édesanyjával élt.




- Ruby! Mit is mondtál, hol találtad ezt a szerencsétlent? - nézett fel Adam a papírjaiból.

- A P körzeti piacon árult zöldségeket. Nem vonzott túl nagy vásárlótömeget, úgyhogy senkinek nem tűnt fel, hogy elvittem.

Bevett módszer: ha keresgélni mennek, álruhát öltenek. Így lehet a legjobban kerülni a feltűnést, ráadásul senki nem rohan el fejvesztve, ha meglátnak egy MNH-st.

- P körzet, hm? Nem valami gazdag ficsúrral van dolgunk. Mondjuk ez a beszédstílusán is érződött.

- Aki kérés nélkül uramnak hív téged, annak van egy íratlan piros pontja - mosolyodott el a lány. - Egyébként, ha gazdag lenne, akkor sem lenne más a helyzete, nincs igazam?

- De, igazad van, mint mindig. Ezért vagy te a legjobb emberem. A szörnyek szörnyek, nincs köztük különbség.




- Misha, Misha! Üdv itthon! - ugrott Miranda bátyja nyakába. - Képzeld, anyu megígérte, hogy ha jobban lesz, elvisz a vidámparkba!

- Szia Mira! Ezek szerint anya jobban van? - kérdezte reménykedve.

- Igen! Azt mondta, olyan, mintha újjászületett volna!

- Ez remek! - sóhajtott fel megkönnyebbülten.

- Ma is hoztál nekem valamit? - szuggerálta Mishát csillogó szemekkel.

- Sajnálom, de ezúttal nem volt szerencsém.

- Nem baj, holnap biztos sikerülni fog! - húzta széles mosolyra a száját.

Misha nagyon büszke volt a húgára. A rossz életkörülmények miatt viszont sajnos rákényszerült, hogy hamar felnőjön. Egy tíz éves kislánynak még gyereknek kéne lennie. Nem azon kellene aggódnia, hogy lesz-e mit enni vacsorára. Az a felnőttek dolga. Jelen esetben az enyém - gondolta.

- Misha drágám, hazajöttél? - hallatszott anyjuk hangja.

- Igen anya, megjöttem. Hallom, jobban vagy - lépett be a kis szobácskába.

Misha elszörnyedt, mikor meglátta anyját az ágyán. Olyan sápadt volt, mint még soha.

- Anya... Hazudtál, ugye? Nem is vagy jobban...

- Sajnálom kicsim. Nincs tovább.

- Anya, ne! Mi lesz így Mirával?

- Veled biztonságban lesz. Boldog és jobb élete lesz. Engedd, hadd legyen gyerek! Rám pedig nem kell több pénzt fordítanod. A gyógyszerek nem használnak.

- Anya...

- Ne hullajts könnyeket értem, nem érdemlem meg. Azt sem tudtam megakadályozni, hogy rád tegyék azt a vackot. - Misha lejjebb húzta a pulóvere ujját. - Nem tudod elrejteni, már láttam. De most, hogy rajtad van, remélem tudod, mit szabad és mit nem. Ne használd meggondolatlanul az erőd...! - halt el a hangja.

Szeme lecsukódott, s teste sem mozdult többé. Mishának pedig az járt a fejében: Az én hibám. Miattam történt.

- Bátyó, itt vagy? - nézett be Mira a szobába.

- Hugi, sajnálom. Nagyon sajnálom - ölelte magához szorosan a kislányt.

- Anyu... meghalt, igaz? - remegett meg a hangja. Tekintetével anyját kereste. Remélte: kiderül, hogy Misha csak képzelte az egészet. Hogy anyja rámosolyog, ha...

Néma bólintás volt a válasz. Aztán hosszú percekig keserves sírás hallatszott a kis házból.



FEJEZET VÉGE

Következő fejezet --->