2013. július 7., vasárnap

Új esélyek - 1. esély

Gondoltál már arra, hogy jobb lenne, ha valamit másképp csináltál volna a múltban?


Elliot érdeklődve kémlelt körbe. A sok különös tárgy között - amik állítólag szerencsét hoznak - úgy érezte magát, mint elefánt a porcelánboltban. Vonzotta ugyan néhány furcsa alakú talizmán, de egyik sem tűnt ki lényegesen a sorból. Végül megakadt a szeme egy átlagosnak tűnő zsebórán.

Mikor odaállt a pénztáros elé, úgy érezte, az asszonynak mondanivalója van számára. Ám amint szóra nyitotta a száját a harmincas évei végén járó nő, úgy tűnt, azonnal meg is gondolta magát, s eredeti szándékától eltérően inkább csak egyszerűen elkérte az óráért járó pénzt, eltette azt, majd búcsút vett ifjú vásárlójától. De a díszzacskóba, amibe a nyugtával együtt a kis amulettet rakta, becsúsztatott egy papírdarabot is. Elliot ezt csak akkor vette észre, amikor hazaért.

Leült az ágyára, és olvasni kezdte a pénztáros nő kézzel írott üzenetét. "Ön rábukkant egy nagyon ritka varázstárgyra, s meg is vette azt. Vagy azért, mert pontosan tudja, mire való, vagy csupán azért, mert nincs tisztában bizonyos talizmánok erejével. A szabályok ellen van ugyan, de figyelmeztetem Önt: az órát csupán tizenhárom alkalommal használhatja. Döntsön jól! Csak végszükség esetén nyúljon hozzá, legfőképp a saját érdekében! Ne mondja, hogy nem szóltam előre. Clarissa."

Elliot mérget vett volna rá, hogy Clarissa ezt a néhány sort régóta tartogatja. Világos volt számára, hogy nem a napokban írta, sőt. A papír már kezdett megsárgulni, eszerint évek óta elő lehetett készítve. Ez pedig arra engedte következtetni őt, hogy nem jár minden ott vehető dologhoz ilyen kísérőlevél. Vagyis nagy valószínűség szerint nem viccből kapta meg az óra mellé.

Közelebbről is szemügyre vette újonnan szerzett talizmánját. Kicsi volt; kisebb, mint az átlagos zsebórák. Kívülről gyönyörű, aprólékosan kidolgozott gravírozás díszítette, s olyan tükörfényes, aranyszínűen csillogó volt az egész, hogy öröm volt ránézni. Belül hófehér lapra írt kackiás számok hirdették a pontos időt. Egyszóval semmi rendkívüli nem látszott rajta, normális használati tárgynak tűnt. A fiú úgy döntött, egyelőre nem foglalkozik Clarissa üzenetével, bőven ráér később gondolkozni rajta.

A másnappal elérkezett az az alkalom, amit Elliot kicsit félve, mégis izgatottan várt. Célja volt, hogy még a nyári szünet előtt szerelmet valljon egy osztálytársnőjének, aki hosszú, szőke hajával, világoskék szemeivel, bájos mosolyával mindig megdobogtatta a szívét. Ezért vette meg az órát. Hogy szerencsét hozzon. Egész nap a kezében szorongatta, remélve, hogy a talizmán nem hagyja cserben.

Amikor az utolsó óra után kiürült a terem, odaállt Stacy elé és kipirult arccal, halkan, hogy más véletlenül se hallja meg, bevallotta érzéseit. A szőke szépség meglepetésében szóhoz sem jutott. Egy pillanat erejéig őszinte öröm látszott a tekintetében, de rögtön utána szomorkás mosolyra húzta a száját. Végül kibökte, mi a baj: már jár valakivel, hónapok óta. És, bár értékeli a fiú gesztusát, sajnos nem tudja viszonozni az érzéseit. Elliot lassan bólintott, s elsuttogott egy bocsánatkérést. Azt, hogy legyenek nagyon boldogok, nem volt ereje kimondani.

Elliot csalódottan ballagott haza. Mit is gondolt? Stacy kedves, elbűvölő teremtés, természetes, hogy más is szemet vetett rá. Elkésett, ennyi. Mégis megvetően szemlélte az órát a tenyerében. Haragudott rá. Késztetést érzett, hogy megszabaduljon tőle, de pénzkidobásnak érezte. Hazavitte ugyan, de eltette egy dobozba a többi kacat közé. Hetekig felé se nézett.

Egyik reggel azonban az órát az íróasztalán találta. Nem tudta, hogyan került oda, abban pedig biztos volt, hogy azt a bizonyos dobozt néhány hete ki se nyitotta. Most mégis ott volt előtte egy karnyújtásnyira.

- Még a végén zavarba jövök, ha továbbra is így bámulsz - hallott egy ismeretlen hangot.

Meglepetten fordult hátra, de nem látott ott senkit. Visszasandított az órára, közben pedig arra gondolt, hogy valami nagyon nincs rendben a fejével, ha már hangokat hall.

- Nem, nem diliztél be, és igen, én beszélek - szólalt meg újra a hang. - Mellesleg Sean vagyok, üdv.

- Mi a fene? - nézett Elliot értetlenül.

- Nem volt még dolgod hozzám hasonlóakkal, mi? Kezdő...

- Ezt meg mire véljem? Te csak egy óra vagy! - rivallt rá. Aztán rájött, hogy ő épp ezzel az órával veszekszik. Sóhajtva hajtotta le a fejét, majd újra a magát Seannek nevező órára nézett.

- Igen, egy óra, akit a város legerősebb boszorkányától vettél, és aki szerencsét ugyan nem, de új esélyt adni tud.

- Hogy mondod? - kérdezte a fiú megrökönyödve.

- Süket vagy? Azt mondtam, vissza tudlak vinni az időben, hogy változtass a dolgokon.

- Ez csak egy álom, és fel fogok ébredni - csipkedte meg magát.

Seannek kedve lett volna homlokon csapni magát. Ilyen lassú felfogású gazdája még nem volt.

- Figyelj - kezdte -, emlékszel az üzenetre, amit Clarissa mellékelt hozzám, ugye? Okkal küldte. És minden szava igaz. Elmondom még egyszer, ha eddig nem lett volna nyilvánvaló. Tizenhárom alkalommal tudlak visszavinni téged a múltba, egy időpontra egyszer. Természetesen, ha a múltban megváltozik valami, a jelenben is érződni fog a hatása. Pillangó-hatás, ha úgy tetszik, csak kevésbé durva. Eddig világos? - Elliot bambán bólintott, úgyhogy folytatta. - Te megmondod nekem, milyen dátumra, esetleg időpontra akarsz visszamenni, és én odaviszlek. Kerek egy órád lesz tevékenykedni. Így összesen tizenhárom óra áll rendelkezésedre, hogy jobbá tedd a jelened a múltad megváltoztatásával. A bónusz pedig az, hogy az egész hókuszpókuszt ingyen és bérmentve csinálom. Örülsz?

- Ez most komoly?

- Persze, hogy az.

- Ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Ami pedig túl szép, az általában nem igaz.

- Kivételek mindig vannak. Ó, eszembe jutott valami. A vásárlás pillanatától kezdve életed végéig be kell osztanod ezt a tizenhárom lehetőséget. Ha elfogyott, magadra vess.

- Értem. Milyen régre tudsz visszavinni?

- A legkorábbi, ahova vihetlek, az az időpont, amikor először voltál teljesen tisztában a saját tetteiddel. Elvégre, ha négy évesként találnád magad valahol, nem igazán tudnál ésszerű döntéseket hozni, nemde?

- Logikus.

- Örülök, hogy egyetértesz. Még egy dolog: ha nem vagyok veled, ez az egész nem működök. Ha kimondtad az időpontot, nyomd meg a gombomat!

- Gombot? Ezt? - mutatott rá az óraátállító csavarra.

- Látsz másikat? Igen, azt. Az enyém a többi, hétköznapi társaméval ellentétben nem arra való, hogy átállítsuk vele az időt. Ez visszavisz a múltba, s addig megáll. Ha visszatértél onnan, újra elindul. Tehát ha épp nem vagy a jelenben, befagyasztom az időt, hogy senki ne vegye észre, hogy hiányzol.

- Ez király! Szóval, ha én most azt mondanám, hogy vigyél vissza arra a pénteki napra... Arra az időpontra, amikor utolsó óra után beszéltem Stacy-vel...

- A helyes szőke csaj?

- Igen. Na? Oda tudnál vinni?

- Persze. Egy gombnyomás.

Elliot - mintha keze parancsot követne - megnyomta a gombot. A bekapcsolt tévé képernyője kimerevedett, hangja elnémult. A következő pillanatban már az osztályteremben találta magát. Megállapította, hogy öt perc van hátra kicsengetésig. Öt perc múlva újra megpróbálhatja! Örömmel töltötte el a gondolat.

Kicsengettek, s ő egyedül maradt a lánnyal. Elhatározta, hogy ezúttal magabiztosabb, bátrabb lesz. Mosolyogva szólította meg a lányt:

- Stacy, beszélhetnénk?

- Hát persze. Miről van szó? - érdeklődött.

- Csak szeretném elmondani, hogy már régóta figyellek és arra gondoltam, magasabb szintre emelhetnénk a kapcsolatunkat. Úgy értem... járnál velem?

- Nagyon vicces, Elliot. Jól tudod, hogy van barátom - csóválta meg a fejét. - De azért kösz a bókot - kacsintott a fiúra, majd elfordult és indulni készült.

Elliot azonban megragadta a karját. Stacy kérdőn nézett rá azokkal a nagy, világoskék szemeivel.

- Adj egy esélyt Stacy, kérlek - suttogta.

- Hiszen te mutattál be minket egymásnak. Neked köszönhetem, hogy megismertem őt! Boldog vagyok vele! Miért viselkedsz most mégis így? Nem értelek...

- Miről beszélsz? Én soha...

- Hagyjuk ezt, jó? És most engedj el, különben elkések.

- Hadd menjek veled! - szorította meg a lány karját.

- Megőrültél?! Nem! Randim lesz! - kiáltotta.

Elliot lassan elengedte Stacyt.

- Hé. Mi a neve? - kérdezte halkan.

- Sean - mondta Stacy szemöldök ráncolva. - De hát tudod...

- Sean. Hát persze. Ne haragudj - kért bocsánatot, majd kisétált a teremből. Vissza se nézett a lányra.

A közeli park felé vette az irányt. Zsebéből előrántotta az órát. Keserű mosolyra húzta száját, mikor megállapította, hogy már másodszor kívánja azt a pokolba.

- Hé! Mi a fene volt ez az egész?! - rivallt rá. - Hogy lehet ez? Tudom, hogy igazat mondott. Sean! Magyarázatot akarok!

- Fogalmam sincs, hogyan csináltad... vagyis hogyan fogod csinálni, de az biztos, hogy ez a te műved.

- Ugyan miért mutatnálak...? Mutattalak volna be neki? - dörzsölte meg a homlokát.

- Honnan veszed, hogy rólam beszélt?

- Valahogy érzem.

Sean csak percek múlva szólalt meg újra:

- Okkal tetted. De ha nem tetszik, amit látsz, emlékezz, hogy még nem késő változtatnod rajta. Az az éned, aki visszament ki tudja mennyivel korábbra az időben, hogy bemutassa azt a bizonyos Seant a csajnak, valószínűleg okosabb volt, mint most vagy. Ez a te döntésed. A te jövőd múlik rajta. Dönts jól! Csak ennyit kell tenned.

- Mintha az olyan egyszerű volna... Vigyél haza.

- Még nem telt le az egy óra. Ha most elmész, többet nem jöhetsz vissza, ugye nem felejtetted el?

- Nem. Vigyél haza, kérlek!

Elliot hangos tengermorajlást hallott, habár jóllehet, csupán a feje fölött csaptak össze a hullámok. Mintha sokként érte volna őt első időutazása.



FEJEZET VÉGE

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése