2013. április 1., hétfő

Változás - 3. fejezet

<--- Vissza az előző fejezethez

Örökké?


Néhány hónappal az után, hogy bevallották egymásnak érzéseiket, valami megváltozott. Scott egyre későbbi időpontokban ért haza az egyetemről, így lecsökkent az az idő, amit együtt tölthettek. S mintha kezdtek volna eltávolodni egymástól...

Dan napról napra jobban aggódott barátja miatt, hiszen sosem tudta meg, miért késik Scott olyan sokat. Semmit nem tudott, s ez kezdte nagyon zavarni. "Megpróbálom még egyszer telefonon elérni, remélem, ezúttal felveszi." Megnyomta Scott gyorshívó gombját. Amikor már azt hitte, erre a hívásra sem kap választ, valaki beleszólt - pontosabban belekiabált - a készülékbe.

- Ne hívogasd már folyton szerencsétlent, nem kíváncsi rád! - s letette.

"Férfihang volt" - eszmélt rá Dan. A legrosszabbtól tartva indult az egyetemre, s csak remélni tudta, hogy szerelme tényleg ott van.

Scott valóban az egyetemen volt - Martinnal, a matek tanárral együtt. Nem először...

Az a vén kéjenc hetek óta látta, ahogy kedvenc diákját, Scott-ot egy számára ismeretlen fiú kísérgeti az iskolához. Néhányszor látta őket csókolózni is. Egyszer aztán megelégelte. Egyik délután behívatta a mit sem sejtő fiút a tanáriba, ahol nyíltan megfenyegette őt.

"Ha nem szeretnéd, hogy néhány pletyka szárnyra keljen, szakíts vele!" - mondta.

"Eszemben sincs! Azt terjeszt el, amit akar, nem érdekel!"

"Valóban? Akkor mit szólnál ahhoz, ha kiiktatnám a szóban forgó személyt?" - vigyorgott gúnyosan. Scottnak a vér is meghűlt az ereiben.

"Meg ne próbálja!" - szorította ökölbe kezeit.

"Ha nem akarod, hogy a kis barátodnak baja essen, itt maradsz velem néhány alkalommal tanítás után "korrepetálás" céljából. Megegyeztünk?" - Scott legszívesebben letörölte volna azt az önelégült vigyort a tanár képéről. Átgondolta a lehetőségeit. "Ha azt teszem, amit akar, Dan ép bőrrel megússza. El sem akarom képzelni, mit művelne vele ez a szemétláda! Nincs más választásom..."

"Hát legyen. De esküdjön meg, hogy egy ujjal sem ér hozzá!"

"Tudd, hol a helyed! Itt én parancsolok! Most pedig... próbálj felizgatni. Szopj le!" - Scott egész testében megborzongott a gondolatra. Nem akarta. - "Mire vársz még? Nem hallottál? Azt mondtam, szopj le!" - tolta le nadrágját.

A fiú hezitált, végül megadta magát. Letérdelt, majd leplezetlen undorral szájába vette. Közben próbálta elterelni gondolatait, de nem járt sikerrel. Kelletlenül kezdett hozzá a parancs végrehajtásának...

Scott azóta sokszor lett hasonló dolgokra kényszerítve, nem egyszer esett meg, hogy Martin megerőszakolta. Óvszert sosem használt. Borzasztó élmény volt; de amikor végre elmehetett haza, Danhez, nem mutatta fájdalmát és elkeseredettségét. Hiszen bármit megtett volna szerelme biztonságáért...

Dan lélekszakadva rohant a kivilágított utcákon. Már látta az iskola épületét. Odaérve egyből ki tudta nyitni az ajtót, nem volt bezárva. Nem tudta, örüljön-e ennek vagy se. Fogalma sem volt róla, merre induljon; nem ismerte a járást, így elindult az első útjába eső folyosón. Miután ott nem talált senkit, a másik utat kezdte bejárni. A harmadik ajtó mögül hangok szűrődtek ki. Megállt a helyiség előtt. "Tanári... Milyen munkamániás tanárok lehetnek itt még ilyen későn is?" Kopogás nélkül benyitott. Bár ne tette volna. Az a látvány, ami elé tárult, örök életére az emlékezetébe vésődött.

Szerelme az egyik asztalon feküdt, miközben egy idősebb pasi éppen beléhatolt, nem túl óvatosan. Dan csak állt az ajtóban, mozdulni sem bírt. Scott nem vette észre őt, ám a tanárnak tippelt egyénnek szemet szúrt. Már majdnem szóvá tette, de látta a fiú megrökönyödöttségét, így csendben maradt. Továbbra is kíméletlenül folytatta Scott kínzását... Dan - amikor már nagyjából feldolgozta az agya, mit lát -, elrohant. Vissza se nézett.

Martin egy idő után - mint aki jól végezte dolgát - kisétált a teremből. Scott pedig ott maradt a gondolataiba feledkezve, s azt kívánta, bárcsak Dan ott lenne vele. Alig egy perc múlva újra résnyire nyílt az ajtó. "Ki lehet az? Ugye nem... Martin jött vissza?!" Ekkor sétált be Dan.

- Hát te meg...? - kérdezte Scott meglepődve. Nem tudta mire vélni szerelme ottlétét, s megijedt, hogy kiderült a titka; hiszen ott állt egy szál semmiben.

- Jöttelek megkeresni. És... láttalak titeket - mondta a tényeket. - Ugye jól vagy? - hangjából kiérződött az aggodalom, a félelem.

- Vagy úgy. Sajnálom, hogy látnod kellett - állt neki öltözködni. - Egyébként semmi bajom, már kezdem megszokni.

Dan közelebb ment hozzá.

- Kezded megszokni?! Scott! Mióta van ez? Miért? És ki az a férfi? Nem tudok semmit... - gördült le arcán az első könnycsepp.

- Sajnálom. Menjünk haza. Aztán elmesélem az egészet.

A fiú bólintott és elindultak. Szó nélkül tették meg az utat. Scott - miután lezuhanyozott - belekezdett a történetbe:

- A dolog azzal kezdődött, hogy Martin, a matektanárom, néhányszor látott minket az iskola előtt. Szerintem féltékeny volt rád, mert veled voltam... Egy nap - nagyjából három vagy négy hete - behívatott a tanáriba. Fogalmam sem volt, mit akarhat tőlem, de hamar megtudtam. Megfenyegetett, hogy elterjeszti a kapcsolatunkat a suliban; ám amikor látta, mennyire hidegen hagy a dolog, téged hozott fel. El akart tenni láb alól... De én nem akartam, hogy bajod essen, ezért jobbnak láttam belemenni a játékába - arcát tenyerébe temette.

"Tehát miattam volt az egész? Értem tette?" - merültek fel a kérdések Dan fejében.

- Sajnálom! Ha én nem lennék, nem kellett volna átélned azt a sok szörnyűséget. Bocsáss meg! - ölelte szorosan magához Scott-ot. Mintha azt remélte volna, hogy ezzel az öleléssel megváltoztathatja a múltat...

- Ne okold magad! Nem a te hibád - vigasztalta.

- Dehogynem! Ráadásul azt sem vettem észre, hogy nem vagy jól... És sosem firtattam, miért érsz haza mostanában olyan későn - fúrta arcát Scott pólójába. - Szörnyű vagyok! Csődöt mondtam! Meg sem érdemlem, hogy veled legyek! - fakadt ki.

- Dan! Ez meg se forduljon a fejedben! Vedd tudomásul, hogy szeretlek! Téged, és senki mást. Ami pedig azt illeti, azért nem vettél észre rajtam semmit, mert nem akartam, hogy észrevedd. Nem akartam, hogy aggódj miattam - simított végig Dan arcán.

- Így még jobban aggódok! Mit fogunk most csinálni? Hogy vethetnénk véget ennek?

- Esetleg eljátszhatnánk a szakításunk...

- Nem, erről szó sem lehet! Először is: Martin meglátott engem, amikor... - akaratlanul is visszagondolt a látottakra. - Amúgy sem hinne nekünk. Ha meg mégis, akkor annak is te innád meg a levét, mert ugyanúgy folytatódna ez az egész. Én ezt nem engedem! - markolta meg szorosan Scott felsőjét.

- Ne aggódj, kitalálunk valamit - csókolta meg gyengéden Dant. - Ígérem.



FEJEZET VÉGE

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése