2013. július 1., hétfő

Életet - 2. fejezet

 

Két hét telt el Miranda és Misha édesanyjának halála óta. Bár az asszony nagyon hiányzott nekik, próbálták nem mutatni. Misha anyjuk emlékéért és imádott húgáért mindent beleadott a munkába; szinte megszállott lett. A napjait - nem ritkán az éjszakáit is - ez tette ki, hiszen amíg dolgozott, nem gondolt az anyjára. Addig sem hibáztatta magát. Ám időközben kezdte elhanyagolni Mirát.

A kislányban egyre erősödött a gyanú, hogy bátyja titkol előle valamit. Volt is néhány ötlete. Eldöntötte, hogy utánajár a dolgoknak. Még aznap belefogott.

- Bátyó - somfordált oda mellé -, miért hajtod túl magad? Pihenned kéne egy kicsit.

- Valakinek gondoskodnia kell a pénzről. Bármilyen furcsán hangzik, semmi nincs ingyen.

- Mióta anya meghalt, olyan undok vagy - mondta durcásan.

- Nem vagyok.

- De, igenis az vagy.

- Mira...

- Mondd, nincs meleged? Nyár van, mégis mindig pulcsi van rajtad.

- Semmi közöd hozzá! - kiáltott Mirára, aki a meglepettségtől (hiszen sosem kiabáltak még vele) megtántorodott. Egyensúlyát elvesztve beütötte fejét az asztal sarkára, s elájult. Enyhén vérző homlokkal feküdt a padlón. - Te jó ég, Mira! Mira - rázogatta húgát -, ébredj! A fenébe! - Csukott szemmel, erősen koncentrálva végigsimított a kislány homlokán, majd arcán. A következő pillanatban úgy érezte, mintha megrázta volna az áram.

Elektrosokk. Kettes fokozat. A karperec ereje. A fiú ökölbe szorította a kezét, körmei belevájtak tenyerébe. De tűrt, nem adott ki hangot. Néhány hosszú másodperc után Mira szomorú tekintetével találta szembe magát.

- Tehát erről van szó? - kérdezte. - Te is különleges vagy. És téged is elkaptak - mondta, majd újra lehunyta szemeit. Elaludt.

Misha pedig egyedül maradt zavaros gondolataival.



A jel befutott az MNH központjába. Devour igazgató a monitorok sokaságán látta a jelölt helyeket, ahol a karperecek működésbe léptek. Látszottak az azonosítókat is. A legutóbb felvillanó - M.C. 2375M - tulajdonosára tisztán emlékezett. Elmosolyodott. Két hét. Eddig bírta - állapította meg magában, majd asztalára hajtva fejét elszundított.

Néhány óra elteltével Ruby keltette fel.

- Adam, lejárt a munkaidőnk.

- Igen, hogyne. Menj csak. Én még elintézek valamit - nyomott egy gyors csókot a lány szájára, aki beletörődve a dologba lassan végigsimított a parancsnok arcán, aztán sarkon fordult és hazaindult.

Adam arra gondolt - maga sem tudta, miért -, hogy meglátogatja Mishát. Álmában őt látta, amint segítséget kér. Természetesen esze ágában sem volt segítséget nyújtani. Már ha tényleg rászorul.



Amikor Misha úgy látta, húga elég jól van ahhoz, hogy alaposabban elbeszélgessenek, leült az ágyához.

- Honnan tudsz erről az egészről?

- Hogy különleges vagy? Anya mondta.

- Hát persze.

- Ha nem mondta volna, előbb-utóbb akkor is rájöttem volna. Nem vagyok hülye. - Misha már készült azt mondani, hogy ez meg sem fordult a fejében, de a lány belé fojtotta a szót. - A lényeg, hogy előlem nem kell titkolóznod. Leveheted azt a pulcsit.

- Ezer örömmel - dobta le magáról a zavaró ruhadarabot. - Máris jobb - De még jobb lenne, ha ezt az idegesítő karperecet is csak úgy levehetném - tette hozzá gondolatban. - Mira... Sajnálom. Hogy kiabáltam. És hogy... miattam beütötted a fejed.

- Semmi baj, nem haragszom. Hisz' meggyógyítottál. Ami pedig azt a csuklódíszt illeti...

- Na jó. Miért tudsz többet erről az izéről, mint én?! Nekem miért nem beszélt erről anya? Nekem kellett volna elmondania, kettőnk közül ez a dolog engem érint! Miért? Az MNH-nál is tiszta idiótának néztek emiatt.

- Azt hitte, ha nem tudsz róla, kevesebb az esélye, hogy elkapnak - mondta.

- Hát, tévedett - közölte a nyilvánvalót. - Végül is, most már mindegy. Van nagyobb bajunk is - sóhajtott. - Mira, őszinte leszek veled. Alig van miből élnünk.

- Tényleg nagy lehet a gond, ha már engem is beavatsz a pénzügyekbe. Régen csak anyával beszélted meg.

- Mira, nem érted. Hiába dolgozok éjjel-nappal, szinte semmit nem kapok érte. Nem tudok tovább gondoskodni rólad - jelentette ki szomorúan. - Fogalmam sincs, mit tehetnék. Sajnálom, hogy ilyen haszontalan testvéred vagyok.

Misha egyre jobban emésztette magát emiatt. Bűntudat gyötörte, és zavarta tehetetlensége. Vigyázni akart a húgára. Mert szereti őt. És mert megígérte, hogy gondját fogja viselni. Most mégis úgy tűnik, meg kell szegnie ezt az ígéretet...



Devour parancsnok szörnyülködve pillantott a rémes állapotban lévő épületre, ahova a jel vezette őt. Tényleg itt lakik? Lakhat itt egyáltalán bárki is? - tette fel magában a kérdést. - Ámbár... egy szörnyszülöttnek épp megfelel - mosolyodott el alig észrevehetően.

A kopogással nem fárasztotta magát: egyszerűen besétált a házba. Gyorsan körbejárta az egészet. Az utolsó szoba előtt azonban megtorpant. Két gyereket látott maga előtt. Az egyik vigasztalóan simogatta testvérét, közben folyamatosan beszélt hozzá. Azt mondogatta neki, hogy minden rendben lesz, ne aggódjon. Együtt megoldják. A másik reményvesztetten, magán kívül ült a szoba közepén; szeme vörös volt. De nem sírt.

A férfi megköszörülte a torkát. A lány ijedten nézett rá. Azonnal felismerte benne az MNH vezetőjét. Adam ugyanolyan gyorsan észrevette, hogy a lány is olyan, mint ő. Egyszerű ember, mindenféle képesség nélkül.

- Mit akar? - kérdezte Mira, amikor túljutott első döbbenetén. Továbbra is magához ölelte bátyját.

- A testvére vagy?

A lány bólintott.

- Neked nincs erőd. - Nem kérdésnek szánta, így nem is várt választ. - Mi a neved?

- Miranda.

- Jól van Miranda. Ha nem bánod, felkaparom őt a földről - mutatott a fiúra, aki még mindig üveges tekintettel, kifejezéstelenül gubbasztott a rongyos szőnyeggel borított padlón. Mielőtt a lány reagálhatott volna, felnyalábolta a fiút, s megpróbálta talpra állítani. Nem sikerült, így leültette őt egy székre. Még mindig jobb, mintha a hideg földön ülne - gondolta. Misha továbbra sem mutatta, hogy érzékelte volna Adam jelenlétét, így a parancsnok lehajolt elé és határozott mozdulatokkal megrázta a vállát. A fiú összerezzent, aztán lassan magához tért. Nem sokkal később felismerte a látogatót.

- Maga meg... mit keres itt? - kérdezte halkan.

- Lenne hozzád néhány kérdésem - mondta Misha szemébe nézve.

- Essünk túl rajta - adta meg magát.

- Először is: miért vagytok ilyen rossz hangulatban? - Úgy tűnt, mindkettőjükhöz intézi a kérdést, ám igazából csak a lány válaszát akarta hallani.

Misha torka elszorult. Bármennyire próbált erősnek mutatkozni, nem bírta. Ezúttal nem. Kicsordult szeméből az első könnycsepp. Mira rögtön odalépett hozzá és próbálta megnyugtatni, mint korábban.

A fiú csak hosszú percek után hagyta abba a sírást. Nem önszántából. Annyira maga alatt volt, hogy összevissza beszélt mindenfélét. Adam megunta. Felkapta, s letette őt az ágyára. Amint vízszintes testhelyzetbe került, elaludt. Húga nem mozdult mellőle; talán félt attól, hogy a hívatlan vendég bántaná, míg alszik.

- Nos, Miranda. Mennyi igaz abból, amit a bátyád összehordott?

- Lényegében minden - suttogta. - De bármit is gondol, nem az ő hibája! - fakadt ki. - Miért nem tudom meggyőzni?

- Szeretnéd, hogy segítsek?

- Megtenné? - nézett rá reménykedve.

- Érted szívesen. Ha szeretnéd, lakhatsz nálam. Vigyáznék rád. Mit gondolsz? Eljössz velem?

A kislány szívében vegyes érzések kavarogtak. Hezitált. Az egyik fele azonnal rábólintott volna az ajánlatra, hiszen egy szebb, jobb jövő állna előtte! A másik fele azonban próbálta megőrizni a hidegvérét és a józan eszét. Pontosan tisztában van azzal, ki ez a férfi. Azzal is tisztában van, hogy ha elmegy vele, azzal árt a testvérének.

- Csak akkor megyek, ha Misha is jöhet - mondta határozottan.

- Sajnálom, de ez az ajánlat kizárólag neked szól. Gondolj bele: ha te nem vagy itt, könnyebben boldogulhat majd. Kevesebbet kell dolgoznia, ha csak magát akarja ellátni. Úgy jobb lenne neki. És neked is.

Mira nem akart beleegyezni. Egyedül Misha maradt neki, és egyedül ő maradt Mishának. Továbbra is együtt kellene maradniuk. Ha én is besegítenék neki a munkában, neki nem kéne annyit robotolnia - gondolta, de azon nyomban meg is rázta a fejét. Tudta, hogy bátyja nem hagyná ezt. Jönne az ilyen esetekkor megszokott válasszal: Én vagyok az idősebb, nekem kell gondoskodnom rólad. Nem fordítva.

Adam érdeklődve, de egyre türelmetlenebbül nézte a gondolataiba feledkezett kislányt. Rájött, hogy a rossz életkörülmények miatt akaratlanul is gyorsan fel kellett nőnie. Igazi kis felnőtt lett.

- Rendben - szólalt meg Mira. - Magával megyek.

- Jól döntöttél. Nem fogod megbánni - vigyorgott. Mira ezt a félresikerült mosolyt látva rögtön elkezdett kételkedni.

- De azért néha meglátogathatom Mishát, ugye? - kérdezte a biztonság kedvéért.

- Természetesen - hangzott a válasz. - Gyere, induljunk.


Negyed óra múlva Mira már Adam tágas, ízlésesen berendezett lakásán volt. Minden ott látott dolog az újdonság erejével hatott rá, teljesen elvarázsolta őt. De nem tudta otthon érezni magát. Neki az otthon egyet jelentett Mishával. Mira csak remélte, hogy jól valóban jól döntött, amikor egyszerűen kisétált régi életéből, ezzel magára hagyva hőn szeretett bátyját.



FEJEZET VÉGE
Következő fejezet --->

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése