2013. május 2., csütörtök

Hiba? - 1. fejezet

- Jó reggelt! - köszöntött valaki, amikor észrevette, hogy ébredezek.

- Neked is - válaszoltam hunyorítva az ablakon besütő erős napfénytől. Amint felültem, elkezdett hasogatni a fejem. Az első kérdés, ami felmerült bennem, az volt: mi a fene történt tegnap? Elég volt ránéznem a mellettem hasaló egyénre, és minden eszembe jutott. Elmentem inni a haverokkal, de mindenkinek valamilyen dolga akadt, így csakhamar egyedül maradtam. Nem akartam olyan korán hazamenni, ezért megcéloztam a következő útba eső kocsmát. Ott találkoztam Claude-dal. Első ránézésre is elég elszontyolodottnak tűnt, és mikor szóba elegyedtem vele, megtudtam szomorúságának okát. Szülei kitagadták, amikor megtudták, hogy egy szem fiuk a saját neméhez vonzódik.

Több pohárnyi alkohol elfogyasztása után már egész jó kedve kerekedett, ami engem is kárpótolt, amiért a barátaim váratlanul leléptek. Egy különbség azonban volt kettőnk között: velem ellentétben ő nem bírta jól a piát, és minden előjel nélkül kidobta a taccsot. Természetesen az egyik ott dolgozó engem is befogott a takarításba. Mondjuk, akkor is segítettem volna, ha nem szól. Elvégre így illik. Amikor az asztal és a padló is csillogott-villogott és már azon voltam, hogy hazakísérem szerencsétlent, eszembe jutott, mit mondott nem sokkal ezelőtt. "Kitagadták. Vagyis haza nem vihetem..." Mi mást tehettem volna, mint hogy magammal cipelem a lakásomra?

"Várjunk csak. Valami nincs rendben. Mégis miért vagyunk mindketten meztelenek? Miért nincs rajtunk legalább egy alsógatya? Mégsem emlékszem mindenre? Ugye nem...?!"

- Basszus.

- Mi a baj, Aaron? - nézett rám kíváncsian.

- Mennyire emlékszel a tegnapi napból? - kérdeztem óvatosan.

- Mindenre. Tény, hogy nem vagyok nagy piás, de a memóriám nem függ össze azzal, mennyi alkoholt fogyasztok - mondta.

- Akkor elmagyaráznál valamit? - pillantottam rá szemöldök ráncolva. - Miért nincs rajtunk ruha?

- Azért, mert miután idehoztál, véletlenül... hát, visszajött az elfogyasztott ital. A nagy része rajtad landolt. De nem nagyon voltam beszámítható állapotban és finoman szólva a nyakadba ugrottam bocsánatot kérni. Aztán kénytelen voltál...

- Oké, értem - sóhajtottam. "Ezek szerint nem történt semmi olyan."

- Egyébként hálás vagyok, amiért itt alhattam.

- Semmiség. Tényleg, van hova menned?

- Nem igazán - szomorodott el. - Habár van nálam egy kis pénz, valami olcsóbb helyre elég lenne egy ideig...

Nem tudtam csak úgy elsiklani efölött. Én meg a jó szívem...

- Amíg nem találsz jobb helyet, maradhatsz itt, ha szeretnél - ajánlottam.

- Tényleg? - csillantak fel a szemei. - De nem szeretnék útban lenni. Biztos van elég dolgod, nem hiszem, hogy engem is szeretnél még pesztrálni.

- Szerintem nem szorulsz különösebb pesztrálásra.

- Örülök, hogy te így látod.

- Ezek szerint más nem így gondolta?

- Nem. Például Alex. Elege lett a gyerekes viselkedésemből, ezért dobott.

- Hány éves vagy? - mondtam ki az első kérdést, ami eszembe jutott.

- Mennyinek saccolsz? - dobta vissza a labdát.

- Hát, figyelembe véve a tegnapi napot, a megjelenésedet és a beszédstílusodat... huszonkettő? - találgattam.

- Nem - jött a tömör válasz.

- Több? - lepődtem meg. "Pedig nem tűnik idősebbnek."

- Nem - húzódott mosolyra a szája.

- Akkor... húsz?

- Még kevesebb - közölte.

- Tessék? - hitetlenkedtem.

- Tizenhét vagyok - bökte ki.

- Ez vicces. Úgy hallottam, azt mondtad, tizenhét vagy.

- Annyi vagyok.

"A fenébe" - dőltem hanyatt.

- Ennyire azért nem kellene meglepődnöd. Elismerem, tényleg többnek tűnök; de a látszat csal. - Miután nem mondtam erre semmit, folytatta. - Kitalálhatom, mire gondolsz? "Mibe keveredtem? Hiba volt magammal hoznom ezt a kölyköt" - mondta elváltoztatott hangon. Kis hallgatás után hozzátette: - Sajnálom.

- Ugyan! Igaz, a kérdést én is feltettem magamban...

- Tudtam.

- Engedd, hogy befejezzem! Rendes srác vagy. Örülök, hogy találkoztam veled. Utólag visszagondolva, jól tettem, hogy magammal hoztalak. Egyáltalán nem tartom hibának. Ráadásul ki tudja, hol lyukadtál volna ki, ha csak úgy ott hagylak. Azért jobb itt, mint valami sikátorban gubbasztani, vagy ne adj isten valami pedofil markában csapdába esve, nem?

- De. Köszönöm - hajtotta mellkasomra a fejét. Nem tudtam ezt mire vélni, de nem ellenkeztem. Sőt, mire észbe kaptam, jobb kezem már a fejét simogatta. Ujjaim beletúrtak sötétszőke hajába, mire Claude meglepetten nézett fel rám. Gyorsan elhúztam a kezem.

- Ne haragudj! - mondtam lehajtott fejjel.

- Te ne haragudj! Én... nem tudom, mi ütött belém - bújt a takaró alá.

- Hé, bújj ki alóla! Így nem tudunk beszélni - érveltem, ám ő meg sem moccant. Néhány gondolkodást nélkülöző másodperc után lejjebb húztam róla az ágyneműt. Nem sokkal ez után szipogás hangja ütötte meg a fülem. - Claude, te sírsz? - kérdeztem meglepetten. Fölé hajolva sikerült megbizonyosodnom róla, hogy tényleg folynak a könnyei. - Sajnálom. Nem akartalak megbántani! - kezdtem nyugtatni a hátát simogatva. Kis idő elteltével alábbhagyott a remegése, csak néhány elvétett szipogást lehetett hallani. - Tessék - nyújtottam felé egy papír zsebkendőt. Amint kifújta az orrát, újra bocsánatot kért. - Nem haragszom, nincs miért. Na, nézz rám! - kértem. És ő rám nézett azokkal a nagy, kék szemeivel.

- Undorodsz tőlem, igaz? - kérdezte lebiggyesztett ajakkal.

- Dehogy is! Honnan veszed ezt a butaságot?

- Az emberek szinte kivétel nélkül elítélik azokat, akik mások, mint ők maguk. Undorítónak találnak minket. Pedig ugyanolyan emberek vagyunk mi is! Mindössze annyi a bűnünk, hogy akit szeretünk, velünk azonos nemű.

- Akkor én kivétel vagyok, ugyanis engem nem érdekel a szexuális beállítottságod. Mindenkinek joga van azt szeretni, akit akar. Te is így gondolod, nem? - mosolyodtam el. Bólintott. - Ne foglalkozz más véleményekkel. - Megemeltem az állát és lehajolva hozzá apró csókot leheltem a szájára.

- Ezt... miért? - kérdezte Claude megilletődve.

- Jó kérdés. Magam sem tudom. De úgy éreztem, meg kell tennem. Sajnálom.

- Nem gond - rázta meg a fejét alig észrevehető mosollyal. - Tényleg itt maradhatok?

- Persze, különben nem ajánlottam volna fel. Gyere, adok neked valami ruhafélét - tápászkodtam fel az ágyról. Elsétáltam a szekrényig, ahonnan találomra kikaptam néhány cuccot, majd fel is vettem azokat. Miután felöltöztem, szememmel Claude-ot kezdtem keresni. Valami oknál fogva még mindig az ágyban volt félig betakarózva, de legalább már felült. Ahogy ránéztem, észrevettem, hogy elpirult. Nem tulajdonítottam ennek különösebb jelentőséget, csak megállapítottam magamban, mennyire aranyos így. - Nem jössz? Javíts ki, ha tévedek, de szerintem nem szeretnél egész nap egy szál semmibe járni-kelni.

- ...el - motyogta.

- Tessék?

- Fordulj el - kérte. Arca még pirosabb színben kezdett pompázni.

- Ugyan már!

- Komolyan mondtam - hajtotta le a fejét.

Nem értettem, miért kéri ezt, de úgy döntöttem, miért ne? Ha ezt szeretné... Szófogadóan hátat fordítottam neki, úgy beszéltem hozzá:

- Nézd, itt megtalálsz mindent, válogass nyugodtan. Ha kész vagy, gyere ki, csinálok reggelit.

Becsuktam magam mögött az ajtót. A konyhába érve elkészítettem a reggelit, majd közösen elfogyasztottuk. Amint elmosogattam magunk után, megszólalt a telefonom. Ismeretlen szám. Felvettem.

- Aaron! Tudnánk most találkozni? - érdeklődött egy elkeseredett hang. Egyből tudtam, ki a hívó fél.

- Noah? Mi történt?

- Gyere át, kérlek...!

- Öt percen belül ott vagyok!

- Köszönöm...

A vonal megszakadta után magamra kaptam a cipőm és már majdnem kiléptem a lakásból, amikor eszembe jutott, hogy nem vagyok egyedül.

- Sajnálom, de most el kell mennem! Érezd magad otthon. Sietek vissza! - indultam el Noah lakása felé.

Claude-ot nem szívesen hagytam egyedül, de aggódtam Noah miatt. Olyan kétségbeesettnek, zaklatottnak tűnt a telefonban...

A ház elé érve csengettem; egy sírástól vörös szemű lány nyitott ajtót. "Nagy baj történhetett."

- Noah, jól vagy?

"Na, ez hülye kérdés volt. Biztos semmi baja, csak poénból sírt ki tudja meddig és hívott fel, hogy jöjjek el. Gratulálok Aaron."

- Gyere be - mondta.

Helyet foglaltam a kanapén, Noah is mellém telepedett.

- Mi történt?

A lány nagyot sóhajtott, majd rögtön a tárgyra tért:

- Terhes vagyok - szemébe újra könnyek gyűltek.

- Álljunk csak meg egy percre! Ennek örülnöd kéne, nem? - néztem rá értetlenül.

- De.

- Akkor hol a probléma?

- Már régebben is feltűnt, hogy Ryan máshogy viselkedik, mint szokott. Furcsálltam. Az elmúlt néhány hétben már szinte biztosra vettem, hogy megcsal. Néhány barátnőm is figyelmeztetett, de reménykedtem, hogy csak beképzeljük az egészet és semmi ilyesmiről nincs szó. Mint utólag kiderült, sajnos tévedtem. Amikor tegnap délután elmentem hozzá, egy szőke, agyonszoláriumozott lány nyitott ajtót. Kérdőre vont, hogy mégis mit keresek ott és mi dolgom van Ryannel. A meglepettségtől és a csalódottságtól csak annyit tudtam kipréselni magamból, hogy mondja meg a barátjának: mostantól semmi közünk egymáshoz. Ryan nem sokkal ezelőtt felhívott. Kíváncsi volt, miért kerestem tegnap. Szinte ordítva közöltem vele a tényt, hogy gyereket várok tőle. Egy kis ideig meg sem bírt szólalni. Aztán annyit mondott, idézem: "Sajnálom, Rachelt szeretem. Kérlek, értsd meg. Ég veled..." - gördült le arcán egyre több könnycsepp. - Aaron! Mit csináljak? - temette tenyerébe arcát.

Nem tudtam, hogy kellene reagálnom a hirtelen rám zúduló információkra. Ez a Ryan már kezdettől fogva nem volt nekem szimpatikus, de Noah boldognak tűnt mellette. Majdnem másfél éve együtt voltak, úgy tűnt, minden rendben van... Magamhoz öleltem zokogó barátom, aki azonnal vállgödrömbe temette arcát, kezével pedig görcsösen kapaszkodott a felsőmbe.

- Ne aggódj, biztos vagyok benne, hogy jól fogsz dönteni - suttogtam. - Nekem nincs beleszólásom az életedbe, azt kell tenned, ami neked a legjobb. Vedd számításba a lehetőségeidet és a legkedvezőbbet válaszd - folytattam. - Sajnálom - mondtam kis szünet után -, nem vagyok valami jó tanácsadó.

- Köszönöm, hogy mellettem vagy - érkezett a halk válasz. - Azon gondolkozom, mennyivel könnyebb lenne most, ha te lettél volna az, akibe beleszeretek. Te nem lettél volna ilyen kegyetlen velem...

- Ezt már sosem tudjuk meg. Egyébként, ha a későbbiekben is bármi gond lenne, hívj nyugodtan! Rám számíthatsz - mosolyogtam az időközben kicsit megnyugodott lányra.

Ezt követően még sokáig beszélgettünk. Mindent megtettem annak érdekében, hogy Noah, ha csak egy kis időre is, de kiverje a fejéből azt a szemetet, akit tegnapig a barátjának hívott.

- Remélem nem haragszol, de lassan mennem kell - mondtam. - Valaki már biztos nagyon vár haza - gondolkodtam hangosan.

- Nézzenek oda! Csak nem találtál magadnak barátnőt? - bökött oldalba. - Aztán nehogy féltékeny legyen rám ok nélkül!

- Ugyan, szó sincs barátnőről - legyintettem. - De amint lesz, neked mutatom be először, ígérem! Viszont most már tényleg indulok. Fel a fejjel és vigyázz magadra! - köszöntem el Noahtól.

- Szavadon foglak! Még egyszer köszönöm, hogy eljöttél, sokat jelent. Szia!

A haza utat szinte futva tettem meg. Reméltem, hogy Claude nem rágott be nagyon, amiért ilyen hirtelen leléptem. A lakásomhoz érve jóformán betörtem az ajtót.

- Megjöttem! - közöltem a nyilvánvalót. - Bocsi, kicsit sokáig tartott... - Ekkor pillantottam meg ideiglenes lakótársamat, amint a kanapén kismacska módjára összegömbölyödve aludt bekapcsolt tévé mellett. Odaléptem mellé, s kisimítottam egy kósza hajtincset az arcából. "Így látva őt, tényleg hihető, hogy csak tizenhét. Még gyerek, mégis akadnak nehézségei az életben. Vegyük példának a szüleit. Szülőnek lehet hívni egyáltalán azokat, akik lényegében kidobják a gyereküket az utcára? Pedig semmi rosszat nem tett, nem szolgált rá erre. Belegondolni is rossz, hol lenne most, ha nem hoztam volna ide. Remélem, sokáig élvezhetem még a társaságát..." Hosszú percekig néztem az alvó arcát, egyszerűen nem tudtam betelni a látvánnyal. "Helyes kis pofija van, meg kell hagyni" - állapítottam meg magamban. Hirtelen ötlettől vezérelve gyors puszit nyomtam a szájára; aztán folytattam a bámulását. Ám végül kénytelen voltam a konyha felé venni az irányt. "Szűk egy óra múlva dél, és az ebéd még sehol. Ideje nekiállni." Próbáltam a lehető leghalkabban tevékenykedni, hiszen nem akartam felébreszteni Claude-ot.

Percre pontosan délre elkészültem az étellel. Nagy nehezen rávettem magam, hogy felkeltsem a fiút.

- Miért nem szóltál egyből, amikor visszajöttél? Egyáltalán hol voltál? Miért kellett olyan hirtelen elmenned? - zúdította rám a kérdéseit.

- Sajnálom. Egy közeli barátomnak segítségre volt szüksége, ezért természetesen mellette akartam lenni.

- Egész véletlenül nem nő az illető? - tette karba a kezeit.

- De - válaszoltam röviden.

- A barátnőd? - folytatta kérdéssorozatát.

- Fontos ő számomra, de nem a barátnőm - sóhajtottam. "Miért kell még tőle is ezt hallgatnom? Nem elég, hogy családom folyton ezt szajkózza? Értsék meg végre, hogy ez csak barátság!"

- Tényleg?

- Tényleg - borzoltam össze a haját. - Mellesleg ki fog hűlni az ebéd, ha nem sietünk - mondtam mosolyogva.

Claude kitörő lelkesedéssel fogadta spagettit; gyorsan be is habzsolta. Öröm volt nézni.

Ebéd után kikapcsolódás gyanánt beszélni kezdtünk magunkról egymásnak. Többek között azt is megtudtam róla, hogy az apja közismert politikus, aki a jó hírneve megtartása végett döntött fia kitagadása mellett; a feleségének nem volt beleszólása a dologba. Mondanom sem kell, hogy tátva maradt a szám a csodálkozástól. "Valahogy hihetetlen az egész. Kicsi a világ. Olyan emberekkel találkozhatunk puszta véletlenségből, akikkel a megszokott, normális életkörülmények között biztos nem hozna össze a sors. Soha meg sem fordult a fejemben, hogy egyszer egy híres politikus fiával fogok ideiglenesen együtt élni..." Néhány kérdés felmerült még bennem az apjával kapcsolatban. Percekig gondolkoztam, hogyan kérdezzem meg úgy, hogy ne legyen túl kíváncsiskodó vagy sértő.

- Ne haragudj, amiért megkérdezem... de az apád honnan tudta meg, hogy meleg vagy? - tettem fel a kérdést kicsit tartva a választól. - Persze nem muszáj válaszolnod - tettem hozzá gyorsan.

A szemeiből nyugalom áradt. Mintha számított volna arra, hogy ennél a témánál bizony ez is fel fog merülni. Monoton hangon kezdett bele, mintha magában már többször eljátszotta volna ezt a beszélgetést.

- Ha eddig nem utáltál, akkor ez után fog megváltozni rólam a véleményed. - Sóhajtott egyet, majd rátért a lényegre. - Alex, a fiú, akivel jártam, gyakori vendég volt nálunk. Szerencsére jól kijött a szüleimmel, akiknek akkor még fogalmuk sem volt, milyen kapcsolat is van közöttünk. Egyik nap apa - akiről úgy tudtam, a munkahelyén van - meglátott minket, miközben azt csináltuk. - Claude elpirult és úgy tűnt, a sírás fojtogatja. Közelebb húztam őt magamhoz, hogy valamelyest megnyugodjon. - Azt hittem, ettől még semmi nem fog változni. Mekkora hülye voltam!

A fiú eddig tudta visszatartani a könnyeit. Továbbra is öleltem őt, szívem szerint sosem engedtem volna el.

- Ne aggódj, előbb vagy utóbb minden rendbe jön - vigasztaltam. - Én itt leszek veled és támogatlak, amiben tudlak, ne félj - simogattam a fejét, míg ő erősen markolta az ingem.

Percekkel később könnyei elapadtak és már csak a szipogott. Kibontakozott volna az ölelésből, de visszarántottam és ajkaira tapadtam. Sóvárogva nyaltam végig száján, így kérve bebocsátást. Szinte rögtön résnyire nyitotta száját, én pedig kaptam az alkalmon és nyelvemmel bebarangoltam szájüregét, majd vad táncba hívtam nyelvét. Kifulladásig csókolóztunk; nyálcsíkot húzva váltunk el egymástól. Claude arca paradicsom piros színben pompázott. Nem nézett rám.

- Ezt nem lett volna szabad - mondta. - Miért csináltad? - hajtotta le a fejét.

- Sajnálom. Túlságosan elragadtattam magam. De egyszerűen nem tudtam ellenállni! - Pillantásom Claude csóktól duzzadt, rózsaszín ajkaira tévedt. - Olyan hívogató volt a kisugárzásod, az egész lényed...

- Szóval nálad ez csak úgy spontán jön? Meglátsz valakit, aki "hívogat" és rögtön ráveted magad!? Nem hittem volna, hogy ilyen vagy. Félreismertelek - szavai tőrként hasítottak a szívembe.

Hosszú órákig alig szóltunk egymáshoz. A vacsorát is mély hallgatásba burkolózva fogyasztottuk el. Egész idő alatt az járt a fejemben, hogy megbántottam a srácot. "Habár úgy tűnt, ő is benne van a dologban, mégis, csak magamat hibáztathatom. Mióta megláttam a szomorú, magatehetetlen fiút a kocsmában, vonzódom hozzá. Szeretném magam mellett tudni. Szeretném, ha nem esne nagyobb baja, ha nem szerezne mélyebb sebeket. Erre mit csinálok? Megcsókolom. Nem vagyok normális. Nem így kellene bánnom azzal, akit szeretek! Szeretem? Tényleg beleszerettem volna ebbe a fiúba ilyen rövid idő alatt? Mihez kezdjek most ezzel az érzéssel?"

- Nem bírom tovább! - állt elém Claude. Meglepetten néztem fel rá ülőhelyemről. - Annyira feszélyez ez a nagy csönd! Mondj valamit, bármit! Kérlek - suttogta el a végét.

- Ülj le, jó? - paskoltam meg a helyet magam mellett. Nem kellett kétszer kérnem, azonnal mellém telepedett. Kicsit el is kerekedtek a szemeim. - Nézd, én tényleg sajnálom. Nem akartalak kényelmetlen helyzetbe hozni. Csak tudod...

- Nem baj, nem haragszom. Mindenki követ el néha hibákat.

- Tényleg nem neheztelsz már rám? - kérdeztem vissza.

- Nem - erősítette meg, mire egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a szám.

- Köszönöm - néztem rá hálás mosollyal. "Itt a megfelelő alkalom!" Nagy levegőt vettem és belekezdtem. - Tudom, hogy ezzel elkéstem, de nem akarom még tovább halasztani. Claude, szeretlek. Tisztában vagyok vele, hogy csak tegnap találkoztunk, de ennyi idő alatt is képes voltam beléd szeretni - mondtam végig a szemébe nézve. "Szegény, sikerült jól meglepnem. Úgy pislog, mintha nem értené az imént elmondott szavaimat."

- Nem mondom, hogy nem esett jól ezt hallani - találta meg a hangját -, de van néhány dolog, amit mindenképpen szeretnék megtudni.

- Hallgatlak.

- Először is, nem úgy volt, hogy barátnőd van?

- Nem - vágtam rá, talán túl gyorsan.

- Ez nem tűnt túl meggyőzőnek - mondta karba tett kézzel.

- De ez az igazság! Rajtad kívül nincs senki, aki érdekelne - jelentettem ki.

- Rendben. Kettes kérdés: te is meleg vagy? - fürkészett kíváncsian.

- Nem mondanám. Régebben jártam pár lánnyal, de valahogy egyik kapcsolatom sem tartott túl sokáig. Ehhez hozzátartozik az is, hogy ha valahol megláttam egy helyes srácot, jól megnéztem magamnak. Szóval inkább biszexnek tartom magam.

- Értem. Egyébként hány éves vagy?

- Még nem mondtam? Huszonhat vagyok. Legalábbis a holnapi napig.

- Holnap lesz a szülinapod? - csillantak fel a szemei. - Várjunk csak. Huszonhat meg egy az huszonhét. Vagyis tíz év van köztünk? - bámult mereven maga elé. "A francba, kár volt említenem a holnapi napot!"

- Ne törődj vele...

- Dehogynem törődök! - pattant fel a kanapéról. - Tíz évről van szó! Majdhogynem az apám lehetnél!

"Utálom beismerni, de igaza van."

- Claude, a korunkat nem lehet megváltoztatni. Nem tehetünk ellene semmit - mondtam szomorúan. - Én is kérdezhetek valamit? - tettem hozzá kis szünet után. Alig láthatóan bólintott, így valamelyest felbátorodva szóra nyitottam a szám. - Ha nem vesszük figyelembe a köztünk lévő korkülönbséget, hajlandó lennél járni velem? Vagyis érzel irántam valamit? - Egész végig próbáltam szemkontaktust létesíteni vele, de nem is nézett rám. Újra csönd telepedett ránk, az óra kattogását is lehetett hallani.

- Aaron - szólalt meg végre -, köszönöm. Mindent. Fogalmad sincs, milyen jól éreztem magam veled. De bárhonnan is nézem, arra jutok, hogy nem illünk össze. Nem működne a dolog...

- Ez nem válasz - jelentettem ki. - Próbáljuk meg máshogy. - Szavam tett követte. Odaléptem az összezavarodott fiú elé, s míg egyik kezemmel magamhoz vontam őt átkarolva a derekánál, másik kezemmel megemeltem az állát, így rákényszerítve, hogy a szemembe nézzen. - Egy kérdésem maradt csupán. - Mikor rájött, mire készülök, megpróbált ellökni magától, de én nem adtam fel. Ajkaink találkoztak. Claude ellenállása hamar megtört, amit örömmel vettem tudomásul. Az elején csak gyengéden ízlelgettünk egymást, mintha először csókolnánk a másikat; ám nem sokkal később már teljesen átadtuk magunkat a csóknak. Hosszú percekig faltuk egymás ajkait. Mikor elszakadtunk egymástól, feltettem azt a bizonyos kérdést. - Élvezted?

A kérdezett megilletődve, elpirulva nézett rám azokkal a nagy, csillogó szemeivel. "Bármit is fog mondani, én tudom, hogy élvezte. Minden rá van írva."

- Úgyis tudod a választ, nem? - fordult el.

- De. De a te szádból szeretném hallani - simítottam végig az arcán.

- Igen - mondta.

- Mi igen? - húztam az idegeit. Már azt sem tudta, hova nézzen zavarában.

- Élveztem a csókot - nyögte ki alig hallhatóan.

Mosolyra húztam a számat. A csatát megnyertem, de a háború vége még messze van.
 
 
FEJEZET VÉGE
Következő fejezet --->

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése