2013. március 27., szerda

Változás - 2. fejezet

<--- Vissza az előző fejezethez

Érzelmek?


Dan már fél hatkor felébredt. Visszaaludni, ha akart se tudott volna. Idegen helyeken sosem tudta kipihenni magát. Úgy gondolta, ha már nem alszik, legalább töltse hasznosan az idejét. Így kikászálódott az ágyból, ahol Scott még békésen szunyókált. Vetett rá egy utolsó pillantást, aztán elindult lefürdeni, hiszen ez az előző este elmaradt. Miután végzett, a konyha felé vette az irányt, hogy reggelit készítsen.

Nagyjából két óra múlva Scott is kezdett ébredezni. Első útja a fürdőbe vezetett, mert ott lent... hát, nem stimmelt minden. "El sem hiszem, hogy egy olyan rémálom után álmodhat az ember ilyet. És annyi ember közül miért pont Dan volt az egyik főszereplő?! Ráadásul... miket műveltünk? Te jó ég! Hogy nézzek így a szemébe?" - tépelődött.

Amint könnyített magán, átöltözött, majd Dan keresésére indult. A konyhában bukkant rá, épp bundás kenyeret készített.

- Jó reggelt! - köszönt neki. - Te mikor keltél? Nem is vettem észre, hogy eltűntél.

- Neked is jó reggelt! - mosolygott Scottra. - Hm, úgy két órája. Nem vagyok valami jó alvó - magyarázkodott. A szőke srác egy biccentéssel nyugtázta a dolgot. - Egyébként remélem nem baj, hogy elfoglaltam a konyhát...

- Dehogy baj, sőt! Hálás vagyok. A bundás kenyér pedig az egyik kedvencem.

- Ezt örömmel hallom - azzal folytatta a sütögetést.

- Meg is terítettél? - kerekedtek ki Scott szemei. - Nem is tudtam, hogy ilyen házias vagy. Most megleptél - ült le az asztalhoz.

- Na, azért nem olyan nagy dolog összeütni valami reggelit - villantotta meg mosolyát újra.

- Neked talán nem, de nekem igen! - Dan értetlen arckifejezését látva belekezdett a magyarázatba. - Tudod, az anyámnak csak teher voltam. Elhagyta apát és engem már nagyon régen. Apa őszintén szerette anyámat, ezért nagyon fájt neki az árulása. Azóta a munkájába van temetkezve, velem pedig csak nagyon ritkán beszél. Ettől függetlenül gondoskodik rólam, úgyhogy nincs okom panaszra. Csak néha úgy érzem, nincs is családom... Szóval arra akartam kilyukadni, hogy nem volt, aki megtanította volna a sütés-főzés fortélyait.

- Ne haragudj, nem tudtam! Én csak...

- Semmi baj. Örülök, hogy most itt vagy. Nem is emlékszem, mikor csinált nekem valaki reggelit... Mondd, megtanítanál engem néhány egyszerűbb étel elkészítésére? - vetette be kiskutya szemeit.

- Persze, szívesen! De előtte együnk, mielőtt kihűl.

- Igaz is... Jó étvágyat! - állt is neki az első "áldozatnak", amit később még négy követett. - Ez isteni volt! - állapította meg az utolsó falat eltüntetése után. - Köszönöm!

- Ugyan, semmiség! Örülök, hogy ízlett.

Néhány óra múlva, amikor Scott már könyékig maszatos volt a konyhában való ténykedés miatt, megszólalt a csengő.

- Hagyd csak, majd én kinyitom! - szólt rögtön Dan. Nem akarta kizökkenteni Scottot a ritmusból, már egészen belejött a fasírtkészítésbe.

Az ajtót kitárva egy ősz hajú, idős asszonyt pillantott meg. Dan felismerte a látogatót: ő volt Margaret néni, a szomszédja a másik oldalról. Hogy miért jött? Elmagyarázta a fiúnak, hogy tegnap késő délután, mikor hazafelé sétált, megpillantotta a kulcslyukából kiálló kulcsot. A biztonság kedvéért eltette, mielőtt rossz kezekbe kerül. Csakhogy a néninek fogalma sem volt arról, hogy Dan hová ment, vagy hogy mikor ér haza, így jobb híján magánál tartotta a kis tárgyat. Ma pedig első gondolata az volt, hogy talán idejött... és a sejtése beigazolódott. Dan megköszönte Margaret néni fáradozásait, majd elköszönve tőle visszament Scotthoz a konyhába.

- Na, ki volt az? - kérdezte az utolsó fasírttal bíbelődő srác Dantől.

- Gondolom, ismered Margaret nénit. - Scott bólintott. - Ő hozta vissza a lakáskulcsom, amit sikeresen bent felejtettem a zárban. Ne kérdezd, hogy jött össze, mert én sem tudom - vakarta meg zavartan a tarkóját.

- A lényeg, hogy megvan. Már nem vagy kizárva a lakásodból - mondta. Közben vegyes érzések kavarogtak benne: öröm, hogy a kulcs megkerült; szomorúság, hogy Dan már bármikor hazamehet, s ki tudja, mikor jön át újra; és bizonytalanság, mert nem tudta pontosan, miként viszonyul szomszédjához. Barátként? Az ember nem szokott ilyet álmodni egy barátjáról! Akkor ők csak ismerősök? Nem, annál már többek.

- Igen, szerencsére. Egyébként milyenek lettek a fasírtok? Hadd nézzem! - állt közvetlen Scott mellé. - Hm, egész ügyes. Sőt, szinte teljesen egyformák lettek! Nehéz elhinni, hogy először csináltad. Az én első próbálkozásom elég siralmas lett... - halkította le a hangját. - Akkor kezdjük is el kisütni! A borsófőzelék is mindjárt elkészül.

- Kösz a dicséretet! - örült meg neki. - Mellesleg ha hiszed, ha nem, tényleg most próbáltam először. De azért ne kiabáld el, még nem kóstoltad - mosolyodott el.

- Kíváncsi leszek! Bár szerintem csak jó lehet, rejtett képességeid vannak - mondta bátorításként.

"Na igen, jó mélyen elrejtve." - gondolta Scott. De csak annyit mondott:

- Majd meglátjuk!
Miután elkészült a komplett ebéd, asztalhoz ültek és nekiláttak. Dan kóstolta meg elsőként.

- Azt a'! Nagyon finom lett! Mondtam, hogy így lesz - öltötte ki a nyelvét. - Legközelebb segítség nélkül is menni fog - húzta széles mosolyra száját.

Időközben Scott is letesztelte a közösen készített ételt.
- Tényleg egész jó lett! Ezer hála a közreműködésért.

- Ugyan, semmiség. Ha bármi ilyesmiben tudok segíteni, csak szólj!

"Szólni fogok, arra mérget vehetsz!" - mosolygott magában Scott.

Miután elfogyasztották az ebédjüket, Dan megköszönte a vendéglátást; indulni készült. Scott hirtelen ötlettől vezérelve odaállt szomszédja elé és szorosan magához ölelte. Dan nem tudta mire vélni újdonsült barátja viselkedését, de azért viszonozta az ölelését. Ezen felbátorodva Scott egy gyors csókot nyomott Dan ajkaira. Amilyen váratlanul érte őt ez a letámadás, olyan hamar lett vége a csóknak.

- Sajnálom, nem tudom mi ütött belém... - magyarázkodott a szőke srác. - Egyszerűen úgy éreztem, meg kell tennem. Ne haragudj! - nézett Danre esdeklő tekintettel.

- Á, semmiség! Nem haragszom - mondta őszintén. Tekintete azonban zavarodottságról árulkodott.

- Tudom, mire gondolsz, de kérlek, ne utálj meg! Tényleg nem értem magam... fogalmam sincs miért csináltam...

- Ne aggódj, nem utállak! És ez miatt nem is foglak! Egyébként... nem is tudom, hogy mondjam... jól esett - húzta apró mosolyra a száját.

Scott alig hitt a fülének. "Ezt úgy értette, ahogy gondolom? Talán mégsem reménytelen az ügy!"

- Ezt hogy érted? Érzel irántam... valamit? - tette fel félve a kérdést.

Dannek csak ennél a pontnál esett le, mit mondott. És mit hallott...

- Nem vagyok benne biztos. Azt viszont tudom, hogy nem vagy közömbös számomra - mondta lassan.

- Ez esetben lehetne szó...? - kérdését nem fejezte be: ajkaik megint találkoztak, s ezúttal hosszú percekig csókolóztak. Scott keze közben levándorolt Dan fenekéig, s belemarkolt. A srác meglepetten nyitotta ki szemeit, így közvetlen közelről láthatta Scott elhomályosult tekintetét.

- Nem gyors ez egy kicsit? - kérdezte Dan néhány pillanatra elválva partnerétől.

- Dehogyis! - jött a válasz, és Scott újra lecsapott Dan ajkaira, feltérképezve szájüregének minden négyzetcentiméterét.

Ez a nap mindkettejük életét gyökeresen megváltoztatta. Rájöttek, mennyit jelent más embereknek egy mosoly, egy önzetlen tett vagy néhány kedves szó. Boldogok voltak, mert - habár egy kulccsal kezdődött az egész -, közelebb kerültek egymáshoz; s nem féltek kimutatni érzéseiket. Egészen addig, míg meg nem történt a baj...


FEJEZET VÉGE

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése