2017. augusztus 17., csütörtök

Ketyeg még

Ketyeg még az asztalon felejtett óra.
Nézed, ahogy körbeér a mutatója...
És egyre lassabbnak érzed,
Egyre érdektelenebbnek.

Szinte várod, mikor áll meg végleg.

De a mutatók csak mozognak:
Üldözik egymást szakadatlan.
Nem érted, miért vonzza a tekinteted,
Hiszen a körök folyton ismétlődnek.

Az óra kitartóan kattog tovább,
Nem érdekli, ki mit gondol, s ki mit lát.
Ám te észreveszed apró zavarát:
Röpke pillanat csupán, amíg megáll.

Aztán újra elindul, de már lassabb.
Eltűnt a ritmus, oda a monotónia.
Mintha izgatott lennél (talán félsz?),
Mert a jól megszokott rend elvész.

De már nincs visszaút, gyengül a kis elem,
A mutató utolsó köréhez közeleg.
És csak nézed. Nem tehetsz róla, megbabonáz,
Ahogy a lépteket felváltja a csoszogás.

Hát vége. Ezt akartad, régóta vártad,
Hogy elnémuljon kétségbeesett hangja.
És most, ebben a hirtelen jött csendben
Rádöbbensz: a szemed láttára halt meg.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése