2013. december 20., péntek

Új esélyek - 3. és 4. esély

<--- Vissza az előző fejezethez


Jessica Harris lenyomta a kilincset, s belépett a lakásba. Unokaöccsének hűlt helyét találta. Elfojtott magában egy káromkodást, majd tehetetlenségében leült a kanapéra és azon kezdett el gondolkozni, hogyan tegye el Seant láb alól. Elvégre az ő köreiben köztudott, hogy Sean igazi lázadó, aki bármilyen eszközt képes bevetni célja elérése érdekében. Már csak az volt kérdéses, miként tudna megálljt parancsolni annak az önfejű kölyöknek.

Eközben az említett óra és segítőtársa a tengerparton múlatták idejüket. Mint kiderült, Sean képtelen visszaküldeni Elliotot a jelenbe anélkül, hogy ő maga is visszakerüljön. Ezt meghallva Elliot kezdett kétségbeesni. Válaszokat követelt Seantől:

- Nos, ha már ilyen ügyesen rávettél, hogy idehozzalak, és ezzel megmentsem a hátsód, igazán meghálálhatnád az ígért válaszok megadásával. Ez a minimum, miután hazudtál a hazajuttatásomat illetően! - emelte meg a hangját.

- Nézd, beismerem, igazad van. Nem volt szép tőlem, hogy hazudtam. De meg kell értened: nem volt más választásom!

- Nem tudom megérteni, ha nem mondasz el nekem semmit!

- A jelenleginél is nagyobb bajba kerülnék, ha mindent elfecsegnék neked!

- Vagyis nem bízol bennem?!

- Nem ezt mondtam!

- De gondoltad!

Sean elhallgatott. Fejét lehajtva gondolkodott a helyzeten. Ha most kitálal Elliotnak, lehet, hogy örökre búcsút mondhat neki és a támogatásának. Viszont ha továbbra sem mond neki semmi konkrétumot, lényegében ugyanoda fog kilyukadni, csak korábban. Mit tegyen?

- Sajnálom - bökte ki.

- Mégis mit? - kérdezett vissza Elliot. - Azt, hogy kihasználsz? Hogy a saját céljaid lebegnek a szemed előtt és nem bízol az egyetlen emberben, aki melletted áll és segíteni próbál? - mondta egy szuszra. - Sajnáld is - adta meg a kegyelemdöfést. - Most pedig beszélj, különben hazamegyünk - mondta. - Gyerünk! Mindent tudni akarok.

- Legyen - sóhajtott megadóan. - Idővel mindent elmondok, ígérem. De most csak a legfontosabbakat emelem ki. Rendben?

- Hallgatlak - ült le egy közeli padra. Seant a kezében tartotta és várta, hogy mesélni kezdjen.

- Tíz éve kezdődött. Csakúgy, mint te, én is ráakadtam erre a varázsórára. Sosem voltam valami türelmes és takarékos, így hát hamar elszállt mind a tizenhárom lehetőségem. Nem sokat értem el vele. Vagyis... nem sok jót. Elkövettem egy hatalmas hibát, amit talán sosem fogok tudni kijavítani. Sokáig nem tartottam hibának a dolgot, hiszen segítettem valakinek. Nem értettem, miért volt ez rossz. A büntetésemet azonban természetesen megkaptam. - Néhány másodpercre elhallgatott, majd folytatta. - Most kicsit áttérek a történet téged érintő részére. Tehát, amikor az utolsó esélyemnek is búcsút mondtam, feltűnt előttem egy furcsa idegen: egy harmincas évei elején járó nő. A nagynénéd. Azt mondta, viselnem kell tettem következményeit. Majd hozzátette: nem hitte, hogy sikerrel járok. Magával vitt valami furcsa helyre; ott ítéltek el - fejezte be mondandóját.

Elliot átgondolta a hallottakat.

- Tudod, hiába mondtad el ezeket, a fejemben lévő kérdőjelek száma kicsit sem csökkent. Épp ellenkezőleg... - sóhajtott. Még mindig nem értette, hogyan került a képbe a nagynénje. Nem tudta, mit követett el Sean. Ráadásul egy másik érdekfeszítő kérdés is szöget ütött a fejében... - De a te kedvedért egy ideig megpróbálom megállni, hogy faggassalak. Remélem, hamar beavatsz majd a részletekbe, mert kíváncsibb lettem, mint voltam.

- Gondolhattam volna. Sajnálom, de egyelőre tényleg nem mondhatok többet.

- Oké, nem baj. Egyébként mennyi idő maradt az egy órából?

- Szűk tíz perc.

- Értem. Meg kell várnunk, míg lenullázódik?

- Nem kötelező. Miért? Már mehetnéked van?

- Hát, az a tíz perc nem oszt, nem szoroz... Menjünk - kérte, aztán meggondolta magát. - Várj csak! Hová megyünk?

- Hm, jogos kérdés. A lakásba nem mehetünk... Ötlet?

- Nekem kéne tudnom? - háborodott fel. - Rád bízom - sóhajtotta. - Ha már a te segged kell menteni az én rovásomra, legalább találd fel magad.

- Kösz, ez rendes tőled. Remélem azzal is tisztában vagy, hogy ezzel az "utazzunk máshová" dologgal búcsút mondhatsz még egy esélynek. Gondoltam, szólok, ha már ilyen bőkezű vagy.

- Igen, valahogy sejtettem. Lehet róla szó. Csak zárjuk le ezt az ügyet.

- Rendben, te mondtad. Akkor menjünk, mondjuk... Hová menjünk? Nem jut eszembe semmi.

- Sean...! - csapta homlokon magát Elliot. - Mit szólsz a két hónappal ezelőtti fesztiválhoz? A belvárosban volt. Nagy volt a tömeg, könnyű lenne ott elvegyülni.

- Remek! Mehetünk?

Elliot bólintott, majd megnyomta a gombot és várt. Egy szempillantással később már egy felvonulókkal teli, árusokkal körülvett forgatag közepén találta magát.

- Jó lesz? - suttogta Seannek.

- Naná! Feltéve, hogy nem volt itt veled a nagynénéd.

- Dehogy volt! Ennyire ne nézz idiótának, légy oly' kedves.

- Ne haragudj. Még szoknom kell, hogy van, aki segíteni akar...

- Nem gond. Hé, oda nézz! Az ott... nem Jess néni? - hunyorított.

- Ne szívass! Azt mondtad, nem volt itt!

- Akkor nem! Most miért van mégis itt? Ő is tud utazni a múltban?

- Nem lehet! Hogyan? Ki? Miért? - sorolta a kérdéseket. Aztán szép lassan kezdett összeállni a fejében a kép. - A francba! Elliot! Most utálni fogsz, de úgy tűnik, szükségem lenne még egy fuvarra, mielőtt kiszúr téged.

- Úgy tudtam... De előbb találd ki hamar, hova nem tud követni! Nem szeretnék minden esélyt ilyen könnyen elveszíteni.

- Persze, értem. Nem is ez a célom. Rejtőzz el valahová! Gyorsan!

Kis keresgélés után két kivilágítatlan épület között, egy szűk utcában találtak búvóhelyet. Jessica Harris eltűnt a szemük elől és már kezdték nyeregben érezni magukat, amikor Elliot vállát valaki megkopogtatta. Ijedten fordult hátra. Nagynénje már készült karon ragadni őt. És a szemei... szinte villámokat szórtak. Azt hitte, ennyi volt, vége; de a következő pillanatban már suttogta a helyet és az időpontot Seannek és egy gyors gombnyomás után már ott is termettek a lakás padlásán. Hevesen dobogó szívvel ült le a koszos padlóra.

- Hatalmas szerencse, hogy eszedbe jutott! Azt hiszem, jövök egy köszönetnyilvánítással - mondta Sean.

- Majd később hálálkodsz. Most gondolkodj, mi legyen.

- Azon vagyok...

- Nem bánod, ha közben kérdezek valamit? Hogyan tud követni minket? És nem kérek kibúvókat. Időd is van bőven, itt eszébe se jut keresni téged. Vagy már minket? Hé, ezzel az egész hóbelevanccal magamra haragítottam a nagynéném? - Csak úgy záporoztak a kérdései, Sean győzte észben tartani őket.

- Lassabban, hé! Először is nyugodj meg! Itt egyelőre én vagyok nagy szarban, te csak később leszel, ha a gyanúm beigazolódik. Másodszor, még nem vagyok biztos benne, ki segít neki. Ugyanis a nagynénéd erre egyedül nem képes. Amint okosabb leszek, beavatlak. Addig foglalkozz a saját feladatoddal.

- Bujtassalak téged? Ejha, de önálló valaki...

- Már megbocsáss, de ha nem tűnt fel, egymagam képtelen vagyok mozogni! És ha nem lenne nyilvánvaló, elmondom, hogy nem önszántamból könyörgök neked! - A végén már szinte kiabált, de lejjebb vette a hangerőt. - Itt én vagyok a jófiú, kell legalább egy segítőtárs, mint minden hősnek.

- Hős? Te? Mivel érdemelted ki ezt a rangot?

- Nem számít - próbálta lezárni a témát.

- Kezd nagyon elegem lenni a folytonos titkolózásodból. Itt a remek alkalom, hogy mindent elmondj, de nem, neked ez meg sem fordul a fejedben!

- Azért nem mondok még el mindent, mert bármilyen furcsa, épp menekülünk.

- Hidd már el, itt biztonságban vagyunk!

- Igen? Az egy dolog, hogy régen takarítottatok itt és sok a pókháló, de ez nem jelenti azt, hogy neki nem jut eszébe ez a hely. Elvégre ismer téged és a gondolkodásmódodat, talán jobban, mint hinnéd.

- Nem értelek. Mi bajod van? Ha félsz, mondd a szemembe! Mondd ki, hogy félsz a nagynénémtől, mondd, hogy rettegsz, mi lesz, ha megtalál! Gyerünk!

- Nem félek! Nekem már vajmi kevés vesztenivalóm van. Egyedül téged féltelek! A segítőm vagy, az isten szerelmére! Ebből nem fogsz könnyen kikeveredni! Már nyakig benne vagy...

Még sokáig vitatkoztak volna, ha nem lettek volna annyira fáradtak, hogy elaludjanak. Sean Elliot kezében pihent, a fiú pedig hanyatt feküdve a vastag porréteg lepte padlón mély álomba merült. Arról azonban elfeledkeztek, mi lesz, ha letelik a padláson töltött egy órájuk...



FEJEZET VÉGE
Következő fejezet --->

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése