2016. november 10., csütörtök

Varázslat - 1. fejezet

Blake


Gyakran mondják rám, hogy magányos típus vagyok. Nem értik, miért nem kezdeményezek beszélgetést, miért nem veszek részt a közös programokon és miért töltöm otthon minden szabadidőmet. Pedig a válasz egyszerű: mert nem vagyok magányos.

Nem vagyok magányos, mert itt van nekem Leisha. De ez az ő szemszögéből nézve fokozottan igaz, hiszen neki csak én vagyok. Más a létezéséről sem tud.

Most is itt van velem, a kanapén ül és tévét néz, amíg én tanulok. Megint azt a bugyuta sorozatot nézi, ráadásul a rész sokadik ismétlését. Nem hiszem el, hogy nem unja. Lassan már én is kívülről tudom a szövegkönyvet, pedig oda se figyelek rá. A gondolataim ugyanis Leisha körül forognak. A fenébe is, a tananyag megvár! Felpattanok gurulós székemből, és nagy lendülettel levágódok Leisha mellé. Csak pislog, hogy mit művelek.

- Neked nem tanulnod kellene? - kérdezi. Próbál komolynak tűnni, de nem sok választja el attól, hogy hangosan felnevessen.

- De. De most szünetet tartok - közlöm nemes egyszerűséggel, majd gyors puszit nyomok a szájára.

- Milyen hosszút? - érdeklődik, de egyértelmű, hogy kicsit sem érdekli őt a válaszom, mert magához húz és türelmetlenül megcsókol.

A következő néhány órában abszolút nem tud érdekelni a megtanulandó tananyag léte vagy mennyisége.

***

A legborzasztóbb dallam szólal meg közvetlenül mellettem, ráadásul maximum hangerőn. Nem bírom. Ki nem állhatom ezt a számot. Ki akarom kapcsolni. Csak egy kicsit kellene még nyújtózkodni... Áh, nem megy. Hadd szóljon. Három perc múlva úgyis elhallgat.

A zaj a következő pillanatban megszűnik. Kinyitom a szemem és felnézek. Leisha mosolyog rám. Égkék szemei vidáman csillognak, hosszú, szőke haján megtörik az ablakból beszűrődő napfény.

- Ideje felkelni - csicsergi. Olyan élettel teli így kora reggel. Hogy csinálja?

- Még öt percet... - kérem, és már fordulnék a másik oldalamra, a takarót a fejembe húzva, de a lány nem hagyja. Visszafordít maga felé és lerántja rólam a tökéletes hőmérsékletet biztosító paplant.

- Csináltam neked szendvicseket a mai napra - közli. - Én is kérek majd belőle - teszi hozzá ellenkezést nem tűrő hangon, mégis mosolyogva.

- Rendben - helyezkedek el újra kényelmesen.

Egy rövid ideig hagyja, hogy pihentessem a szemem, aztán megszólal az a szörnyű dal. Kétségbeesetten nézek rá, de amikor meglátom, hogy a telefon a kezében van, rájövök, hogy most nem az én oldalamon áll.

- Kelj fel. Addig nem kapcsolom le. - Tekintete vidáman csillog, mégis kíméletlenül mondja.

Mikor lett ilyen kegyetlen? Jó. Megadom magam. Minden energiámat összegyűjtve nagy lendületet veszek, így sikeresen felülök. Újabb próbálkozásokat követően pedig teljesen egyedül fel is állok.

- Kérem a jutalmam... - teszem meg a néhány szükséges lépést Leisháig, majd átölelve őt megcsókolom. Máris jobb a reggelem.

- Látom, már éberebb vagy - mondja nevetve. - De öltözz, és induljunk, ha nem akarsz elkésni - ad egy puszit az arcomra, és kisétál a szobából.

Gyorsan magamra kapom a kedvenc farmerem meg egy egyszerű pólót és utána megyek.

- Kulcs a bal kabátzsebedben. Kaja és víz pedig a táskádban - szólal meg.

- Köszi. Fogalmam sincs, mit csinálnék nélküled - hálálkodom, majd felveszem a cipőm és a kabátomat. Vállamra kapom a táskát és az ajtó előtt állva várom Leishát.

Ő azonban nem mozdul. Csak áll ott szótlanul.

- Mégsem jössz ma velem? - kérdezem.

- De igen, megyek. De... Blake, nem mehetek... így? - mutat végig magán, fejét lehajtva.

Akkor is gyönyörű, amikor szomorú. Egyenes haja keretbe foglalja hibátlan arcát. Az a ruha van rajta, amit a múlt héten készítettem neki. Pánt nélküli, egyrészes szoknya, amely pont ugyanolyan kék, mint a szemei. És fehér balerinacipő. Ezt ő kérte.

Reményvesztetten néz fel rám, amikor válaszolok a kérdésére.

- Sajnálom, de arról szó sem lehet. Már megbeszéltük - válaszolom. - Ha bárki kérdezősködne, vagy iratokat kérne tőled, nagy bajban lennénk.

Mély levegőt vesz, majd lassan kifújja.

- Tudom.

- Ne haragudj, de nincs más választásunk - mondom bocsánatkérőn. - Jössz? - nyújtom felé a kezem.

- Jövök - indul el felém.

Ahogy közeledik hozzám, folyamatosan zsugorodik, és egyre aránytalanabbá válik. Lábai lerövidülnek, felsőteste összemegy, fejének mérete pedig teljes magasságának harmadát teszi ki. Szemei fejéhez képest megnőnek. Mire elém ér, már csak tíz centi magas. Kinyújtom a kezem, mire ő fellép rá. Hüvelykujjamba kapaszkodik, miközben felemelem.

- Még mindig nagyon aranyos vagy így - mosolygok rá, ám ő csak szomorkásan néz vissza rám. - Ne haragudj! - kérem, mire megrázza a fejét. - Nem haragszol?

- Nem - jelenti ki. - Induljunk! - nyújtja felém a tenyerét apró mosollyal.

Felismerve a jelet, odatartom a mutatóujjam. Apró csattanás hallatszik: belecsap az ujjbegyembe. Ez a reggeli rituálénk része. Azt szimbolizálja, hogy készen állunk egy újabb közös napra.

Rámosolygok Leishára, majd óvatosan belecsúsztatom őt az oldaltáskám telefontartójába. A megszokott helyére.

Kilépek a lakásból, az ajtót bezárom magam mögött. Ráérős léptekkel haladok a társasház parkolójában lévő fekete Mercedes felé. Bal zsebemből előveszem a slusszkulcsot, kinyitom az ajtót, majd helyet foglalok a vezetőülésen. A táskámat magam mellé helyezem, vigyázva annak tartalmára. Lassan végigsimítok az autó műszerfalán. Elfordítom a kulcsot, s elindulok az egyetem irányába.

***

Az első órán képtelen vagyok figyelni. Az ötven év körüli nő akkora beleéléssel mesél, mintha az élete múlna rajta, ám valamiért mégsem találom érdekesnek. Pedig ennek kéne a nap legjobb órájának lennie! Szeretem ezt az órát... Ma mégsem tud lekötni. De nem a tanárnő hibája. Vele semmi gond. A gondolataim nem hagynak koncentrálni.

Teljesen megértem Leisha reggeli kérdését. Sőt én örülnék a legjobban, ha a lakásomon kívül máshol is mellettem sétálhatna, és átlagos ember lehetne. De nem lehet. Egyszerűen nem szabad, mert nem tudnám kimagyarázni a dolgot. Ő pedig nem tudná igazolni magát. Ki tudja, hol végezné... Úgyhogy nem. Bármennyire is örülnék neki, nincs rá mód. És semmi nem garantálja, hogy valaha biztonságos lesz abban a formájában mutatkoznia.

- Nem bánod, ha a következő előadás végéig melléd ülök? - kocogtatja meg a vállam valaki, így kizökkentve a gondolataimból.

Oldalra fordulok, és alaposan megfigyelem a lányt. Ismerős az arca és a haja is, egész biztos, hogy egy szakra járunk, de a neve nem ugrik be. Sosem beszéltünk még. Mit akarhat?

- Nem, gyere csak - mondom neki, mire a táskám pántja erőteljes mozgásokat produkál. Szerencse, hogy a lány a másik oldalamon ül, különben már kiszúrta volna.

- Jobban szoktál figyelni ezen az előadáson - szólít meg újra. - Történt valami? - érdeklődik, s megérzem kezét a vállamon.

Odakapom a tekintetem. Gesztenyebarna szemei engem fürkésznek, göndör fürtjei rugó módjára nyúlnak meg és ugranak össze minden mozzanatára.

Végre elengedi a vállam.

- Nem - zárnám rövidre, de nem hagyja annyiban.

- Pedig nagyon elmerengtél. Múlt héten még csak úgy ittad a nő szavait - jegyzi meg somolyogva.

Hosszú másodpercekig nem válaszolok, és úgy tűnik, nem feszegeti tovább a dolgot. Alig érezhetően végigsimít a hátamon, majd belemerül egy könyvbe. Őt sem érdekli az előadás. A látszatot sem akarja fenntartani: a füzetét ki se nyitja. Szemem sarkából a füzeten szereplő nevet próbálom leolvasni. A vezetéknevére fény csillan, ezért nem tudom kibetűzni, de a keresztnevével könnyebb dolgom van. Victoriának hívják. Már emlékszem rá. Azonban ez az első alkalom, hogy öt méternél közelebb vagyunk egymáshoz, illetve, hogy beszélünk egymással.

Amint mozgolódni kezd a diáksereg, feleszmélek. Végre vége! Vagyis van tíz perc szünetem. Táskámat felkapva sietek ki a teremből és egy eldugott sarkot keresek, hogy nyugodtan beszélhessek Leishával.

Egy megfelelőnek tűnő helyre érve érte nyúlok, ő pedig azon nyomban belekapaszkodik a mutatóujjamba, hogy aztán kiemelhessem a szűkös helyről. Nagyon ki akar szabadulni. Elkezdem óvatosan kiemelni, ám egy ismerős hangot hallok a hátam mögül.

- Megvagy! - kiáltja.

Amilyen gyengéden csak tudom, ujjaimmal azonnal visszaterelem Leishát a zsebbe. Most nem tudunk beszélni.

- Miért rohantál el ilyen hirtelen? És miért nem vártál meg? Hiába szóltam utánad, csak siettél tovább - mondja csalódottan.

- Izé... sajnálom? - nyögöm ki. Nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy bárki beszélni akar itt velem.

- Nem gond - mosolyodik el. - Miért jöttél ilyen messzire? - kíváncsiskodik.

- Mindössze egy csendes helyet kerestem - válaszolom őszintén. - Nem szeretem a tömeget - teszem hozzá. Ráadásul az én szótáramban már egy plusz személy jelenléte is egyenlő a tömeggel.

- Gondoltam, hogy ezt fogod mondani - mondja. - Ezért szoktál mindenhol egyedül lenni? Ezért ülsz minden előadáson messze a többiektől?

Csak nem hagy békén. Bólintok, hátha megunja a beszélgetést.

- Nincsenek itt barátaid? - kérdezi halkan. De miért kérdez ilyet? Milyen alapon akar vájkálni az életemben?

- Miért érdekel ez téged? Egész eddig te is ugyanúgy elmentél mellettem a folyosón. Semmit nem tudsz rólam. Ne akard elhitetni velem, hogy hirtelen a legjobb barátom akarsz lenni! - fakadok ki. Talán nem is az a bajom, hogy barátkozni akar velem. Talán csak a barátnőmet féltem. Valószínűleg az ő lelkiállapotát tükrözöm. Nincs szükségem másra, csak Leishára. Ő is így érez irántam, és ezzel tökéletesen tisztában vagyok.

- Szeretnélek jobban megismerni, ez minden - suttogja Victoria lesütött szemekkel.

Tulajdonképpen miért is akadtam ki? Nem történt semmi, mindössze egy ártatlan kérdést tett fel. Leisha utálni fog azért, amit mondani készülök, de szeretném egy kicsit... megvigasztalni őt. Elvégre én tehetek arról, hogy megbántódott.

- Ne haragudj. Nem akartalak így leteremteni. Általában nem vagyok ilyen lobbanékony, csak arról van szó, hogy ma nagyon sok minden jár a fejemben - magyarázkodom.

- Fátylat rá - mosolyog rám gyengéden. - Egyébként - és ez most elég hátborzongatóan fog hangzani - egy ideje figyellek téged - vallja be, miközben a haját babrálja.

Azt hiszem, az arcomra kiült minden gondolatom. Egyszerre vagyok meglepett, ijedt és kíváncsi. Mióta figyel? És ami fontosabb: miért? Mit akar tőlem? De hiába fürkészem a tekintetét, most egyáltalán nem néz rám. Minden irányba néz, de rám nem. Érdekes lány. Zavarban lenne?

Aztán hirtelen a szemembe néz, én pedig egyszerűen képtelen vagyok elfordulni. Olyan átható a pillantása, mintha olvasna bennem.

- Őrültnek tartasz - jelenti ki. Annyira nyugtalanító a hangsúlya. Azt az érzést kelti bennem, hogy valami oknál fogva lemondott rólam. Hogy csalódott bennem.

- Hidd el, elég sok gondolat átfutott az agyamon veled kapcsolatban, de pont ez eszembe sem jutott - biztosítom. Ezt hallva mintha felcsillanna a szeme.

Ekkor heves mozgolódást érzek a táskám pántja felől. A nevetésem azonnal elhal. A nevetésem. Az imént nevettem. Egy másodpercre lehunyom a szemem és idegesen beletúrok a hajamba. Semmi okom nevetni. Nem vagyok normális.

- Ráncolod a szemöldököd - szólal meg Victoria. - Minden rendben? Kissé frusztráltnak tűnsz - teszi hozzá, s közben lassan felém nyújtja a kezét. Gondolkodás nélkül hátrálok egy lépést. Utána pedig azonnal rájövök, hogy megint megbántottam őt. Szánalmas vagyok. Veszek egy mély lélegzetet és kifújom a levegőt. Még egy halvány mosolyt is magamra erőltetek.

- Igen, minden rendben - mondom reményeim szerint elég meggyőzően. - Most mennem kell - hadarom, és sarkon fordulva elsietek.

Ő pedig hagyja. Nem szól utánam, hogy várjak. Nem kiáltja a nevemet. Nem jön utánam. 


***

A második előadáson, a közgazdaságtanon, nem ül mellém.

Ez így nem teljesen igaz. Az előadáson ugyanis meg sem jelent. A füzete és a táskája viszont már nincs sehol.

Hétről hétre egyre kevesebben járnak be az elméleti órákra - ezt a harmincas évei végén járó, besavanyodott oktató az érdemi oktatás előtt szóvá is teszi -, ám ő mindig ott szokott ülni a terem bal szélén, pontosan középen. Nem mintha én szándékosan kerestem volna őt. De olyan jellegzetes göndör haja van, hogy kétszáz ember között is könnyedén ki lehet szúrni.

Talán jobb is, hogy most nincs itt. Leisha nyugodtabb, nekem pedig van időm összeszedni a gondolataimat. Victoria hirtelen közeledésével majd később foglalkozom.

De ma már nem akarok rá gondolni. Mert ma sokkal fontosabb dolgom van. Beszélnem kell a szüleimmel.



FEJEZET VÉGE 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése