2013. november 20., szerda

Tiara egy napja



Az óra eszeveszett csörgésére ébredtem, majd - miután lemondóan nyugtáztam magamban, hogy képtelen vagyok visszaaludni - kinyújtóztattam elgémberedett végtagjaim. Láttam, hogy családom már öltözködik, végzi a reggeli rutint. Ez, mint mindig, elszomorított. Hiszen ez egy jel! Annak a jele, hogy ma is teljesen egyedül maradok. Nem szeretek egyedül lenni. Társaságkedvelő lény vagyok, mint mindenki más. Nehezen viselem a magányt.

Néhány hónapja még más volt az itthoni rendszer. Senki nem ébredt hangos, idegesítő zajra. Nem állították be a vekkert, hogy jelezzen, ideje felkelni. Ennek oka egyszerű: rengeteg idejük volt, nem siettek sehová. Akkoriban nyugodt, kellemes légkör uralkodott a házban. Gyerekek boldog kacagása töltötte be a levegőt. Alkalomadtán engem is bevontak a játékba, s én minden percét élveztem. Délben kivétel nélkül minden áldott nap mennyei ételek sokasága illatozott a nappaliban elhelyezett faasztalon. A kora délután csendes pihenéssel - szunyókálással vagy olvasással - telt. Esténként gyakran ültünk össze a nappaliban filmet nézni. Olyan időszak volt ez, amikor senki nem aggódott semmi miatt és gyakori látványnak számított, ha valaki mosolygott.

Ez a kényelmes életmód két okból szakadt meg: a két gyermek nagymamája, aki azokat az isteni étkeket készítette, szívinfarktusban életét vesztette. A nyár utolsó napján volt a temetés. Sajnos ez a váratlan haláleset erőteljesen rányomta bélyegét Lucas és Marina iskolai teljesítményére is. Lucas harmadikos általános iskolás, húga tavaly ballagott az óvodából.

Naponta voltak kisebb-nagyobb viták. Mi értelme az iskolába járásnak, ha úgyis csak veszekedés van miatta? Egyáltalán tanulnak a gyerekek ott bármi hasznosat? Nem hiszem.

Most, három hónappal később kezdett csak helyreállni a látszólagos rend. Ritkán ugyan, de újra lehetett őket mosollyal az arcukon látni.

A mai nap is így indult. Szüleik sürgették a két lurkót - akik kezdetben ugyan nem nagyon akartak együttműködni, de belátták végül: ma is menniük kell -, hogy egy gyors reggelit követően buszra pattanjanak és induljanak a tudás megszerzésének zsúfolt helyszínére. Pár perccel ez után már be is zárták maguk mögött a bejárati ajtót, majd kiálltak a kocsival a garázsból és elindultak. A rohanásban valószínűleg észre sem vették, hogy nagy pelyhekben szállingózni kezdett a hó.

Ezen a hideg, hószállingózással induló reggelen döntöttem el, hogy nem fogom ezt a napot is itt bent, a négy fal között tölteni. A tél még csak most kezdődik igazán, de én a hátam közepére sem kívánom. Mindenütt hó és jég, ráadásul éjjel-nappal hideg van. Ki szereti ezt? Én mindenesetre nem, de pontosan tudom, hogy ennél már csak rosszabb lesz, tehát addig kell kimennem, míg nem lep be mindent ez a vattaszerű anyag.

Kikukucskáltam a külön nekem fenntartott bejárón. Alig dugtam ki az orrom, máris megcsapott a hideg levegő. Vajon ha később indulok, tűrhetőbb lesz az idő? - merült fel bennem a kérdés. Végül erőt vettem magamon és kiléptem a jó meleg helyiségből a fogcsikorgató hidegbe. Egy szerencsém volt: hogy nem ért még térdig a hó, így csak a talpam volt kénytelen elviselni a hideg talajt. Lassan indultam el; nehezen akaródzott otthagyni a jó meleg helyemet.

Első és egyetlen dolgom volt meglátogatni a szomszédban lakó barátomat, Samet. Bemásztam a kerítésen, és rögtön felé vettem az irányt. A normál esetben hangtalan lépéseim most számára jól hallhatóak voltak, így nem sikerült kellőképp meglepnem őt. Mikor észrevett, csodálkozva kérdezte:

- Tiara? - csillant fel a szeme. - Te hogyhogy itt vagy? - kezdett vad farkcsóválásba. - Nem számítottam rád. Emlékszem, legutóbb említetted, hogy a tél beköszöntével ritkábban látogatsz majd meg - tett hozzá szomorkásan.

- Gondoltam, eljövök addig, míg nincs méteres hó. Miért, talán zavarok? - érdeklődtem.

- Ugyan, te sosem zavarsz. - Ezt a mondatát úgy értelmeztem, hogy egész nyugodtan bemehetek hozzá, így kecsesen becsusszantam a számomra épp elég nagy lyukak egyikén.

- Mondd csak, nem gond, ha hozzád bújok? Fázom...

- Dehogy gond! Helyezd magad kényelembe!

- Köszi - gömbölyödtem össze hasánál, mire mellém rakta mellső lábát, ezzel is melegítve engem. - Ilyenkor gondolok mindig arra, milyen jó is lenne, ha perzsa macska lennék. Ők biztosan nem fáznak.

- Igazad van. Tudod, ismertem egy perzsa macskát. Molly-nak hívták. Régen ő is gyakran átjött hozzám. Ám ez szűk egy évig tartott csupán. Amikor utoljára jött, azt mondta, nem szeretné mindig bepiszkolni hófehér bundáját. A gazdái nagyon szigorúak voltak, és ha egy kis folt is volt rajta, mindig rohantak fürdetni őt. Nem csoda, hogy hamar belefáradt - csóválta meg a fejét. - Sajnálom, hogy az óta sem hallottam felőle. - Pillanatnyi csend állt be, nem mondtam erre semmit. Vártam, mert úgy hittem, még nem ért mondandója végére. Igazam lett. - Arra akartam kilyukadni, hogy nem szeretném, ha te is perzsa lennél, és idővel te is abbahagyd az említett ok miatt a velem való beszélgetést. Hiszen tudod, hogy engem nem engednek el egyedül. Szerintem te így vagy önmagad, abesszinként.

- Remélem, ezt vehetem bóknak - vigyorogtam rá. - Egyébként ne aggódj, érted a legnagyobb hófúvásban is kijönnék. De remélem, nem szeretnéd, ha emiatt megfáznék - tettem hozzá gyorsan. - Csak akkor jövök majd hófúvásban, hogyha már nagyon vágyom a társaságodra. Illetve ha szépen megkérsz - somolyogtam.

- Ez igazán nemes gesztus tőled, cicám - nevetett.

- Kérdezhetek valamit? - vettem komolyra a szót.

- Persze, hallgatlak. - Észrevette hirtelen hangulatváltásomat; erősen koncentrált a mondanivalómra.

- Benned felmerült már, hogy jobb lenne, ha más fajta lennél?

- Igen. Minden egyes nap - merengett el. - Gondolj bele, ha nem német juhász, hanem például spániel lennék. A gazdáim nem tartanának itt, a ketrecbe zárva éjjel-nappal, télen-nyáron. Szabadon futkározhatnék a kertben, sőt, a lakásba is beengednének. Te ilyen szempontból szerencsésebb vagy.

- Ez még nem is jutott eszembe - mondtam ki az első gondolatom. - Sajnálom, hogy felhoztam a témát - hajtottam le a fejem bűnbánóan. - Mától kezdve nem fogok panaszkodni! - határoztam el.

- Jaj, Tiara. Senkinek nem tökéletes az élete. Mindannyian szeretnénk jobbá tenni azt. Mi is, és az emberek is. A különbség csupán annyi, hogy nekik nagyobb erre az esélyük. Ők több dolgot megengedhetnek maguknak. Dolgozhatnak; és időt és energiát nem kímélve dolgoznak is. Ezzel keresik a kenyerüket.

- Milyen bölcs vagy öt éves létedre! - ámultam.

- Dehogy is, csak sokat hallom beszélgetni az embereket - magyarázta meg.

- Én nem sok figyelmet szentelek nekik. Már megszoktam, hogy csak akkor keresnek, ha olyanjuk van. Persze ha én ott sündörgök körülöttük, mindig figyelmen kívül hagynak - biggyesztettem le a szám.

- Nem sokáig bírtad ki panaszkodás nélkül, cicus! - hahotázott.

- Bocsi, nem direkt volt...

- Tudom, és nem baj. Ami a szíveden, az a szádon. Ez is csak aranyossá tesz - simított végig a hátamon mancsával.

Teljesen hozzásimultam; élveztem, hogy kellemes meleg áramlik belém. Órákig voltunk így, egymást melegítve; közben beszélgettünk mindenféléről. Sam volt az első és legjobb barátom; szeretem, hogy bármit is csinálunk, remekül szórakozunk. Ha csak fekszünk egymás mellett, akkor is nyugodtnak, elégedettnek érzem magam. Ez lenne a boldogság? Ha igen, akkor azt kívánom, bár sose múlna el.

Ám, mint azt tudjuk, egyszer minden jónak vége szakad; még ha ideiglenesen is.

Sam megbökött az orrával, jelezve, hogy figyeljek. Odafordultam az általa mutatott irányba. Maxet, Sam gazdájának tizenkét éves fiát pillantottam meg. Róla tudni kell, hogy világéletében allergiás volt a macskaszőrre. Igaz, kezdetben szerette, ha itt vagyok; de mostanában mindig elüldöz, nehogy rájöjjön a köhögési roham. Kicsit sajnálom is szegényt.

- Már megint itt vagy, Tiara? - Időtlen idők óta tudja, hogy a szomszédban lakom. - Menj innen! Sicc! - próbált megszabadulni tőlem. Kelletlenül kimásztam ott, ahol bejöttem Samhez, és egy gyors elköszönést követően elfutottam. Ismeritek a mondást: megszoksz vagy megszöksz. Most az utóbbit választottam. Tehát gyorsan szedtem a lábaim. Sietségem másik oka a szűnni nem akaró hideg volt. Már jóval a fagypont alatt lehetett a hőmérséklet. Míg haza nem értem és be nem fészkeltem magam a puha vackomba, észre sem vettem, mennyire fáztam ott kint.

Elhatároztam, hogy akármilyen hideg is lesz holnap, ki fogok menni Samhez. Újra látni akarom őt, újra beszélgetni szeretnék vele! Már az első alkalommal is, amikor találkoztunk, jól kijöttünk és nagyon gyorsan megtaláltuk a közös hangot. Kellemes meglepetés volt, hogy velem egyetemben ő sem ellenzi a kutya-macska barátságot. Ezt a hónapok óta tartó szoros köteléket bűn lenne ilyen apróság miatt meglazítani. Nem engedem, hogy az időjárás közbeszóljon!

Elvégre a barátság áldozatokkal jár. És néha bizony te vagy az, akinek ezt a bizonyos áldozatot meg kell hoznod. Közben viszont biztosan tudod, hogy ha úgy adódik a helyzet, a másik fél is megtenne érted minden tőle telhetőt.

Késő délután értek haza a gyerekek szüleikkel. Megosztották egymással a nap fontosabb eseményeit, majd megvacsoráztak. Örültem, hogy engem sem felejtettek el és a kedvencemet rakták elém. Miután jóllaktam, összegömbölyödtem a helyemen és nem törődve tovább semmivel és senkivel, mosollyal az arcomon, elégedetten hajtottam álomra a fejem.



VÉGE

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése