2014. február 6., csütörtök

Kegyetlenség

Szerettelek Téged hosszú időn át,
De ez volt talán a legnagyobb hibám.
Őszintén hittem én benne,
Hogy együtt leszünk örökre.

Hatalmasat tévedtem.
Kicsikét neheztelek
Rád, önmagammal pedig
Nem tudok mit kezdeni.

Alattomos, galád módon,
(Neked ez így kényelmes volt)
Mindenféle előjel nélkül mondtad Te el
Egy barátnőmnek, hogy szakítani fogsz velem.

Ezt követően jöttél csak hozzám.
Vártam, hogy szóra nyíljon édes szád.
S én máris szörnyen megbántam, hogy hallottam
Miről beszélgettél a másik szobában.

Próbáltam elfogadni a tényt:
Nem leszünk mi együtt örökké.
Nem csókolhatom többé soha puha ajkad.
Boldogságomnak ma szomorú vége szakad...

Kérdezted tőlem kíváncsian: "Mi bánt?
Tán hallottad, miről volt szó odaát?"
"Honnan is tudnám? Mondd hát!"
Elkomorodsz. De még vársz.

Most jön a duma,
hogy milyen sokat
Jelentettem Neked.
De én nem veszem be!

S már mondtad is az előre megjósolt
Sablonos szöveget. Kegyetlenség volt
Egyik napról a másikra ilyeneket mondani,
S szándékod kedves barátnőmmel előre közölni...

Kiszerettél belőlem? Már nem én kellek Neked?
Kegyetlenség... Jó barátnőm vett el Téged tőlem...
Nem! Ezt nem fogadom el csak úgy! Tennem kell valamit!
Belekapaszkodok az utolsó szalmaszálba is...!

De már túl késő: "Sajnálom. Én tényleg szerettelek téged."
Patakokban folynak le arcomon sós könnyeim. Hát vége...
Remeg a szám. Miért? Miért kellett ennek megtörténnie?
Lehajtom fejem. Állok Veled szemben még egy keveset...

Majd futásnak eredek s kabát nélkül kifutok a hidegbe.
Hazáig rohanok. Nem fordulok vissza egyszer sem.
Hát persze, miért is tettem volna? Úgysem jöttél volna utánam...
Bezuhantam sírva az ágyamba. Sós könnyeim csípték arcomat.

Nagy sokára elaludtam. Álomba sírtam magam...
Olyan álomba, ahol a boldogság Veled alap...
Ott mosolyogtam... A zord valóságban
Viszont vigasztalhatatlanul sírtam.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése