2013. augusztus 10., szombat

Ha a feje tetejére áll a világ

Az erdőben ébredt, a feje hasogatott. Hajnalodott. Egyre több és több napsugár tört át a fák sűrű lombján. Felült. Próbálta összeszedni a gondolatait és azon agyalt, hogy került ide. Legutóbbi emléke az volt, hogy felrobbant az a részecskegyorsító, ahol az apja dolgozott, s ahol ő is hónapok óta megfigyelt és segédkezett. Fogalma sem volt, mi lehet most az apjával meg a többiekkel, akik ott dolgoztak. Túlélték vajon a robbanást? Csak remélni tudta.

Körülnézett. Szomorúan állapította meg, hogy egy teremtett lélek sincs a közelében. Semmi nyoma bárminemű civilizációnak. Jobb ötlet híján fogta magát, s nekivágott az ismeretlennek.

Egy idő után vízcsobogásra lett figyelmes. Követte a hangot, végül megpillantotta a forrást. Hatalmas sziklák mögül tört elő a kristálytiszta, éltető víz, ami egy nagyobb tóba ömlött. Ám ha az ember alaposabban átgondolta, rá kellett jönnie, hogy a víztömegnek valahova el kell folynia, egy tó se tudja a végtelenségig elnyelni a sok vizet. S valóban: több mint fél méter széles patak folydogált keresztül az erdőn. De ő ezt nem látta. Arra a helyre koncentrált, ahol a víz előbukkan a sziklák mögül. Lassan, komótosan ballagott oda, majd - mint akitől évek óta megvonták a folyadékot - mohón inni kezdte. Szörnyen hideg volt, a torka már fájt, mégse vette tudomásul. Miután csillapította szomját, megmosta arcát a tó hűs vízben. Ekkor vette észre a fölé magasodó ismeretlen alakot. Ijedten fordult hátra. A nagy lendület miatt könyökével nekiütközött a jövevénynek, aki azonnal odakapott az orrához. Vérzett.

- Sajnálom, nem akartalak megijeszteni - kezdte. - Csak tudod, nagyon ritka erre a látogató. Gondoltam, illene köszönnöm neked - fogta fájó szaglószervét.

Egy ideig csak nézte a furcsa szerzetet, aztán rájött, hogy szerencsétlen miatta sérült meg.

- Bocs, amiért megütöttelek. Nagyon fáj?

- Áh, nem vészes. Mellesleg Zane vagyok - mutatkozott be.

- Sasha. Üdv.

A lány az ő részéről befejezte a társalgást és indult volna útjára, amikor Zane mögött egy sárkányt vélt látni. Egy nagyjából öt méteres, kék színű sárkányt, pikkelyekkel és szárnyakkal, mint a mesékben. Megdörzsölte a szemét. A sárkány még mindig ott volt. Pedig száz százalék, hogy csak képzelődik. Sárkányok nem léteznek! Míg győzködte magát, Zane-nek is szemet szúrt a teremtmény. Odament hozzá.

- Szia, kishaver! Rég láttalak - köszönt neki. - Hé, Sasha! Minden oké? Gyere és köszönj Keziah-nak!

Sasha úgy nézett Zane-re, ahogy az őrültekhez szokás. Hiszen mégiscsak egy sárkánnyal beszélget. Egy sárkánnyal! Megrázta a fejét, hátha elmúlik a vízió.

- Nem kell félni tőlem - hallotta meg az ismeretlen hangot. - Nem bántalak.

- Nem mondod komolyan, hogy még beszél is? - mutatott rá hitetlenkedve, de Zane-hez intézte a kérdést. - Egy beszélő sárkány. Biztosan csak álmodom...

- Na, szép dolog - méltatlankodott Keziah.

- Ne haragudj rá, még új itt - védte Zane. - Nézd - fordult a lányhoz -, el tudom képzelni, mennyire meglepődtél. Az átlagember nem találkozik sárkánnyal és egy hozzám hasonló menő íjász csávóval egy napon. Érezd magad megtisztelve.

- Örülök, hogy ilyen könnyen bele tudod képzelni magad más helyzetébe. De van egy rossz hírem: még gyakorlásra szorulsz. És mi az, hogy íjász? Annak hiszed magad? Sajnálom, de el kell, hogy keserítselek: én csak egy egyszerű vándort látok, aki bohóc módjára öltözött, és akinél egy darab nyíl, annyi sincs. Íj meg végképp nem.

- Nem tanították meg neked, hogy senkit ne ítélj meg az első benyomás alapján?

- Azt mondod, tévedek?

- Pontosan.

- Bizonyítsd.

- Elég szomorú, hogy Keziah mivoltát elfogadod, de az íjászlétemet kétségbe vonod. De jó, legyen. Figyelj - mondta, s csizmája szárából elővett egy tőrt. Egy kétpengéjű tőrt, aminek a markolatán egy villám volt látható. Két keze közé fogta a fegyvert, míg a pengék fokozatosan el nem tűntek a tenyerében. Sasha elborzadva várta, mi fog történni. A fiú összezárta a kezeit, majd kisvártatva szétválasztotta azokat. Jobb tenyeréből előhúzott egy íjat, baljából pedig egymás után szedegetett ki nyilakat. - Most már hiszel nekem? - kérdezte.

- Azt hiszem - válaszolta a lány halálsápadtan. Kezdett besokallni, pedig még korán sincs vége a napnak.

- Remek. És? Mihez fogsz itt kezdeni?

- Itt? Semmihez. Hazamegyek - jelentette ki, majd eszébe jutott, hogy fogalma sincs, merre és miként jut ki innen. - Előbb-utóbb - tette hozzá.

- Honnan jöttél?

- Kanadából.

Keziah és Zane összenéztek.

- Az merre van? - kérdezték egyszerre.

A lány furcsán méregette újdonsült barátait. Igen, már most annak tartotta őket.

- Nem fontos. Most én kérdezek: hol vagyok?

- Az Enigma erdőben - vágták rá.

Sasha megállapította magában, hogy nem lett okosabb.

- Kivezetnétek innen?

- Nem mennél vele sokra - közölte Zane.

- Ezt hogy érted? - kérdezett vissza a legrosszabbtól tartva.

- Ez egy sziget - vette át a szót Keziah. - Itt csak ez az erdő van, benne pedig mindenféle lény.

- Vagy úgy - sóhajtott csalódottan. - Hé - mutatott Zane felé -, világít az íjad. Ez normális?

- Már megint? Sasha, most el kell mennem. Keziah majd segít neked! - azzal kilőtt egy nyilat egy távolabbi fa törzsére. - Jut eszembe, ezt tedd el - nyomott a lány kezébe egy láncot. - Varázsnyaklánc - magyarázta. - Kívánj bármit, ez megcsinálja. De a "Vigyázz, mit kívánsz" most is érvényes - kacsintott, majd eltűnt szem elől.

- Varázsnyaklánc, hm? - vette szemügyre. - Külsőre semmiben nem különbözik egy hétköznapi ékszertől. Tényleg különleges? - kérdezte kétkedve, de azért a nyakába akasztotta.

- Persze, hogy az! Próbáld csak ki - biztatta őt Keziah.

- Próbáljam ki? Csak úgy? Biztos? - a sárkány bólintott, így Sasha felbátorodott. - Akkor - gondolkodott el - szeretnék találkozni egy törpével!

Alig fejezte be a mondatát, kis füstfelhőt vett észre maga előtt.

- Miért pont törpe? - suttogta Keziah.

- Mindig is látni akartam egy igazit - vont vállat a lány.

Néhány másodperc elteltével a kis füstfelhő eloszlott, így láthatóvá vált a kis lény. Érdeklődve nézett körbe. Amikor megpillantotta Sashát, ijedtében hátratántorodott. Így vette észre Keziah-t. Bár meg sem szólalt, a sárkány - mintha értette volna a törpe kérését - közelebb lépett hozzá. Mire elé ért, alig volt nagyobb nála. Egyszerűen összement! Sasha próbálta megérteni, mit látott az imént, de nem volt ideje gondolkodni, mert Keziah hirtelen egy métert nőtt, a törpe felmászott rá, majd súgott valamit a fülébe. A sárkány arca elkomorult, majd kinyitotta a száját, mire lángcsóvák törtek elő belőle. A lány alig tudott félreugrani. Újabb és újabb támadások érték őt. Kezdte feladni a szüntelen menekülést, amikor megpillantott egy odvas fatörzset. A tökéletes búvóhely! Befészkelte magát, s meglapulva várta, hogy végre újra csend és nyugalom legyen. Aztán eszébe jutott, mit kapott Zane-től. Azt mondta neki, bármit kívánhat! Ha ide tudta hozni neki a törpét, el is viheti, nemde? Dehogynem! Ötletét tett követte.

- Tűnjön el a törpe a szemem elől! - mondta, majd kimerészkedett rejtekhelyéről. Csak Keziah-t látta, így óvatosan közelített felé. - Már nem akarsz bántani, ugye?

Keziah fújt egyet; orrán füst jött ki. Aztán lecsapott. Sasha elterült a földön. Elvesztette az eszméletét.

Egy kisebb barlangban tért magához. Maga mellett meglátta az összezsugorodott sárkányt. Azonnal eszébe jutott minden. Nem tudta, bízhat-e még benne, azok után, hogy rátámadt.

- Ne félj, nem bántalak. És sajnálom a korábbit. A törpe miatt volt. Ő irányított.

- Értem. Nem gond. Tehát a törpék nem tartoznak a jófiúk közé, mi? Ki tudunk jutni valahogy? - vette szemügyre a rácsot. Úgy érezte magát mögötte, mint egy csapdába esett vad.

- Jelenleg nem. Innen pont ránk lát.

- Ki?

- Hogyhogy ki? Hát a törpe.

- Nem látom.

- Mi az, hogy nem látod? Hiszen ott van veled szemben...

Aztán egyszerre mondták:

- A nyaklánc - Keziah kérdőn, Sasha megvilágosodottan.

- A fenébe. Tényleg vigyázni kellett volna azzal a kívánsággal - sóhajtotta. - Nincs ezen az izén valami "visszavonás" gomb?

- Nincs. De ha ügyesen kívánsz, egyúttal kiszabadulhatunk és meg is lóghatunk a törpe elől.

- Nem megy...

- Zane neked adta a nyakláncot. Jelenleg csak a te kívánságaidat teljesíti.

- Hadd gondolkozzam - dörzsölte meg halántékát. Néhány perc múlva Keziah már szólt volna, hogy ne bonyolítsa túl a dolgot, amikor a lány a homlokára csapott. - Hát persze! Miért is nem jutott előbb eszembe? - Szeme elé emelte a nyakláncot. - Azt kívánom, hogy a törpe cseréljen helyet Keziah-val és velem!

Abban a pillanatban meg is történt a csere. A dolog ezúttal jól sült el, Sasha és a kissárkány szabadon távozhattak. Alig tették ki a lábukat a barlangból, Zane-t pillantották meg.

- Hol a fenében kóvályogtatok? - indult el feléjük széttárt karokkal.

- Nem fontos - szólt Sasha. - Az a fő, hogy már tudom, milyen természettel vannak megáldva a törpék. Többet nem akarok látni - mosolyodott el.
­
- Sejtettem, hogy ez lesz - kuncogott Keziah.

- Beavatnátok? - nézett Zane a lányokra.

- Nem - vágták rá egyszerre.

- De ne aggódj, nem maradtál le semmi eget rengetőről - biztosította Keziah, aki időközben fokozatosan visszanyerte eredeti, öt méteres magasságát.

Zane kíváncsisága ugyan ezek után sem hagyott alább mégis annyiban hagyta a dolgot. Nők, gondolta magában. Alig egy napja ismerik egymást, máris egy húron pendülnek.

- Tényleg, te merre jártál? - érdeklődött Sasha.

- Hivatott a főnök, úgyhogy rohantam, hogy a szolgálatára legyek.

- Főnök? Van itt még ember rajtam kívül?

- Nem tudom, hogy nem tűnt fel neked, de én is ember vagyok - tűnődött Zane félhangosan.

- Bocsi, kicsúszott. A kérdés lényegét érted, nem? - mutatott rá a lány a lényegre.

- Persze. Nos, mielőtt beleélnéd magad, a főnök csak félig ember.

Sasha tűkön ülve várta a folytatást, de úgy vette észre, Zane nem tervez többet elárulni róla.

- És? - adott hangot türelmetlenségének. Utálta, ha valakiből harapófogóval kell kihúzni az információkat.

- Mit és? Nem tartozom neked részletes beszámolóval. Egyébként hadd emlékeztesselek, hogy te sem árultál el semmit arról, mivel ütöttétek el az időt - kacsintott a lányra. - Kvittek vagyunk.

Keziah eközben szárnycsapkodást vélt hallani. Amint felemelte a fejét, megpillantotta a hang forrását. A ragadozó madár méltóságteljesen landolt a kis csapat mellett. Ám mivel sem Zane, sem Sasha nem reagált, megköszörülte a torkát. Zane rögtön felismerte a jellegzetes köhécselést, azonnal odafordult, s vigyázzállásba vágta magát.

- Hello, főnök! - üdvözölte.

- Főnök? - nézett rá bambán Sasha. - Egy sólyom? Egy sólyom a főnököd? - tátotta el a száját.

- Marco nem sólyom... - kezdett bele Keziah, de Zane közbeszólt.

- Legközelebb, ha nem tudsz különbséget tenni két ragadozó madár faja között, tégy egy szívességet, és ne nyisd ki a szád, jó? - sziszegte.

- Miért, mi rosszat mondtam?

A főnöknek nevezett madár megrázta magát, majd másodperceken belül emberré változott. Mondani sem kell, hogy Sasha az ájulás határán volt.

- Üdvözletem, kishölgy - köszöntötte a meglepett lányt -, a nevem Marco. A madárformám pedig sas, nem sólyom - közölte alig látható mosollyal. - De közel jártál - borzolta össze a haját.

- Elnézést - nyögte ki Sasha.

- Semmi gond - nyugtatta meg. - Még új vagy itt, bele kell rázódnod az itteni dolgokba.

- De én nem akarok itt maradni! - kelt ki magából a lány. - Haza akarok menni apához, Victorhoz és a többiekhez!

- Sasha... - hajtotta le a fejét Keziah.

- Kicsi lány - vette át a szót Marco -, mi mind pontosan tudjuk, hogy érzel. Mi is átéltük azt, amit te. Egyszer csak ezen az ismeretlen helyen ébredtünk. Semmit és senkit nem ismertünk itt. Egyedül kellett boldogulnunk. Te ilyen szempontból szerencsés vagy, hiszen hamar belefutottál Zane-be és Keziah-ba. Azonban nekünk és sok más balsorsúnak nem adatott meg semmilyen segítség. Önmagunk voltunk kénytelenek rádöbbenni a szomorú igazságra. - Szomorúan, együtt érzőn nézte az összezavarodott lányt. Utálta ezt csinálni.

- Miféle igazságra? - tette fel a kérdést bátortalanul Sasha.

- Arra, hogy meghaltunk, kicsi lány. Ahogy te is - simított végig a hátán. A meglepett lány kikerekedett szemei lassan megteltek könnyel. Ezer meg ezer emlék és gondolat suhant át az agyán. Térdre esett. A szomorúság és a tehetetlenség keserű könnyei szántották végig az arcát. Kezeit ökölbe szorította. Az egyikkel kétségbeesetten ütni kezdte a talajt. Hamar abbahagyta ugyan, de kicsit sem érezte jobban magát. Felnézett Marcóra.

- Soha többé nem mehetek haza? Örökre itt ragadtam, igaz? - kérdezte még mindig sírva.

Marco bólintott, majd magához ölelte az összetört lányt.

- Nem olyan rossz ám itt - vigasztalta. - Itt is sokakkal ismerkedhetsz meg, köthetsz barátságokat, találhatsz szerelmet.

- De semmi nem lesz már ugyanolyan, mint volt - fejezte be a gondolatmenetet.

- Senki nem kéri, hogy felejts el mindent a régi életedből. Próbáld úgy felfogni ezt az egészet, mint egy második esélyt. Ez is lehet legalább olyan szép és tartalmas, mint a valódi. Hidd el - mosolygott rá Marco biztatóan.

- Köszi - próbált visszamosolyogni. Nem sikerült valami jól, de legalább mindent beleadott. - Egyébként - törölte le könnyeit - a nyaklánc még mindig használható?

- Igen, használható - jelentett ki Zane. - De...

- Nem vihet vissza, igaz? - Az íjász bólintott. - Semmi baj, sejtettem. Kikísérnétek az erdő szélére?

- Semmi akadálya - mondta Marco. Csettintett egyet, mire mindannyian a sziget fák nélküli részén termettek.

- Hű. Gyorsabb, mintha gyalogoltunk volna, gondolom. Köszi - kísérelte meg Sasha újra a mosolyt. - Most jut eszembe, még be se mutatkoztam. Mármint, már ügyesen lejárattam magam előtted... na, mindegy. Sasha vagyok.

- Örvendek - válaszolt Marco, s kezet csókolt a lánynak. Sasha elpirult.

- Öhm... ha nem veszed tolakodásnak, mesélnél magadról?

- Szívesen. Mire vagy kíváncsi? - telepedtek le a homokba. A szigetet körülvevő végtelen óceánt nézték.

- Például arra, hogyan tudsz sassá változni. Lehet, hogy butaság itt bármilyen logikát keresni...

- El sem tudod képzelni, milyen régóta keresem a választ erre a kérdésre. Mióta idekerültem, egyszerűen képes vagyok rá.

- Én szintén az óta létezem sárkányként - szólalt meg mögülük Keziah. Zane nekidőlve pihent. - Míg éltem, én is mindössze egy egyszerű ember voltam.

- Vagyis az sincs kizárva, hogy előbb-utóbb te is képes leszel valami különlegesre - pillantott fel fél szemmel az íjász.

- Ha például egy gyönyörű szirén lennék varázslatos hanggal, egész kibírható lenne itt - gondolt bele Sasha.

- Nem kell a szépség és a kellemes hang végett szirénné válnod - jegyezte meg Marco -, ezeknek most is a birtokában vagy.

Zane és Keziah egyszerre pillantottak barátaik felé, majd összenéztek és bólintottak. Egyetértettek abban, hogy azok ketten tökéletes párt fognak alkotni. Marcóra úgyis ráfér már a boldogság. Ráadásul itt még az idő vasfoga sem fog senkin, ergo örök ifjak az itteniek.
Keziah a távolba révedt. Arra gondolt, milyen jó is volt, míg élt. Mennyit játszott, nevetett a barátaival! Sülve-főve együtt voltak, elválaszthatatlanok voltak ők öten. Mindannyian nagyon szerették a labdajátékokat, volt idő, mikor hetekig csak dobálták a gumilabdát a fára erősített kosárba Samantháék kertjében. Az igazi kosárlabdával való játék még váratott magára.  Egyik szülinapjára Karen - aki a legfiatalabb volt köztük -, röplabdát kapott. Még aznap kipróbálták és mondani sem kell, a szüleik megérték hazacsalogatni csemetéiket. Éjszakába nyúlóan is képesek voltak játszani az utcai lámpa gyér fényénél. Régi szép idők - futott át Keziah agyán a gondolat, s legszívesebben újra visszatért volna azokhoz a boldog, gondtalan időkhöz.

Ekkor pillantott meg valamit a távolban. Egy hajó lenne? Hosszú évek óta nem látott már egyet sem. Várt egy kicsit, hogy biztos legyen a dolgában, majd elkiáltotta magát:

- Odanézzetek! Egy hajó!

A váratlan kiáltás miatt Sasha és Marco ijedten rebbent szét. Zane-t megmosolyogtatta a látvány. Marco oldalán Sasha is hamar hozzá fog szokni az ittléthez. Sőt, élvezni is fogja.

- Biztosan csak képzelődsz - mondta Zane mindenféle lelkesedés nélkül. Hiszen ameddig a szem ellát, mindenhol végtelen óceán van, semmi több. - Ha pedig mégsem, az a legvalószínűbb, hogy valaki a sziget másik oldaláról indult el és egész egyszerűen hajókázott egy kicsit. Mind tudjátok, hogy ez nem az igazi világ, aki itt van, már halott.

- Ez ám a pozitív felfogás - suttogta Sasha.

- Nem szívesen mondom, de szerintem igaza van. Ide élő ember nem kerülhet. De azért várjuk meg azt a hajót, ahogy elnézem, pont erre tart.

S valóban: alig fél óra múlva az ismeretlen helyről jött vízi jármű partot ért nem messze tőlük. A nem túl nagy, de barátságos hajó oldalára a Freedom szó volt írva.

- De örülök, hogy még naplemente előtt ki tudtam kötni - hallatszott egy megkönnyebbült sóhaj, majd a hajócska takarásából egy alig tízévesnek látszó, szőke kislány lépett elő.

- Charlotte? Te vagy az? - pattant fel ültéből Zane. Keziah is kíváncsian szemlélte a jövevényt. Ő lenne...? A szőke fürtökkel megáldott lányka jobbra-balra kapkodta a fejét, míg észre nem vette a kis csapatot. Alaposan megfigyelte őket, majd kikerekedett szemekkel rámutatott az íjászra és azonnal odafutott hozzá.

- Zane bácsi! - fúrta arcát boldogan a könnyeivel küzdő férfi felsőjébe.

- Charlotte - ölelte magához a kislányt -, úgy örülök, hogy látlak!

Keziah széles mosollyal, Marco összeráncolt szemöldökkel, Sasha pedig kíváncsian figyelte a jelenetet.

- Srácok - szólalt meg Zane -, szeretném bemutatni nektek az unokahúgomat, Charlotte-ot.
Hamar túlestek a bemutatkozáson és az élménycserén. A kislány elmesélte, mivel múlatta az időt az elmúl nyolc évben. Egy kedves varázslóval való találkozás után szert tett egy Sasháéhoz hasonló (kívánságokat valóra váltó) medálra és az által a hajóra, s azóta a végtelen vizeket járta, csupán egy-két napra szokott visszatérni a szárazföldre.

Mikor a hirtelen jött örömmámor kezdett kicsit alábbhagyni, Marcón volt a sor, hogy feltegyen néhány kérdést Charlotte-nak és Zane-nek.

- Tudjátok, ez előtt én még sosem láttam, hogy rokonok vagy akár ismerősök a haláluk után megtalálják egymást. Hiszen olyan hatalmas ez a sziget! A találkozás esélye gyakorlatilag semmi. Hihetetlenek vagytok - csóválta meg a fejét mosolyogva.

- Ha nem veszitek tolakodásnak - szólalt meg Sasha -, szeretnék kérdezni valamit.

- Csak nyugodtan - mondta Zane. Charlotte kíváncsian nézte őt nagy, kék szemeivel.

- Mi történt veled? - nézett félig szomorú, félig együtt érző tekintettel a kislányra, akinek arca a kérdést meghallva kicsit elkomorult. - Ne haragudj, én csak...!

- Semmi baj, már úgysem tehetjük meg nem történtté, nem igaz? - mosolygott Charlotte. De mosolya nem volt valódi. Valójában mindig a sírás határán volt, ha a haláláról kérdezték. Zane óvón átkarolta a lányt.

- Baleset volt - vette át a szót. - Kilenc éve történt. Nálunk volt vendégségben. Nekem kellett volna vigyáznom rá. Csak egy percre nem figyeltem...! Mire visszafordultam felé, már nem láttam őt sehol. Kiesett a lakásunk erkélyéről! A hatodik emeletről! Esélye sem volt túlélni - szomorodott el. Szemét újra csípték a ki nem sírt könnyek.

- És akkor te...?

- Nem lettem öngyilkos, ha erre célzol, Sasha.

- Akkor hogyan…?

- Sasha, ne faggasd szegényt - szólt rá Marco, de Zane leintette.

- Öt évvel ezelőtt tűz ütött ki a lakásban. Emily, a feleségem, és Danny, a kisfiam akkor épp bevásárolni mentek, így nem voltak otthon. Remélem, azóta sincs semmi bajuk! Vajon mi lehet velük? Gondolnak még rám néha? - bámulta a csillagokat az égen.

- Zane bácsi....

- Szerintem mindenkiben merültek már fel ezekhez hasonló kérdések - mondta Marco. - De az idő begyógyítja a sebeket. A holnap jó reményekkel kecsegtet. Élvezzük az itt töltött időnket is, és újra boldogok lehetünk! Nem kell és nem is szabad elfeledkeznünk a múltunkról és a szeretteinkről. Régi szép emlékeink mellé itt is szerezhetünk még számtalan újat és hasonló jót. Ha valaminek vége szakad, valami új is kezdődik. Álljunk elébe mosollyal az arcunkon!

Elismerő szavak és helyeslő bólintások követték Marco lelkesítő beszédét. A világuk ugyan elérhetetlen az élők számára, mégis biztonságot adhat nekik a tudat, hogy van valahol egy hely, ahova, ha haláluk után kerülnek, újrakezdhetnek mindent és boldogok lehetnek. Akár örökké.


VÉGE

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése