2017. január 25., szerda

Szabadon

De szép is lenne, ha most megszűnne,
Ha nyomok nélkül, végleg eltűnne,
Ha meghalna a Bizonytalanság,
Aki hű társam volt éveken át.

Sosem hagy el, mert nincs hozzá erőm,
Hogy végre útjára engedjem őt.
Hozzám nőtt, végleg a részemmé vált,
Hisz' csak ő érti lelkem panaszát.

Szavak nélkül is tudja, sőt érzi,
Mi az, ami a szívem emészti.
Jobban félt engem, mint akárki más,
Ő az, ki mindig óv, s ad megnyugvást.

Magához ölel, hogy szinte elnyel;
Végül magamat sem találom meg.
Elveszek őbenne, eggyé válunk,
Lelkem nyugodt tőle, csak úgy ámul!

Ám a béke sohasem lehet örök:
A kis résen át a Világ rám köszön.
Helyet követel magának szívemben,
S Bizonytalanságom harcol ellene.

Nagy harcában magam is elfáradok,
Legyengülök, s rögtön vízért kiáltok.
Ám Világom még többet ad énnekem,
Felismerem: szörnyem szabadon engedett.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése