2013. október 31., csütörtök

Tehetetlen - 1. fejezet

Vajon milyen érzés lehet, ha hosszú idő után végre találsz valakit, akit kedvelsz, de az illető már rég boldog valaki más oldalán? Hogyan tudnád elviselni a gondolatát is, hogy akihez te szeretnél a legközelebb állni, más mellett ébred reggelente és nagyon is tisztában vagy vele, hogy alig jutsz az eszébe? Magadba roskadnál? Összetörnél? Feladnád?

Én nem. Én harcolnék, hogy a kiszemeltem is úgy érezzen irántam, mint én iránta! Egyszerűen el kell érnem, hogy én legyek számára a legfontosabb. Ennyi. Miért kell ezt túlkomplikálni?

Néhány hónapja ezt gondoltam. De most, hogy pontosan ebbe a helyzetbe kerültem, megváltozott a véleményem. Illetve néhány tényező is rásegített, hogy más szögből lássam a dolgokat.

Szeptember elején kezdődött minden: az évnyitón. Akkor mutatták be őt a diákseregnek. Őt, Jason Terrát, az új matematika tanárt. Először kicsit csalódott voltam, mert a régi tanárunkat - Maria Lenally-t - személy szerint nagyon kedveltem; a sokak számára bonyolult és legkevésbé sem érdekes tárgyat teljesen új színben tüntette fel. De a nyugdíj neki is jár, és egyébként is, eleget dolgozott már, biztosan el tudja tölteni az idejét kicsit nyugodtabb körülmények között is. Mindenesetre hiányozni fog, ebben biztos voltam.

Ám elég volt várni az idei első matek óráig. Mr. Terra halálpontosan becsengetésre ért a terembe.

- Szervusztok! Jason Terra vagyok. Mint azt már hallottátok a tegnapi évnyitón, ettől az évtől én veszem át Mrs. Lenally óráit - ült le a használatba nem vett első padra. - Gondolom nem repestek, amiért az utolsó évetekben kaptok új tanárt, de erről egyikünk sem tehet, így alakult. - Végignézett az osztályon, majd folytatta. - Mit szólnátok hozzá, ha a mai első óránkat arra fordítanánk, hogy megismerjük egymást?

Az ajánlatát meghallva teljes káosz uralkodott el az alig harmincfős osztályon. Mi más is történhetett volna? Hiszen előttünk állt - na, jó, akkor épp ült - egy tanárhoz képest talán túlságosan is fiatal, jóképű, kedves... Egyszóval első látásra tökéletesnek tűnő férfi. Hozzá kell tennem, hogy az osztályunkban mindössze három hímnemű egyed volt, de hát az ő véleményüket ugyebár senki nem kérdezte.

- Akkor kezdjük is. Mondjuk veled - mutatott rám. Igen, a szélső padsor legelső sorában ültem, a tanári asztaltól balra. Miután megtaláltam a hangom, belekezdtem a bemutatkozásba: név, lakhely, kedvenc tantárgy, hobbi. Szép lassan mindenki sorra került.

- Akkor, azt hiszem, én jövök - vette át a szót Mr. Terra. - A nevemet tudjátok... Mondjátok csak, mire vagytok kíváncsiak?

Ennél a pontnál ordította be a lánysereg egyik fele, hogy "a tanár úr korát!", míg a másik felét az érdekelte, "hogy facér-e a tanár úr". Én egyébként az első félbe tartoztam; egyelőre beértem volna a korával is. A kérdezett próbált rendet teremteni, ami tekintettel a várva-várt információáradatra, hamar sikerült is.

- Nos, nem szokásom a munkahelyemen személyes dolgokat megosztani ilyen sok emberrel, de mivel látom rajtatok, mennyire kíváncsiak vagytok, ez egyszer tehetek kivételt. Huszonnégy éves vagyok - itt újabb bekiabálások és sikítások következtek, például, hogy "milyen fiatal a tanár úr!", és hogy: "nem is tűnik annyinak, diáknak is simán beillene" -, és van egy menyasszonyom.

Na, ez után a kijelentés után mindenkinek tátva maradt a szája. Igen, mind letettünk arról, hogy például tegezzük őt, elvégre nem illik; és arról is, hogy bármi nem helyén való gondolatunk - vagy kapcsolatunk - legyen vele.

- Ennyire meglepődtetek? - nézett végig rajtunk szelíd mosollyal.

- Tanár úr - tettem fel a kezem -, megkérdezhetem, mióta vannak együtt?

- Nos, az egyetemen ismerkedtünk meg. Ugyanarra a szakra jártunk, de kezdetben semmit nem kommunikáltunk. Ám, mint kiderült, rengeteg olyan dolog van, amit mindketten szeretünk, így hamar megtaláltuk a közös hangot. A többi jött magától - zárta le egy vállrándítással.

- Elárulná a menyasszonya nevét? Legyen szíves! Utána nem kérdezek többet, ígérem! - hadartam.

- Ha ennyire szeretnéd, hát legyen. Stephanie Lee.

- Köszönöm... - Várjunk csak. Jól hallottam? - szépen - fejeztem be a mondatot. Stephanie Lee? Komolyan? De hát ő a nővérem! Nem! Nem lehet ő! Valami névrokon lehet... Nem. Egész biztos, hogy ugyanarra a Stephanie Lee-re gondolunk. Hiszen pár napja említette, hogy valami jóképű fickó eljegyezte. Na, most már bánom, hogy elköltözött anno. Csak félórányi autóútra lakik, mégis alig látjuk...

- Linda, kérlek, maradj itt egy kicsit óra után.

- Rendben - bólintottam bambán.

Utána esett csak le, hogy egyedül a nővérem hív Lindának, mindenki más Mel-nek becéz. Ezek szerint... már hallott rólam? Hm, mégiscsak nekem van a legjobb nővérem a világon!


FEJEZET VÉGE

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése