Tavaszi csoda

Virágillatos réten
A magas fűben fekszel
Egymagad.

Kezed-lábad kinyújtva
Szemeid lehunyva
Csodát kapsz.

Orrodra szállt egy lepke,
Színpompás és picike,
Ártatlan.

Bőrödet csiklandozza
A kíváncsi kis rovar:
Tapogat.

Kinyitod szemeidet
Hogy megfigyeld vendéged;
Szép, igaz?

Csápjai oly' hosszúak
S kecses lábai, mind a hat...
Varázslat.

Pödörnyelvével ízlel,
Ízlelget hát tégedet:
Tapasztal.

Pontszemével rád pillant,
Tökéletes e pillanat;
El ne hagyd!

Szárnyai a legszebbek
Mint szivárvány esőben:
Fátyol-lap.

Kék virágot szakítasz
S érkezik egy fuvallat
Nem szabad!

Te szinte nem is érzed,
De pillangód elröppen
Magasra.

Kezeddel utána kapsz,
Pedig már most beláttad:
Hiába.

Ígéred a lepkédnek
Orrod az övé lehet
Maholnap.

A csók

Hosszú ideje ébredek veled egyidőben reggelente, mégsem találom unalmasnak, netán kényszernek a közös rutinunkat.

Első utad hozzám vezet, ahol büszkén, türelmetlenül várlak, hogy néhány elmaradhatatlan érintés után csókban forrjunk össze. Hűvös kezeidet én melegítem fel, és örömmel konstatálom, milyen hatással vagyok rád. Beleborzongsz csókunkba, szád kipirosodik, tekinteted kitisztul. Lelkembe látva elmosolyodsz.

Aztán fülemnél fogva beleteszel a mosogatóba, hogy a néhány maradék kávécsepptől is megszabadíts.

Boldogsághozó

Létezésem egyetlen célja boldoggá tenni az embereket. Férfiakat, nőket egyaránt.

Ha szomorúak, vigaszt nyújtok nekik. Néha elég rám nézniük, és felcsillan a szemük.

Bármikor levetkőzöm előttük, bármikor megmutatom tökéletes barna testemet, hiszen magam is azt akarom.

Kinyújtják a nyelvüket, s végignyalják szabályos kockáimat, amitől menten elolvadok.

Utánam pedig jön az endorfin,

ugyanis én voltam a tejcsoki.

Sors

E megtört, leharcolt, elfáradt leány,
Ki a véget várja idejekorán,
Fürkészi az emberek tekintetét,
Keresi másokban saját életét.

Célt ért, átszakította a szalagot,
Befutott és megnyerte a futamot.
Érme csillog a nyakában,
Ám a boldogság elmarad.

Pislant egyet, és újra a start előtt áll,
Hát legyőzve magát folytatja a csatát.
Rohan a messzeségbe, hajtja a makacsság,
De sorra hagyja le őt sokszáz fiú és lány.

Szemébe könnyek gyűlnek,
Szája lefelé biggyed,
De halad a kitaposott úton tovább,
Mert csak így kerülheti el a csalódást.

Rá van írva a vereség, mégis viszi a lába;
El akarja hinni, hogy nem élt eddig hiába.

Hajszolja magát a kimerülésig, végig.
A verseny még tart, sosem ér véget,
Új körök jönnek pihenő helyett.
Elbotlik egy kőben, a lány kiesik.

Kiesik az életnek hívott harcból,
S szégyenbélyegével létezik mától.
Tekintete halott, lelkét kitépték.
Ez volt az ár, éppen elég...

De a lány tálcán kínálja egész életét.

Nincs több fölösleges kör, nincs több harc,
Magányos farkasként a zárt ajtón kopogtat.
Szabad akar lenni, a kulcs a kezében...
Aztán mégis elindul visszafele.

Új utat, egy elágazást keres;
Kutakodva, kíváncsian lépeget.
Vágyja a mást, a változást,
Hogy megtalálja önmagát.

LÁToMÁS - 2. fejezet

<-- Vissza az előző fejezethez

 

Patrick

Teljesen el fogok szédülni, mire felérek az ötödik emeletre. Gyerekként a körhintán is rosszul lettem. Bevallom, elképzelhető, hogy a szénsavas üdítők hada, illetve a temérdek édesség rövid időn belüli elfogyasztása volt az eset kiváltó oka. De mégis miért gondolkodom most ezen? Már egyáltalán nem számít, hiszen olyan régen volt. Csak pihenni akarok.

Nem elég, hogy az egész napom egy értetlenkedő ügyfélnek köszönhetően teljes mértékben haszontalanul, ellenben elképesztően stresszesen telt, még gyalogoljak is öt emeletet. Előre a fordulóig, ott jobbra. Jobbra. Előre, jobbra. Jobbra. Ismétlés további négy alkalommal. Ráadásul minden egyes nap ez vár rám. Kész szerencse, hogy nem a legfelső szinten van a lakásunk.

Liftet akarok. A felvonó hiánya egészen eddig hidegen hagyott, de már most, az első itt töltött éjszaka után hiányzik. Egyáltalán hiányolhat az ember olyasvalamit, amit soha életében nem tapasztalt?

Amikor odaérek az ajtó elé, lenyomom a kilincset. Nem nyílik. A zsebembe nyúlok, de csak a munkahelyi kulcscsomóm akad a kezembe. Ekkor végre bevillan. Még nincs lakáskulcsom, úgy volt, Lorna ma megy másoltatni.

Bekopogok. Pillanatokon belül felkapcsolódik a lámpa fénye, kulcs zörög a zárban, majd kitárul az ajtó. A világ legcsodálatosabb, és nem utolsósorban legszexibb menyasszonya fogad széles mosollyal, és mintha elhessegették volna az esőfelhőket fölülem. A karjaimba zárom Lornát, és beszívom hullámos, frissen mosott hajának illatát. Levendula. Van egyáltalán olyan nő, aki nem szereti a levendula illatát?

– De jó, hogy itt vagy! Összeszereltem az új dohányzóasztalunkat – büszkélkedik. – Gyere, nézd meg! – húzna magával máris. Én azonban még nem akarom elengedni őt. Gondosan becsukom az ajtót magam mögött, s ráfordítom a reteszt. Hihetetlen ez a lány, képes lenne egész éjszakára nyitva hagyni az ajtót. Furcsállom, hogy napközben valamiképpen mégis eszébe jutott használni az egyetlen lakáshoz kapott kulcsot.

– Ne olyan sietősen – mondom, ő pedig kérdőn néz fel rám. – Előbb hadd pakoljak le. – A kezemben lévő laptoptáskát óvatosan a frissen festett falnak döntöm, az aktatáskát pedig nemes egyszerűséggel elengedem. Hadd puffanjon. Hadd dőljön el. Túlságosan sok benne a fölösleges nyomtatvány. Most, hogy belegondolok… miért is kellett hazahoznom? A munka megvár.

Kilazítom a nyakkendőmet, s ingem két felső gombját kigombolom. Máris kapok levegőt. Jó dolog lélegezni. Azonban puszta lélegzéssel ezúttal nem érem be. Többet akarok. Lassan, de határozottan magamhoz húzom Lornát a derekánál fogva. Valószínűleg rájött, mit szeretnék, mert lábujjhegyre áll, és puha csókot nyom a számra. Kellemes érzés, de még mindig egyértelműen kevés. Nyelvemmel utat török a szájába, és úgy csókolom, mint kapcsolatunk hajnalán. Jobb kezemmel a hajába túrok, bal kezem pedig végigsiklik a hátán, fentről lefelé, egészen le, mígnem megtalálom fenekét és megmarkolom azt. A nők nagy százalékára nézve igazságtalanul tökéletes hátsója van. Három év után is ez a legvonzóbb testrésze számomra. Legalábbis az egyik.

Halk sóhajaiból és kipirult arcából világossá válik számomra, hogy sikerült elterelnem a gondolatait holmi összeszerelt bútorról. Jelenleg én töltöm ki minden gondolatát. És ez így van jól.

 – Ágy? – szakítom meg a csókot egy rövid kérdés erejéig.

Válaszul csak bólint, de ez éppen elég. Újabb csókban forrunk össze, változatlan hévvel faljuk egymást. Lassacskán elbotorkálunk a hálószobánkig, de mire odaérünk, Lorna ténykedésének köszönhetően ingemnek minden gombja kiszabadult már, a lánynak pedig a padlón hever szűk, fekete pólója. A melltartója is fekete, csipkés. Ebben a félhomályban talán nem kellene ilyen magabiztosnak lennem a színt illetően, mégis tudom, hogy fekete van rajta, mert reggel azt vette fel. Most pedig én veszem le róla. Amint ő lecsúsztatja az inget a vállamról, megtalálom a kapcsot, a ruhadarabot pedig a pólója irányába hajítom.

Annyira fölöslegesnek tartom a nők melltartó-mániáját. Természetesen vannak igazán szemrevaló darabok, de valamennyi férfitársam nevében mondhatom, hogy a fedetlen női mell minden melltartóba bújtatott mellnél sokkal kívánatosabb.

Elfektetem őt az alig egy hete vásárolt fenyőkeretes ágyon, és megszabadítom falatnyi rövidnadrágjától, illetve alsóneműjétől. Ezeknek a színe a legkevésbé sem érdekel. A függönyön átszűrődő halvány fény szinte csak a körvonalait engedi láttatni, de nem bánom. Kezeimmel és nyelvemmel újra felfedezem a lány – a menyasszonyom – kipirult arcát, formás mellét, a kezem nyomán hullámzó lapos hasát, puha combjait. Hallgatom már nem is olyan halk sóhajait, nyögéseit. Élvezem, ahogyan vékony ujjaival a hajamba túr, s nyakamat nyalogatja.

Addig csigázom, addig érintem és csókolom őt mindenhol, addig pengetem teste húrjait, amíg önnön türelmem utolsó cérnaszála is elszakad. Hosszasan szeretem őt szavak nélkül, míg a kielégüléstől egy csepp energiánk sem marad.

Különös, mennyire értelmét veszíti a beszéd egy olyan partnerrel, akivel tökéletesen összeillünk mind lelkileg, mind testileg. Három évvel ezelőtt, amikor első ízben találkoztunk a főiskolán, Lorna olyan volt, mintha saját magamat láttam volna nőként. Csak a magasságbeli különbségünk volt szembeötlő. De ugyanolyan őszinte, mogyoróbarna szempár nézett vissza rám. Ugyanolyan félszeg mosoly játszott az ajkán. Remegett a hangja, amikor bemutatkozott; épp annyira nehéz volt számára nyitni mások felé, mint akkor nekem.

Ám azóta mindketten változtunk ezen a téren, pozitív irányba, természetesen. Kihoztuk és a mai napig kihozzuk egymásból a legjobbat.

Már nem érdekel, mit gondolnak mások a zsebembe rejtett noteszről. Lorna elfogadott engem azzal együtt. Mert furcsaságaink és szokásaink hozzánk tartoznak. Benne vannak a csomagban. Ezt ő mondta, még régen, hogy felvidítson.

Lornára pillantok. A mellkasomon pihen, kezével borostámat babrálja. Amikor megérzi, hogy őt nézem, rám emeli a tekintetét.

– Mi jár gondolataid középpontjában? – kérdezi, mint minden alkalommal, amikor elgondolkodom valamin.

Kisimítom egy rakoncátlan hajtincsét az arcából. – Rosszul tetted fel a kérdést – somolygok. – Ki jár gondolataim középpontjában? Így helyes. – Puszit nyomok a feje búbjára.

– Rendben, akkor hadd javítsam ki magam. Ki jár gondolataid középpontjában? – kérdezi újra, miközben felkönyököl az ágyon, s úgy néz le rám. Egyértelmű, hogy próbálja visszafojtani a mosolyát, hiszen már tudja a választ. Én akkor is kimondom.

– Te – jelentem ki. Amint kimondom, a lány máris szélesen mosolyog. Olyan tökéletes a mosolya. – Arra gondoltam, mennyire szerencsés vagyok, amiért az enyém vagy. – Kezemmel megkeresem az ő kezét, s rajta a gyűrűt. – Amikor az utca embere a kezedre néz, tudhatja, mennyire szerencsés veled valaki.

Lorna nem mond semmit, csak megcsókol. Nem hosszan, ám annál nagyobb szeretettel.

– Mindketten szerencsések vagyunk, amiért megtaláltuk a másik felünket – súgja. – Szeretlek, Patrick. A világ legjobb dolga veled lenni – fészkelődik egy kicsit, majd elhelyezkedik mellettem.

Valóban kellemes az élet Lornával, de meggyőződésem, hogy ezt is lehet fokozni. Ráadásul egy kicsit sem kell megerőltetnünk hozzá magunkat.

– Lorna? – Nem válaszol. – Lorna? – szólongatom.

– Hm? – kérdez vissza bódultan. Biztosan kimerült az egész napos rendezkedéstől. Én meg az asztalt sem voltam képes megnézni, holott nem két perc munkájába került összeeszkábálni. Reggel pótlom.

– Mit szólnál ahhoz, ha holnap búcsút mondanánk az óvszertől?

Érzem, hogy megfeszül mellettem. Iszonyú lassan telnek a másodpercek, amit csendben, mozdulatlanul töltünk. Beleegyezésre, lelkesedésre, esetleg egy második menet lehetőségére számítottam. Nem efféle feszélyező hallgatásra. Ilyen néma tiltakozásra.

– Tulajdonképpen – szólal meg végre – mire várjunk? – suttogja. Hangjába mintha meglepettség vegyülne.

Habár látszólag egy véleményen vagyunk, annyira szíven üt ez az egy mondat, hogy fáradtságom ellenére legalább fél órába telik, mire elszenderedem.

Következő fejezet -->

LÁToMÁS - 1. fejezet

Lorna

Zsibbadnak a karjaim. Még három emelet választ el az új albérletünktől, ahová éppen a jó ég tudja, hányadik telepakolt és precízen leragasztott kartondobozzal igyekszem. Akkora ez a doboz, hogy át sem tudok nézni felette. Tudhattam volna, hogy a legnagyobbat nem szabad halogatni, mert mire sorra kerül, teljesen kikészülök. A nyakam is kezd beállni, mert természetellenesen jobbra van fordítva a fejem. Így legalább a villanykapcsolókat és az ocsmány színű, málló falakat bámulhatom újabb emeleteken keresztül. Arról viszont csak halvány sejtésem van, hány lépcső van az egyes fordulókban. De jó.

Megpróbálnék egy homlokomra tapadt hajtincset levakarni magamról, de az ötlet hamvában hal, ugyanis nincs szabad kezem, sem valami erre a célra megfelelő eszközöm. Kénytelen vagyok megtűrni, amíg le nem rakom ezt az eszméletlenül nehéz dobozt. Mégis mi van benne? Egyáltalán, melyikünknek nem volt annyi logikája, hogy ekkora súlyt nem bíz rá holmi papírra? A gondos ragasztórétegek ellenére úgy érzem, bármelyik pillanatban megadhatja magát az egész. Ha pedig ez megtörténik, minden hátralévő dobozt, szatyrot és bútort Patrick lesz kénytelen felcipelni.

Vajon az épület tervezői hallottak valaha arról a nagyszerű találmányról, amit úgy hívnak, lift? Úgy sejtem, nem. Ellenkező esetben biztosan nem feledkeztek volna el elhelyezni egyet ebben a nyolcemeletes társasházban. Biztos vagyok benne, hogy valamennyi lakó – mármint azok a kevésbé szerencsések, akik nem a földszinten laknak – a keblére ölelte volna őket.

Mert ha elromlott volna, azt idővel még talán megbocsátaná az ember. De a tudat, hogy itt már soha nem is lesz lift, kissé kiábrándító. Jól meg kell gondolni a beköltözést, mert ha a későbbiekben valami miatt mégis inkább máshová mennél lakni, lefelé is vinned kell mindent. Vagy dobnod. Körülmények kérdése. Erkély ugyanis minden lakáshoz tartozik.

Néhány másodpercre megpihenek a lépcsőfordulóban. Még másfél emeletet kell megtennem, ha nem számoltam el magam. Mély levegőt veszek és próbálok igazítani a doboz fogásán. Nos, nem igazán van fogása. Elindulok, de egy lépést sem tudok megtenni, mert valamiben elakadok. A nagy lendület miatt hátra tántorodom és elesek. Ijedtemben becsukom a szemem, és az esést követően jónéhány másodpercig ki sem nyitom. A csodával határos módon a dobozt – azt az átkozott dobozt, amit már a pokolba kívánok – nem rántottam magamra. Mellettem hever a földön, az egyik oldala, amelyikre esett, természetesen kiszakadt, két sarka pedig el nem hanyagolható mértékben behorpadt. Habár ez jelenleg nem érdekel. Az annál inkább, hogy valószínűleg lesz egy nagy kék folt a bal könyökömön, ráadásul a fejemet úgy beütöttem a falba, hogy egy kis vakolat is távozott. A falat nem sajnálom, ellenben a fejem élesen lüktet. Fogadni mernék, hogy púp nő majd rajta.

– A rohadt életbe – motyogom, ahogy elidőzik a tekintetem a doboz kiömlött tartalmán. Ha ez a cucc most elromlott, Patrick egész biztosan kinyuvaszt. Az pedig ott az e-könyv olvasóm? Miért ebben volt? Én is kinyuvasztom Patrickot, ha egy karcolás is lesz rajta.

– Ne haragudj! Jól vagy? – hallok egy ismeretlen, kellemesen mély hangot. Őszinte aggodalom cseng ki belőle. Felnézek a lépcsőn álló férfira. Jobb kezével annyira szorítja a korlátot, hogy az ujjai teljesen elfehéredtek.

Semmi gond, legrosszabb esetben vihetem le az összes eddig felcipelt holmit és mehetek vissza a szüleimhez lakni, amennyiben a vőlegényem úgy látja, nélkülem nagyobb biztonságban vannak a dolgai.

– Megmaradok – tapogatom a fejem hátulját, megbizonyosodva arról, hogy nincs rajta külső sérülés. Nem vérzik, ez mindenképpen pozitívum.

Lassacskán feltápászkodom, szemem sarkából azonban már az ismeretlent fürkészem. Közvetlenül előtte – ráadásul miatta, elvégre hogy lehet nem észrevenni egy ekkora dobozt? – estem hanyatt, mégsem indul azonnal hozzám, vagy a szétszóródott alkatrészekhez.

– Tudok segíteni valamiben? Elég hangos volt a csattanás. Biztos nem sérültél meg? – Mind a három lépcsőfokon lelép, majd felém fordul. Így is fel kell rá néznem, mert jóval magasabb nálam, de a nyakam már a három lépcsőnyi különbség megszűnéséért is hálás.

– Csak a fejem és a könyököm bánta az esést. – Utóbbi ebben a pillanatban döntött úgy, hogy szúrni kezd. – No meg, persze, a fal – csóválom meg a fejem, de a belé hasító éles fájdalom miatt rögvest megbánom, és abbahagyom a mozdulatot. – Csak hozok valamit, amibe bele tudom pakolni ezt a rengeteg olyan alkatrészt, amiknek a nevét sem tudom.

Válaszát meg sem várva indulok szapora léptekkel felfelé a férfi mellett a lépcsőn.

– Várj! – szól utánam. – Mi még nem találkoztunk, ugye? Jason Metz vagyok a huszonegyes lakásból – nyújtja felém a kezét. Nem mosolyog, mégis olyan melegséget áraszt az egész lénye, hogy úgy érzem, mintha belém látna.

Visszasétálok hozzá, és kezet fogok vele. – Lorna Madden. Most költözök a fölötted lévő lakásba.

– Hát mégis sikerült kiadnia az öreg Brutusnak – mosolyodik el végre. Szemei körül megjelenik néhány nevetőránc, amely pár évet fiatalít rajta. Jól áll neki a mosolygás.

– Igen, és egészen baráti áron – jegyzem meg. – Viszont ha nem haragszol, most muszáj eltakarítanom ezt a rendetlenséget. Örülök, hogy megismerhettelek! – köszönök el tőle. – Csak néhány percig ne essen el bennük senki – teszem hozzá halkan, már a lépcsőn felfelé haladva.

Hátam mögül még hallom, hogy Jason nagyot sóhajt, majd eredeti útirányát megváltoztatva ő is fölfelé lépked. A következő fordulóról lepillantok rá, és észreveszem, hogy kezét végig a kapaszkodón csúsztatja. Nem tudom mire vélni, elvégre erejük teljében lévő felnőtteknek nem szokása kapaszkodni, de nem tulajdonítok a dolognak különösebb jelentőséget.

Még hallom, hogy – valószínűleg telefonom – beszél valakihez, mielőtt becsuknám magam mögött újdonsült albérletünk nyikorgó ajtaját.

Következő fejezet -->